IV.
IV.
Kölcsey ifjúkori versei. – Eszményi szerelme. – Kölcsey dalai. – Hazafias költeményei. – Hymnusa. – Elbeszélő költeményei. – Balladái és románczai. – Fordításai.
Kölcsey a Kazinczy iskolájához tartozott, de ez semmikép se vehető mereven. A Kazinczy iskolájához tartozott, mert Kazinczy volt első mestere, átvette tőle az általános nagy szempontokat, a formai csinosságra való törekvést s a lelkesedést a német költők, kivált Goethe iránt. Csakis ennyiben. Egyéniség volt föltétlenül. Versein megérzik a görög hatás (nem annyira közvetlenül, mint a német költők nyomán), aztán Goethe és Schiller egy kevéssé, de lyrájában inkább Matthisson, epikájában inkább Bürger, a magyarok közül jóformán egy sem. Az idegen hatás is többnyire gyöngébb verseiben érzik. Uralkodó vonásait levonhatni egyéni jelleméből: nagy hajlam az érzelgésre és a melancholiára, néha keserű humor, néha erőltetett kedv és erős hazafiság. Élete verseiben visszatükröződik: bús lelke tépelődései sugallják mélázó verseit, sehol sincs benne igazi erő és szenvedély, a mint az emberben sincsen, a hol lassan emésztődik föl az életerő. Csak mikor a hazafias lyrára tér át, zendül meg benne is az igazi szenvedély hangja. Hazafisága előbb általános szólamokban nyilatkozik meg, később lesz vérbeli magyarrá. Akkor, mikor az emberben is fölébred az egyetlen szenvedély: a hazaszeretet. Ilyen erővel egy kortársa se lángolt a hazáért, a kik pedig magyarabb jellemek voltak, mint ő: Csokonai, Berzsenyi, a két Kisfaludy. Egy s más tekintetben ezek kiválóbb költők is Kölcseynél, de Kölcsey pályájának csak egyik fejezetét teszi a költő. Sok középszerű, sőt gyönge verset is írt, a mit ma már csak az ő egyénisége tesz érdekessé, de az ihlet szerencsés pillanataiban ő is meg tudta ütni az igazi hangot. A felejtés megrázta az ő koszorúját is, de a hervadó levelek lehulltával is maradt elég benne.
Ifjúkori versei még nagyrészt reminiscentiákból vannak írva. Kevés bennük az érzés és sok az utánzat. Kezdetben klasszikus formákban is próbálkozik: görög epigrammokat és római ódákat ír. Divatos formák és divatos költők sugallják: a görög anthologia, Horatius, Anakreon, formák az óda különböző mértékei és a szonett. A német irodalom is ebből szitt ihletet sokszor. Klopstock nyomán elárasztották anakreoni dalokkal az irodalmat. Ennek a pajkos hangulatnak («dévajság tónja», a mint nálunk nevezték) sok volt az irigye s minden áron törekedtek elérni. De Anakreon nem tért vissza többet. A görög szellemesség páratlan ötletei voltak dalai, minden verse egy-egy finom ötlet: a Kypris galambja, a szerelmes ifjú szobra, az örökké fiatal vén poéta és különösen a gonosz, pajkos kis Ámor, a mit ő örökített meg a legkedvesebben. Verseiből valódi kábító rózsaillat árad. Csak a kor magyarázza meg, hogy Kölcsey ezt a költőt is utánozni akarta az ő mélabújával és borús érzéseivel. Így lettek a «Bordal», a «Borkirály» és a «Pipadal». Ezeket ő írta, a ki nem volt se pipás, se italos ember. Addig azonban nem ment, hogy pajkos szerelmi dalokat írjon.
Szemeréhez írt önéletrajzában végigrezegnek elmúlt szerelmei olyan gyöngéden, a hogy a szálló fecske a tó vizét üti meg szárnyával. A szerelem a lyrai költők fő tárgya; a legáltalánosabb érzés, mert mindenkivel közös s a legegyénibb, mert mégis mindig másként nyilatkozik meg. Kölcsey merengő magányában megírhatta volna szerelmeit vagy inkább szerelme emlékeit versekben, a melyek finomak, mint a pókháló szövete. Nem tette meg. Költészetében a szerelmi lyra elég gyönge, még ha nem is hasonlítjuk össze a Himfy vagy a Csokonai szilaj, erős érzéseivel. Még az érzelgésnek se tudott igaz hangokat adni, valami fájó, keserű sóhajt, mint az őszi szél zúgása az éjszakában. Verseket írt «Ideál», «Laurához», «Holdhoz» stb. czímmel. Ez merő Matthisson volt, a kinek Schiller birálatában koszorút font fejére, mely koszorú ma már teljesen elhervadt. A holdvilág volt az ő planétájuk, a mi azóta örök simboluma lett a sentimentalis költészetnek.
31. KÖLCSEY «ALKONYI DAL»-ÁNAK KÉZÍRATA.
A M. Tud. Akadémia kézirattárában.*
Nyögve kél az esti szellet,
Balzamillat szárnyain;
Csolnakom [leng] száll a’ part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag ’s hold a’ víz’ tükrében,
Zöld erdő partja’ mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philoméla közttök zeng.
Csattogó bájhangozatja,
Mint ezüst hab, ömledez,
Lengem [így, Lelkem ht] minden gondolatja
Lágy érzésben sűlyedez.
Szívem habzik, mint az ének,
’S cseppje hő szemem’ könyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.
Ég oh sátorod’ pompáján
Merre vonsz a’ messzeség?
Leng egy csillag nyúgot’ táján,
Melly ott rózsaszinben ég.
Csillaga a’ szerelemnek,
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyújt illy erő?
Idvesség tán tőled jő!
Balzamillat szárnyain;
Csolnakom [leng] száll a’ part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag ’s hold a’ víz’ tükrében,
Zöld erdő partja’ mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philoméla közttök zeng.
Csattogó bájhangozatja,
Mint ezüst hab, ömledez,
Lengem [így, Lelkem ht] minden gondolatja
Lágy érzésben sűlyedez.
Szívem habzik, mint az ének,
’S cseppje hő szemem’ könyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.
Ég oh sátorod’ pompáján
Merre vonsz a’ messzeség?
Leng egy csillag nyúgot’ táján,
Melly ott rózsaszinben ég.
Csillaga a’ szerelemnek,
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyújt illy erő?
Idvesség tán tőled jő!
Annak a kornak más volt a költői ideálja: az eszményiség felé törekedett. Legkitünőbb képviselője, Schiller, ki drámáiban mesteri szerkezettel, bevégzett jellemfestéssel és a szenvedélyek igaz rajzával reálisabb talajra lépett, lyrájában a légben lebegő, testnélküli eszmeiség legigazabb kifejezője volt, mint a Muttorn királynője: tiszta, fényes és hideg. Így gondolkozott a költészetről Kölcsey is: az azúrban szállongó felhők közt járni, mert a föld durva s a sphaerák zenéjét hallgatni, mert a földi muzsika hangos. Van neki egy igen jellemző töredéke, a «Szerelem»:
«Ne, Múzsa, lantod reszkető húrjára
Ne jöjjön semmi durva, semmi rút;
Szennyetlen áll a Grátiák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költő fűzhet csak magára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén szűz kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.»
Ne jöjjön semmi durva, semmi rút;
Szennyetlen áll a Grátiák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költő fűzhet csak magára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén szűz kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.»
Ez volt a kor kivánt költője, a kit epedve vártak, mint marquis Posát. Ezek a stanzák voltaképen igen szépek: kifogástalanul verselve, csinos nyelven, magas gondolatokkal, kissé üres, de ragyog. A görög világ lelkesítette a poétákat, a görög mythologia (a mi után Schiller olyan gyönyörű versben vágyódik), de csak a formák tiszta szépsége, a ragyogó nyelv maradt meg, a görög szellem eltünt. Kölcsey is Venusról énekel, a mint az Oczeán habjaiból kikél:
«Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain.»
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain.»
Ez a Kölcsey Venusa, az eszményi szerelem szűzies istennője, nem a Homeros, az Anakreon örökké ölelkező, szenvedélyes és gyönyörű «aranyos Kyprise». A vers töredékben maradt, a mint az egész költői irány is hamar eltünt, mert bár igazi nagy költők ennek a hangulatnak is tudtak megragadó kifejezést adni, hiányzott alóla a föld, melyben gyökeret verjen.
Magányos hangulata azonban sugallt neki egy olyan dalt is, a mi csupa természetesség és valóság, ez a «Panasz».
«Jaj nekem s jaj annak, a ki engem
Verset írni búmra megtanított,
A ki fáklyát gyújta képzetimnek,
S lágy szívembe fúvallt gerjedelmet,
A kegyetlen!»
Verset írni búmra megtanított,
A ki fáklyát gyújta képzetimnek,
S lágy szívembe fúvallt gerjedelmet,
A kegyetlen!»
Mindjárt a bekezdésben valami olyan kedves és őszinte bú van, a milyent Kölcsey nem fejezett ki sehol máshol. Maga a nyelv is megkap. Kölcsey ugyan sok gondot fordított rá mindenütt s nyelve soh’se köznapi, de itt majdnem minden sorát valami színes kifejezéssel zománczozza meg, ez az a szinte keleties gazdagság, a mit kortársai közt csak Berzsenyinél és később Vörösmartynál találunk.
A költő csak lantot és dicsőséget kér. De eljön a tél a nyár után és – itt igaz színekkel festi csekei magányát:
«Ülök én ím a hideg falak közt,
Ablakom tábláján csattog a szél,
S nincs fa, mely lobogna tűzhelyemről,
Nincs piros bor, hogy hevítse keblem,
S ajkaim közt elhal a kelő dal.»
Ablakom tábláján csattog a szél,
S nincs fa, mely lobogna tűzhelyemről,
Nincs piros bor, hogy hevítse keblem,
S ajkaim közt elhal a kelő dal.»
E sorok búskomorságát újból földeríti kissé a befejezés:
«Szép Apollon, szőke fürteiddel!
Szánd az énekesnek durva sorsát,
És nem adtál fát ha tűzhelyére,
Sem piros bort, hogy hevítse keblét:
Karja közzé tégy szelíd leánykát,
Csókjain hogy újra felhevüljön!»
Szánd az énekesnek durva sorsát,
És nem adtál fát ha tűzhelyére,
Sem piros bort, hogy hevítse keblét:
Karja közzé tégy szelíd leánykát,
Csókjain hogy újra felhevüljön!»
Bármilyen bús a vers, azt a hangulatot festi, mikor az embernek édes minden sóhajtás; nem is olyan sóhajok ezek, a mik férfi-mellet dagasztanak, hanem mintha leány sóhajtaná el. De Kölcsey egyéniségében, a ki férfi volt s tudott kemény is lenni, nincs-e valami lányos vonás épen a szerelmet illetőleg? Mint jellemző vers, még értékesebb lesz ez a legjobb szerelmes verse.
Még egy más úton is el tudott jutni az igazi dalhoz s ez a népdal volt. Jellemző, hogy ír erről Szemerének: «…ha sötét képeim engedték, a paraszt dal tónját találgatám. Nehezebb studiumom egész éltemben nem vala… Felvettem valami rímről rímre s tárgyról tárgyra ugráló paraszt dalt, s annak formájára csináltam előbb a legmindennapibb, keresetlen pór kitételekkel dalt, s azután úgy nemesítettem meg egyik sort a másik után. Így támadt a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája; mely évekig csak emlékezetemben élt; így az Ültem csolnakomban, melyen talán még most is látszik, hogy valaha fonókába illő nyelven volt írva.»* Nem igen látszik. Kicsit túlontúl megnemesítette, a mit a «hű kegyes» és az «égi vándor» kifejezések bizonyítanak. De a vers így is egyszerű maradt és szép. Ennek a melancholiája vonzó: merengés és szelíd sóhaj a hangulata. Ugyanez a másiké is. A hogy bevégzi:
Önéletrajza.
«Hervadsz, hervadsz,
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejtset szednek
Bús estéjén
Bús emlékezetnek.»
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejtset szednek
Bús estéjén
Bús emlékezetnek.»
– akár Petőfi írta volna. De Kölcseynek soh’se lett igazi eleme a népies, csak próbálkozott benne.
32. KÖLCSEY «MUNKÁJI» ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.*
Kölcsey «Munkáji» első kiadásának czímlapja. (72. l.) A Nemz. Múzeum példányáról, mely oda Bacsányi könyvtárából került. A czímlap előtt álló levelen Bacsányi jegyzeteivel.
És vajjon milyen lehet a filozófia, a mi e magány szülte versekből hámozható ki? A költő hangulatához képest változik, de alapszíne mindig sötét, alaphangja mindig borongó. Utat talál lelkébe a stoikus filozófia, római lélekkel, «aequo animo» fogadja a jót és a rosszat:
«Itt bennünk a vígasztalás
Nincs élet a felhők körében.»
Nincs élet a felhők körében.»
Ez az «Élet» két utolsó sora. Ugyanezt olvashatni ki a «Küzdésből», a hol valami (újra a kor divatja szerint) ossiani sejtelmesen borongó szabad jambusokban mondja el. De ez nem a Kölcsey igazi filozófiája, legfeljebb a forma jellemző. A költő igazi vágya:
«Sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsülyedt boldogság után.»
Mint nem sírt senki még
Az elsülyedt boldogság után.»
A mulandóság s a küzdelem hiábavalósága lakik a lelkében örökké. Hiában keményíti meg olykor szívét, a fájdalom ki-kicsap belőle. A klasszikusok iskolájában nevelkedett lélek nem ismeri a keresztény vallás vígasztaló erejét, a vallásos vonás hiányzik költészetéből. Görög istenek az ő istenei vagy üres allegóriák, mint az Erény vagy a Remény s az Emlékezet, két génius, e két vezető az élet rögös útján, a kik csak biztatnak, de egyik sem ad vígasztalást. Hiában ajánlja a költő, hogy a «Jelenvalót öleljük», ő maga tisztára látja a jelen örömök ürességét. Teljes pessimismus ez:
«Hát mért törődöl a világ
Sorsán, maroknyi por?
Szárad s kihajt a szőlőág,
Lesz őszszel újra bor.»
Sorsán, maroknyi por?
Szárad s kihajt a szőlőág,
Lesz őszszel újra bor.»
Szenvedélyes haragra a világ gonoszsága ellen egyetlen versében gyúl. Ez az «Igazság». A költemény szakgatott, gyorsan folyó soraiból igazi fájdalmas szenvedély tör elő. Az Igazság fölkelt a Gazság ellen:
«Ajkát méreg haboztatta,
És dühödve vívt velem,
S eltiporván megszaggatta
Vérrel ázó kebelem,
S hogy ne látnék vad szüvébe,
Fátyolt vont szemem fölébe;
S nem rettegvén már tanút,
Nyílt bűnének tágas út.»
És dühödve vívt velem,
S eltiporván megszaggatta
Vérrel ázó kebelem,
S hogy ne látnék vad szüvébe,
Fátyolt vont szemem fölébe;
S nem rettegvén már tanút,
Nyílt bűnének tágas út.»
Ovidius is megénekelte ezt, az özönvíz előtti romlottságot festve színes sorokkal, mikor Astraea elhagyja a véráztatta földet. A Kölcsey Igazsága is fölköltözött a csillagpályák közé s ezt beszéli el olyan drámai párbeszédben, a minőt egy balladájában se tudott megszólaltatni.
A földi küzdelmek hiábanvalósága igazán költői módon nyilatkozik meg sokat vitatott versében, a «Vanitatum vanitas»-ban. A Prédikátor felséges soraira hivatkozik s ugyanazt a hiábanvalóságot fejezi ki, de nem olyan végtelen mélységű fájdalommal, hanem keserű humorral. Ez a keserű humor az, a mi megtévesztette a költemény sok magyarázóját.* Az egész nagy műgonddal s kifogástalan formában van megírva, csak egy kissé keresett:
Helyesen méltatja Angyal Dávid (i. m.) röviden összevetvén a különböző magyarázatokat is.
Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perczhozta tünemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás s bolygó fény.»
Egy perczhozta tünemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás s bolygó fény.»
Ez költői és szellemes, de ezeket az ellentéteket így űzi hét versszakon keresztül.
Sokat szenvedett és nemesen érző lélek termékei e költemények, melyekből most az igazgyöngyöt válogatjuk össze, hogy koszorúba fűzzük. A lélek emelkedettsége s a nyelv és forma tisztasága ad legtöbbjének valamelyes fényt, máskülönben igazán kis részét fűzhetjük a gyöngysorba. Mint szerelmi lirikus, hiányzik belőle az érzés; mint bölcselkedő költő, nincs benne elég mélység. Csak az említett néhány költeménye kivétel. De hisz a szerelmet valójában nem is ismerte s hosszas magányának nem adott elég erős és mély kifejezést; részben bizonyos klasszikus tökély keresése fogta meg a szenvedély gyeplőjét, részben az a szenvedély se volt elég erős.
Nem ékes szőke vagy barna leányzó lobbantotta szenvedélyre ezt a tépelődő, mélázó embert, hanem a haza. Nem közhely volt e szó akkor a költeményben, mint manapság népszerüséget hajhászó poétáknál. Az állandó nemzeti küzdelem, miben minden író részt vett, a politikai mozgalmak, a mik valódi életkérdéseket döntöttek el, minduntalan fölkorbácsolták a hazafias érzést. Kölcsey is ismerte ezt az érzést, verseiben, leveleiben, minden írásában meg-megnyilatkozik. Költészetébe új hangot visz be s hazafias versei melegebbek, igazabbak lesznek. A kuruczvilág emlékei ihletik meg s fölzendül lantján az a szálló igévé lett igaz magyar sóhajtás:
«Rákóczy hajh! Bercsényi hajh!»
Győzelmet remél:
«S rohan, mint ár, a győzelem
Kelettől nyugatig.
A láncsa zúg, a lobogót
Magas szellők viszik.»
Kelettől nyugatig.
A láncsa zúg, a lobogót
Magas szellők viszik.»
Egy kissé szónokias az egész, de már természetesebb hang. Ez a hazaszeretet gyúl igazi szenvedélylyé Kölcseyben s a negyven évet átélt férfiban csodás erővel lobog. Mintha álomból ébredne, úgy elfelejti régi habozását, tétova magaviseletét. E pontnál már nem a Kazinczy-iskola legjelesebb költője, a klasszikus stilus békói lehullanak. Ő, a ki teljes egyéniségével hátrafelé tekintett s a mult költője lett Kisfaludy Károly és Vörösmarty mellett, hazafias lirájával csak olyan modernné vált, mint akármelyik. A «Szerelem» kék felhők közt lebegő költője az anyaföldre szállott le, a pogány poéta hívő lett és keresztény. Úgy fohászkodik föl a magyarok Istenéhez:
«Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a kit régen tép,
Hozz rá vig esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!»
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a kit régen tép,
Hozz rá vig esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!»
Ez nem üres dagály már, e sorokból vér buzog és élet árad. Magyar és keresztény érzést lehel minden sora. A történelmi áttekintés a nemzet multján tömör és erővel teljes s a mint utolsó soraiban újra az Istenhez emeli imára kulcsolt kezét, a vers-sorok úgy zengenek, mint az orgona zúgása; oly szép az egész, mint egy középkori templomi ének; semmi más érzés nincs benne, csak a mult tudata s hit az Istenben.
Az a Kölcsey dalolt most már, a ki minden erejével részt vett a politikai küzdelmekben. A «Tisztújítás» frisskedvű sorai épen úgy közvetlen érzésből fakadnak, mint a Zrinyi két dala. Ebben a két dalban ismét vígasztalan fájdalom szólal meg, de már nem üres búsongás, se általános érzések szenvedélylyé magasodása, hanem a hazafi szenvedélye, égő fájdalma, aczélos haragja.
33. AZ ERKEL F. MEGZENÉSÍTETTE «HYMNUS» KÉZIRATÁNAK KEZDETE.*
Az Erkel Ferencz megzenésítette «Hymnus» kézirata (77. l.) a M. Nemz. Múzeum kézirattárában. I. Fol. Mus. jelzettel. Czíme: «Kölcsey Hymnusra | 20 darab arannyal koszorúzott és Palya | nyertes Nép Melodianak Szerzője | Erkel Ferencz | Pest Julius 2-án 1844. | Motto. Itt az Irás, forgassátok | Érett ésszel, józanon. Kölcsey.» Erkel pályamunkául ezt a kézíratot nyújtotta be s természetesen mint ilyen, idegen kézírása.
Merő változás az egész. Mythologiai képet itt is használ, de milyen eleven és reális ez a kép: a hazája után síró, bujdosó Odysseus! Itt is használ csillogó allegóriát:
«Honnan a hír felszáll s arczulatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét.»
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét.»
De mennyi erő és valóság ezekben a pompás, színes sorokban!
De a két Zrinyi-dal is különbözik egymástól. Az első hangja a tengermély fájdalom elégikus szava, a másodiké a zugó szenvedély után a tompa lemondás. Utolsó sorai a betelő, kérlelhetetlen, igazságos végzetet felségesen festik:
«Törvényem él. Hazád öncsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelid sugárait többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblű nép;
S szebb arczot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.»*
Szülötti bűnein leszáll;
Szelid sugárait többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblű nép;
S szebb arczot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.»*
Csak a szerencsétlen «bájkör» szó zavarja a hatást.
Ezek a költemények az igazi gyöngyök. «Hymnusát» minden magyar könyv nélkül tudja. Ezt kivüle csak két költemény érte el: a Vörösmarty «Szózatja» s a Petőfi «Talpra magyarja.»
*
Az elbeszélő költészetben Kölcsey határozottan gyönge. Csak azt lehet érdeméül fölhozni, hogy új csapáson haladt. Addigelé nem volt magyar költő, a ki balladákat írt volna. Talán Kölcsey is jobbakat ír, ha később él, de sok különbség nem lett volna akkor sem. Végre is voltak előtte példák: olvasta Goethe és Schiller szép balladáit, olvasta Bürgert, olvasta a skót balladákat és spanyol románczokat a Herder átültetésében. Csak nálunk volt az ösvény töretlen. De már néhány év mulva Kisfaludy Károly gyönyörű balladákat ír. Nem annyira a német hatás alatt készült «Álmatlan királyra», «Karácsony-éjre» stb. gondolunk, hanem a «Budai harczjátékra», a «Sastollra», a «Bajnokdíjra», a melyek minden ízükben eredetiek, magyarosak s szinte tavaszi jókedv tölti el, mint Kisfaludy Károly egész költészetét. De Kölcsey nem volt elbeszélő költő.
Utánozta az ismert balladákat, Schillert («Róza») és még inkább Bürgert. Messze mögötte maradt ennek is. A sokat dicsért és sokat gáncsolt németben volt tehetség; ha hosszadalmas is, jó elbeszélő s meg tudja ütni az erősebb húrokat is («Lenore», «Der wilde Jäger») s a humor iránt is van egészséges érzéke. Kölcsey átvette tőle a szélesen részletező elbeszélő hangot, de a drámait nem. Különösen a párbeszédek nem sikerülnek neki, a szónokias előadás, a magyar költészetnek hosszú időn át megölő hibája, keríti hálójába. A mi népszerű balladaköltőnk, Garay János, szónokias az unalomig (szónokias különben mestere, a híres Uhland is). Kisfaludy Károly írt egyedül igazi jó balladákat egész Arany Jánosig.
És micsoda világ az, a mit Kölcsey elbeszélő költészete föltár? Árnyékképek. Két hű szerető, mint Hero és Leander, («Szép Lenka»), vitéz magyarok és fenevad módjára dühöngő törökök, elszánt hölgyek, gyermekgyilkos bukott lány, üres romantikus ködképek: szerelmében elsorvadt s kisértetté vált lovag, az öreg remete stb.
Természetesen nem mind egyforma értékű. A jobbak közül való «Dobozi» és a «Vérmenyegző», legalább kerek mese mind a kettő. Kisfaludy Sándor «Dobozija» – bár szinte gyönge költemény – valamivel jobb a Kölcseyénél, valamivel több benne a szenvedély. Kölcsey nem tudja a helyzeteket sem jól festeni; kevés olyan sikerült sorokat találni benne, mint a «Vérmenyegzőben» az ara leírása:
«S az könnyű, mint esti szellet,
Tánczát vőlegénye mellett
– Szíve olvad, arcza ég –
Pártájában lejti még.»
Tánczát vőlegénye mellett
– Szíve olvad, arcza ég –
Pártájában lejti még.»
Az egész költemény megvillan valamikor még – nem tudni, véletlen találkozás-e vagy sem – az Arany János töredéknek maradt «Öldöklő angyalában», hol szintén a menyegzős népet támadja meg a pogány. Olyan e két vers egymás mellett, mint az aeginai templom homlokzata s a Phidias mesterművei. Akkor még nagyon szegények voltunk.
Van ezek közt egyébként egy olyan – minden érzelmessége mellett is – kedvesen derült románcz, mint a «Zápor», de ott az «Endymion» is, a minek mesterkélt nyelve és előadása már a paródia hatását teszi.
Ezekben a kudarczokban része van a Kazinczy iskolájának mert nem volt benne se erő, se természetesség. De. olyan igazán gondolkozó és tanult költő, mint Kölcsey, újra meg újra fölhangolta lantját s végigpróbálta a legkülönbözőbb húrokat. Élete és környezete nem hagyták egészséges ösztönét teljes virágában érvényesülni, de egyéniségét nem lehetett egészen üvegházba zárni. Mikor Vörösmarty felséges nyelvű eposzait megírta, Kölcsey is hasonló kísérletet tett: egyik a «Szondi», másik a «Kölcsey», egyik tizenhat, másik tizenhét sor, de valami ékes a nyelve! Van aztán egy csaknem ismeretlen kis verse, «Balassa» czímmel. Ennyi az egész:
«Kétségtől rettegve, bánat közt nyugtalan
Sírok, de könnyemet ontom haszontalan,
Erdőn, bérczen, völgyön bújdoklom úntalan,
Segédkart s hajlékot nem lél boldogtalan.
Szélvész mérge tépi lengő vitorládat,
Bocsásd le, hű remény, biztos áncorádat,
S habok közt nyugtatván roncsolt hajócskádat,
Fordítsd mosolygva rám még egyszer orczádat!»
Sírok, de könnyemet ontom haszontalan,
Erdőn, bérczen, völgyön bújdoklom úntalan,
Segédkart s hajlékot nem lél boldogtalan.
Szélvész mérge tépi lengő vitorládat,
Bocsásd le, hű remény, biztos áncorádat,
S habok közt nyugtatván roncsolt hajócskádat,
Fordítsd mosolygva rám még egyszer orczádat!»
Ez szép, mert jellemző. Kölcsey nem ismerte még Balassa szerelmes verseit, nem ismerte teljességben ezt az égővérű, délczeg, erőszakos magyar troubadourt. De a mit ismert belőle, azt tükör módjára mutatja e két versszakban: az üldözött költő kétsége, keresztény hite egyaránt megvan benne, valamint a nyelv régiessége s a Balassa stilusának utánzása. E kis vers érdekes, mert bizonyít. Kölcsey tudott jellemezni is.
Ily különböző a Kölcsey költészete tárgyra nézve a «Panasztól» a «Balassáig», értékre nézve a «Zrinyi dalától» az «Endymionig». Költői egyéniségéről merő lehetetlenség képet adni egy pár erős vonással, ki kell rajzolni apróra. Gazdag tudása és készültsége megóvták a szélsőségektől s erejét próbálgatta mindenféle fegyvernemben. Más korban bizonynyal más lett volna belőle, de épen akkor szívott magába a kor annyiféle hatást s Kölcsey majdnem mindet ismerte. Ez ártott egyéniségének. De ártott a lelkében élő érzelgés és mélabú is. Ezek miatt merített oly ritkán az egyszerűség és erő gazdagon bugyogó kútjaiból. Pedig érezte, hogy itt van az igaz költészet. Ezt mutatják fordításai. Homerost kezdte fordítni, a minden költők ősét. Másfelől két szerb vitézi éneket fordított le (ezek igazabb hangon vannak fordítva, mint az Ilias); az egyik Obility Milos vezérről szól, a ki áthajította buzogányával a Szent Demeter templomot, a másik Kulin kapitány kedveséről, kinek fekete hollók beszélik el a kedvese elestét: egyik szinte a Homeros ős nyugalmával és erejével mesél, a másikban izzó lángokban forr a dél-szláv szenvedély.
KÖLCSEY ARCZKÉPE A NAGYKÁROLYI VÁRMEGYEHÁZ TANÁCSTERMÉBEN.*
Kölcsey arczképe a nagykárolyi vármegyeház tanácstermében. (80. l.) Einsle 1839-ik évben készült olajfestménye után. Weinwurm A. eredeti felvétele.
