V.
V.
Pest mint irodalmi központ. – Kisfaludy Károly köre. – Kölcsey prózai dolgozatai. – Irodalomtörténeti vázlata. – Vallási nézetei. – «Töredékek». – Körner «Zrinyi»-jéről. – Kölcsey a komikumról. – Kölcsey családi viszonyai. – Kölcsey Kálmán. – Paraenesis. – Kölcsey magánélete. – Kölcsey és az Akadémia. – A «Conversations-Lexicon» pöre. – Kazinczy Pyrker-fordítása. – «Pannonhalmi út»-ja. – Kölcsey emlékbeszéde Kazinczyról. – Kölcsey és Vörösmarty.
Most már lehetett beszélni magyar irodalomról. Más világ volt már, mint Kazinczy korában. Pest igazi irodalmi központtá lett. Bártfay László, gróf Károlyi György titkára, ki vendégszerető házát megnyitotta az íróknak, állandó vendégül láthatta Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt, Bajzát, Toldyt s a régiek közül Kölcseyt és Szemere Pált.* Az érdeklődés irántuk kezdett általánosabb lenni, nem úgy, mint nem sokkal azelőtt, mikor csak egy pár ember tudott az irodalomról. A remény zöld lobogóját vonták föl mindenütt. Bártfay naplója* és levelei igen jellemzők. A művelt közönséget képviseli ő, a ki a legmélyebb tisztelettel irogat az íróknak gyönyörű tiszta írásával, akárcsak nyomtatás lenne. Nem a Maecenas szerepét játszsza, csak a jó barátét, a ki boldog, ha író-barátait megkinálhatja egy pohár borral vagy egy pipa dohánynyal. Még messze volt a forradalom kora, csendes és tiszta volt a levegő. A Bártfay naplója jellemzi az életnek ezt a nyugalmasságát, valamint azt a belső, igazi érdeklődést az irodalom iránt. Egész délutánokat, estéket töltenek el munkáik megbeszélésével, új eszmékkel. A hatás sok forrásból ömlik s bőségesen mernek belőle, de egyre jobban érvényesül a nemzeti, a magyar.
Toldy. I. m.
Kézirata a M. Nemz. Múzeumban.
A XX. század fiának csodálatosnak tetszik ez az írói élet, a maihoz viszonyítva. Semmi nyoma annak a lázas sietségnek, ideges munkának s az utána következő közönynek, a mi most uralkodik. Hatalmas alapot vetnek a leendő magyar irodalomnak, mindenféle szakban egyaránt. Az írói társaság nem vegyes, mind úr ez és magyar, ki a szülői házból hozta a hagyományt magával. Kisebb pörpatvarok, torzsalkodások itt is előfordulnak, de fővonás az egymás tisztelete, megbecsülése. Mindnyájan nagyon komolyak. A mikor írnak, nem gondolnak pénzhajhászatra, nem a pillanatnyi sikert kergetik; írnak, a mit a lelkük sugall. Nem félnek, hogy nem fogja olvasni a közönség. Kicsiny ugyan ez a közönség, de az övék.
Az új írók közül a központba Kisfaludy Károly kerül, a Himfy öcscse. Bohém költő, mint Csokonai volt, de már úri bohém; deli, szép legény, volt katonatiszt, világlátott és gavallér ember, egész valója csupa elevenség. Új hatást szívott magába: romantikus és népies. A romantikát a németektől tanulta, kissé beteges ez az irány, a vér lázas hevülésének nagy a része benne; de annál tisztább és egészségesebb a népies irányzat. Néha oly egyszerűséggel szól, mint ez ideig senki a magyar írók közt. Gyorsan dolgozik, sokszor felületesen, elnagyolva, mintha érezné, hogy az ő ideje nem szabatott hosszúra – «a hatalmas szál ember», az asszonyok, lányok kedvencze, ki «nyugtalan volt, akár a füst».*
Bártfay levele Kölcseyhez (1830 október 21-én). Szemere-Tár X. kötet.
1822-ben indítja meg Kisfaludy Károly az «Aurórát» s ez és a Szemere «Élet és Literaturája» adják a kor szellemi munkájának java részét. Kölcsey az utóbbiba dolgozik. De mikor feljön Pestre, örül neki mindenki. Jelleme puritánsága, művei komolysága megadják neki a kellő tiszteletet. Jó ember és kiváló elme. Valami igazabb, tartalmasabb van ez írói levelek udvariasságában, mint a Kazinczyéban, a mi már modorossá vált. Nem a széphalmi mester emberei már ezek, nem a görög klassicismus az ideál, hanem a romantika paripáját nyergelik meg, hogy a középkorba vigye vissza őket. Kazinczyról mindig tisztelettel szólnak még, de már az ő ideje kezd lejárni.
34. GRÓF KÁROLYI GYÖRGY.*
Gróf Károlyi György arczképe. (83. l.) Barabás Miklósnak a M. Tud. Akadémia képestermében őrzött festményéről. Weinwurm A. eredeti felvétele.
Mikor Kölcsey 1826-ban hazatért Szemerééktől, mintha egy kissé megéledt volna. Maga is úgy írja: «talán végeztem volna valamit…»* De végezett is. Előszedte ifjúkori tanúlmányait s egyre-másra fejezte be s adta ki a Szemere lapjában prózai dolgozatait. A sok önkéntes szenvedés után kissé leszürődött. Előtte volt a munka, hatalmas mező: történelem, irodalom, filozófia. Kora ifjúságától fogva gyűjtött anyaga volt, a mit olvasmányok, gondolkozás és látó szem szereztek. Kölcsey ezen munkáiban nagyobb, mint költeményeiben, értekezései olyanok, a minőket az ő idejéig nem írtak. Nem veszett el apró részletkérdésekben, belátta az egész mezőt. Egy-más tekintetben ma is számot tesz némely értekezése. Pedig milyen könnyű ma dolgozni, mennyi könyv, mennyi adat áll az író rendelkezésére! Mennyi jelent meg az elmult idők forrásaiból! Kölcseynek pedig milyen kevés volt a kezében és még hozzá Csekén, a kulturális világtól igazán messze. Csak a szeme és a feje kiválóságával lehetett így. A korabeli magyar tudósok elsülyedtek körüle: Horvát István gyermek, Virág Benedek kontár, Kazinczy műkedvelő mellette.
Önéletrajza.
Két nagy ember munkái támogatták Kölcseyt: Bayle-é és Herderé. Eszméik, gondolataik kötöttek szárnyat neki. A tudományos munkásság soha se örökéletű. Homerost, Shakespearet mindig egyforma gyönyörrel lehet olvasni, de a tudós csak nevét vési be márványba, munkáin tovább építenek s az alapot idővel új építmények fedik el. Mi maradt Bayle négy óriás kötetéből? Legfeljebb szellemes megjegyzései. Herdernek van egy gyönyörű könyve: «Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit». Az egész emberiség fejlődését foglalta belé a nagy író. Szépen, lendülettel van írva. Voltaképen ő az első, a ki kifejti, milyen befolyással van a hely, időjárás, faj és kor a népek egész szellemi fejlődésére. S ezzel az elvvel ma Taine pompázik, mert ő fejtette ki ezt egész teljességében s hirdette a nagy világnak ragyogó, csillogó nyelvén.
35. AZ «AURORA» CZÍMLAPJA.
Igaztalanság esik, ha Kölcsey munkáin végiglapozva azt mondjuk: hiszen ezt mind tudjuk már! Kölcsey nagyon sokat tett. Nem adatokat hordott össze, hanem eszméket adott. Számtalan érdemes emberünk dolgozik ma is a hegy lábában s vizsgálgat mindent apróra. Kevesen érnek föl a hegytetőre, a honnan felséges a kilátás, noha a részletek elvesznek a kéklő messzeségben. Kölcsey a hegyen állt. Érdemes még egyszer körülnézni onnan, a honnan ő nézett körül s egyúttal az ő szemével nézni, mert nézésében a lelke is megszólal s gazdag lélek beszél, a ki örökké gondolkozott. Nagy dolgok hozták mozgásba. Ilyen a történelem, a nemzet. Erről beszél a «Nemzeti hagyományok».
Herdertől vette át a környezet befolyását, a hagyomány erejét és fontosságát s ezen elveket alkalmazza a magyar nemzetre. Irodalomtörténet, történetírás még bölcsőben hevertek, mikor Kölcsey ezt írta. Neki meglehetős mindegy volt: fölkutatta az eredeti forrásokat, a hol találta s írt a költő szíve s a tudós esze segítségével. Szép és költői, mikor a nemzetek és korok ifjúságáról beszél, az ébredő lélekről, a hagyomány glóriájáról, mely óriássá növeszti az első hősöket.* A kor hangulatától is szított lelkesedéssel ír a görögök gazdag hagyományáról, ellentétben a rómaiakkal, kik még mesés hőskorukat is krónikás szárazsággal írták meg. Teljes világossággal – Herder nyomán – jellemzi a középkort s fejti ki annak igazi romantikus szellemét. Aztán a magyarra tér. A magyarnak nincs történeti hagyománya. A hőskor nyomai eltüntek, pedig voltak. Az emlékeknek nincs tisztelete. A történetírásból kihalt lassanként a monda. A magyar szellemből hiányzik az igazi romantika: a szerelem.
Ez ugyanaz, a mit Carlyle (The heroes I.) is kifejt stílusa egész fényességében.
Legértékesebb része e dolgozatnak a rövid irodalomtörténeti vázlat. A legfontosabb dolgokra mutat rá s néhány sorban jellemző korrajzba állítja belé az adatokat. A népköltészet nyomait keresi s kiemeli a kurucz költészet értékét. Valódi becsére szállítja le a hajdan népszerű Gyöngyösi költészetét, hogy annál jobban kiemelje Zrinyi nyers, de hatalmas talentumát. Ezt a biztos alapozást a késő idő is megtartotta.
Az «Élet és Literatura» 1827-iki évfolyamában «Töredékek» czímmel vallásfilozófiai értekezés jelent meg a Kölcsey tollából. Régebbi munkája volt, a mit újra átdolgozott. Sok van e munkában Bayleből, de van a Kölcsey lelkéből is. A lélek legmélyebb kamarájába világít be.
A munkásság és szenvedés hol meddő, hol gazdag évei alatt a gondolatok egész falkája járhatott a költő agyában. Úgy látszik, az emberi élet végessége, a halhatatlanság s a vallás eleget foglalkoztatta. Kazinczy is gondolt ilyesmikre. Horváth Ádámmal való levelezésében hosszasan elmélkednek e kérdésekről. A katholikus ritust sokszor dicséri s Lutherre haragszik, hogy a költészet s a művészet koszorúját letépte a vallásról.* De a Kazinczy gondolatai felszínesek rendesen. A költő beszél belőle, akár Schillerből, ki a «Stuart Máriá»-ban a római szertartást és hitet egész mystikus költészetében viszi színpadra. Kölcseynél mindez mélyebbre vág.
Leveleiben többször, kivált Kölcseyhez 1813 szeptember 28-ikán.
Nem volt valami vallásos ember* s felekezeti épen nem. Ő is inkább katholikus s szintén művészi okokból s ő is ismerte a «Stuart Máriá»-t. A franczia fölvilágosodott irodalom hatása még akkor is erős volt. A tiszta deismus felé vezetett ez, az egyház elleni gyűlölet nélkül. E gyűlölet nálunk az írók közt nem is verhetett volna gyökeret, hiszen egész sereg rokonszenves és lelkes pap dolgozott közöttük. Fanatismus nem volt egyik részen sem. Világos nyomok mutatják, hogy a hit és a kétkedés, a spiritualismus s a materialismus viaskodtak néha Kölcsey lelkében. A magába mélyedt férfiú nem félt a haláltól, de a sír örök némasága meg-megriasztotta az éjszakában. Mikor a kolera idején Bártfayhoz írt levelében (1831 július 2.) templomba küldi a népet, annak aligha van mélyebb jelentősége. De annak már igen, hogy munkáiban az elmulás sivár gondolata időnként meg-megszólal. Így a «Vilmá»-ban, a «Coelestiná»-ban s a Berzsenyiről szóló emlékbeszédben, hol tompa fájdalommal, hol azon a gyöngéd materialismus hangján, a melylyel Ómár Chejjam nézi a virágot, mely szép leány hamvaiból sarjadt. Ezek a gondolatok ismétlődnek meg a «Töredékek»-ben is, míg végre a méla megadás sóhajával tér vissza a hit halványan lobogó mécseséhez.
Önéletrajzában azt írja erről: «Religiómról szóllani csak akkor leszen idő, midőn vagy többé nem lesznek, vagy magam is írói s emberi pályámra a jövendőség számára visszatekintek.»
Nem új gondolatok mindezek, de tiszta, szép formában adva elő s az előadás melegsége igaz meggyőződést mutat. Az első fejezet jeligéje Homerosból való: «Οι δ αλλοι ϕιλοτητα και ορκια πιστα ταμωμεν».* De ez a pogány jelige úgy hangzik, mint a Biblia örök békéről szóló igéi. Az összes vallások egyesülését óhajtaná. Néhány erős vonással itt is igazán jellemzi a középkort, kifejti a római pápaság nagy jelentőségét, a kulturát, a mit egyedül a kolostorok tartottak fönn. Mindezt védelmébe veszi Herderrel szemben s tagadja Luther fölléptének szükségét, a miben aztán méltán vádolható elfogultsággal. Minden más pontjában elfogulatlan. Észszel vallásra téríteni hiábavaló. Az észnek itt nincs szava, az megáll a kapuban, a hol a hit fogja kézen az embert. A vallásosság is az érzések egyike, a hitetlenség az érzés csonkasága. A puszta theismus csak a filozófusnak való, a népnek ceremónia kell. Ceremónia és tiszta erkölcs, ez teszi a vallást. Megoldatlan csomók mindig maradnak s hiábavaló azokat jobban összebogozni: «Akármint legyenek ezek, annyi való marad: hogy az emberiség bizonyos magvakat rejt keblében, de a melyek annyi ezredek folytokban soha sem indultak virágzatba; s ha elvégeztetett, hogy valaha kivirágozzanak, annak másutt, nem ezen életben, s máshol, nem ezen planétán, kell s lehet történnie. Az emberi nemzet felett és körül, úgy a mint ezen bujdosó csillagon él és bolyong, világosságnak és homálynak bizonyos jóltevő egyarányuságban kell elterjednie. Bontsd meg az egyarányt, s akár világosság a homályon, akár homály a világosságon vegyen erőt, mindenik esetben elvakítottad az emberi gyenge szemeket, s kit fogsz majd a sötétben tévelygő mellé vezetőül rendelni?»
Magyarul: És mi nagy esküvel kössünk szövetséget.
Kölcsey imez esztendei gazdagok voltak. 1826-ban írta kritikai tanulmányát Körner «Zrinyi»-jéről. Nemcsak e drámát bírálja benne, benne van a magyar dráma- és színügy egész nyomorúsága. Kölcsey nem volt optimista s magányából is teljes világításban látta az állapotokat.
36. DÉRYNÉ.*
Déryné arczképe (89. l.) egykorú kőnyomat után.
Elnyomott nemzet lévén, a színügy nemcsak irodalmi és művészeti kérdés volt. A vándorszínészek a nemzeti nyelv apostolai voltak s joggal várhatták a magyar közönség támogatását. Elzüllött korhelyek közt lelkes idealisták járták a világot. Déryné naplója valóságos korrajz. Az ország fővárosa nem adott nekik bőséges kenyeret. Nem tudtak állandóan megtelepedni, egyik vándor társulatot a másik váltotta föl. A menynyire egykorúak följegyzéseiből vissza lehet állítani az állapotokat, akadtak köztük igazi művészek is. Kántorné természetes pathosát dicsérettel jegyezték föl a végtelen szavalások özönében. Dérynét igen kedves énekesnőnek mondják s kivált a víg genreben akadtak életrevaló tehetségek, mint Balog István, Szerdahelyi József. Műsoruk végtelen gyönge volt: rémdrámák és burleszk komédiák járták. E mellett Kotzebue vígjátékai s érzékeny drámái. Klasszikus munkákat is átdolgoztak barbár módon s a verset nem vették be. A közönség egy része határozottan ellenük foglalt állást.* Csak így érthető Kölcsey kemény beszéde a játékszín mellett (1827).
Bayer József: A nemzeti játékszín története (Budapest, 1887).
Az írók belátták az állandó színpad végtelen fontosságát. Mennyi fölszólalás, beszéd és személyes buzdítás hangzott el! Döbrentei 1821-ben megindítja a «Külföldi Játékszínt», hogy műsort teremtsen. Nagyra tervezte a dolgot: «Macbeth» is jött volna benne, de vállalata megszünt a II. füzettel. Kisfaludy Károly pedig dolgozott buzgón, egyre-másra írta darabjait, a miket jól-rosszul eljátszottak vándorszínpadok deszkáin, a közönség egyre növekvő lelkesedése mellett. Ez a lelkesedés fogadta Körner «Zrinyi»-jét is, hiszen magyar hősről szólt. Szemere Pál fordította igen szabatos jambusokban.
A Kölcsey prózai dolgozatai egész tárgyilagosak s mégis szinte többet ad bennük magából, mint lyrai költeményeiben. Mily eleven a «Zrinyi»-bírálat bekezdése, mikor gyertya mellett ülve rajzolja önmagát, a mint magyar lelkesedése összevegyül a kritikus elégedetlenségével s az a kevert, melancholikus hangulat jön ki belőle, a mi végig vonul az egész értekezés sorain.
Nem sok drámát vagdaltak úgy szerteszéjjel, mint Kölcsey a «Zrinyi»-t. A magyar irodalomban Körner vesztére örökítette meg magát. Szinte kár ezért a lánglelkű poétáért, kiben úgy forrott, csapongott az érzés, hogy áradata miatt kifejezést sem tudott adni neki. Ám e tragédiája igen gyönge. Kölcsey nem irgalmazott egyetlen alakjának, egyetlen jelenetének sem, bár elismerte, hogy Szolimán alakja és halála drámailag van fölfogva. Gyilkos bírálata közben egész dramaturgiát ad, mely szinte csodás biztonsággal van megépítve. Kitünően kiemeli, hogy mi az igazi történelmi szín és korrajz, rámutatva Goethe és Schiller drámáira. (Hogy Goethét a drámában is jobbnak tartja Schillernél, az érthető. Goethe volt a bálvány mindenben. Nem is Shakespeareben keresi a tökélyt, hanem Goethében. Pedig Kölcseyn is inkább látszik a Schiller hatása.) A drámában actio kell, lelki actio. Az igazi tragikus pathos egyszerű és nagy.
37. A «KÜLFÖLDI JÁTÉKSZÍN» CZÍMLAPJA.*
A «Külföldi Játékszin» czímlapja. (91. l.) A múzeumi könyvtár példányáról.
A tragikum még mindig eldöntetlen kérdés. Lehet-e Zrinyi tragikus hős? Úgy nem, a hogy Körner fölfogta. De Kölcsey szerint lehet, ha küzd sorsa ellen s csak a halál előtt válik küzdelme lemondó önfeláldozássá. Gyulai Pál* ebből azt a következtetést vonja le, hogy Kölcsey nem jutott el az igazi tragikai fölfogásig, mert a hősnek vétséget kell elkövetnie. Péterfyvel* együtt azt tartjuk, hogy nem szükségképen. A tragikum egyedül a hős jellemében és küzdelmében rejlik.*
Katona és Bánk bánja.
Összegyüjtött munkái. III. kötet.
Bővebben kifejtem «Vörösmarty utolsó drámája» cz. dolgozatomban (Egyetemes Phil. Közlöny 1906).
Másfelől a komikumról írt hosszabb értekezést, mely mintegy kiegészíti emezt. Maga is megemlíti, hogy jórészt nagyobb mesterek nyomán írta. Ezek Bouterwerk, Jean Paul és Lessing. Eredetisége jóval kisebb a Zrínyiről írottnál, de világosan, szépen fejti ki a komikum különböző fajait. Úgy kezd belé, mintha Kisfaludy Károlyról, a vígjátékíróról adna bírálatot, de hamarosan átcsap az általánosra, beérve egy-két dicsérő szóval Kisfaludyt illetőleg. A személyes kritikát abbahagyta Berzsenyi óta. De a tanulmány végén itt is ki-kivillan egy-egy szikra belőle, hibáztatja költőinket, hogy rosszul fogják föl a komikumot s a görögök ős forrásaihoz utasítja őket. A «Nemzeti hagyományok» utolsó pontja is az, hogy mikor lesz igazi színköltőnk méltó játékszínen?
Minden időben ezt tartották a költészet legmagasabb fokának s hatása a legközvetlenebb. Ebben a korban, midőn a költés minden faját művelték már, midőn általános virágzás volt, a dráma se maradt műveletlen. A «Bánk bán» megvolt már, de eltemetve egyelőre a feledés porába. Kisfaludy Sándor darabjai csak kísérletek. De az öcscse, sekélyes és gyors munkái mellett, nemesebbre is törekszik, formaérzéke tisztul s megírja az «Iréné»-t, e minden gyöngesége mellett is érdekes munkát. Ám még a nyelv dadog, szinte vergődik a jambus békóiban, áradozik, a hol érzelmes szeretne lenni s dagályos a fenséges helyett. A nyelvet Vörösmarty készíti el, nála már cseng, mint az ércz, mint az ezüst. 1821-ben készül el a «Salamon király», Shakespeare és a német romantikusok jegyében, kezdő fiatalos munka, de csupa üde költészet. 1828-ban már «A bujdosókat» írja, a dráma még formátlanabb, csapongóbb, de a szónak ereje növekszik s már nem csak színes és ragyogó, de drámai is. A magyar história vonult föl a játékszínre, valami idealizált história, nem a valódi, majdnem annyira magyar csak, mint a Körner szigetvári vitézei, de költőibb, igazabb, őszintébb. És Kölcsey, a ki annyit írt a dráma elméletéről, gyakorlatban is meg akarta próbálni erejét. Péczelen fogott hozzá, Szemere oldala mellett, forrongó férfi ereje javában. De Péczelről távozván, abbamaradt ez is. Emlék maradott, töredék a «Perényiek» czímű szomorújátékból. Perényi Gábor lett volna a hőse, ki testvérét elteszi láb alól, hogy aráját elragadja s majdan féltése áldozatává tegye.* Ez is a német romantika hatását mutatja, alakjai: a szenvedő és tűrő asszony, a zordon Perényi, az intrikus Lőrincz deák mind tipusok. Ám a hős s az intrikus közti hosszú dialóg ügyes és folyékony. S nem szinte Vörösmartyt halljuk e sorokban?
Érdekes, hogy Arany János meg költői beszélynek akarta földolgozni e tárgyat, de az is töredék maradt.
«Sem míg hajamnak szőke fürteit
Körítve fénylett a leányi párta,
Sem a mióta jobbod elfogadván,
Befedte főmet asszonyfátyolom,
Más férfi képe szívemben nem élt
Azon kivül, kit mátkámnak neveztem,
Kezem szabad volt s néki vittem azt.
Meghalt, s atyámtól birtokodba jöttem,
S érezve szentül tartozásomat,
Bűnnek hivém a kívánságot is,
Mely más karok közt enyhet lelni vágy;
S ha néma várad sánczain kivül
Egy gondolat még mellemből kiröppent,
Az csak Ferencznek sírján nyúgodott.»
Körítve fénylett a leányi párta,
Sem a mióta jobbod elfogadván,
Befedte főmet asszonyfátyolom,
Más férfi képe szívemben nem élt
Azon kivül, kit mátkámnak neveztem,
Kezem szabad volt s néki vittem azt.
Meghalt, s atyámtól birtokodba jöttem,
S érezve szentül tartozásomat,
Bűnnek hivém a kívánságot is,
Mely más karok közt enyhet lelni vágy;
S ha néma várad sánczain kivül
Egy gondolat még mellemből kiröppent,
Az csak Ferencznek sírján nyúgodott.»
38. KÖRNER.*
Körner arczképe. (93. l.) Körner Emma rajza után Seidel G. metszete.
Nem tudni, mennyire csökkentette volna a drámaiságot itt is az áradozó lyrai nyelv. De méltó e töredéket odaszámítani a költő egyéb munkáihoz. Sokoldalúsága így teljesül.
Nagyon sokat írt. Tanulmányai gazdag sorát még több egészíti ki. Szép és okos, a mit «Kritika» czímmel írt, nemes és emelkedett fölfogása a kritikának; írt a görög filozófiáról, a mi ha nem eredeti fölfogást tükröz is vissza, kiérezhető belőle a költő gyönyöre, mikor az annyira szerette antik világba merülhet el. Az örök derű egy sugara vetődik vissza a mélabús költőre. Foglalkozott a mesmerismussal, az állati magnetismus nyomaival a régiségben, kisebb történelmi tanulmányokat tett s maradtak csonka értekezései.
39. VÖRÖSMARTY «SALAMON KIRÁLY»-ÁNAK CZÍMLAPJA.*
Vörösmarty «Salamon király»-ának czímlapja. (95. l.) A Nemz. Múzeum példányáról.
Mindezen tanulmányok nemcsak a kor színvonalán állanak, hanem inkább túl is haladják azt. S megannyi nemes egyszerűséggel írva, mint a klasszikusok művei. Mondatai szabatosak; tiszták, mint a kristály, világosak, mint a nap. Nyelve oly tömör, egyszerű és mégis emelkedett, hogy messze fölülmulja kora összes prózaíróit.
Kölcseyt kínos melancholiájából nemcsak a muló esztendők, de a sors kemény csapása is segített kigyógyítani. Valami ábrándforma gondolatképen tünt föl előtte mindig, hogy otthagyja a falut s Pestre költözik, hogy egyedül az irodalomnak éljen.* De visszatartotta az aggodalom, hogy lesz-e miből nyugalmasan megélni s visszatartotta lassú természete is. Szerette volna Ádám öcscsének átadni birtokát megfelelő kárpótlásért. De Ádám rosszul gazdálkodott, adóssága nőtt s 1827-ben meghalt, özvegyet és árvát hagyván maga után.
Önéletrajza.
A Kölcsey leveleiből, miket a részvétnyilatkozatokra írt, látnivaló, hogy mélyen leverte Ádám halála. Nemcsak a testvérét siratta, de érezte, hogy vállára nehezedik a kötelesség. Ez a gondolat eltépte élete minden reményét. A tehetős atyafiságból senki se kelt az árván maradtak segítségére. Kölcsey nem habozott. Magához vette az özvegyet s a kis Kálmánt. A magányosságból a világba lépett s gazda lett.
Bár a helyzet keresztbe feküdt Kölcsey távol czéljai előtt, jó hatással volt rá. Családja lett akaratlanul s élni kellett érettük. Minden följegyzés azt tanúsítja, hogy nagyon jó volt övéivel szemközt.* Odaadással gondoskodott róluk s nyájasan beszélgetett velük étkezés idején. Gyermek is volt a háznál újból. Kölcsey nagy gonddal nevelte s a kis Kálmán jó fiú volt. A nagybátya óva intette őt az érzelgéstől,* a mi saját ifjúságát úgy megrontotta. De a hajlam, úgy látszik, a gyermekben is megvolt. Nemcsak fájdalmában, örömében is könynyen sírva fakadt.* Kölcsey kevéssel halála előtt, mintegy örökségül írta neki a «Paraenesis»-t.
Obernyik: I. m.
Önpanaszok.
Kölcsey levele Szemeréhez (1858 január 24-ikén).
Ez a munkája az, a mit tán legtöbbször olvastatnak az iskolákban. Összehasonlították Cicero «De officiis» czímű könyvével, a mit az viszont Marcus fiának írt. A Kölcsey munkája a hazaszeretet kátéja, a haza szempontjából hasonló ahhoz, a mit Kempis Tamás írt a Krisztus követéséről. Van benne valami a Stoa filozófiájából, a mennyiben az erényt, a lemondást, a hazáért való nyilvános életet ajánlja. De egészében véve tősgyökeresen magyar munka, a magyar nyilvános élet hatása érzik rajta, a vármegyei s az országgyülési pálya apotheosisa. Orátor nemzet vagyunk s ennek dicsőségéről ír Kölcsey is. Mondatai nem oly tiszták, világosak, mint egyéb munkáiban, súlyos körmondatok lánczolódnak egymásba s gyakran áradozóvá lesz az erővel teljes nyelv. A «De officiis» ellenkezőleg egyike a legkellemesebb olvasmányoknak. Noha csupa stoikus filozófia, mely szerint a kötelesség nemcsak az első, de minden, mindezt kedvesen, derülten mondja el s finom szellemmel elbeszélt példákkal világítja meg minden lapon. Az író személyiségét jellemzően adja vissza ez is, az is. A római szónok öregsége és nehéz körülményei daczára is derült, nyugodt, ki életében egyike volt a legkellemesebb társalgóknak, bonvivant szívéből, lelkéből s tulajdonképen hiú, gyönge és fölszínes ember, ez Marcus Tullius Cicero, a «haza atyja»; a magyar szónok egyénisége mély és komor, mint a tenger vize s keserű önérzettel mutatja meg, hogy milyen értékes a szenvedés.
40. KÖLCSEY KÁLMÁN.*
Kölcsey Kálmán arczképe. (97. l.) Az id. Ábrányi Kornélné tulajdonában levő képről. L. Pap Károlynak az «Urania» 1906. évfolyamában megjelent értekezését, mely különnyomatban is megjelent.
Magánéletét írja le Kölcsey itt is e néhány sötét mondatban: «Jókor támadt, s hamar eltünt remények; lángoló, de tárgyat nem lelt indúlatok; sivatag jelen, s alaktalan jövendő: ime a tündérkar, mely ifjúságomat körüllebegé vala! Nem sokkal adott többet a férfikor; és sorsomat mostohának még sem mondhatom.»
Élnie kellett igazában egyszer. Van egy-két anekdota, a mi a magába néző szórakozott tudóst félszegül mutatja be, mint gazdát; mondják, hogy saját béreseit se ismerte volna. De az eredmény az, hogy az Ádám rendetlen birtoka javul, kezd fölszabadulni a zálog alul. A költő ki-kijár szétnézni a birtokra. Lába az anyaföldet tapossa, a kasza peng, a kalász sárgállik. A magány álmai szétfoszlottak, mint a hajnali köd.
*
Az Akadémiát az 1825-iki országgyülés alakította meg. Mindenképen nagy esemény volt ez. Nemcsak nemzeti szempontból, hanem azért is, mert biztos jele volt annak, hogy itt európai irodalom rendezkedik be.
41. TOLDY FERENCZ IFJÚKORI ARCZKÉPE.*
Toldy Ferencz ifjúkori arczképének (99. l.) eredetije Toldy László birtokában, ki szíves készséggel adta át reproductio végett.
Az Akadémia sietett tagjai közé fogadni az irodalom már híres férfiait. Kölcseyt 1831-ben választották be.
Az Akadémia rövid idő alatt az új írók palotája lett, a kik egyenként vonultak be oda. Egyre jobban érezhetőbbé vált, hogy érzésben, gondolatvilágban eltávolodtak a régiektől. Kisfaludy Károly volt az új világ embere s az ő köréből került ki az a három író, a kik a vezérszerepet magukhoz ragadták: Vörösmarty, Toldy és Bajza. Vörösmarty nagyobb költő volt, mint előzői; magyar minden ízében, művelt, jelleme tiszta, mint a kristály: nyugodt, magamérséklő, igazi magyar úr. Toldy csodás buzgalmával és lelkesedésével tünt ki, nem nagy szellem, de nagy eredményeket ér el: ő lesz a magyar irodalomtörténet megalapítója. Mint ember, Bajza köztük a legérdekesebb, a «melancholikus katona».* Műveltsége csak közepes, de az esze, a logikája kitünő, éles elme, mint a beretva, nyugodt modor alatt szikrázó szív, ép olyan makacs és kemény, a milyen érzékeny. Érzelgős verseket és kemény kritikákat írt.
Így nevezi magát Toldyhoz írt levelében 1821 szeptember 9-ikén. (Akadémiai kézirattár 4° 61 c.)
Ilyen írók voltak hivatva igazi magyar irodalmat alkotni a megindított csapáson. Nemzetibbek és igazabbak elődeiknél. Kazinczy levelezett velük, de éreznie kellett, hogy az ő tekintélye csorbul. A debreczeniek támadását oly diadalmasan állotta ki, mint az orthologusokét; egy támadás, a mi az új íróktól indul ki, végzetes lesz.
A híres «Conversations-Lexicon» volt az első ütközet. Bajza kezdette. Megtámadta a készülő vállalatot, nekirontott gróf Dessewffy Józsefnek, ki rangjával, czímével akarja fedezni a hibákat s nekirontott Döbrentei Gábornak, kit képtelennek ítélt a szerkesztésre. A támadásnak kellő eredménye volt. Kazinczynak fájt a modor, a mivel az ő érdemes barátjával, Dessewffy gróffal bántak el. De Döbrenteinél sokkal többre tartotta magát, hogysem vele is megtörténhessék ez.* Mégis megtörtént.
Levele Kis Jánoshoz (1831 május 4-ikén).
A fiatalok vezére előbb kidőlt. 1831-ban Kisfaludy Károly meghalt. Mély részvéttel kísérték koporsóját. Nagy remények pusztultak el benne. Kazinczy gyászfátyolt kötött kalapjára.* Kisfaludy barátaival együtt gyászolta a korán elhunytat. Még nem ütköztek össze.
Tüntetőleg említi.
Az írók általános gyászában résztvett Kölcsey is, csak úgy, mint a többi. Őt szerették. Bajza, Toldy mély tisztelettel írnak neki, ő sokra becsüli Bajzát, Vörösmartyval pedig határozott baráti viszonyba lép. Egymással váltott leveleik bizonyítják: Vörösmarty szokott férfias bizalmasságával ír Kölcseynek, levelei egyszerüek, rövidek, de melegek.* A következő drámában Kölcseynek nem jutott cselekvő szerep, de ott volt, mint néző s nem tellett benne gyönyörüsége, sőt igen fájt neki.
Szemere-Tár.
1830-ban új könyve jelent meg a szorgalmasan dolgozó Kazinczynak, Pyrker érsek «Szent hajdan gyöngyeinek» fordítása.* Magyar ember német verseit adta prózában. Hála is kötötte őt a főpaphoz meg tisztelte benne a nagyurat, az egyházfejedelmet. Aztán pénzre is volt szüksége, nagyszámú családjáról alig tudott már gondoskodni, adóssága nőtt, mint az áradat. Csak régi kedélye nem hagyta el, a régi derültséggel s élénkséggel ír barátainak munkájáról.
Az egész irodalmi pör lefolyását l. Bleyer Jakab: «Kazinczy pöre az Auróra körrel« (Egyetemes Phil. Közlöny 1897). Részletessége miatt forrásul is használható.
Bajzáék időszerűnek tartották, hogy ellene forduljanak. Megunták már a Kazinczy-féle bírálatok hangját, a mi szavakon lovagolt s szórta a tömjént boldognak-boldogtalannak. Ebben a munkában is volt valami régies íz, a Maecenas előtti hajlongás, a magas rang tisztelete. Kazinczy jellemében volt valami az udvaronczból.* Aztán attól is lobbot vetett a vérük, hogy magyar ember német nyelvű munkáját fordítja, magasztalja. Valóságos korbács volt a Toldy bírálata a Bajza «Kritikai Lapok»-jában. Kijutott belőle Pyrkernek, Kazinczynak egyképen. Még a miatt is kárpálta, hogy prózában fordít verset, pedig tudhatták, hogy szegény Kazinczy mielőbb pénzt akart látni belőle s ideje nem futotta versbe szedni. Maga megmondta az előszóban.
Jellemző, mikor Van Swietennek kezet csókol (Pályám emlékezete. V. szakasz).
Az öreg mester ezt nem hitte volna. A «Mondolat» durvaságát méltósággal viselte. Kicsit naiv volt, de önérzetes. Annál kevésbbé volt méltóságos most. Szokása szerint szerteszéjjel írt barátainak s a bírálatra is válaszolt a «Tudományos Gyüjteményben». De válasza nem mondott semmit, nem czáfolt meg semmit. Üres hang volt. Az e körül támadt levelezés cseppet se dicsőséges. Elvek és egyének egyszerre ütköznek össze s a salak kicsap, a tajték fölforr. Döbrentei «komondorfajnak» nevezi Bajzáékat. Kazinczy szemükre veti, hogy ők akarnak minden lenni s mindent elnyomni. Rumy már a Toldyék hazafiságából is csúfot űz. S mélyen jellemzi a Kazinczy gyöngeségét, hogy Kölcseynek ír. Mikor a «Gyöngyök» megjelentek, Bártfaynak pontosan megírja, kinek küldjön tiszteletpéldányt. Kölcsey nincs e nevek közt, az Ilias-pör óta bizalmas viszonyuknak vége volt. De most mégis fölkeresi levelével, hogy Vörösmarty ellen panaszoljon, mint a gyermek: «Vörösmartynál voltam. Nem csak nem bánja, sőt javallja, hogy a németül író megkorbácsoltatott… Szörnyű dolog, midőn költőnek nincs szíve.»* Az egyetlen nyugodt hang a Bajzáé. Keményen és hidegen ír, de illő tisztelettel és mérséklettel.
1831 márczius 4-ikén (Szemere-Tár XI.).
Nem tudni, felelt-e Kölcsey öreg barátja levelére. Elmult az az idő, midőn fegyvert öltött védelmére. Azonban szó nélkül nem hagyta a dolgot s Bártfayhoz írta békítő sorait: «Kérlek, édes Laczim, intsed a szeretetre s tiszteletre méltó Bajzát, kiméljék a szent öreget. Nincs ember gyöngeség nélkül; de ez, ha ezer-annyi gyengékkel bírna is, mégis nem csak tiszteletünket, de hálánkat, s a legnagyobb mértékben, kívánja. Ha Kazinczy nem lett volna: bizony most sem egyikünk sem másikunk nem állna ott ahol. Bizony őnála nélkül egy egész epochával hátrább állanánk.» (1831 április 9.)
Érzéseiről nem szól Kölcsey, de Kazinczyról tartott emlékbeszéde bizonyítja, hogy mennyi részvéttel nézte e szomorú csatát. A széphalmi dictator utolsó harcza volt s nem hiányzik belőle a drámai, sőt a tragikai szín sem.
Még voltak hívei. 1831 április havában hajóra ült, hogy Pannonhalmára menjen, meglátogatni Guzmicsot és más barátait. Gyermek volt az ősz ember, szeretetreméltó és könnyelmű. Elfeledte anyagi gondjait, családját, viszályait s ragyogó friss kedvvel tette meg ez útját, maga sem hivén, hogy ez lesz az utolsó. Megírta az út emlékeit s kis könyvben kiadta. A nagyreményű ifjunak, báró Eötvös Józsefnek ajánlotta. A régi Kazinczy volt ez, a ki annyira boldog, hogy a «jók szeretik.» Útja diadalút volt, hiszen ő maga annyi rózsával szórta be, hogy illatárnál egyebet se érzett. Ragyog az egész könyv az optimismustól. És ez a könyv fegyver is. Visszaadja benne a támadóknak a vágást. Kár volt azt a pár lapot beleírnia. Csúnya szidalmak éktelenítik el. «Szemtelen vadságnak,» «neveletlenségnek,» «éretlen gőgnek» nevezi el Bajzáék eljárását, őket magukat «gladiatoroknak.» Hogy jobban rájuk tiporhasson, szembeállítja velük a régi irodalmat. Végtelen emberi gyöngeség! Himnust zeng Kisfaludy Sándornak is, kit soh’se szeretett s a «Mondolat» után gyűlölt, megvetett.
42. PANNONHALMA.*
Pannonhalma. (103. l.) «Magyarország képekben. Honismertető Album. Szerk. Nagy Miklós. Pest, 1870» cz. műből. (282. l.) Aláírása «Pannonhegye, nyugatról.»
A hogy a könyv kijött, a nyomdafestéktől nedvesen elindult vele ellenségeihez. Szemere Pál volt a csatlósa. Őt is elöntötte a rosszabbik vére. Mérges kedvében egész jellemrajz-félét faragott Bajzáról a legdurvább szavakkal.* Fölkeresték Bajzát, Toldyt, Vörösmartyt, Fenyéryt s Kazinczy újjal mutatta, hogy mit írt róluk. Toldy és Fenyéry méregbe jöttek. Kazinczy szinte tombolt örömében. Annál jobban fölingerelte Bajza. Teljes hidegen vetette oda: «Én felelni fogok.» Kazinczy távozott, de érezte, hogy a bosszú nem teljes s hogy még nincs vége.
Szemere-Tár XI.
Pedig vége volt. Galicziából irtózatos járvány terjedt szét Felső-Magyarországon: a kolera. A kaszás bő aratást vágott. A parasztság itt-ott föl is lázadt s statárium állította helyre a rendet. Szatmár megye a kolera egyik fészke volt. Kölcsey – mint levelei mutatják – teljes nyugalommal várta a járvány elmúlását. Annál jobban féltették őt barátai: Bártfay és maga Kazinczy* Kölcsey egészségben kerülte ki a veszélyt, de Kazinczy augusztus 23-án áldozatul esett.
U. o.
43. «KAZINCZY ÚTJÁ»-NAK CZÍMLAPJA.*
Kazinczy útjának czímlapja. (104. l.) A nemz. múzeumi könyvtár példányáról.
1832 szeptember havában tartotta az Akadémia első ünnepélyes közgyülését. Az ülés tárgyai közt volt Kölcsey emlékbeszéde Kazinczyról. Méltó és helyes dolog volt, hogy az ifjú intézet megemlékezzék a mesterről, a régebbi irodalom vezéréről.
A vármegyeház nagyterme zsúfolásig megtelt.* Ragyogtak az ékszerek, a magyar díszruhák, csörögtek a kardok és a sarkantyuk. Gróf Teleki József elnökölt. Jelen volt József nádor maga is s hideg, komoly képpel ült székén,* mintha valami katonai parádé lett volna.
«Jelenkor» 1832 szeptember 12-ikén.
Kölcsey Országgyülési naplója.
44. A RÉGI PESTI VÁRMEGYEHÁZ.*
A régi pesti vármegyeház. (105. l.) Gróf Vasquez Károly «Buda és Pest szab. kir. városainak tájleírása» cz. műben megjelent egykorú rézmetszetről.
Kölcsey mélyen meghatva lépett a szószékre. Bizonynyal eszébe jutottak ifjukora napjai, mikor reszkető örömmel vette Kazinczy leveleit. Azóta nagy idő folyt el. Neki, a legkiválóbb tanítványnak jutott osztályrészül elbúcsúztatni a mult vezérét. Emlékbeszéde sokban irodalomtörténeti fejezet, úgy körvonalozza Kazinczy jelentőségét. Korszakot fest és korszakot búcsuztat. Jellemző vonásokkal festi azt az időt, mikor a magyar irodalom kezdődött s beleállítja Kazinczyt. Elmondja, mennyit fáradott a nyelv javítása dolgában, hány írót lelkesített, hogy teremtette barátaiból a magyar írók igazi hadseregét. «Mert nem állítám, hogy Kazinczy örök emlékű műveket hagyott maga után: mint az Ilias; nem mondám, hogy nyelvünket a lehetség felső pontjára hágtatta, s hogy törekedésein túl már nincs haladás, kivül már nincsen út. Csak azt mondám: Kazinczy ízlést erőhöz csatolva, kezdett a nyelvvel küzdeni oly korban, midőn az egy nagy és következéssel teljes mozdulatra vala hajlandó; s ízetlenség és gyöngeség által örökre hibás útat vett volna magának. Kazinczy a maga Gessnerétől fogvást a Pannonhalmi Útig minden írásait csínnal, hévvel és ifjúi élettel öntötte be, s ez által az írósereg figyelmét magához ragadván, literaturánkban új időszak alapítója lőn. Kazinczy fellázasztott maga ellen sok írót, s ezzel oly kilobbanást okozott, mely írókra és nemzetre elektromi szikra gyanánt munkált s a literatúra parányi körét kiszélesítette. Ezek az ő nagy és tagadhatatlan érdemei… Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté.» S mikor végül az ember szenvedéseit festette, a szónok szava reszketett s a hallgatók szemét könny fátyolozta: «Ah, láttam én ezen kínokat! mert tanuja valék a fájdalmas eljajdulásnak, midőn barátja vidám asztala mellett gyermekeire visszaemlékezett. Megrezzent akkor minden ideg kebelemben; s véráldozatnak képzelém a szent öreget, mely a nép bűneiért utolsó hörgései közt vonaglik. Társaim, nem szenved ő többet! Lenyugvék ősz fürteiben, a széphalmi lak romai közt úgy húnyván el: mint századok előtt, a nyugati tenger partjain egy más hazának fia – Camoens. És gyermekeit idegen kéz fogja ápolni; és sírját szívszorúlva kerüli ki a magyar nyelvművész, sorsától rettegvén. S bár emlékezete keserű voltát szerencsésb évek hamar feledtetnék el! hogy a maradék előtt csak dicsősége ragyogjon; kínai pedig megfoghatatlanok legyenek.»
Keserű szó volt, de igaz. És Kölcsey maga is az elmult kor írói közé tartozott. Új élet indult meg, új irány: a romantikus s a népies. 1827-ben a fiatal Hugo Viktor «Cromwellje» előszavában ragyogó nyelven hirdeti az új eszméket. 1830-ban «Hernaniját» óriási sikerrel adják. Az igazi emberi szenvedélyek húrjait szabadon zúgatja s a mult idők szavát igazán akarja visszaadni. Byront kivéve nincs költő, a kinek hatása az övével mérkőznék. Másfelül egyre jobban a népies felé fordul az írók figyelme: egyszerűbb, igazabb lesz a költészet hangja. Messziről indultak e folyamatok, míg a 30-as években nálunk is előtörnek.
45. PYRKER LÁSZLÓ.*
Pyrker László arczképe. (107. l.) A Szépművészeti Múzeumban lévő olajfestményről. Weinwurm A. eredeti felvétele.
Kölcseyt itt-ott érintette e hatás szele is, de marad klasszikusnak. Szemere Pál hamar lelkesedett: a «Hernanit» mindjárt fordítni kezdi.* Kölcseynél ez nem megy olyan könnyen. Mikor a Vörösmarty «Két szomszédvárát» olvassa, elborzad tőle. Ez nem költészet! De «Csongor és Tünde» olvasása közben őt is megkapja e bájos meseköltemény. Romantikus és népies, mese, tündérjáték, a szivárvány minden színével ragyogó nyelven. A költő megérti a költőt s Kölcsey baráti üdvözletet küld az új korszak költőjének.*
Töredékeit, l. Munkái I. kötetében.
Bártfaynak írja: «Csongort olvasám Pesten; s mivel a drámai actio nem képzeletim szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók, és másképen valók mellett is, Csongor kincs. Hidd el nekem édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő s ritkán nagyobb, mint a Csongor sok helyeiben.» (1831 április 9-ikén.)
46. KÖLCSEY NÉVALÁÍRÁSA.*
Kölcsey névaláírása. (108. l.) Pierre Bayle: «Dictionnaire historique et critique. 6. éd. Tome III. Basle 1741.» cz. művének Nemzeti Múzeumi könyvtári példányában a czím előtti levélben. Olv. Kölcsey Ferencz.
