IV.
IV.
Irodalmi tervek. – Akadémiai titkárság terve. – Kölcsey Pesten. – Elbeszélései. – Főjegyzői működése. – Borús politikai látóhatár. – Wesselényi pörbefogatása. – Kölcsey védelme. – Zrinyi második dala. – Wesselényi a pesti árvízben. – Kölcsey védőirata. – Betegsége. – Halála. – Halálhírének hatása.
Még megmaradt az irodalom. Erőszakosan leszorítva a rostrumról, habzó ereje teljes érzetében, még mindig nem volt a tétlenségre kárhoztatva.
Még az 1834-ik évben, mikor Kölcsey Pozsonyban ült a követek között, szó volt róla, hogy az akadémiai titkárságot rábízzák. Döbrentei lemondott vagy lemondatták, kezdett leszorulni a szereplés mezejéről, sok sebbel és kevés borostyánnal. Kölcsey barátai, kivált Bártfay, Szemere és Vörösmarty nagyon szerették volna őt juttatni be a titkári székbe. Bártfay sietett tudósítani róla a költőt.
Ha évekkel ezelőtt éri e kitüntetés, két kézzel kap rajta. Akkor újra fölvonta volna a remény valahány vitorláját. Régi álma teljesült volna: Pesten élhet, a góczpontban, barátai között, dolgozhat és vívhat eszméi mellett, a míg csak a sír nem borúl reá. Most habozva vett tollat kezébe, hogy barátainak feleljen. Család volt rábízva s nem tudta, megél-e Pesten, ha gazdaságát nem folytatja tovább. A régi habozás újul meg benne. Félt a megélhetés gondjaitól, szabadon, nyugodtan akart élni tovább is.
Bártfay is, Szemere is biztatták. Kiszámították neki pontosan, mennyi jövedelme lehet. De Kölcsey csak habozott s egyre több nehézségbe ütközött. A jó barátok szóltak róla Széchenyinek. Az Akadémia alapítója szívesen hallotta Kölcsey nevét, de nehézségei voltak: Toldyt már nagyon fölbíztatták. Bártfay hamarosan túltette magát rajta: Toldy visszalép, ha Kölcseyt állítják vele szemben.
Kölcsey nehézkesebb volt. Még az anyagi rész iránt se érezte magát biztosnak. Széchenyivel beszélni kellett volna, halogatta. Tudta, hogy Széchenyi jóakarója, de visszás volt neki, hogy kellesse magát. Elhatározásának mérlege szüntelen ingadozott. Toldy is szeretett volna titkár lenni, de nem tartotta magát egyszintre Kölcseyvel. Nyiltan, jó szándékkal írt neki: ha Kölcsey akar, ő nem áll az útjába. Ám Kölcsey most már nem akart. Toldyval még értekezett élő szóval is s tartott, hogy küzdelem lesz egy és más felől, tülekedés s a jövő nem biztos sehogyan sem. Talán néhány esztendő mulva, de most nem! És többet nem is beszélt róla.*
Lásd levelezését Bártfayval, Szemerével és Toldyval. Így fogja föl Széchy Károly is (Kölcsey Ferencz. Kisebb tanulmányok. Budapest, 1897). Jancsó és Vajda magyarázata erőltetett.
A követségről való lemondása után még eziránt is kecsegtették halvány remények.* Hátha Szatmár megye visszavonja új utasításait? De ez volt a leghalványabb remény. Jó barátai egyébbel bíztatták. Beöthy Ödön Biharban akarta megválasztatni, Wesselényi Erdélyben, Közép-Szolnokban. Micsoda lelkes levélben hívta! A szíve melegétől tűzárban úszik a világ. «Öröm-részegen várnak».*
Levele Szemeréhez 1835 január 24-ikén.
1835 január 3-ikán. Szemere-Tár XIV.
Ezen remények is elpattantak, mint a buborékok. Kölcsey Biharban megbukott. Igaz, hogy nem is járt utána, úgyszólván kézösszetéve várta, hogy mi lesz vele. Erdélybe szívesen ment volna, hiszen olyan sok kötötte oda.* Egykor Wesselényi akart követ lenni Kölcseyvel, most Kölcsey Wesselényivel. Némi habozás itt is elfogta: nem ismeri eléggé az erdélyi viszonyokat. De ha kezet nyújtanak felé, ő örömmel fogadja el. Maradt ez is tervnek.
Levele Wesselényihez. 1835 január 19-ikén.
Még megmaradt az irodalom. Hazafelé útjában megállott Pesten s fölkereste Bártfay házát. Fájt neki, hogy e kedves barátja haragban van Szemerével. De hiszen Bártfay olyan nemes hangon írt neki Szemeréről még viszálya évadján is, hogy ne volna hajlandó kibékülni vele!* A kibékülés megtörtént s Kölcsey sietett haza Csekébe. Pihenni akart. Szándékában volt főjegyzői tisztét is letenni, csak Eötvös Mihály biztatására tartotta meg.* Egy ideig – gondolta, úgy sem ártja magát már a zajos vitákba.
Levele Kölcseyhez. 1832 április 11-ikén. Szemere-Tár XII.
Levele Bártfayhoz. 1835 május 27-ikén.
Hazament a Tisza mellé. Lombjaikat hullatták már a fák. Tornácza helyébe kamrát és fürdőszobát építtetett s két felől kőkerítéssel vette körül portáját. Rendezett és javított. Két telket váltott ki zálog alól. Majd odaköltözteti cselédségét, ha tavasz lesz megint s ő ott fog dolgozni a zöld fák árnyában. El fog érkezni az írói csendélet, az otium literarium, mint a régi rómaiak nevezték: írni, olvasni, beszélgetni, ábrándozni és elsétálni az időt, nem vetve gondot a forgó világra. A miről Plinius olyan vonzón tud írni.*
Levelei Szemeréhez 1835 január 19., szeptember 12., november 27-én.
Megpróbált elbeszélést is írni. 1833-ban írt egyet «Kárpáti kincstár» czímmel, melyben a phantastikus elem igen szerencsétlenül keveredik össze a humorossal. Most 1836-ban másikat is ír, czíme «A vadászlak», érzelgős és borzalmas történet, az elsőnél is gyöngébb, ha lehet. A jelentősége egyedül az irányzatban van; a vármegyei törvénykezést támadja meg épen úgy, mint a börtönök hiányos, valódi középkori állapotát. Ez az első határozott elítélő szó, a mit évekkel később követett az Eötvös «Falu jegyzője» és a Szigligeti «Két pisztoly»-a. Nem fest olyan túlzottan, mint Eötvös, a ki nem volt a megyerendszer híve s a ki regényében mesteri kézzel festi a kort, de feketén. Mert léha, dorbézoló, lelketlen társadalmat rajzol, a mely a vármegye falai közt húzza meg magát, feudális urak bűneivel azok vitézi erényei nélkül. Ez a kép nem állhat meg teljesen. Nem volt ez a nép rossz, ha léha is.
Nem is vonult a vármegye főjegyzője az irodalom árnyas, nyugasztó berkeibe vissza. Kezdett bejárni a megyei gyűlésekre megint. Ez a megye volt, a mely annyira gátolta előmunkálatait, de ez küldötte föl követül; ez hívta vissza, de ez tart ki újra a hazafias eszmék mellett, itt vannak rokonai, barátai, elvtársai. Nem, Kölcsey nem fog többé pihenni.
Minden lépten-nyomon terjeszteni akarják a magyarságot. Új pecsétet vésetnek, magyar körirattal s a körirat szerkesztését Kölcseyre bízzák. A kultura is halad s az is magyar irányban. Már előbb a színjáték ügyében emeli fel a megye pártfogó szavát. A vármegye, a kaszinó könyvtárát gyarapítja. A «Szarvas» nagy-vendégfogadó Nagy-Károlyban ingyen ad neki szállást. Kölcsey az elnöke.*
Közgyülési jegyzőkönyvek 1835–1837-ig.
Minden csekélység fontos volt, a mi összébb fűzi a magyarságot s a hazának szüksége volt minden fiára. Borús idők következtek. Ferencz király meghalt s Ferdinánd lépett a trónra. Nevében Lajos főherczeg, Zsófia föherczegnő és Metternich uralkodtak s mindjárt eleinte keményebbre fogták a gyeplőt. Újból absolut császári politika következett. A hatalom sóvár vágya örökkön ott lakott a császári palotában. Noha már csak osztrák császárok voltak, római császároknak érezték magukat mindig. Valójában azok is voltak, de nem a középkor római császárai, a harczos, vasruhás királyok, a Henrikek és Fridrikek utódai, hanem a régi Róma imperatorai. Úgy faragtatták szobraikat, babérkoszorúsan, diszített római vértben, fölsarúzott lábbal. Jellemzők e szobrok, az uralkodók szobrai, Habsburgok, Bourbonok egyaránt. Lóháton ülnek, de nem megszorított térddel, kifeszült mellel. Arczukat a ridegség bélyegzi.
A ki most ült a birodalom trónján, a szerencsétlen V. Ferdinánd, jóindulatú volt, de testileg, lelkileg beteg. Magyarország közhangulata nyomott volt. Az országgyűlés bezárult, kevés eredménynyel s csak a bizalmatlanságot mélyítette. Veszélyes emberek nőttek föl. Még a Metternich sima homloka is elborult. El kell bánni velük. Reviczky kanczellár kibukott a székből, elküldték Itália azúr ege alá. A tárnokmester, gróf Pálffy Fidél jutott föl kanczellárnak. A véletlen habja dobta föl. Ember kellett, a ki magyargyűlölő, rideg és dölyfös. Ő még ostoba is volt a tetejébe. És ezután nehéz idők jöttek s minden év meghozta a maga áldozatát.
69. KÖLCSEY MELLSZOBRA.*
Kölcsey mellszobra. (181. l.) Ernst Lajos gyűjteményében.
1835. A hálót először az oroszlánra vetették ki. Régóta állottak lesben, hogy Wesselényit ejtsék el. Vigyáztak minden lépésére,* de a szenvedélyes hazafiban oly erős volt a törvénytisztelet, hogy nem tudtak vádat kovácsolni ellene a névtelen feljelentések alapján. Most megjött az idő erre is s kétfelől támadták meg. Erdélyben kőnyomdát állíttatott föl a kormány tilalma ellenére. A szatmári közgyűlésen lázító hangon beszélt. Az egész véletlenül jutott köztudomásra. Péchy László elbeszéli Csanády Ferencz főbíróéknál az esetet. A házigazda nincs otthon, fia, István megírja neki. Csanády Diószegen olvassa a levelet s közli jó ismerőseivel, gróf Zichy főispánnal is, kinek első dolga a levél mását Bécsbe küldeni.* Rögtön megkovácsolták e kettőből a vádat. Tetejébe összeköttetésben volt a lázadó ifjúsággal, lázító leveleket írt Kossuthhoz, a másik rebellishez. Rajtakapva, bevádolva és elítélve. Megindult a pör, hogy letörje ezt a veszedelmes embert, a legveszedelmesebbet.*
Kölcsey naplója. 1833 február 28-ikán.
Wesselényi védelme.
Wesselényi hűtlenségi bűnpere.
70. LOVASSY LÁSZLÓ NÉVALÁÍRÁSA.*
Lovassy László névaláírása. (182. l.) A Nemz. Múzeum kézirattárában őrzött 1834. aug. 26-án kelt leveléről. Olv. Lovassy László.
1836. A nemzet reményét, az ifjúságot kell megriasztani. Az országgyűlési ifjak társaskört alkottak. Forradalmi eszmék sarjadzanak belőle. Fiatalok, vakmerők és istentelenek. Fáklyás zenével üdvözlik a legveszedelmesebb ellenzéki követeket. Lovassy László lázadó beszéddel köszönti a lázító Wesselényit. Pribékjeikkel rajtuk ütöttek. A kik hírt vettek eleve róla, mint Vukovics Sebő, Szemere Bertalan s mások, kimenekültek. Négyet azonban börtönbe hurczoltak, legelől Lovassy Lászlót, hogy tűzlelke homályba boruljon, édes ifjúsága elfonnyadjon.
1837. Egy tavaszi éjszakán fegyveres katonák zörgettek Kossuth ajtaján. Kint volt a budai hegyekben, hogy a szabad természetben frissüljön föl megrongált egészsége, meghajszolt idegzete. És még azon éjjel a budai vár bástyakaszárnyájába zárják, szoros őrizet alá s a tavaszi éj csillagjait csak rostélyos ablakán keresztül nézheti. Ő is lázadó volt: tilalom ellenére ujságot szerkesztett; tűzbe mártotta tollát, ha írt, a forradalom szelleme bújtogatta, a mit írt. Bebörtönözve, üldözve, szétriasztva volt minden vezér, Deákot és Kölcseyt kivéve.
71. IFJ. BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.*
Báró Wesselényi Miklós arczképe. (183. l.) Barabás rajza után készült kőnyomat. A Szépművészeti Múzeum arczképgyűjteményében.
Az elkeseredés általánossá lőn. Még a nyugodt Vörösmarty levelei is forrnak az indulattól. Bártfay a római császárság napjaira gondol s Tacitust idézi.* De ha imperatori önkény kezdett uralkodni, a magyarok Istene római szivet adott övéinek. Az üldözött oroszlán, Wesselényi elszánt méltósággal védte magát. Az ifjú Lovassy László és ősz apja igazi római lelket mutattak. Emelt fővel álltak föl s igazságot kértek, nem kegyelmet. Kossuth a börtön homályában parancsolni tanult száguldó képzelődésének s végig gondolta az ország állapotát töviről hegyire s ott értette meg, hogy ő nagyra van hivatva.
Leveleik a Szemere-Tár XV. kötetében.
És a jog, a szabadság őrtornyai, a vármegyék megmozdulnak. Az egyik kürtöt fú s a riadó hang végigbúg az egész országon. Az első fölgyújtja a vészjelző tüzet s végesvégig kigyúllad az ország.
Kölcsey pedig újból gyakori vendég Szatmár megye székvárosában. Nem adja át magát a csendnek, a munkának, ülvén a zöld fák alatt és sétálván a Tisza partján. Élete napja hajlik már, de ő nem tudja, nem sejti. Védeni kell az üldözötteket, nem karddal, hanem törvénykönyvvel. Csudás erő lakik abban. És Kölcsey csatasorba áll, oda előre, kilép legelőre, mert ő lesz a vezér most már igazán.
A vármegyék közül Bars kezdte a jeladást. Balogh János, akkor még barsi követ, kijelentette, hogy Wesselényi szavaival egyetértőnek vallja magát. A kormány őt is be akarta pörölni s ráparancsolt a vármegyére: hívja vissza. A vármegye nem tette, sőt pártul fogta s Balogh János sértetlen maradt. Ez a pör is szaporította a sérelmeket.
A vármegyék kezdettől fogva közügynek tekintették mindezt. Egymáshoz írtak át buzdításul. A föliratok sorban mennek föl a királyhoz. Szatmár megye se marad hátra.* A közgyűléseken minduntalan fölszólalnak. Eötvös Mihály fájdalommal jelenti, hogy Wesselényit épen e megye közgyűlésén mondott beszédéért fogták pörbe. Föl kell írni az ő ügyében. Közlelkesedéssel fogadják el. A szólásszabadság nemzeti sérelme kiált. Csatlakozásra kell hívni az összes vármegyéket. A vezéreket kölcsönösen megtisztelik. Zala Kölcseyt táblabíróvá választja, Szatmár viszont Deákot.
Közgyülési jegyzőkönyvek 1836–38.
KÖLCSEY FERENCZ CSEKEI SÍREMLÉKE.*
Kölcsey csekei síremléke. (184. l.) A mult század közepén készült metszetről Richter Aurél rajzolta.
Kölcsey maga három föliratot fogalmazott az ifjak ügyében,* egyet a Kossuth, egyet a barsmegyei ügyben. Kossuth maga remeknek nevezi az ifjakért szóló fölírást, de kissé hidegnek. A Kölcsey szíve helyett eszét látja tündökleni.* Ezt a hidegséget a nyugodt, méltóságos hang okozza s ez jellemzi a többi föliratot is. Az ő szokott tiszta, szabatos szónoki stílusa ez, a törvény tisztelete világít benne, mint az üstökös csillag. Erélyes, bátor hang, rendreutasítja magát a korona viselőjét is. S hogy mindenből kivegye részét, elvállalta üldözött barátja, Wesselényi védelmét.
Harmadik föliratát kiadtam a «Magyar Könyvszemle» 1906. évfolyamában.
Wesselényi hűtlenségi bűnpöre. Kossuth naplója.
1837 június 6-ikán újra tisztújítás volt Nagy-Károlyban. A deszkasátrak újra megjelentek s a szabad ég alatt fölvonúlt a megyei nemesség. Kölcsey megint beadta lemondását. De most nem azért, hogy nyugalomba vonúljon. Alispán szeretett volna lenni. Ősei is voltak azok. De a főispán nem jelölte Kölcseyt s a választásból nem lett semmi.
A gyűlésen aztán fölemelkedett Berzenczei Kováts Sándor. Sérelmesnek ítéli, hogy a főispán a rendekkel nem tartott conferentiát. Azért nem jelölték Kölcseyt alispánnak. A rendek zúgtak újra, mint a tenger, egy szóval éltetve Kölcseyt. Most a költő állott föl szólásra s szavában «önérzet csengett, sőt büszkeség is». Sajnálja, hogy nevét belehozták. Neki joga volt a kijelöltek közé tétetést kérni; ha kérésének sikere nem volt, csak köszönettel nem tartozik a főispánnak, neheztelést vagy fájdalmat miatta nem érez. Ő alispánsággal vagy a nélkül se több, se kevesebb, mint Kölcsey Ferencz s a teremben általánosan zajgó helybenhagyás több neki, mint Magyarország minden alispánsága.
A helyeslő zúgás újfent elemi erővel tört ki. Kölcsey szavait jegyzőkönyvbe iktatták s lemondását a főjegyzőségről nem fogadták el.*
Közgyülési jegyzőkönyv.
Kár, hogy a nagy érzések és erős fölbuzdulások történetébe egy önző és rút esemény ékeli be magát s keseríti el Kölcseyt. A tagosítás akkor ment végbe Csekében s a költőnek gyönyörű birtokrész jutott: több mint kétszáz hold vetés egy tagban s másfélszáz szekér szénát termő kaszáló. Kölcsey Mihály szolgabíró, a költő rokona és barátja egyébiránt, kevésbbé jó birtokrészt kapott. Avval vádolta a költőt, hogy szándékosan károsította meg. Szenvedélyes, izgága ember volt s föllázította a parasztokat, hogy őket is megrövidítik. A zendülők összeterelték marháikat és ráhajtották a költő szántóföldjére legszebb nyár idején s az oktalan állatok csülke összegázolta, tiporta az egész termést. Sőt a forrongás terjedett, ostoba pórok azt emlegették, hogy a király engedte meg nekik.*
Levele Szemeréhez 1837 szeptember 25-ikén és Bártfayhoz 1837 szeptember 24-ikén. A pör iratai a szatmári megyei levéltárban.
Kölcsey mindjárt pört indított, de milyen fájdalmas lehetett ez neki! Régi jó barátja támadt rá ilyen vandal módon s a jobbágyság kelt föl ő ellene. Bizony a régi rossz rendszer öszszes árnyoldalai támadtak föl. Pör, a mi az ítéletnapig húzódik s a minek végét Kölcsey meg nem fogja érni. Kölcsey Mihály tiltakozik, veri a mellét, hogy csak a magáét foglalta vissza s egy esztendő múlva a megbántott rokon utolsó útját sírva fogja kísérni s ki nem békülhet vele soha többé.
Láthatta még egyszer Kölcsey a régi rossz törvénykezést működni. Hogy ül össze az úriszék Csekében, s hogy vágatja a parasztokra az igazságot. Statáriumot is hirdetnek ki s katonák szuronyai villannak meg. A nemes urak azonban, a kik részesek voltak a Kölcsey Mihály bujtogatásában, büntetlenül maradtak. Hiában dorgálják meg hivatalosan a szájas köznemeseket, hiában köti föl kardját Almásy János, nemesek hadnagya. Nem ismerik el tisztében többé, Varjú Benjámint választják helyébe, a híres verekedő Varjúk közül. A pör pedig folyik tovább.
Kölcseynek jelentékeny anyagi kára lett belőle. Keserűen, de nyugodtan emlékszik felőle. Sok minden zúdúlt már a fejére. Dolga tömérdek volt, megyei ügyek, Wesselényi védelme, mindenütt csak küzdelem s nem egyszer vigasztalan. Rossz hírek és füstbe ment remények. Geötz is meghalt, a volt alispán, a bátor és erélyes férfiú. Néha úgy érzi, hogy lelke olyan eltépett állapotban van, mint eddigelé soha.* De ez már nem az érzelgő, lágy ember búja, hanem a küzdő, harczoló ember haragos nyögése, háborgó fájdalma.
Levele Kendéhez 1837 márczius 27-ikén.
72. WESSELÉNYI, A PESTI ÁRVIZI HAJÓS.*
(HOLLÓ BARNABÁS MŰVE.)
Wesselényi a pesti árvízi hajós. (187. l.) Holló Barnabásnak a Ferenczrendiek templomának falában elhelyezett reliefjéről. Weinwurm A. eredeti felvétele.
Ilyen «eltépett állapotában» írta a Zrínyi második dalát. És a küzdés óráiban vetett papírra egy elbeszélés-töredéket, «A ferrói szent fa» czímmel, oly állapotban, mikor az ember remél meg újra nem remél és küzd és fárad. Az Atlanti tenger hullámai közé viszi képzelete s egy szabadságért vívó, ősi idylli életet élő nép utolsó küzdelmeiről szólt volna. Színes nyelven, romantikusan írja le a guánok hazáját, életét, a közelgő hajót, a min bátor kalandorok érkeznek világot hódítani s a guánok könyörgését a szent hegyhez. Fájdalom sír minden sorából. Érdekes másfelől, hogy ez elbeszélés-töredék mennyire elüt Kölcsey egyéb munkáitól. Romantikus történet oly könnyen folyó elbeszélő nyelven, hogy beillenék akár egy Jókai-novellának.
De ideje javát Wesselényinek szentelte.* Az üldözött oroszlán körül egyre szűkebbre szorúlt a hurok. Az utolsó felvonás közeledett. A két hazafi barátsága egyre szorosabb lett s leveleikben kiöntötték panaszaikat kölcsönösen. A Wesselényi levelei a testileg-lelkileg elgyötrött, elroncsolt ember irtózatos nyögései és töredezett fölkiáltásai. Kölcsey vígasztalja bátor, erős szavakkal. Őt is gyötrik a fölháborodás és a bánat, de lelke edződik, mint az aczél a tűzben. Megfeszített erővel dolgozik. Maga Wesselényi és Deák segítenek neki.
Kölcsey és Wesselényi levelezése. A Wesselényi levelei a Szemere-Tár XV. és XVI. kötetében.
A pör kimenetele iránt nem lehetett kétség. Wesselényit el akarták némítani s a nádor maga is ellensége volt. Rettenetes, a mit szenvednie kellett. Vas sorompóval zárták el előtte az útat s úgy kellett néznie a «czimborák» garázdálkodását. Romba dőlt minden. Wesselényi fájdalmát szította a mások üldözése is, különösen a Kossuthé. Azt épen úgy nem felejti el, mint a magáét. Sejtette, hogy büntetése kemény lesz s szereplésének egyidőre vége. A középkor régen elmúlt. Nem gázoltathatta le üldözőit fegyveres jobbágyaival.
Herkulesi ereje is kezdett megrokkanni. Vére zúgó patakban tódúlt agyára, hogy majd szétrepedt belé. Éjjelenként álmatlanúl hánykódott ágyán. Nápolyba szeretett volna menni pihenni, de nem mehetett, fogoly volt, ha egyelőre békó nélkül is. És a mi több, ez a bűnökkel teljes, de mégis oly szép világ kezdett elsötétülni. Bal szemére hályog borult s el-eltünedezett előtte az Isten szép napja, az ezüstös csillagok és a zöld természet. Már jobb szemét is fenyegette a kór. Legalább pörét döntötték volna el hamar, de ezt is húzták-halasztották, mintha szándékosan akarták volna megvakítani. Folyamodott a nádorhoz, hogy engedjék el Gräfenbergbe szemét gyógyíttatni. Elutasították.
Szinte lopva ment el Zsibóra, ősi birtokára. Rövid látogatást tett – a temetőben. Ott pihen apja, az idősebb Wesselényi Miklós. Nyugszik az örökké nyugtalan, szenvedélyes nagyúr, ez az elkésett Berlichingeni Götz. Mellette az édes anya, a szép Cserey Heléna, kit úgy rabolva vittek az oltár elébe, mint valami középkori várkisasszonyt. Régi romantikus világ: szép és szilaj idők! Wesselényi nem tudja érzéseit leírni. Sziklák merednek a háttérben s ott trónol a Wesselényi-kastély széles homlokcsarnokkal, messze vetett szárnybástyázatokkal, fedélzete kúpjai messzire csillognak-villognak…* Istállóiban ott dobognak, toporzékolnak a legjobb vér-lovak. Oda nem megy föl a vár ura, mert a szíve szakadna beléje!
Kemény: A két Wesselényi.
73. A VAK WESSELÉNYI NÉVALÁÍRÁSA.*
A vak Wesselényi névaláírása. (189. l.) A M. Nemz. Múzeum levéltárában őrzött s 1848. jan. 17-én kelt leveléről. Olv. Wesselényi Miklós.
Még egyszer megelevenednek a lovag-világ regéi, még egyszer és utolszor. Mikor 1838. márcziusában kiárad a Duna s elborítja a szép, ifjú, fejlődő Pestet, házak dőlnek a vízbe s jajgatás tölti be a levegőt. Ott megjelenik a kóbor-lovag, ott síklik tova gyors csónakján, evező, csáklya a kezében s oda siet, a hol a jajgatás legerősebb. Százan és százan köszönik életüket neki.
Kölcsey ezalatt tömérdek papirt szántott tele betűvel. Megírta a védelmet. Kitünő patvaristái voltak, mint Obernyik Károly és Pap Endre a többi közt, a kik szintén segítettek benne. Egész lelkével dolgozott s ez újra ruganyossá tette. Mikor Szemere meglátogatta, szinte elámúlt rajta. Éjfélig olvasott föl a védelemből s másnap folytatta. A csendes, halvány ember megnőtt, mint valami óriás. Szemere, ki oly jól ismerte őt, úgy érezte, hogy eltörpűl e mellett az író mellett, a ki olyan nagyszabású s olyan az ítélete, mint a napvilág. És friss, egészséges, vidám, nyájas, eleven, erős.*
Szemere levele Bártfayhoz 1838 július 25-ikén (Kiadva Kölcsey levelei között).
A munka hatalmas terjedelmű, egész vaskos kötet. Wesselényit hűtlenséggel, felségsértéssel azért vádolták, mert a szatmári gyűlésen a következőt mondotta volna: «A kormány nem akarja ezt t. K. R., mely csalárd álorczát tévén ocsmány képére, kihúzta 9 millió zsírját s most csak azon várakozik, hogy ezen 9 millió ez által felingereltetvén, annak körmei közül ő szabadítson ki; ekkor jaj nekünk! t. K. R., mert szabad emberekből rabszolgákká alacsonyodunk.» Kölcsey kimutatja, hogy ez esetben hűtlenségről szó nem lehet. Hogy a pör egész formája, egész menete törvénytelen. Hogy hűtlenség csak tettel követhető el. Hogy a kormány és a fejedelem két különböző dolog. Hogy a tanúvallatás szabálytalanúl ment végbe. És a hogy mindez el van mondva, az ügyvédi munka remeke. Minden oldalról bevilágítja a kérdést, ismeri az egész magyar törvénykönyvet Szent Istvántól kezdve, a nehéz latin törvények, rendeletek a mozsárütő súlyával zuhannak alá, úgy hogy maga a pör megindítása galád, lehetetlen, nevetséges.
De még ez nem elég. Föltéve, de meg nem engedve, hogy minden rendén történt volna, alperes ártatlansága mégis kiderűl. Most a tanúkat szedi be a mozsárba. Egy se marad épen közülük. Az sincs bebizonyítva, hogy mondta volna az incriminált mondatot. Aztán egész sor tanút idéz, a kik Wesselényi javára vallottak. Mire így szembe állítja a felperesi s alperesi tanúkat, a vád ízzé-porrá törve. Semmi sincs az egész súlyos vádból, csak az igazság ragyogó fénye s emelkedett, hatalmas bevégzés zárja be a hosszú vádiratot: «Díjosztó igazság a bűnre kimondott ítélettel magát a bűnt nyomja le; személyes boszú csak testet sanyargat, testet teszen semmivé, de a bűntől tiszta lélek testi szenvedés által erősödve, szellem erejében emelkedik fel, és öszveroncsolt testi házára mutatva, néma, de törülhetetlen jelekkel szól földhöz és éghez, emberi közvéleményhez és isteni változatlan igazsághoz.»
«Alperes e lélekemelő gondolatban áll bírái, hazája s Istene előtt. Saját tiszta voltát tudva és érezve, hiszi s nyiltan kimondja, miképen őt, ki bűnt nem követett el, semmi ítélet bűnössé nem teheti; lelki igazságát semmi ítélet el nem homályosíthatja. Tudja azt, hogy polgártársai (most és jövendőben) igazságát megismerik és méltánylani fogják. Tudja, hogy ő, ki most bírái előtt ítéletet várva áll, ez ítélet kimondása után bíráival együtt álland a jelen és jövő kor törvényszéke előtt, hol a korlátozhatatlan közvélemény tekintet nélkül, nyersen és szabadon harsogja ki ítéletét s osztogatja áldását vagy átkát, s bíráival együtt álland Isten előtt, kinek örök igazsága mérlegében az ártatlanság szenvedése lenyomó sulyban áll, ki a méltatlanúl letiport szerencse leggyengébb sóhajtását, a méltatlanúl kiontott vér legparányibb cseppjét kérlelhetetlen szigorúsággal számlálja elő, kinek végetlen irgalmát csak végetlen igazsága éri fel; hogy minden, ki felé egy gondolatot emelni bátor, szíve fenekéig rázkódjék keresztül s minden emberi tekintet, fény és hatalom lelke előtt mondhatatlan kicsinységébe oszoljon.»
Szemere méltán mondta, hogy symmetria, világosság és melegség jellemzik.*
Idézett levelében.
A pör lefolyását Kölcsey már nem érte meg. Nem érte meg, hogy gyönyörű védelmét nem veszik számba s börtönbe hurczolják Wesselényit. Igaz, hogy az üldözést hamar megszüntetik, de mi haszna? Wesselényi kiszabadul s mehet Gräfenbergbe s ott veszti el szemevilágát végképen. Lovassy László őrülten kerül ki a börtönből. Csak Kossuth jön ki erősebben mint valaha; hogy vezérévé legyen az egész nemzetnek.
Körülbelül a diéta idejében kezd Kölcsey egészsége hanyatlásáról panaszkodni, de csak elvétve. Fekvő beteg se volt és semmi jel se mutatta, hogy napjai meg vannak számlálva. Wesselényi védelme kissé kimerítette. Életereje apadni kezdett, de nem hitte állapotát veszélyesnek. 1838 augusztus 16-ikán Gyarmathára utazott hivatalos dologban. Útközben zápor érte, átfázott, le kellett feküdnie. De másnap hazatért, elég friss kedvben, daczára, hogy állapota súlyosodni kezdett. Csak 21-ikén hivatta el az orvost. Akkor már menthetetlen volt. Gyilkos láz fogta el, nagy fájdalmai voltak s eszméletét is el-elvesztette. 23-ikán éjszaka kezdődött a haláltusa. Összes meglévő ereje iszonyúan küzdött a kaszás emberrel. Sógorasszonya, Obernyik Károly és hűséges Péter szolgája virrasztottak mellette. Künt iszonyú nyári orkán keletkezett: szakadt az eső, villámlott, mennydörgött. Kölcsey fölriadt a viharra: «Bocsássatok, mert el akarok menni!» Aztán, hogy nem eresztették, dühöngeni kezdett és káromkodott – talán először életében.
Szürkületre elállt a vihar s a költő nehéz álomba merült. Csak délelőtt ébredt föl meghalni.*
Kölcsey Antonine levele Wesselényihez 1838 augusztus 26-ikán. (Történeti Lapok I.) és Obernyik (i. m.).
*
74. KÖLCSEY RÉGI SÍRJA A CSEKEI TEMETŐBEN.*
Kölcsey régi sírja a csekei temetőben. (192. l.) A mult század derekán készült metszet után.
Még a Kölcsey jó barátait keressük föl. Bártfay volt az első, a ki hírt vett róla. A nemzeti szinház az előbbi évben nyílt meg s a hazafiak nap-nap után eljártak belé. Nem mulatóhely volt az, hanem igazi Muzsák temploma; az ember félve írja le e kifejezést, a mi azóta elcsépelt, kigúnyolt mondás lett. Oltár volt a magyar nyelv számára s az emberek lelkesedni jártak bele. Oda járt Bártfay is s a szinházból kilépvén, az ábrándos ember mindig az égre tekintett, hogy megnézze az ő csillagját: nem borítja-é felhő? Augusztus 29-ikén is ott volt, dúlt arczczal ült helyére s Szemere megkérdezte, mi baja? «Nagy, nagy bajom van; olyan állapotban vagyok, mint az áradás idején.» Nem volt képes megmondani a valót, csak Szemerénének súgta meg, közölje gyöngéden az urával, hogy Kölcsey meghalt.
A Kölcsey halála volt másnap is a legelső gondolata. Elballagott a «Vadászkürt» szállóba Wesselényihez a gyászhírrel. Wesselényi összerázkódott s kezébe temette arczát: «Nem közénk való volt!» Emberek borús arczczal jártak az utczán, egymástól kérdve: igaz-é? Valami csalfa kósza hír is szárnyalt, hogy másik Kölcsey halt meg.
Harmadnap Szemere fölkereste Bártfayt. Már tudott mindent. Szomorúan szorítottak kezet; leültek, pipára gyújtottak és a halhatatlanságról s a jövő életről beszélgettek.*
Bártfay naplója.
Mert van halhatatlanság, legalább is van a kiválasztottak számára. A múlt története nem omolhat vissza az éjszakába, mint a kártyavár. Az a kor, a miről emlékeztünk, a legdicsőségesebb kor kezdete volt Magyarországon.*
Horváth Mihály is annak tartja. I. m.
Még a XX. század kényelmes fia is vitézi erényeken lelkesedik, ha restelli is bevallani magának. Költemények és álmok hősei még mindig a Rákóczi kuruczai és nem az a szabadságharcz, a mit fegyvertelen kézzel vívtak 1825-től 1848-ig. Pedig egy kor sem termett nagy embereket olyan bőséggel, mint ez. Valóban egy új Kerek-asztal vitézei voltak ők és közöttük bizonynyal Kölcsey volt a szűz Galahád: paripája fehér, pánczélja ezüst, tisztább, nemesebb valamennyinél.
