III. FEJEZET. A TRÓNRA LÉPÉS. ÖRÖKÖSÖDÉSI KÉRDÉS. NAGY FRIDRIK.
III. FEJEZET.
A TRÓNRA LÉPÉS. ÖRÖKÖSÖDÉSI KÉRDÉS. NAGY FRIDRIK.
A TRÓNRA LÉPÉS. ÖRÖKÖSÖDÉSI KÉRDÉS. NAGY FRIDRIK.
Midőn a gondviselés Mária Teréziát huszonhárom éves korában a trónra helyezte, oly feladatot hárított vállaira, melynek megoldása a próbált férfierőt is szinte meghaladta. Károly császárnak utolsó betegsége volt egyszersmind az első. Senki sem várta halálát, ő maga, ki még élte végső éveiben sem mondott le a reményről, hogy fiú örököst nyer s így fentartja a Habsburg-ház férfiágát, legkevésbbé. E két tény magyarázza meg, miért nem avatta be a császár leányát az uralkodás nehézségeibe, miért tartotta őt távol a politikai ügyektől. Még több mint húsz évvel később is panaszosan említi a királynő: míg a császár élt, senki sem nézett felém, senki sem jött hozzám. * Természetes tehetségén és erős jellemén kívül alig volt más előkészülése. Bánatos szívvel nézte azon birodalmak hanyatlását, melyek majdan örökét képezik, atyját is alig tekintette már másnak, mint országai kezelőjének, de semmi alkalma nem volt még annak életében más irányt adni a kormánynak.
Levele Ulefeld grófhoz 1762 martius 31.
Bármily szerencsés volt is házassága, férjében politikai tekintetben épen nem talált támaszra. Ferencz minden tehetsége és jó akarata mellett sokkal indolensebb volt, semhogy komolyan foglalkozott volna az uralkodással. Az 1737–38-iki török hadjáratokban sok bátorságot s belátást tanusított ugyan, de azoknak szerencsétlen kimenetele mindenkorra elvette azok reményét, kik benne, első kisebb sikerei után, már egy ujabb Eugént véltek tisztelhetni. Később, midőn nejének határozottsága és erélye annyira kitűnt, még inkább háttérbe szorult s csak mint a családi pénzügyek szerencsés s ügyes rendezője szerepelt.
Monarchiánk 1848 előtti történetéből úgy szólva ki volt zárva a rendszerváltozás. A császári politika II. Ferdinánd ideje óta körülbelől egy kerékvágásban mozgott lassan tovább, a császároknak és tanácsosaiknak hosszú sora politikai czélok és eljárás dolgában legfölebb csekély árnyalatokban különbözik egymástól. Azok a férfiak, kiket akár érdem, akár udvari kegy magas polczra emelt, halálokig sem szűntek meg döntő befolyást gyakorolni. Így, legalább Ausztriában, legtöbb esetben valódi gerontokratia uralkodott, s a császári kormánynak hagyományos lassúsága tán nem csak az igazgatás bonyolódott voltára, hanem az aggastyánok befolyására is vihető vissza. Mivel pedig az udvari rendszer szerint csak magas születésűek juthattak fontos hivatalba, s így a válogatás már eleve csekély körre terjedt, mivel továbbá a már egyszer hivatalban levő akkor is megmaradt abban, midőn tehetsége már egészen elhanyatlott, mivel végre nemcsak a tehetetlenséget, hanem sok mást is elnéztek azoknál, kiket a császári ház hű szolgáinak tekintettek, s a formalis kegyveszés a legritkább esetekhez tartozott: világos, hogy a kormánynak, különösen egy hosszabb uralkodás vége felé, teljesen elkorhadtnak kellett lennie. Az elnézés, a protectio, a corruptio legrosszabb formáiban vett erőt az egész gépezeten.Csak néha villanyozta azt fel valami nagy tehetségnek, többnyire idegennek, a kormányrúdhoz jutása. De ezek közűl a legkiválóbbnak, Savoyai Eugénnek példája is bizonyítja, minő elszigetelve maradt az, a minden erőfeszítéstől irtózó, minden ujtól remegő nyereséges visszaéléseihez, mint palladiumhoz ragaszkodó bécsi udvari körben.
9. SINZENDORFF FÜLÖP LAJOS ALÁIRÁSA.*
A Mária Teréziához intézett fölterjesztésből 1741 sept. 8-án (Bécsi titk. ltár.)
Ez a szomorú jellemzés különösen áll azokra nézve, kik Károly császár halálakor környezték a trónt. A hetven éves főkanczellárról, Sintzendorff-ról, mindenki tudta, hogy minden lépését aljas pénzvágy irányozza. E tulajdonsága annyira ismeretes, hogy a lotharingiai herczeg is felhasználja, midőn 1722-ben fia Ferencz részére oly fényes jövőt óhajt teremteni a császári udvarnál. A mellett egészen az asztal élvezeteibe merült, a munkát kerülő, csak cselszövényekhez értő udvari báb. A hetvenkét éves Starhemberg Gundakar gróf, becsülees s szakához értő férfiú volt ugyan, de már aggkora miatt csak árnyéka önmagának. Csak kevéssel fiatalabbak Harrach gróf és Königseck gróf a haditanács elnöke. Az utóbbihoz mint Eugén egyik kedvenczéhez nagy reményeket fűztek, de ő azokat az utolsó török háborúban épen nem igazolta. Mindenesetre az ifjú királyné belátása mellett szól, hogy ezek közt, legalább eleinte, még leginkább Starnhemberget tüntette ki bizalmával.
A legernyedtebb administratio mellett is el kellett végezni a folyó munkát, s egy nagy monarchia ügyeinek igazgatása mindig követel bizonyos politikai s közjogi tudományt is, mely a magas rangú miniszterekben vajmi gyakran hiányzik. Ebből származik az a sajátságos jelenség, hogy Bécsben az igazi munkán alapuló befolyás sokszor azoknál keresendő, kiket származásuk az elsőrendű hivataloktól minden érdemök daczára, távol tart. A császári kabinetnek ily képzett, buzgó és megbízható munkása volt akkor Bartenstein, a titkos conferentia jegyzője. Ő egy protestans strassburgi tanárnak volt fia, s tehetsége és tanulmánya oly nagy befolyást biztosítottak részére, hogy alárendelt állásából tulajdonképen ő igazgatta Károly császár utolsó éveiben a monarchia külső politikáját. Neki tulajdonították a legfőbb érdemet a pragmatica sanctióban, és az ügyekben való jártassága nélkülözhetetlenné tette őt Mária Terézia trónralépése után is.
10. BARTENSTEIN JÁNOS KRISTÓF ALÁIRÁSA.*
A Mária Teréziához intézett fölterjesztésről, 1742 febr. 8-án. (Bécsi titk. ltár.)
Hiába keresünk a magyar király tanácsosai közt magyart. Nádor Pálffy Miklósnak 1732-ben történt elhúnyta óta nem volt. Különben a bécsi minisztériumban megrögzött hagyomány szinte szentesítette a magyarok kizárását az ügyek vezetéséből. E tendentia oly világos, annyira sértő, hogy még a leghívebb és legaulikusabb főurainkat is panaszos vádra fakasztja. Midőn 1737 tavaszán hadat izennek a töröknek nem Pálffy Jánost állítják a császári sereg élére, kit már a lotharingiai herczeg is annak üdvözölt, hanem Seckendorfot. Az öreg országbíró így ír a császárnak: «Nem titkolhatom a halálos fájdalmat, mely sírba visz, midőn látnom kell, hogy nem tekintve azt a sok vért, mint családom, s utoljára is két fiam a fölséges családért ontott, nem tekintve, hogy soha senki se ócsárolta hív hadi szolgálatomat, engem mégis nyilvános gyalázatomra, hazám s az egész világ előtt elmozdítottak a sereg vezetésétől, és pedig épen a hadjárat kezdetén, midőn senki, legkevésbbé magam, nem gondolt arra. Nem is lehet másból származtatni, mint abból, hogy Felséged kegyét tehetetlenségem vagy gyanakodás által elvesztettem.» És midőn a rosszúl intézett hadjárat a Dunától délre eső tartományok elvesztéséhez, Belgrád feladásához, és a császári sereg teljes kudarczához vezetett, br. Grassalkovich Antal, kir. személynök így ír gr. Batthyáni Lajos udv. kanczellárhoz: «A véletlen és talán mondhatom gyalázatos békességet mely érzékenységgel vettem, csekély pennám ki nem írhatja. Ez a gyümölcse nemzetünk megvettetésének és contemptusának.»* És ha így nyilatkoznak a főemberek a császárral szemben és egymás közt, milyen lehetett a hangulat ama körökben, hol a Rákóczi hagyomány cultusa nem veszett ki? Maga Mária Terézia nagy bajnak tartotta az osztrák miniszterek versenyzését a csehekkel, és mint nyomják el a magyar nemzetet s tartják távol a hivataloktól. *
M. Nemz. Muzeum. kézirat. fol. 136. 1739. nov. 25.
Zwei Denkschriften M. Th.’s. Archiv für Oesterr. Geschichte. XXXVII. k. 302. l.
11. GRASSALKOVICS ANTAL ALÁIRÁSA.*
1737 jul. 11-én. (Orsz. ltár.)
E kormány, e tanácsosok voltak felelősök azon nagy veszteségekért, melyek 1734 óta a monarchia területét csökkentették, tekintélyét semmivé tették, hadseregét desorganisálták és pénzügyeit teljesen kimerítették. Ha valaha birodalom a lethargia minden jeleit mutatta, úgy a császári volt az a szerencsétlen belgrádi béke után (1739 sept. 18.). A mohó vágy keleten a török ellen nyerni kárpótlást azért, mit nyugoton a spanyolok és francziák ellen elvesztettek, a hiú törekvés Savoyai Eugén politikáját folytatni Savoyai Eugén nélkül, keservesen megboszulta magát. A szerencsétlen, gyáva vagy tehetetlen vezéreknek, Seckendorfnak, Wallisnak, Neippergnek letétele s börtönbe vetése mit sem javított a helyzeten, hanem inkább még jobban fölfedte azon erő megbízhatatlanságát, melyet mindeddig a habsburgi uralom legbiztosabb támaszának szokták tekinteni: a hadseregét.
)
Gr. Grassalkovics Antal arczképe (orsz. képt. 1557. sz.) egykorú rézmetszt után.
Nem lehetett kétség a felől, hogy a legkisebb megtámadtatás kemény próbára teszi ezt a roskadozó, szinte összemorzsolódó alkotmányt. Mikép birja az ki azt a megpróbáltatást, maga után? Magok a miniszterek a császár halála után szinte fejöket vesztették. «Magyarországban látták már a törököt, forradalomban a magyarokat, a szászokat Csehországban, a bajorokat Bécs kapuja előtt és a francziákat a mint mindezeket izgatják.» *
Robinson jelentése 1740 oct. 22. Coxe-nél, i. m. V. k. 3. l.
Az örökösödés megváltozott rendje, a Ferencz mint idegen elleni gyanakodás, a főherczegnének addig a nyilvánosságtól elvonúlt élete egyaránt okozták, hogy a császár halálakor hiányzott az a támasz is, melyet csakis egy lelkesült, fejedelmeihez ragaszkodó nép hűsége adhat meg, és mely hatalmasabb minden minisztériumnál és minden hadseregnél. A cseh-osztrák nemesség egy része nem tekintette volna épen szerencsétlenségnek a bajor vagy szász uralom alá jutást. A nép pedig, különösen a bécsi, azzal a közönyösséggel nézte az ügyek alakulását, mely a politikai joggal és érzékkel nem bíró tömegeknek örökös tulajdonsága.
)
Rigand egykorú metszvénye után festette Cserna Károly.
Az akkor épen uralkodó inség elégedetlenné tette a főváros lakosságát és útját egyengette a lázítóknak.
Alig fogadta Mária Terézia mint Magyarország és Csehország királynője és Ausztria főherczegasszonya a hatóságok és a hadsereg hódolatát és esküjét, azonnal meg kellett győződnie arról, minő kevéssé bízhat a fejedelmek szavában. A bajor választó rögtön protestált a pragmatica sanctio és az örökösödés ellen, jogot formálva a dynastia összes birtokaira abból, hogy ő I. Ferdinánd Anna nevű leányának utóda. Franczaiország, melytől annyi áldozat árán vásárolták meg a garantiát, és a mely azt végre minden kétséget kizárólag adta meg a legünnepélyesebb formában, bárki és bárkik ellen – húzta-halasztotta a hivatalos választ a királynő trónra lépését jelentő értesítésre.
Késésének okáúl Fleury bíbornok azt állította, hogy nem találhatja meg az archivumban a formulare-t, ikép kell üdvözölni a magyar királynőt – de valóan kétszínűségének más volt az oka. A franczia udvar ugyanis fenn kívánta tartani a szövetséget a bajor választóval is, és ezt több ízben biztosította arról, hogy a pragmatica sanctio garantiája által nem sérthette egy harmadiknak jogait. Ez által nyitva tartották az útat, ha előnyösnek látták, a választó jogainak elismerésére. Ingadozásuk pedig csak addig tartott, amíg mindenkép kedvezőnek nem látták az alkalmat a Habsburgok védtelen örökösének megtámadására. Francziaország pedig súlyánál és az érdekek azonosságánál fogva maga után vonja a többi Bourbon-udvart, Spanyolországot és Nápolyt, míg a bajor választó a rajnai palotagrófot és a kölni választót, rokonait, bírja példája követésére.
13. FLEURY BÍBORNOK ALÁIRÁSA.*
Irva: Gr. Königsegg tábornokhoz. Datum: Versailles, 1742 jul. 11-én. (Bécsi titk. ltár.)
Ezen annyit felölelő, és épen azért nem annyira veszélyes igények mellett kisebb, de pontos czélokra törekvő és annál sóvárabb követelések merülnek föl. A nápolyi és szardiniai királyok a császárság olasz birtokaira áhítoznak. A szász választó és lengyel király a szomszéd Csehországot tartja könnyű zsákmánynak. Végre az, kinek ha joga nem is lángesze és energiája volt nagyobb a többieknél, II. Fridrik brandenburgi választó és porosz király Szilézia egy részét bitorolja rég megszűnt és érvénytelenné vált családi szerződések alapján.
14. NAGY FRIDRIK ALÁIRÁSA.*
Mária Teréziához intézett 1740. decz. 6-án sajátkezűleg írt leveléről. (Bécsi titk. ltár.)
Az elfogulatlan történetírás ép oly kevéssé ismerheti el a bajor, mint a franczia, spanyol, szász és porosz igényeknek positiv jogon való alapulását. Azon uralkodókat, kik csak az imént kötelezték magokat a pragmatica sanctiónak nemcsak elfogadására, hanem ha szükség, fegyveres föntartására is, mi sem oldhatja fel a kapzsiságból eredő szószegés kemény vádja alól. A politikában és gyakran, fájdalom, a nemzetek szemében is az eredmény igazolni szokta ugyan a jogtalan tettet is, de a történetíró tisztének legszentebb hivatásáról mondana le, ha a siker után ítélve szem elől tévesztené az erkölcs és igazság örök törvényeit.
És mégis, nem a formalis jog, hanem a történeti élet törvényei szerint, nem tagadható el bizonyos jogosultság a monarchia szétdarabolására irányuló törekvéstől. Nem a nemzet egysége, nem is a történeti múlt közössége, a közös alkotmány és törvény alakította meg ezt a lényegére és fennállásának alapokára nézve oly sajátos államegyesületet. A «tu felix Austria nube» a nyelvökre, szokásaikra, egész lényökre nézve különböző, gyakran eltérő érdekű, vagy épen ellenséges nemzeteket csoportosított egy uralkodó alá. A dynastia egységén kívül nem fűzte össze közös intézmény az egyes országokat, s ha Bécsben létesített is olyant a központosításra kényszerítő szükség azt nem ismerte el a külön életére féltékeny, saját intézményeiért lelkesülő magyar, olasz, cseh vagy belga nemzeti, vagy tartományi érzés. A nagy római történetíró szavai szerint: minden állam azon erő által áll fenn, mely azt megalapította. Mi létjoga, mi több, mi létereje van ennek a véletlennek látszó országcsoportozatnak, mihelyt kihullott a királyi pálcza az utolsó Habsburgnak kezéből? Mi fogja különösen tovább is az idegen uralkodó igája alá hajtani a büszke magyar nemzet daczos nyakát? Vajjon csak a királyoknak szabad-e lábbal taposni az írott szerződéseket, és nem a népeknek is?
Igaz, hogy az utolsó században, II. Ferdinánd óta nagy történeti munka ment végbe a dynastia vezetése és auspiciumai alatt. Az örökös osztrák tartományokat Csehországgal már nem csak az uralkodó személye fűzte össze, hanem a katholikus egyháznak hosszú véres küzdelmek után kivívott diadala is. Magyarországot pedig, mely több mint egy századon át kétségbe esetten küzdött léteért nyugot és kelet felé, ez az egyesített hatalom, támogatva a császári méltóság tekintélye és még el nem enyészett befolyása által is, ragadta ki a törökök torkából.
A Habsburgok fiága örökösödésének elismerése, az ellenállási jog eltörlése méltóan fejezték ki a nemzet háláját 1687-ben, Buda visszafoglalása után. Azóta valamivel szabadabban fejlődhetett a nemzet szélesebb, a császári fegyverek által visszaszerzett és biztosított területen.Legalább főnemessége közelebbi viszonyba lépett az udvarhoz.
Mi lesz a monarchia történetének e fordulópontján erősebb: az a százados, a nemzeteknek vérében gyökerező vágy az elkülönödésre, melynek most annyi európai udvarnak érdeke ad tápot és védelmet; vagy ez az ujabb, még alig felismerhető tendentia az országok szorosabb egyesülésére a dynastia leányágának védelme alatt, melynek még addig csak a pragmatica sanctio, illetőleg az 1723. 1., 2., 3. t. cz. volt az egyedüli látható kifejezése? E kérdés megoldásától függött nemcsak a dynastia sorsa, hanem egész Közép-Európa politikai alakulása.
Ha a monarchiát nem tartja össze más, mint az uralkodó személye, ha a széthúzó nemzeti érdekek és tartományi traditiók tusájában csak is a korona szentsége adja meg a nyugvó pontot, önként következik, hogy itt sokkal több függ a király egyéniségétől, mint bármely más bárminő despotikus országban.
Nem túlzás, ha kimondjuk, hogy 1740-ben és 1741-ben a legnagyobb krizisben, mely Ausztriát és Magyarországot érhette, Mária Terézia személye, tehetsége, elhatározása döntött a monarchia sorsa fölött.
Mária Terézia épen trónra lépése idején állott női szépsége teljes virágában. Leánykorában gyönge termete kezdett telt lenni a nélkül, hogy elvesztette voln karcsúságát. Kék szeme, gazdag szőke haja, arczának finom metszése s fris színe, mosolygó szája, mely nem hasonlított őseiéhez, az egész élettől duzzadó alak elbájolta még a rideg szemlélőt is. Később a nagy harczok s eredmények után egész megjelenésében a fenség volt az uralkodó: ilyennek tünteti fel legtöbb képe is, mint ilyen él a hagyományban. Akkor azonban, midőn még az életnek csak örömeit ismerte és csak rangja és vele született büszkesége emelte környezete fölé, a nő kelleme még tán nagyobb volt benne az uralkodó fenségnél. Modoránál megnyerőbbet a külföldi követek nem ismertek. Az öreg Robinson, Anglia követe annyira el volt ragadtatva a királynőtől, hogy midőn Sziléziában II. Fridriknél járt a békét közvetíteni, így szólt a lángeszű, de a női szépség iránt már épen nem fogékony ifjú uralkodóhoz: ismerné csak Felséged a magyar királynőt, tudom, nem arra törekednék, hogyan vehetné el tartományait, hanem inkább azon volna, hogyan ajándékozhatna neki ujakat.
15. AZ EURÓPAI SAKK-JÁTÉK.*
Az európai sakk-játék az orsz. képtári 2102. számú egykorú rézmetszetről.
Mint megjelenésében, úgy szellemében is az ifjú erő és közvetlenség nyilatkozott. A királynő nem tett, nem tehetett tudományos előkészületeket nehéz hivatása betöltésére, és tapasztalata, emberismerete még csekélyebb volt, mint tudománya. Ezek helyett jóakarat, az erkölcs és jog iránti vallásos, egész lényét átható tisztelet, a családjának méltósága és elsősége felől valól mélyen gyökerező szinte naiv meggyőződés, az a hit, hogy a király, kire Isten oly nagy kötelességeket ró, külön oltalma alatt áll a gondviselésnek, a valláshoz és annak szolgálataihoz való ragaszkodás voltak jellemének fővonásai. Már e rövid összefoglalás is feltünteti, minő éles az ellentét e szinte gyermekded, hivő egyéniség, és a kiválóan kétkedő és józan eszű, gyakorlati czélok után induló század uralkodó eszméi közt. Az volt a kérdés, egész uralkodása, történeti szerepe abban áll: mennyiben bírja magát ez egyéniség annyi ellenséges hatalom és befolyás között érvényesíteni, minő támaszt nyer e munkában népeinél, és végre, mennyire módosítja, miben alakítja át e küzdelem Mária Teréziának mint uralkodónak politikai meggyőződését és eljárását.
Uralkodása első napjától fogva saját kezébe vette a királynő a legfőbb ügyek intézését. Férjét, a toscanai nagyherczeget az örökös tartományokban azonnal kormánytársává fogadta. Bár semmi oka nem volt még a béke fentartása miatt aggódni, nagy gondot fordított a sereg jó karban helyezésére és szaporítására. Nem törődve az udvari pártokkal és coteriákkal, melyek közül nem egy ellene volt házasságának, mindenkivel egyaránt éreztette kegyét, mindenkit egyaránt ösztönzött példájával munkára. Még azokat a tábornokokat is szabadon bocsátotta és visszahelyezte régi rangjokba, kik az utolsó szerencsétlen török háború és a gyalázatos belgrádi béke miatt akár mint bűnösök, akár mint bűnbakok börtönbe vettettek. Nemsokára ki is tűnt az eredmény. A velenczei követ jelentése szerint alig egy hónap alatt minden tartományból beérkeztek a hódolati ajánlatok: minden bámulatos és váratlan egyértelműséggel ment végbe. Sikerült a népeket meggyőzni arról, hogy érdekök a monarchia fentartását, nem pedig a szétválást követi. «A míg e szellem uralkodik, remélni lehet a nyugalmat és a kormány egyöntetűségét.»*
Zeno velenczei követ jelentése 1740 nov. 5.
Az egyre fenyegetőbbé váló külföldi bonyodalmak nem engedték e szellem teljes érvényesülését, és szokatlan erőfeszítésre kényszerítették a monarchiát mielőtt kellően szervezve lett volna ereje, és mielőtt a királynőnek munkássága és szeretetreméltósága kellően áthatotta volna az alattvalókat egyéni érdekének tudatával. Nem a nemzeti erő lassú fejlesztése, hanem annak szilárd elhatározás által való fokozása adta meg Mária Terézia uralkodása kezdetének történeti jellemét. A gondviselés nem tagadta meg tőle később a békés munkának nem oly fényes és és megkapó, de sokkal maradandóbb eredményeit sem.
II. Fridrik, kinek serege és kincstára legjobb rendben volt, kezdte meg a fegyveres támadást. Nem tartott igényt az egész monarchiára, sőt késznek nyilatkozott teljes erejével védelmére kelni a pragmatica sanctiónak és több millió tallért fizetni hadi kárpótlás gyanánt, ha a királyné átengedi neki Sziléziának több kerületét, melyekre már ősei igényt tartottak. Mialatt a királynőt és férjét barátságáról biztosította és Berlinbe siető meghatalmazottjukat, Botta d’Andorno őrgrófot szép beszédekkel és ígéretekkel tartóztatta, seregét hadi lábra állította, és már 1740. decz. 13-án átlépte a sziléziai határt. Hadüzenet nem történt, a király inkább mint békés megszálló szeretett volna feltűnni, semhogy mint hódító.
Maga Nagy Fridrik egész őszinteséggel előadja, mik voltak indokai e nemzetközi tekintetben hallatlan merénylet elkövetésére. Nem az örökösödési igény, melynek bebizonyítására köteteket írtak udvari tudósai, és mely egyáltalában nem volt bebizonyítható. Egész cynismussal írta maga e sorokat, melyeket később kitörült «harczra kész sereg, tele kincstár, szellemem tevékenysége, ezek az okok bírtak háborúra Mária Terézia ellen». Az «Anti Macchiavel» írója e szavakban nyitlan hirdeti az erőszak jogát. E mellett még a szintén okúl felhozott nagyravágyás is erkölcsösnek látszik.
16. NAGY FRIDRIK ARCZKÉPE.*
Ő Felsége hitbizományi könyvtárából.
Minő állást foglaljon el a királynő a nagyravágyó tervekkel, az ifjú király részéről tényleg fenyegető és nagy művészettel még fenyegetőbbnek feltüntetett veszélylyel szemben? Ez volt első nagy, mérhetetlen következésű elhatározása, melyet reá mért a sors. Ha enged, igaz hogy veszít tekintélyéből, de csekély áron biztosítja birodalmát, és mi a legfontosabb, megszabadúl egy legjobb esetben is kétséges nagy háború végzetes esélyeitől. Ha ellentáll, az egy ellenségnek előrelátó gyors sikere csakhamar országaira vonja a többi osztozni vágyó hatalmasságot is. Az ily elhatározás nem csak a politikai eszélynek dolga, ilyenben nyilatkozik az ember legbelsőbb énje, jelleme. A politika a jobbról balról előre látható esélyeket latolgathatta, de itt fontosabb ügy állott kérdésben, mint pillanatnyi kár vagy haszon. A császárok leánya nem mondhatott le arról, mit istentől reá ruházott jogának tartott, az egyház híve nem engedhette át alattvalóit eretnek uralkodónak, a királynő nem bocsáthatta ki hatalma alól örökölt földjét végső tusa, a háború istenitélete nélkül. És a mint koruk e két legnagyobb politikai alakja szemben áll egymással az első nagy alkalommal, midőn érdekeik összeütközésbe jönnek, midőn egész uralkodásuk bonyodalma szövődik, úgy élnek a történetben, az utókor köztudatában. A király mint hatalmas, tettvágyó, lángeszű férfiú, kit erkölcs és hagyomány nem akadályoz diadalútjában, és ki nem történeti alapra, hanem seregre és kincstárra építi birodalma nagyságát, melyet csak az ő szelleme tarthatott fönn ily eszközökkel; a királynő mint sajátját egész erejével megvédő nő, kinek nem utolsó ereje az, hogy joga világos és tiszta s bizalma a jog fentartójában: Istenben meg nem törhető.És a két nagy uralkodónak szelleme és hagyománya lengette azóta át a két dynastiának, a két monarchiának történetét.
Egyelőre bizonyosnak látszottak az elhatározás végzetes következései Mária Teréziára nézve. Egy kar sem emelkedett a külföldön a pragmatica sanctio védelmére. A király minden nagyobb akadály nélkül hatolt előre Sziléziában, a csekély számú, magokban és vezéreikben nem igen bízó osztrák őrségek visszavonultak vagy megadták magokat. Fridrik, ki még mindig tart attól, hogy ellene, mint békebontó ellen zúdul fel nemcsak a monarchia, hanem az egész európai közvélemény, a franczia kormányához közeledik, mely elismeri a bajor örökösödési igényeket a Habsburgok országaira, s elérkezettnek látja az alkalmat a versengő dynasták közt megalapítani hegemoniáját Németországban s Olaszországban. A dicsvágyó Belleisle tábornok magával ragadta a kéjencz XV. Lajost és a vén Fleury bíbornokot. A spanyol király igényt tartott az egész monarchiára és visszahívta követét Bécsből, a szász választó és lengyel király még várakozó állást foglalt el, de máris tiltakozott az ellen, hogy Mária Terézia kormánytársul fogadja férjét. Végre Nagy Fridrik diadala Molwitznél (apr. 10. 1741) a Neipperg tábornok által vezetett osztrák sereg fölött, nemcsak Szilézia birtoka fölött határozott, hanem fölfedte Mária Terézia uralmának egész gyöngeségét. Ha már az addig megvetett «brandenburgi őrgróf» is legyőzi a régi császári sereget, hogyan álljon az ellen a régi híres armádiáknak, francziának vagy spanyolnak? Neipperg serege, vitézséget illetőleg, nem állott mögötte a porosznak, maga N. Fridrik kénytelen volt elmenekülni a molwitzi csatából, és utólag hallotta csak az első, vezére Schwerin által kivívott diadala hírét. A porosz gyalogság jobb és gyorsabb tüzelése mellett döntött még az a körülmény is, hogy Neipperg nem bírta, vagy nem akarta felhasználni kellően derék huszárságát. De bármi volt is az ok: az eredmény világos, az osztozkodásra való jeladás megtörtént. Úgy látszott, mintha Európa fejedelmei mind, – a töröknek kivételével – Nagy Fridrik nyomába készülnének lépni, és gyors cselekvés által sietnének a magok részére egy-egy konczot szerezni a széthulló birodalomból, nem is annyira annak gyönge, tehetetlennek vélt birtokosától, mint inkább valami kevésbbé ügyes vagy gyors versenytárstól.
17. A KIRÁLYI NAGY PECSÉT 1741-BEN.
