V. FEJEZET. ALKOTMÁNYOS NEHÉZSÉGEK. A MEGOLDÁS.
V. FEJEZET.
ALKOTMÁNYOS NEHÉZSÉGEK. A MEGOLDÁS.
ALKOTMÁNYOS NEHÉZSÉGEK. A MEGOLDÁS.
A koronázás ténye a király és nemzet közti egységet mutatta be Európának, az ott nyilatkozó pompa, az összegyűlt népesség ereje és ragaszkodása, mértéket adott e birodalom segédeszközeinek és erkölcsi erejének megítélésére. Hátra volt még azon kérdés megoldása, mennyiben áll a kétségtelenűl meglevő erő tényleg a királynőnek és politikájának rendelkezésére. Mert az oly napok, minő a koronázás, minő minden oly nap, melyen szertartás felé fordúl minden szem, kápráztatnak, lefolyásuk alatt elfeledtetik az állandó nagy ellentéteket, de nem bírják megakadályozni azt, hogy azután ezek annál erősebben ne ütközzenek egymásba. Olyan-e a magyar nemzet és Habsburgi királyai közötti, századok keserű tapasztalatán fejlődött viszony, hogy azt bárminő csillogás megváltoztassa, bárminő pillanatnyi elragadtatás más alapokra helyezze? Nem környezte-e ép ily pompa Rudolf, Ferdinánd, Leopold, József királylyá avatását, kik aztán fegyverben látták magukkal szemben Magyarországot? Nem kellett-e a magyar királynak, azon egész században, mely Bocskay fölkelésétől a szatmári békekötésig lefolyt, számolni azon ténynyel, hogy minden európai nagyobb bonyodalom esetén az ellenséges táborban látják a nemzetet, vagy legalább annak nagyobb részét? Nem éltek-e még Francziaországban és a Márványtenger partján a Rákóczy-forradalom részesei? Nem árasztották el az országot nyílt levelekkel, melyekben a Habsburgháztól való elpártolásra hívták föl a nemzetet? *
A rendek a sept. 11-iki ülésen foglalkoztak a bajor választó manifestumával, melyet orszgászerte terjesztenek.
Úgy látszott eleinte, mintha a koronázás ténye épen nem simította volna el az ellentéteket. A koronázási ajándék felajánlása megtörtént, de úgy látszik, inkább szokásból, mint különös ragaszkodás kifolyása gyanánt. Még az összeg meghatározásában is eltértek a rendek a bőkezűbb magánosoktól, a trónörökös részére pedig épen nem ajánlottak föl semmit.* A gravamenek összehordása, az orvoslásuk módja fölötti tanácskozás, sokkal jobban érdekelte a hazafias kedélyeket, mint a Szilézia és a Rajna felől érkező hírek. Különösen fontos volt a julius 4-iki gyűlés. Tulajdonkép a helytartótanács megmaradásáról, működésének szabályozásáról volt szó, de a nagy tanácskozó testületek nem érdemelnék meg a beléjük vetett bizalmat, ha minden lehető alkalommal nem nyilatkozhatnék bennök mindig az, mi ezek elméjét foglalkoztatja. Végre is az a kérdés: mennyiben folynak be magyarok nem csak hazájuknak, hanem az egész monarchiának is sorsára, a legfontosabb alkotmányos kérdés volt mindig, mióta hazánk idegen dynastiához, más tartományokhoz volt kötve. Jeszenák Pál azt követeli, vétessék fel a királynő titkos tanácsába, most miniszteriumnak mondanók, a nádoron és prímáson kívül még két főnemes. Fekete György, Somogymegye követe, kijelenti, hogy a nemeseket sem szabad kizárni, kiknek kiváltsága semmivel sem csekélyebb a főnemesekénél. A királyi tanács körűl ismét oly alakban folyik a versengés, mint Ulászló kora országgyűléseiben. A nemesi rend azon törekvéséhez, mit sem engedni alkotmányos tekintetben törvényes egyenlőségéből, mindkét esetben hozzájárúl az a mélyebb, hazafias indok is, hogy az udvarhoz lekötött, félig-meddig már elidegenedett főnemesség kezében nem tartják eléggé biztosítottnak a nemzeti jogok védelmét. Ugyanazon politikai okoskodás ez, mely Angliában ugyanazon időben commonert emelt miniszterelnökségre; oly polczra, mely azelőtt mindig főrendűnek volt fentarva. És ha hazánkban még nem is fejlődtek annyira az intézmények, nem hiányzik alkalom adtán az igyekezet, e téren is a királyság méltóságát fentartani, és közjogi helyzetét a kormányban is érvényre juttatni. Az egri püspök igen elmésen ráutalt azon okra, a mely miatt e követelés nem számíthat sikerre. «Annyira ellene vagyunk elavult törvényeink és szokásaink reformálásának, és így hiába kívánjuk az udvariaknak megváltoztatását.»*
Diarium. Nemz. Muz.
Kolinovics. 287–288. ll.
29. KOHÁRY ANDRÁS ALÁIRÁSA.*
1731 ápr. 24.-én (Orsz. ltár.)
A rendek többi követelései közűl különösen jellemző az, mely egy közpénztár «fundus publicus» megalapítására vonatkozik. Oly nagy volt a magyar állam szegénysége, oly annyira elszoktak attól, hogy az állami feladatok teljesítéséhez szükséges pénzt magyar hatóság kezelje, hogy még a koronázási ajándékot, 100,000 frtot is kölcsön kellett kérni. A kölcsönző özvegy Bartolotti grófné volt. A fizetésért nem a magyar állam állott jót, hanem egyetemlegesen a nádor, az országbíró, gr. Esterházy Ferencz főlovászmester, Batthyányi Károly és Koháry András tábornokok. Az országnak, mint olyannak, nincs hitele, helyette legelőbbkelő birtokosai kénytelenek lekötelezni magokat. *
U. o. 301. l.
Mária Terézia élénk figyelemmel kíséri e hosszadalmas és néha reá nézve kellemetlen fordulatot vevő tanácskozásokat. A rendekkel, mint olyanokkal, nem érintkezik sem maga, sem tanácsosai által. Gondja van azonban arra, hogy a nádort, a prímást, az országbírót, más befolyásos főnemeseket, sőt követeket is, sűrűn hívasson asztalához, és tiszteljen meg megszólításával. A főembereket az irántuk mutatott bizalom által bilincselte magához, a többire eléggé hatott a magyar köznemesre oly ritkán háramló királyi kegy. Nemcsak a férfiakat vonta körébe, a mi népszerűségét tán még jobban növelte, leereszkedésével megnyerte a nemesi asszonyok szivét. Különöen nevezetes egy beszélgetése Esterházy József országbíróval jul. 17-én. A királynő kijelentette, hogy németre fordította a postulatumokat, hogy annál alaposabban mérlegelhesse őket. Elismeri, hogy a német főemberek nem barátjai a magyarnak, de hisz mindenki tudja, hogy azok mellőzésével ő maga intézkedik mindenben. Esterházy őszintén válaszolt: a gyanú századok története által jogosúlt, és nem a királynő személye ellen irányúl, a követelések ősi törvényeken alapúlnak, melyekre örökké esküt tettek, de miket soha sem tartottak meg. Erre a kiálynő sírva fakad, panaszkodik helyzetének szerencsétlensége miatt. * A Caesarok leánya szól alattvalójával. Már megalázásnak veszi azt is, ha nem mindenben követik akaratát, sérelmet lát abban, ha inkább bíznak törvényczikkben és diplomákban, mint királyi szavában és anyai kegyében. Kellett, hogy uralkodói büszkesége fellázadjon azon észlelet ellen, hogy a magyarok úrnőjük fenyegetett helyzetét arra használják fel, hogy újabb engedményeket csikarjanak ki tőle, a királyi tekintély rovására.
Nemz. Muz. Népdalok. Jankovics-féle gyűjt.
Koronázás, ünnepély, hódolat és üdvkiáltás daczára tehát az 1741-iki diéta sem látszott másnak, mint annyi előszö és utána következő. Minden jobbágyi kézcsók és anyai jóindulat föltüntetése mellett csak egy fejezet a királyi praerogativa és a rendi jog közti százados per történetéből. A mint a király mind többet vont el a nemzet jogaiból koronája javára, midőn a fegyver szerencséje neki kedvezett, midőn az európai helyzet az ő részén mutatta a túlsúlyt, úgy viszont a rendek nem csak saját kiváltságaikat, hanem az egész ország önállásának garantiáit vélik megszilárdíthatni, midőn királyuk segítségökre van utalva. Ez az a viszony, mely a nemzet és királya közti, mélyen gyökerező bizalmatlanságból következett, ez az, melynek minden újabb változata fájó emlék által csak erősebbé teszi a bizalmatlanságot. Nem is lehet máskép, a míg a király kívül áll a nemzeten, míg az alkotmány, ámbár csak rendeket ismer, egyedüli véd önkény és elnyomás ellen. Emlékezzünk csak 1861-re és 1866-ra. Az uralkodót környező veszély, hatalmának csökkentése egyenesen az ország javának látszott. Már egy hónappal a koronázás után azt hányják-vetik meg, nem kellene-e az új minisztereket a magyar, nem pedig az udvari titkos kanczellária útján kinevezni. Előbb elsősége volt a császári méltóságnak, de most kétségtelenűl a magyar az első, ehhez kell tehát fordulni az örökös tartományok főembereinek, a cseheknek, osztrákoknak és stájereknek.
Ha az országgyűlés hangulatát tekintjük, megtaláljuk benne mindazt, mi századokon át tartó hagyománya volt rendi tanácskozásainknak. Rendkívüli érzékenységet mindenben, mi az ország jogait, különösen az idegen befolyás távol tartását illeti, nagy hajlandóságot gáncsot keresni mindenben, mit a király tesz, a végletekig menő bizalmatlanságot a tanácsosok ellen. Igaz, hogy elégettetik a királynő ellen készűlt gúnyiratokat, de midőn julius 28-án kihirdetik a királynőnek a rendek kívánságait elutasító válaszát, azonnal felszólalnak: jobb volna véget vetni a diétának, mintsem itt hiába, annyi költséggel tovább vesződni. Midőn pedig a királynő lép fel kívánsággal, először csak titkon, fokozatosan előkészítve reá a kedélyeket, hogy férjét kormánytársúl óhajtaná elfogadtatni, mindenfelé csak az alkotmányos nehézségeket feszegetik, melyek e lépésből következnének. Szinte hazaárulóknak, összeesküvőknek nézik azokat, kik magán összejöveteleken e felől tanácskoznak. Nemcsak Schlossberg, Czompó, Fekete, Jeszenák és a nemesség más követei gondolkoznak így, még maga a nádor is minden loyalitása daczára jó szemmel nézi ezt az ellenzéket, mely első sorban az ő méltóságának törvényes hatáskörét védi. Egy akkori vers keményen kikel azon terv ellen, hogy lotharingiai Ferencz részese legyen az uralomnak és bár magának a királynőnek személyéről legnagyobb tisztelettel szól, mutatja minő kevésbe vették az uralkodó személyes vágyát, midőn az legekvésbbé is ellenkezni látszik az ország sarkalatos törvényeivel.*
I. m. I. 278. l.
Jaj nekem siralmas elhagyott árvának
Régen boldogságos szép magyar hazának. –
Még eddig csak német parancsolt hazádban,
Franczia is lakik ezentúl házadban,
Ezek lesznek urak minden javaidban.
Régen boldogságos szép magyar hazának. –
Még eddig csak német parancsolt hazádban,
Franczia is lakik ezentúl házadban,
Ezek lesznek urak minden javaidban.
Nem oka, jól tudom, ennek Ő Felsége,
Legyen hát szívednek hozzá reménysége.
Kiben királynémat én nem is keverem,
Inkább buzgó szívvel halálig dicsérem
Míg élek mellette nem szánom fegyverem.
Utolsó cseppig is kiontani vérem.
Legyen hát szívednek hozzá reménysége.
Kiben királynémat én nem is keverem,
Inkább buzgó szívvel halálig dicsérem
Míg élek mellette nem szánom fegyverem.
Utolsó cseppig is kiontani vérem.
Mint a nemzet és képviselőit, úgy a királynő sem bírt szabadulni a megszokott hagyományoknak minden belső közeledést csírájában elfojtó gőzköréből. Az a környezet forgolódott körűlötte, mely őseit hozzászoktatta, hogy hatalmi eszközöket lássanak nemcsak egyesekben, hanem egész nemzetekben, mely bűnnek és lázadásnak ítélt mindent, mi más törvényre is hivatkozott, mint az Úr felkentjének akaratára. Nemcsak a németek és csehek, többen a magyarok közűl is, a királynő szolgálatát elébe helyezték minden egyéb közjogi vagy nemzeti tekintetnek. Nehéz volt megbarátkozni azon gondolattal, mintha a hatalmi viszonyok változtak volna. Oly rövid idő folyt el VI. Károlynak annyira fényes évei óta, oly közmondásos volt a Habsburgház szerencséje, hogy a jelenben beállott veszélyt csak kellemetlen intermezzonak szerették tekinteni, melynek csakhamar véget fog vetni az európai viszonyoknak rendes, azaz a Habsburgháznak kedvező, alakulása.
E felfogásnak felel meg még a külsőleg is a királyi kanczellária eljárása: a rendek követeléseit majdnem ugyanazon szavakkal utasítja vissza, mint 1714-ben. Az azóta beállott roppant hatalmi változás nem jött számba ott, hol a nemzetekben lakó eleven erőt nem is akarták ismerni, és minden egyebet ép oly megcsontosodottnak és változhatatlannak véltek, mint az udvari etikettet. Pedig még Arneth itélete szerint is sok volt a rendi követelés közt, minek jogosságát kétségbe vonni nem lehetett.* Ha a német miniszterek ellene voltak a katonai parancsnokságok megfékezésének, ha továbbra is fenn akarták tartani azt a visszaélést, hogy egyházi javadalmakat külföldieknek is lehessen adományozni, ha nem engedték az indigenák taksájának fölemelését, de az indigenák, még a nem birtokosok részére is, teljesen biztosítani óhajtották az eddig élvezett kiváltságokat: nem hivatkozhattak sem praerogativára, sem állami raisonra, a nélkül, hogy teljes sivárságában elő ne tünjék érdekhajhászásuk.
U. o. 301. l.
30. BÁRÓ JESZENÁK JÓZSEF ARCZKÉPE.*
«Prixner sculpsit Posonii 1800.» (Orsz. képt. 2273. sz.)
A királynőt illette mindez, büszke nemzetségének legbüszkébb sarját. Minden belátása és jó akarata mellett emberfölötti elhatározás lett volna tőle, egyszerre szakítani a bécsi politika hagyományos czéljaival és eszközeivel. És ha az uralkodó felség nem tehette az első lépést duzzogó alattvalói felé, úgy a szerető nő, kit férjének szándékos mellőzése kedélye mélyében sértett, idegenkedéssel kellett, hogy elfordúljon e sértés előidézőitől.
Mindent összevéve: a magyar király és a magyar nemzet 1741 augusztusban is csak úgy állottak egymással szemben, mint az előbbi két században; mint az európai politikai rendszernek nemcsak különböző, hanem sokban ellenkező elemei. Mindegyik úgy szólva vele született, természetes ösztönét követi, nagytekintet nélkül a másikra. Capello, velenczei követ, augustus 11-én így jellemzi a helyzetet: «Bár egyre üléseznek, bár egyre új indítványokkal állanak elő a királyság kiváltságainak biztosítására és megerősítésére, még az első pont felől sem történt megegyezés. Az ősi törvények fölelevenítése ép oly kevéssé felel meg Magyarország jelen állapotának, mint a bécsi udvar elveinek, rendszerének és politikájának. A magyarok panaszkodnak, hogy a királynő jósága daczára sem juthatnak előbbre. Korholják a minisztereket, mint az eléjük tornyosuló akadályok előidézőit.»*
KOLINOVICS 487. l.
***
Ha szabad e hasonlattal élnünk: erős mechanikai és vegyi folyamatra volt szükség, e különböző politikai elemek egyesítésére, közös munkához vezetésére. Tisztán a belső ügyek szempontjából alig látszott kiegyenlíthetőnek az ellentét. A külső ügyek bonyolódásának kellett közbenjönnie, hogy a közös érdekkel szemben csekélynek, semmisnek tünjék fel az eddigi igyekezések köre.
A koronázást követő hetekben az angol közvetítés alatt kezdett alkudozások sikerétől várta Mária Terézia ügyeinek jobbra fordulását. Robinson augusztus 7-én Fridriknek több sziléziai fejedelemség átengedését és megfelelő hadi sarczot helyezett kilátásba. A bajor választónak megígérték Belgiumot, később az előausztriai birtokokat is. De az ígéretek csak növelték az ellenségek igényeit. Mutatták, hogy nincs erő a még megmaradott birtokok védelmére sem. Fridrik augustus 10-én megszállotta Boroszlót. Most már egész Sziléziát követelte, és oly nagy volt Bécsben a félelem, hogy Bartenstein, ki legerősebben szólott eddig a háború mellett, most engedékenységet javasolt Fridrikkel szemben, hogy minden erőt a bajor választó és franczia szövetségesei ellen lehessen fordítani. Mária Terézia is ingadozott már. Kész volt Sziléziát feláldozni, ha ezért Fridrik szövetségét, fegyveres támogatását megnyeri. De már e terv is elkésett. Fridrik az angol követnek, Hyndorft lordnak, ki a béke érdekében járt közben, kijelentette, hogy nem hagyhatja el hű szövetségeseit és nem léphet összeköttetésbe oly udvarral, mely engesztelhetetlen lesz minden irányban. A magyar királynőnek el kell viselnie sorsának egész súlyát.»* Augustus közepén a bajorok és francziák benyomúlnak Felső-Ausztriába. A szász választó készűl a szövetséghez állani, ha Morvát megnyerheti. Délen a nápolyiak, szárdok, spanyolok fegyverkeznek.
KOLINOVICS előadása szerint, mely sokkal közvetlenebb, mint a hivatalos Diariumé.
31. NAGY FRIDRIK ALÁIRÁSA.*
1740. nov. 5-iki híres leveléről, melyet Mária Teréziához intézett (Bécsi titk. ltár.)
A sors súlya nemcsak keménynek, hanem elkerűlhetetlennek is látszott. Nemcsak tréfás gúnylapok jelentek meg, melyek megmutatták, mint szakítják le az egyes hatalmasságok a ruhákat – tartományokat – a magyar királynő testéről, magok a kabinetek is komolyan és részletesen foglalkoztak az egész monarchiának, Magyarországot is beleértve – felosztásával.
Ismét hadi készület váltja fel a gyáva alkudozást. Linz, Prága, már alig menthető. Bécs felé irányítják az összes hadi erőt. A császári székváros falai alatt még egyszer meg akarnak küzdeni a dynastiáért. Végső esetben védelmet nyújthat az a város, melynek bástyáin megtört a török hatalma. September 7-én látják Pozsonyban, mint vontatják a Dunán fölfelé Budáról Bécsbe a nehéz várágyúkat. September 10-én a Baireuth-ezredet az országgyűlés székhelyéről szintén Bécsbe indítják. *
Gróf Bánffy Miklós úr birtokában.
32. GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS NÁDOR.*
Egykorú rézmetszet után. (Orsz. képtár 840.sz.)
Másnapra, délelőtti 11-re a királyi várban jelentek meg a rendek. A királynő trónon foglal helyet, oldalánál a kanczellár, gr. Batthyáni Lajos. Napok óta tudják a rendek, hogy értekezések folytak a királynő és Magyarország zászlósai között, az egyre érkező hírek, melyek az országgyűlés előtt sem maradtak titokban, fölkeltették az általános részvétet. Gyaníthatják a királyi propositiók tartalmát: nem lehet az más, mint ünnepélyesen segítségre szólítani fel a még egyedűl hű országot.
«Ő Felségének, így szólt a kanczellár, szerencsés megkoronáztatása óta nem volt más vágya, mint békében munkálni szeretett Magyarországnak boldogságát. Nem engedte ezt az irígység és rossz akarat, melyet sem a rokoni kötelék nem bírt szelidíteni, sem az öröklés joga, és az esküdt szerződések ereje lefegyverezni. Annyira jutott a dolog, hogy az örökös tartományoknak igazságtalan, különböző, de láthatatlanúl is összekötött megtámadásai által az annyi század óta virágzó monarchia nagy veszélyben forog, midőn már a székvárost is fenyegeti a vész, és a bajor választó már nemcsak a többire, hanem a magyar királyságra is emel jogtalan igényt. Mindezt Ő Felsége nem bírja titkolni a hű karok és rendek előtt, sőt anyai gonddal és szorgoskodással kinyilvánítja, és biztosítja őket, hogy ennyi és már alig kifejezhető tőrtől körűlvéve sem gondol Magyarország elhagyására, hanem felséges személyét, udvarát és szent koronáját minden eshetőségre próbált és annyi történeti emlék által hirdetett buzgóságukra és dicsőségükre bízza. Ezért hívatta színe elé a karokat és rendeket, hogy ne csak írott előadásból, hanem magának az uralkodónak szavából ismerjék meg mindezt. Szilárdúl és törhetetlenűl reméli, hogy a karok és rendek legkegyelmesebb királynőjük, sőt anyjok iránti örök hűségtől vezettetve, kölcsönös és alattvalói szeretettel, egy értelemmel, egyesűlt erővel, közös tanácscsal oda fognak törekedni, hogy mennél gyorsabban gát vettessék az ellenségek igaztalan fondorlatai elé, és minden előre nem látható esetre, szent személyének, a felséges udvarnak és koronának biztosságáról, valamint az egész királyság jólétéről, azonnal, minden vészes késedelem nélkül gondoskodva legyen. Ez által a magyar nemzet dísze és hírneve az egész világon újra fel fog éledni.»
Ezután a királynő szólalt fel. Gyászruhában, koronával fején, állott a rendek előtt. «Ügyeinknek szomorú és mindenkitől elhagyott állapota késztet, hogy a tekintetes rendeket értesítsük örökös tartományunknak, Ausztriának invasiójáról, és írásban előadjuk, hogyan lehetne ezen segíteni. Magyar királyságunknak, személyünknek, gyermekeinknek megmaradásáról van szó. Mindenkitől elhagyatva, egyedűl a tekintetes rendek hűségéhez, fegyveréhez, az ősi magyar erényhez menekülünk, kérve a tekintetes karokat és rendeket, adjanak mihamarabb tanácsot, sőt hajtsák végre, a mi szükséges.»
)
«Johann Daniel Herz inven. delin. et. sculp. Aug. Vind.» (Orsz. képt. 2101.)
33. GRÓF ESTERHÁZY IMRE ESZTERGOMI ÉRSEK.*
Másfél század folyt el a nap óta, de Mária Terézia képe még most is úgy áll a világ előtt, mint a hogy akkor hű magyarjai előtt megjelent, mint a fenségnek, mint az igaztalanúl megtámadott jognak képe, mely ügyét férfikarra, lovagi erényre bízza. És a képnek most és mindig egyazon hatása lesz minden magyarra, minden férfira: szent elhatározás vérét ontani, ha kell, az igaz ügy oltalmára. Ritkán lép föl a történetek folyamában nagy politikai ügy oly szoros összeköttetésben erkölcsi igazsággal. Mária Terézia pedig helyét a történelem nagy alakjai közt e napnak, ez órának köszöni, midőn trónját, uralmát attól teszi függővé, mennyi hatást tesz személyes megjelenésével azokra, kik hidegen közönyösen nézték a feje fölött, tornyosuló veszélyt. Mi más az uralom titka, mint a hatalom: kellő pillanatban előidézni a kellő elhatározást, meggyőzéssel hol lehet, szenvedélylyel, ha szükséges. Számtalan elbeszélés, vers, kép és érem örökíti meg a jelenetet, mindegyike egy-egy emléke annak a varázshatalomnak, melyet a lelki erő mindenha gyakorolni fog az emberi kedélyre.
De a magyar nemzet történetének nagy napjai közt is méltóan foglal helyet az, melyen a «vitam et sanguinem» hangzott, melyen annyi párt és rend egy értelemben egy hangban találkozott, midőn köny csillogott minden szemben és önkénytelenűl kard után kapott minden kar. Századok viszontagságai és csalódásai a szerencsétlen nemzetek tulajdonait nevelték nagyra a magyarban: a gyanakvó körűltekintést, az önző törekvést, megmenteni mit lehet a nemzeti lét romjaiból. Nem hiányzottak e korban sem a nagyratörő elmék, az áldozatkész szívek, de az egész nemzetnek jellemére nem maradhatott hatás nélkül a veszélynek és ámításnak légkröe, melyben emberöltők óta élt. És íme egy uralkodó, egy nő, azon nemzet erejéhez fordúl, melynek képviselőivel csak órák előtt folytatott kicsinyesnek látszó alkut törvényczikkekért, és ez az erő készen áll. Ez a pillanat ismét az önérzetes, erőtől duzzadó, lovagias nemzetek sorába helyezte vissza a magyart.
)
«J. l. Schnitzer sc. Kennze».
A prímás volt az első, ki szót emelt a nemzet nevében. Szomorúan hallották, így szólt, a szomorú hírt. «Bár e királyságot annyi csapás merítette ki, mégis oly nagy a rendek hűsége és jobbágyi hódolata Felséged iránt, hogy a mit tanácscsal, segítséggel tehetnek, nem haboznak azt Felséged szent személyének és igazinak megmaradására és oltalmára felajnálani. Ez a királyság egy test, mely Felségedtől mint lelkétől elválaszthatatlan. Felséged jogai, melyeket irígy ellenségei fegyverrel támadnak meg, ég és föld előtt oly igazak, hogy senki sem nézheti fájdalom nélkül, mint sértik azokat bitor kezekkel. Ismétlem, e birodalom rendjei készek minden erejöket, tehetségöket, vagyonukat, véröket, elméjöket, tagjaikat, segítségöket, életöket minden módon Felségedért feláldozni.»
Gyorsan átszárnyalta e hír Európát, lelkesedést keltve mindenütt, hol érzékkel bírtak egy nő elszántsága és egy felhevűlt nemzet áldozatkészsége iránt. Nálunk, tán épen mert az egész ország együtt volt, nem igen írtak september 11-ről. Legpontosabban Kolinovics beszéli el a történteket. Egy jelen volt erdélyi főúr, gróf Teleki Mihály, sept. 17-én ily módon beszéli el az eseményt b. Lázár Jánosnak. Eloszolván az ország, personalis insurrectio lészen, a Bavarus ezen országhoz és többekhez tett helytelen praetensioira nézve már Ausztria széllyében bedobolt, továbbra is igyekszik, ha nem reprimáltatik. Mellyre nézve Felséges Asszonyunk 11ma Praesentis felhivatván bennünket országostól a Posoni várban, maga igen szép adhorratióval Deákúl e Throno in medio statuum proponált és erre az ország részéről a Primás herczeg felelt, a statusok pedig finita propositione uno ore mingyárt felkiáltottak damus et sanguinem.»*
Az örökké ékítő legenda e jelenethez fűzte azt is, midőn Mária Terézia kis fiával, Józseffel, karján jelent meg a magyarok előtt. A nő és gyermek látványa még jobban részvétre bírja a kedélyeket. A történetben a királynő szerepel, az anekdota az anyát sem hanyagolja el. Később, midőn az akkor csecsemő József, mint a nemzet jogainak taposója lép fel, repraesantatiókban és költeményekben – elég a «kalapos királyt» említeni, – gyakran idézték föl a jelenetet. Történeti alapja csak annyiban van, a mennyiben a királynő sept. 21-én, férjének kormánytárssá való választása alkalmával, anyai örömében és büszkeségében a tisztelgőknek megmutatta a féléves trónörököst is. Nem is volt szükség ily eszközre a lelkesedés fokozásához. Komoly tanácsnak, férfias tettnek volt helye a pillanatnyi elragadtatás után.
34. KOLINOVICS GÁBOR ARCZKÉPE.*
Egykorú rézmetszet után. (Orsz. képt. 2647. sz.)
35. JÓZSEF FŐHERCZEG.*
Egykorú rézmetszet. (Orsz. képt. 2043.
36. A «MORIAMUR» JELENET GERAMB «HABSBURG»-JÁBÓL.
