VI. FEJEZET. AZ INSURRECTIO.
VI. FEJEZET.
AZ INSURRECTIO.
AZ INSURRECTIO.
Még september 11-én megtörtént a döntő lépés az országnak ily ünnepélyesen tett ígérete beváltására. A közös rendi űlésen, melyet a főrendek tanácstermében tartottak, a nádor, a nemesi fölkelés szükségességét mondta ki. Esterházy József országbíró még határozottabban szól. mindnyájunknak utolsó csepp vérünket kell ontani e királynőért, ki elhatározta, hogy Magyarországban üti fel királyi székét. Elhatározták az insurrectiót előkészítő küldöttség kinevezését, melynek tagjai közé több erdélyit is soroznak. Elhatározzák azt is, hogy a bajor választónak a nádorhoz és prímáshoz intézett leveleire, melyekben a magyar koronához való jogát erősíti, egyszerűen egy, a királynőhöz intézett hódoló felirattal válaszolnak. Másnap már a számot is meghatározzák. Magyarország 30,000 gyalogot és 15,000 lovast állít ki, a szerbek és a határőrök közűl 14,000 fog fegyvert, Erdély 6000 lovast ültet fel, ehhez véve a kunokat, jászokat és hajdúkat, összesen 100,000-nyi sereg állhat talpon. Gondoskodnak raktárak felállításáról, Lipótvárban, Pozsonyban, Komáromban, Győrött és Kőszegen, külön nemesi testőrséget rendelnek a királynő és a korona védelmére.*
Kolinovics, 498. l.
A királynő iránti buzgalmon és hazafias lelkesedésen kívül még különös oka is volt a rendeknek ennyi buzgalmat tanusítani. Az országnagyok mindenfelé hirdették, mint kívánt volna a királynő már hónapok előtt hű magyarjaihoz fordúlni, és mint tartották ettől vissza német tanácsosai, kik előítéletökben is megrögzötten egyre azt hajtották: inkább bízza magát az ördögre, mint a magyarokra. Az ily megtisztelő bizalomnak és reménynek, csak az erők teljes megfeszítésével lehet méltóan megfelelni.
37. KÁROLY ALBERT BAJOR VÁLASZTÓ ALÁIRÁSA.*
Az 1740 apr. 13-án VI. Károlyhoz írott levélről. (Bécsi titk. ltár.)
Itt az idő megmutatni, hogy a monarchiának csakugyan Magyarország a fő országa, hogy ez képes fentartani koronás királynak hatalmát és méltóságát az egész világgal szemben is. A királynő föllépése megváltoztatását jelöli az egész politikai rendszernek, ha kellően felhasználják, és ha tények által megmutatják, mennyire rövidlátók, sőt bűnösök voltak a miniszterek, midőn az uralkodót a magyar nemzet tehetsége és akarata felől annyira félre vezették.
Néhány nap múlva már a részletekkel is tisztába jöttek. «Ezen insurrectio formalitásának elzaborálására mentenek ennyire eddig, hogy kiki kapuszám szerint jószágaitól lovasokat állítson, maga személyesen megjelenjen és a vármegyéktől 13 regement külön állíttassék, a mely is fog tenni 30,000 gyalogot. Már vagyon de modo exercitationis a szó, feles fegyvereket már ígért nékik Felséges Asszonyunk, hanem ez a difficultás forog fenn, hogy az ország kívánja banderisáltatni a papokat is, a nemesség pedig a maga katonáját tartozik hópnézezni, ruházni, durante bello.»* A főurak ezüstjöket a pénzverőbe küldik, hogy annál gyorsabban előteremtsék a szükséges költséget. Az ifjú főnemesek, fényes nemzeti díszben, táborba menni készen jelennek meg az űléseken. A hadi készületekkel párhuzamosan folynak az alkudozások a királynőnél: engedjen a rendek törvényes kívánságainak, hogy a diéta gyorsan véget érhessen, és hazatérve, mindenki munkálhassa az általános fegyverkezést. Hosszas tanácskozások folytak még, nem egyszer felütötte fejét újra a régi, törvényes ellenzék is, mely nem látta kifogástalannak az insurrectionak javasolt módját, és melynek különösen Okolicsányi János, Zemplén megye követje és alispánja, volt tüzes szószólója, míg october 29-én be lehetett zárni a diétát.
Gróf Teleki Mihály említett levelében.
Törvényczikkei közt a 63-ik írja elő a fegyverkezésnek, különösen a nemesi felkelésnek módját.
«Az általános insurrectio alatt értetik először 21,622 gyalognak, vagyis hat ezrednek a porták arányában való kiállítása. Ezeket tisztjeikkel együtt a hadi adóból fizetik, a törzstiszteket a Felség nevezi ki, a többit, a századosokat is beleértve, a megyék nevezik ki, az ezredesek beleegyezésével. Ugyancsak a hadi adóból fogják őket ruházni és minden szükségessel ellátni. A puskák, zászlók, dobok és sátrak felől azonban Ő Felsége fog gondoskodni.»*
Sclopos, vexilla, tympana et tentoria sua Majestas providere dignabitur.
Fölkel azonkívül az 1715. 8. t.-cz. értelmében az egész nemesség. Fegyvert fog mindenki, kit a törvény e név alá foglal. Azonkívül a birtokosok minden kapu után egy-egy fegyveres lovast állítanak ki gyorsan és szívesen, úgy hogy az 1742-ki katonai évet végig szolgálja. Az egy telkes és armalista nemesek tehetségök szerint többen állítanak ki egy lovast. Nem vonatnak ki a fiscus és kamara jószágai sem. Lovasokat állítanak még a püspökök, apátok, monostorok, káptalanok és plébánosok, tehetségökhöz képest. A szabad kir. városok minden nádori porta után 100–100 rénes forintot fizetnek az insurrectio költségeire.
Kerületi tábornokokúl rendeli Ő Felsége a Dunán túli kerületben Esterházy József gróf országbírót, Dunán innen ifj. Esterházy Ferencz gróf főlovászmestert, Tiszán innen Csáky György gróf magyar lovas ezredest és Tiszán túl Károlyi Sándor grófot, Szatmár megye főispánját. Az ő dolguk lesz a megyékkel az insurgensek és lovaik kiállítása miatt érintkezni.
38. ESTERHÁZY JÓZSEF ÉS FERENCZ ALÁIRÁSA.*
1723. maj. 14-én. (Orsz. ltár.)
Bár a felkelők és a porták után állított lovasok kötelesek lennének magok felől gondoskodni, mégis, mivel ez nehezen menne, a rendes katonai élelmezésben részesűljenek, kész pénzen. Kenyeret és zabot a táborban a kincstári raktárakból kapják, a szabályzat által előírt áron, ha pedig kimennének az országból, egész ellátásukról a királynő fog gondoskodni. Az élelmi szerek drágulásának megyei limitatio fogja elejét venni.
A portalis zsoldos katonaság három forint hópénzt kap és lova után még egy forintot. A fizetést megyei biztosok teljesítik. A kihágók ellen vagy a megyék által rendelt kapitányok, vagy ha azok nem elegendők, a kerületi tábornokok fognak eljárni.
Az a sereg, mely e törvény rendelkezése szerint hivatva volt Mária Terézia trónját biztosítani s a magyar királyság hatalmát megmutatni, visszatükrözteti szervezetében hazánk fejlődését, és képét nyujtja akkori közjogi és kulturális állapotának.
Nem más a nemesi fölkelés, mint az a régi nemzeti lovas sereg, mely a vezérek korában rettegtette, az Árpád-királyok, Anjouk s Hunyadyak korában védte a keresztyénséget. Annyi századon, annyi változáson keresztűl törhetetlenűl fenmaradt a szabad magyarok kiváltsága, és azzal kapcsolatban hadi kötelezettsége. Utoljára az 1715: 8. t.-cz. intézkedik a nemesi fölkelés felől, mely az országot megvédeni tartozik, és a kötelezettség megállapításában nem tesz külömbséget a külömböző rangú, méltóságú és állású nemesi személyek közt.
Pedig idők folytán a magyar szabadok, nemesek testéből kivált egy vagyonra, állásra tekintélyesebb, a külföldi hűbéres főnemességhez hasonlítható rend. A nagyobb tehetségnek kellett hogy megfeleljen a nagyobb szolgálat. Már Kálmán törvényeiben nyomát látjuk a hűbéres és pánczélos seregnek;* az Anjouk ideje óta a főnemesi banderiumok igen fontos, gyakran döntő, alkotó részét képezik az ország hadi erejének. A nagybirtokú mágnások, akár egyházi volt akár világi – zászlóaljat kellett kiállítani, színei, czímere alatt, és e kötelezettséget még az 1715-ki törvény is megerősítette.
Colomanni Decr. 40. §.
Ismét más rendszernek felel meg a portalis katonaság. Ez már a teljesen letelepedett társadalomnak intézménye. Mint már neve is mutatja, a kiállítandó katonaság száma a kapuk, jobbágytelkek számától függő. Mintegy első csírája a népszámláláson alapúló conscriptiónak; csakhogy a kapu, porta, már csak ideális egység, mely az 1609. LXII. t.-cz. értelmében négy telket, vagy 12 zsellérházat foglal magában.
Az eredeti, nemzeti, majd hűbéres és telekkatonaságon kívűl, nem hiányzott már a modern katonaság előljárója, az állandó zsoldos sem. A régi sereg ép oly kevéssé volt képes az országot a török ellen megvédeni, mint azt, a maga erejéből felszabadítani. Az utóbbi munkában a császári állandó katonaságnak, mely a harmincz éves háború kezdete óta megvívott a szárazföldi Európa minden hadjáratában, illette meg az oroszlánrész. Ebbe olvadtak szükségkép az állandó nemzeti sereg embryói, a hópénzes, kópjás huszárok, az erdélyi fejedelmet és magyar királyt felváltva szolgáló hajdúk, Rákóczinak és Bercsényinek kuruczai, ép úgy mint Pálffy és Esterházy horvátjai. A hadverő magyar nemzet a XVIII. század elején letette a fegyvert, örökébe, mint az ország védője s terjesztője a csak csekély részben magyar, de ép oly kevéssé német, hanem Európa minden keresztyén nemzetéből összetoborzott császári armádia lépett.
Ezt a viszonyt szintén az 1715: 8. t.-cz. szabályozta. «Mivel pedig a nemesi fölkelés egyedűl nem bírná eléggé megvédeni ez országot, ezért minden eshetőségre erős rendes katonaságot kell fentartani úgy benszülöttekből mint külföldiekből, a melyet zsolddal kell ellátni, mihez adó szükséges. Az adó felől a rendekkel kell tanácskozni, a mint hogy az ügy országgyűlés elé való.» A rendes katonaság és a rendes adó egyszerre lépnek fel, az egyiknek száma ép oly kevéssé van meghatározva a törvényben, mint a másiknak menyisége. A zsoldos állandó katonaság első kezdetében sehol sem nemzeti: a franczia ép oly kevéssé mint Mátyás fekete serege, de mindenhol megvolt az az irány, hogy nemzetivé fejlődjék. Hazánkban az 1715: 8-iki törvény jelöli erre nézve az első lépést. A magyar huszár addig ép úgy szolgálta a franczai vagy porosz királyt, mint a császárt. A törvény által a magyar születésű katona szorosabb viszonyba lép a hazához, a mely törvényesen intézkedik felőle. Még zsoldosok, kiket toborzás útján kalandos kapitányok szerződtetnek ezredeikhez, hazájuk a tábor, velök a hadi tanács rendelkezik, de ezredesök, nevök, nyelvök magyar, a császári sereg nagy szervezetében külön, nemzeti egységet képeznek. Mindössze egy gyalog-hajdú ezred, s kilencz huszárezred szolgálta 1740 előtt a császárt. Ezredök birtokosa, tiszti karuk magyar, s az ezred birtokosának nagy jogai igen széles körű autonomiát biztosítottak az ezredeknek, mely önállóság a nemzeti érzés befolyása alatt még mélyebben gyökerezett.* Ezen ezredek a háború kezdete óta vagy Sziléziában vagy Olaszországban táboroztak, és mint már említettük, nem használhatóságuk vagy megbízhaóságuk ellen volt panasz, hanem inkább az ellen, hogy nem használták őket fel eléggé.
Ismeretes Ligne herczeg mondása, hogy sem a magyar baka, sem a huszár nem tűr német tisztet.
Régi törvényeink a veszély nagyságához mérték a különböző hadi rendszerek alkalmazását. Az ellenséges támadás visszaverése első sorban a királyi zsoldosok dolga, kiknek most az állandó katonaság felel meg, ha ez nem elegendő, száll táborba a banderiális sereg, és csak ha ez sem győzhetne, ül fel az összes nemesség. Látjuk, nem egyesűl a közjogi szempont a katonaival. Az ország védelmének terhe a király után az aristokratiára hárúl, csak végső esetben az egész nemzetre. Hadi készűltség és képesség dolgában is bizonyára a zsoldos jár elől, aztán következik a banderialista, és csak a hol nagy számra van szükség, kerűl sorra a katonailag nem igen képezett, csak ritkán kellően fölfegyverzett és fölszerelt fölkelő nemes. A diétai ellenzék nem is mulasztotta el e törvényeket idézni, s Okolicsányi János egyenesen csudásnak, minden törvényes renddel ellenkezőnek mondta a fegyverkezés ezen új módját. Nem is magyarázza az eljárást más, mint a buzgóság és a törekvés, lehetőleg törvényes módon a királynő szolgálatába vonni az ország erejét, és minden erőt ott, és oly módon használni fel, a hol és a mint legjobban alkalmazható.
39. HALÁSZ PÉTER ARCZKÉPE.*
(Orsz. képt. 1681. sz. a. őrzött) egykorú rézmetszet után.
Midőn Kolinovics 100,000 ember kiállításáról szól, kétkedve hozzáteszi: ennyi könnyen számítható össze a papiron, vajha a táborban is! Csakugyan ily nagy számú sereg messze felűlhaladta Magyarország akkori erejét. Nem igen tehetjük hazánk lakosságát akkor többre négy milliónál és anank 2 1/2 százalékát fegyverbe szólítani még a mostani általános védkötelezettség és kifejlett administratio mellett is nehéz feladat. Akkor pedig még nem igen volt helyhez kötött e lakosság nagy része, és nemcsak a toborzás, hanem a toborzottak együtt tartása is nagy bajjal járt. Már maga a diéta is belátta, hogy az eredeti előirányzat nem tartható meg és jelentékenyen leszállította felajánlását. Azonkívűl, mint már említettük, fegyverben állott már sok magyar. Sziléziában ott voltak a Dessewffy, Csáky, Splényi, Pestvármegyei és Károlyi huszárok, és a nádor már 1741 eleje óta több ezer önkényest küldött a háború színhelyére, az oda legközelebb eső megyékből.* Martius közepén már szerződésre lépett a hadi tanács Pest megyével, 1600 lovas felállítása czéljából, kiknek vezéreiűl Beleznay János és Halász Péter ezredesek rendeltettek. Ugyanakkor a jászkunok is kötelezték magokat 400 lovas kiállítására.* Szembetünő, hogy így már előre le volt foglalva a lakosságnak az a része, mely hadi szolgálatra legalkalmasabb és legkészebb, s hogy minden további toborzás csak egyre növekedő nehézségek közt mehetett végbe.
Alexich: Die freiwilligen Aufgebote der Ungarn im ersten schlesischen Krieg. Mittheilungen des k. u. k. Kriegs-Archivs. 1889. 130–136. l.
Szerződésök ugyanott, függelék.
És mégis nagy volt a külömbség a közt, hogy lassankint a hadsereg létszámában támadó hézagok pótlására fordítják Magyarország hadi erejét, ha egyes vállalkozók szabad csapatokat toborzanak csavargókból, megkegyelmezett latrokból vagy betyárokból, mint a hogy a hírhedt Trenck és Mentzel tették a szlavoniai még félig barbár vidékeken, és a közt, ha a magyar királyságnak kifelé fordítható ereje egy parancsszóra, egy nagy erőfeszítéssel száll síkra. Az első esetben is igen használható emberanyagot nyer Neipperg tábornagy, mely addig is, míg megszokja az ellenséges sortüzet és ágyúzást, portyázással és éjjeli meglepetéssel sok kárt tesz a poroszban, igaz, hogy még többet a föld népében. Ez esetben is elterjed Európaszerte Trenck pandurjainak és Mentzel vörösköpönyegű ráczainak és Beleznay huszárjainak híre, mintegy megújítva a régi hunn és magyar betörések emlékét a civilisált népeknél. De Magyarország mint ilyen nem lép be mint egyenlő rangú, hatalmas tényező az európai államok mérkőzésébe. Rendes ezredei a régi császári armádiába olvadnak be lassankint, melynek szervezetén és természetén nem igen változtatott az, hogy most a magyar és cseh királynő seregének nevezték. A rendetlen csapatok pedig csak másodrangú szerepet játszhatnak a harcz eldöntésében, midőn a világ legfegyelmezettebb, leggyakorlottab seregei ellen kell küzdeniök, melyeket Nagy Fridrik, Szász Móricz, Belleisle vezettek.
Magyarország, mint önálló királyság, saját törvényes rendelkezése alapján, nemzeti sereggel, nemzeti vezérek alatt készül megvédeni uralkodója ügyét. Ez épen a lényeges külömbség az eredeti terv közt, mely szerint a hadi tanács csak mintegy segédcsapatok gyanánt óhajtotta volna alkalmazni a magyarokat, és a királynő fellépése között, ki a nemzet ragaszkodására bízza sorsát. Az első folytatása az addigi beolvasztó, Magyarország közjogi függetlenségének megsemmisítésére törő traditiónak, mely még akkor is megtagadja makacsúl hazánktól a fegyvert, midőn a dynastia és a monarchia hatalmi állása e fegyver élén függ, a másik a dynastia és a monarchia nagyhatalmú positiójának azonosítása a teljes törvényes jogaiba lépő Magyarországgal. Mihelyt Mária Terézia látta, hogy érette villog a magyar kard, könnyű szívvel egyezhetett oly engedményekbe, melyek rémülettel töltötték el a tábornokoknak és tanácsosoknak a chablonszerűtől menekűlni nem bíró kedélyét. Mint a nemzeti élet hatalmas és spontán nyilatkozata megérdemli a magyar insurrectio a történetíró kiváló figyelmét, még akkor is, ha egyelőre eltekint kétségtelenűl igen jelentékeny politikai következéseitől.
40. BÁRÓ TRENCK ARCZKÉPE.*
(Orsz. képtárban lévő 4372. sz.) rézmetszet után.
Nem szándékunk és túl lépne a jelen munka körén, részletesen ismertetni az egyes megyék és hatóságok eljárását a felkelő sereg és a rendes ezredek talpra állításában. Alexich százados a felől igen érdekes és használható előmunkát tett közzé a bécsi cs. és kir. hadi levéltár közleményeiben. Nekünk csak a fő eredményeket kell szemmel tartanunk, s különösen azon tényeket, melyek világot vetnek a királynő és nemzet közti viszonyra.
Mindössze a felajánlott 21,622 gyalog közt (Forgács, Andrássy, Ujváry, Haller, Szirmay, Bethlen ezredek) 1742 végeig zászló alatt állott 17,932 ember. Nem sokkal kevesebb volt a lovasok száma, 13,700 ember, kik közt 1543 személyesen fölkelt nemes, 4722 helyettest állító, 7434 pedig portalista. Ezeken kívűl azonban a fegyverkezés ideje alatt sem szűnt meg a toborzás a rendes ezredek részére, mely a mint p. o. Mosony megye jelentéséből kitűnik, nagyon hátráltatta a megyék katonaállítását.* Magyarország legszorosabb értelmében, Horvátország-Szlavonia a Bánság és Erdély nélkül, legalább 35,000 katonát szolgáltatott egy év lefolyása alatt. Nagy szám akkor, midőn az összes porosz sereg a döntő chotusitzi csatában nem tett ki többet 30,000-nél. A rendetlen pandurcsapatok, a horvát és erdélyi contingensek körűlbelől 60,000-re emelik a magyar hadsereg számát, az előbbi rendes ezredeken kívűl.
Gróf Esterházy Mihály úr cseklészi ltárában.
A megyék hozzájárúlása ez eredményhez igen érdekes világot vet az akkori politikai viszonyokra. Személyesen legtöbb nemes űl föl a Dunántúli megyékben, Zala Vas, Sopron, Somogyban és Trencsénben, tehát ott, hol legközelebb a harcz szinhelye, s a hol nem csak számos, hanem átlag birtokos is a nemesség. Azon megyék, hol tiz ezrekre megy a nemesség száma: Borsod, Szabolcs, Nyitra, aránylag igen kevés vitézt küldenek táborba. Általában a legtöbb lovast küldi: Szathmár m. (1589), Sopron m. (892), aztán Trencsén, Ung, Vas, Hont, Győr, Nyitra, Somogy, Heves és Zala megyék. E sorrend épen nem felel meg az illető megyék számának és gazdagságának. Visszatűkrözteti ellenben a főispánoknak és más nagybirtokosoknak befolyását s buzgóságát. A Károlyiak, Esterházyak, Illésházyak, Batthyániak, Koháryak, Festetics-ek, Széchenyiek, az egri, győri és nyitrai püsépökök, kik egyuttal főispánok, állanak e számok mögött. A gyalog ezredeket is a Dunántúli és északi megyék állították ki aránylag legteljesebben.
41. KOHÁRY ANDRÁS ALÁIRÁSA.
Szembetűnő az is, és részben ugyan azon okokra vezethető vissza az, hogy a katholikus megyék sokkal erősebb csapatokat küldenek, mint a protestansok. Az utóbbiaknál hiányzik a püspöki és mágnási befolyás, és legalább eleinte tán tartózkodtak is attól, hogy protestansokat szólítsanak fegyverbe protestans király ellen. Igen érdekes adat erre nézve az, hogy a Sziléziában hadakozó magyar huszárság az ott lakó lutheránusokat és különösen papjaikat zaklatja, a katholikusokat pedig kiméli.* Kivételek sem hiányoztak: elég a kalvinista Beleznayra utalni.
Alexich, i. m. 139. l. és 144. l. jegyzet.
Gabonát és zabot a sereg eltartására legtöbbet szolgáltattak Nyitra, Vas, Sopron, Zala, Borsod és Zemplén megyék. Készpénzben Pozsony és Debreczen városai, Bihar, Sáros és Trencsén megyék váltottak meg legtöbbet.
***
Ruházatra és vezetésre teljesen meg volt tartva a nemzeti jelleg. A magyar gyalog fejét fekete, kalpag alakú sapka födte, prémes ruhát és sárga zsinóros kék magyar nadrágot viselt, lábán pedig bakkancsot. A kovás puskán kívűl magyar karddal is föl volt fegyverezve. Sem a fölfegyverzéssel, melyet a katonai raktárak szolgáltattak, sem a ruházással itt nem volt sok baj. Annál nehezebb volt harczképessé tenni a fölkelő lovasságot. Kitűnt, minő károssá válhatik az összes monarchiára nézve is a magyar fegyver- és ruházó iparnak elhanyagolása, majdnem teljes hiánya. Pozsony, Nyitra, Somogy, Baranya, Bács és Arad megyék 1741 végén egyaránt panaszkodnak, hogy kellő fölszerelés, különösen pedig ruházat híján még nem küldhetik táborba összegyűlt lovasaikat. Még kard sem volt elegendő az országban. Trencsén megyében lett volna német köpönyeg elég, de a magyar mente nem, a legénység pedig semmi áron sem akar más ruhát, mint nemzetit.* Elgondolható, mennyivel nagyobb volt a szükség egyéb hadi szerekben. Igaz, hogy midőn a Jászkunság congregatióján szóba jött a tábori sátrak szüksége, egy hazafias szónok hevesen kikelt az ellen, hogy azon magyarok ivadékai, kik sátrak nélkűl, kivont karddal átlovagoltak a befagyott Maeotis taván, most ennyire elpuhultak, hogy ily kényelemre szorultak és nem bírják tűrni a hideget és meleget mint őseik, de az ily beszédek is mutatják, minő csekély érzékök volt nemeseinknek a modern hadviselés kellékei iránt.*
Mittheilungen des k. u. k. Kriegsarchives. 1891. Ghillányi altábornagy levele Gróf Esterházy Ferenczhez, 1742 jan. 4. Pozsony.
Geschichte und Thaten der Maria Theresia. III. k. 585. l.
Annál nagyobb súlyt helyeztek a vállalat közjogi oldalára. Itt volt az idő megvalósítani az eddig csak név szerint létező dualismust, itt az alkalom, megmutatni egész Európának a magyar királynő hatalmát. Ha a magyar korona országai oly hathatós erővel szállanak síkra, mint a minőt Mária Terézia igényel, katonaságuk nem szerepelhet úgy mint a császári armádia egy alkotó része, mint néhány ezrednek kiegészítője. A háború elején a loyalis országnagyok bizonyos számú ujonczokat állítottak a rendes huszárezredekhez. Ez megfelelt hűségöknek és ragaszkodásuknak, de épen nem elégítette ki az ország politikai igényeit. Mihelyt a megyéket fegyverre szólítják, már martiusban, természetes és magától érthető, hogy a nemzeti militia külön magyar generalis vezetése alatt áll.*
Gróf Pálffy János előterjesztése, 1741. febr.
42. MAGYAR GYALOGOSOK.*
«Das k. k. österreichische Heer» czímű munkából rajzolta Cserna K.
Ily vezetők gyanánt ajánlotta a nádor gróf Károlyi főstrázsamestert, vagy gróf Festetics tábornokot. Első sorban maga az ország nádora lett volna hivatva a seregnek, különösen a nemesi fölkelésnek vezetésére, de bár Pálffyban ép oly kevéssé hiányzott az ambitió mint a hadvezéri tudomány s tehetség, erről agg kora miatt nem lehetett szó. Később, már juniustól fogva, gróf Nádasdy Leopold felé fordul a figyelem, ki akkor Olaszországban táboroz. Tényleg Ghillány báró volt az első magyar vezér, utána pedig Festetics gróf.* Ők minden fáradozásuk daczára sem hírben sem eredményekre nézve nem vetekedhettek a német vezérekkel, Traun-nal és Khevenhiller-rel, sőt még több magyar alvezérökkel sem.
Festetics János gróf már jun. 7-én csatlakozott a poroszokkal.
A hadi tanács levelezéséből az a különös tény tűnik ki, hogy a rendes seregnek magyar születésű főtisztjei épen nem törekedtek arra, hogy mint a magyar fölkelés vezérei lépjenek a világ elé, inkább tán vonakodtak tőle.* Ők már ama légkörben nevelkedtek, melyben a tanúlt, hivatalos, a hadi mesterség minden apróságába beavatott katona, büszkén, némi megvetéssel néz le az «irregularis» harczosra. Károlyiról megjegyzi Pálffy, hogy nehezen lesz a vezérség elvállalására bírható, mert van már tulajdon ezrede. Nem annyira a csekélyebb hadi készültség, mint inkább a fegyelmetlenség, és az ezzel járó sok kellemetlenség riasztotta el őket. A magyar hadaknak, oly vezérek alatt, kikben a haditanácsi dressura nem ölhette el a velök született tüzet és katonai tehetséget, mint Nádasdy és olyanok alatt, kik alig részesültek szorosan vett katonai képezttségben, kellett kivívniok nem csupán az európai szaktekintélyeknek elismerését, hanem saját előkelő honfitársaik bizalmát is.
Kolinovich, 501. l.
A magyar insurrectió épen azon időben állíttatott fel, midőn Károly bajor választó franczia seregével legközelebb állott Bécshez, és leginkább remélhette gyors elhatározással elfoglalni legalább az örökös tartományokat. Nem lehet kétség abban, hogy érkezését egy jelentékeny párt örömmel a lakosság legnagyobb része pedig közönynyel nézte. A magyar fegyverkezésnek mindjárt kezdettől fogva nemcsak az a feladata, hogy a monarchiát külső támadás ellen megvédelmezze, hanem az a színezete sem hiányzik, hogy az elszakadni készülő, vagy legalább attól nem idegenkedő osztrákokat megtartsa a magyar királynő iránti hűségben. Erre mutat legalább a rendeknek ama september 12-én kiejtett fenyegetése: vigyázzanak a bécsiek, nehogy városuk a magyarok odaérkezése előtt hanyagságuk vagy árulásuk miatt az ellenség kezére ne jusson, különben még az anyaméhben levő magzatnak sem kegyelmeznek, s előbb ölik őket, aztán az ellenséget.*
Broglie, i. m.
43. KHEVENHILLER ARCZKÉPE.*
Gróf Khevenhiller Lajos András arczképe egykorú rézmetszet után készült.
Már maga a magyar felajánlás ténye határozott, részben döntő befolyású volt a háború menetére, s Mária Terézia hatalmi állására. Kitűnt, hogy a Habsburgok örökösnőjét nem lehet oly könnyen megfosztani tartományaitól, mint a hogy azt az a politika vélte, mely soha sem számította a nemzeteket másként, mint négyzetmérföld és lélekszám szerint. Kitűnt, hogy épen leghatalmasabb és legharcziasabb királysága nem hajlandó elválasztani ügyét uralkodójáétól. Bécs ostroma, Morva- és Csehország megszállása most már egészen más nehézségeket gördítettek a választó s a porosz király elé, mint néhány hét előtt, midőn a Duna völgye s a morva kapú kész útaknak kínálkoztak a monarchia szívébe. A magyar insurrectiónak már híre is befolyással volt a bajor választó azon elhatározására, hogy ne folytassa útját Bécs felé, hanem térjen Prágának, az a kilátás, hogy a máris félelmesnek ismert magyar huszárság nagy tömegekben száll le a Kárpátok szorosairól az Odera és Morva völgyeibe, megerősítette N. Fridriket azon szándékában, hogy fegyverszünettel biztosítsa a maga részére eddigi hódításait. A mit még néhány héttel előbb megtagadott, a magyar készülődés hirére megtette: Klein-Schnellendorfban fegyverszünetre lépett.
Ez a két tény: a porosz fegyverszünet és a bajor választónak Prága felé fordulása jelöli a monarchiára nézve a felosztás, Bécsre nézve az idegen hatalom alá jutás veszélyének megszűnését. A magyar királynő, ki leghatalmasabb ellenségének néhány nappal azelőtt kimondott véleménye szerint, akkor védtelenűl volt kiszolgáltatva sorsának, most ismét mint egyenrangú, az egész coalitióra nézve félelmes hatalmasság vett részt saját sorsának és Európa jövő térképének megállapításában. A háború hozhatott még koczkáztatást és veszteséget, de eredeti színezetét e pillanattól fogva elvesztette. A monarchia, mihelyt Magyarország fegyvert fogott, nem juthatott többé Lengyelországnak, a dynastia a Stuartoknak sorsára. És midőn Mária Terézia később hálás szívvel annyiszor ismételte, hogy a magyarok mentették meg birodalmát s uralkodó házát, midőn a királynő ez érzete része lőn az egész európai köztudatnak: első sorban a magyar insurrectiónak e közvetlen, elementaris hatására kell gondolnunk.
A magyarok példája hatott bátorítólag az osztrák tartományokra, különösen az alpesiekre. Egy félre ismert nemzetnek lovagias föllendülése egy a sorstól üldözött nagylelkű nő mellett megnyerte Mária Terézia ügyének az összes európai közvéleményt. Ennek hatása érezhető volt még Francziaországban is, hol különösen a nők – s mit nem tehettek azok az országban – egyszerre magokévá tették a szerencsétlen királynő ügyét.* Legnagyobb fokát érte el az enthusiasmus az oly hidegnek vélt Angliában s Hollandiában.
RANKE: XII. Bücher preussische Geschichte. IV. 410. l.
A minden erőfeszítéstől irtózó Walpole-féle kormány megbukott, helyébe Carteret lordnak, a magyar szövetség előharczosának minisztersége lépett, s a parlament mindkét háza egyhangúlag megszavazta a magyar királynőnek adandó subsidiumokat. Már előbb 1741 deczemberben felajánlotta a subsidiumokat az addig épen nem barátságos németalföldi köztársaság is. Az egyesűlt királyságban nem volt népszerűbb senki Mária Teréziánál. Még magánosok is, mint p. o. a világhirű Marlborough herczeg özvegye, nagy összegeket bocsátottak rendelkezésére. – Ez eredményben már egyformán volt része Mária Teréziának s hű magyarjainak: csakis a kedélyek kölcsönös fölemelkedése, minő Pozsonyban nyilvánúlt, hozhatta azt létre. Szegény királynő vagyok, mondá Mária Terézia szorúltsága napjaiban, de szívem királyi.
Mindamellett a pozsonyi események híre csak addig folyhatott be ily rendkívüli mértékben a politikai helyzet átalakulására, míg a tények a hírnek megfelelnek. Ha úgy állott volna a dolog, mint azt az osztrák történetírók feltüntetni szeretik, a bajor, a franczia és porosz csakhamar felocsúdik, az angol s hollandus meg hamar kiábrándul lelkesedéséből, s rövid idő mulva Mária Terézia ügye még kétségbe esettebben áll, mint az előtt. Mert hiába, a világ csak úgy az erkölcsi erőké, ha kellő physikai hatalom áll mögöttük. A nélkül a pozsonyi országgyűlés felajánlásai satyrának képeznék tárgyát, nem eposnak.
Vegyük szemre a hadi történeti tényeket.
Miután még deczember végén, Szász Móricz egy merész meglepéssel elfoglalta Prága városát, 1741 végén az ausztriai tartományok közűl Felső-Ausztria és Csehország Sziléziával együtt ellenséges kézben vannak. E tartományokból a királynő seregéhez nem jő erősítés sem emberben sem pénzben. Maradnak Magyarországon kívül Alsó-Ausztria, Morvaország egy része s az alpesi tartományok. Az olasz birtokok katonailag nem igen jönnek számba. «Ausztriára most nem lehet gondolni», írja a királynő deczember végén.» Bartenstein pedig, ki a tanácsosok közt legkevésbbé vesztette el fejét, megjegyzi, hogy kinevették volna azt, ki állítani merte volna, hogy e borzasztó szorúltságból ki lehet bonyolódni. Khevenhillernek, ki Bécs védelmével volt megbízva, alig volt több 12,000 emberénél. Már 1742 januárban Khevenhiller, kinek seregét a magyar fölkelés erősítette, átmegy az Ensen, visszafoglalja Linz-et s Felső-Ausztriát.
)
Az Őfelsége hitbizományi könyvtárában lévő egykorú rézmetszet után.
A magyar lovasok megjelenése oly meglepően hatott, mint pogány őseiké nyolcz századdal azelőtt. Ügyességben, gyorsaságban, vad elszántságban nem maradtak el Árpád vitézei mögött. A huszárok az ellenség láttára, hangos szóval ösztönzék lovaikat, szinte előbb érnek a francziákhoz, mint az általuk fölvert porfelleg, az első golyók elől lovuk nyakára dőlve keresnek védelmet, aztán kiveszik kardjukat foguk közűl, hol addig tartották, s ellenállhatatlanul kaszabolják az ellenséget. *
U. o. 524 l.
Februáriusban Menzel és Trenck pandúrjai és huszárjai már a bajor városokat sarczolják és majusban már elfoglalják Münchent is. Bécs őrsége, mi eddig hallatlan volt, magyarokból állott. A magyar insurrectió az, mely 1742 tavaszán Fridriket kiszorítja Morvából, hol már Olmützöt is megszállotta. Nem nyílt csata döntött, hanem a porosz tábor örökös nyugtalanítása, a takarmány és élelem elvétele Beleznai portyázó huszárjai által. És midőn Chotusitz mellett Csehországban döntő csatát vívtak a porosz király ellen (1742 maj. 17.) az új magyar gyalogezredek fényesen megállották a sarat, s ha nem is győztek, pyrhusivá tették a poroszok diadalát.* E csata volt az, melynek eredménye mind Mária Teréziát mind Fridriket a béke felé hajlította.
Broglie Frčdéric II. et Louis XV. I. k. 144. l.
Szilézia elveszett, de első sorban a magyarok érdeme, ha ezzel a veszteségek sora bezáródott, s hogy a háború további lefolyása később a monarchiát ismét mint Európa első szárazföldi hatalmát mutatta. A huszár, a pandúr, a talpas név újra rémületet kelt nyugati Európában, mint azon időben, midőn a magyar «a porba dőlt Európa homlokán tombolt». Magyar sereg, magyar vezérek alatt volt az, mely ugyancsak 1742-ben kicsavarta a francziák és bajorok kezéből Prágát, hol már megkoronázták cseh királynak a bajor választót, és vele egész Csehországot. Egy évvel miután a francziák bevonultak Prágába, Festetics huszárjai jég és fagy közt üldözték Belle-Isle tábornagynak titkon a fővárosból kimenekülő seregét, melyből alig 2000 ért Egerbe.*
Nemz. Muz. Megyei levéltárak, pl. Vas m.
Igaz, hogy ezen időben egymást éri a panasz a magyar fölkelők zabolátlansága, a pandúrok vadsága s embertelensége miatt. Több ezerre teszik azok számát, kik a táborból egyszerüen haza mentek és a nádornak kemény fenyegetésekkel kellett kikelni az ily szökevények ellen.* A fegyelmetlen csapatoknál gyakran nagyobb volt a zsákmány, mint a győzelem utáni vágy, és még a chotusitzi csata elvesztésében is nagy része volt a huszároknak, kik már a csata eldőlése előtt hozzáfogtak a fosztogatáshoz. Ép oly káros hatású volt e prédálásnak később a soori csatában s Velletriben. A történetírónak nem szabad elhallgatnia e tényeket, de ha pártatlanul ítél, csak annál magasabbra helyezi azon vezérek és államférfiak érdemét, kik ily elemek felhasználására voltak szorulva, és segítségökkel vívtak ki oly nagy eredményeket.
ARNETH, I. k. 414. l. jegyz.
Sorsának e kedvező fordulata visszatükröződik Mária Terézia magaviseletében, egész föllépésében is. Azon tudatban, hogy igazságos ügyét isteni és emberi erő segíti diadalra, már visszariad minden áldozattól, mindentől, mi örökségét és így tekintélyét, hatalmát csökkenthetné. Állhatatossága a kíméletlenségtől sem ment. «Itt az idő, írja 1741 végén, a midőn bátorságra van szükség, a mikor meg kell menteni a hazát és a királynőt, mert én igen szegény volnék amaz nélkül. Elhatározásom meg van: el vagyok szánva mindent koczkára tenni és elveszteni, míg Csehországot vissza nem szerzem. Nem mondom, hogy tönkreteszem, és hogy húsz év alatt összeszedi magát, de nekem a föld kell, s előbb el kell esni minden seregemnek, minden magyarnak, míg csak valamiről is lemondok. Azt fogják mondani kegyetlen vagyok – ez igaz, de tudom hogy képes legyek százszorosan jóvá tenni minden kegyetlenséget, mit országaimban elkövettetek. Meg is fogom tenni, de most bezárom szívemet az irgalom előtt. Remélem, miután mindig oly szerencsétlen voltam, Isten most megáld.»* Mihelyt Csehország vissza van szerezve, kárpótlást keres az elveszett Sziléziáért Bajorországban, Italiában, később Elszászban, Lotharingiában is. A szerencsétlen Mária Terézia képéhez, különösen a pozsonyi jelenet hatása alatt, a szenvedő madonnák némely vonásait rajzolta a hagyomány. Nem lehet tagadni, hogy a büszke és kíméletlen királynő sokban emlékeztet a germán hősmonda walkürjeire, kik harczra, vérontásra buzdították a hősöket.
BROGLIE, i. m. II. 18. és 34. ll.
Ily gondolkodásmód mellett a boroszlói béke csak a poroszt távolította el az ellenségek sorából, de a monarchiának nem adhatta vissza a békét. Nem csak birtokát vették el a szövetségesek Mária Teréziának, hanem családja legnagyobb külső ékét, hatalmának, elsőségének büszke jelvényét is: a római császári czímet. Épen a bajor választó tétette fejére Frankfurtban a császárok koronáját. Mária Terézia ezt nem viselhette, de másnak mint férjének homlokán tűrni nem tudta. El kellett foglalni Bajorországot, megalázni a három század óta első nem-habsburgi császárnak szövetségeseit, hogy lotharingiai Ferencz lehessen a szent birodalom elismert feje. Azonkívűl a megtámadóknak méltóan lakolniok kellett tettökért, földjük elvesztésével, hatalmuk megnyirbálásával, hogy mindenki mindenkorra belássa, minő csudákat mível a gondviselés az ausztriai ház érdekében.
Szinte észrevétlenűl támadásba csap át a védelem.
Először Olasországban gondol hódításra a királynő. Itt a spanyol és nápolyi hadak tétlensége támadó föllépésre bátorítja Traun tábornagyot. Megszállja Modenát, és Mária Terézia már a nápolyi királyság elfoglalására gondol, melyet atyja csak 1734-ben vesztett el. Később Nápolyon kívűl már Bajorországot, vagy legalább a felső Pfalzot követelte. Miután Prágában Sz. Venczel koronájával megkoronáztatta magát, s személyesen fogadta a csak imént visszaszerzett Csehország hódolatát (1743 máj. 12.) angol és szárd szövetségeseiben bízva, még nagyobb erélylyel folytatta a háborút, nem is kételkedve már annak szerencsés, őt minden eddigi balsorsáért dúsan kárpótló kimenetelében. Bajorország már 1743 juniusban egészen kezében volt, miben Nádasdy braunaui győzelmének volt legnagyobb része. Reményei még magasabbra szárnyaltak, midőn II. György király a «pragmatikus» sereg élén Dettingen mellett legyőzte a francziákat. Angol vezetés alatt ott harczoltak Beleznay, Baranyai és Károlyi ezredei is. Most már mi sem állott útjában Francziaország megtámadásának, azon állam megalázásának, melynek minisztere, Fleury bíbornok, alig egy év előtt kijelentette: ausztriai ház már nem is létezik. Menzel ezrede és Baranyai huszárjai már 1743 őszén Elszászban portyáztak, és dúlásuknak, különös véletlen, Bercsényi Miklós fia, mint franczia generalis, vetett határt.* A mint két évvel azelőtt minden szomszéd kész zsákmánynak tekintette a Habsburg-örökségnek reá nézve legkényelmesebben hozzá férhető részét, úgy most az új hatalomra jutó magyar királynő megtorlást készült venni minden szomszédján, ki a pragmatica sanctiót megtámadta. Hadai és politikája egyszerre foglalatoskodnak a franczia és itáliai Bourbonok lealázásával, a bajor választónak és császárnak kiűzésével s már megszületik Szilézia visszaszerzésének terve.
Hadi artikulusok. A hg. Batthyány család körmendi ltárában.
45. FLEURY BÍBORNOK ARCZKÉPE.
Minde nagy terveket nem hajthatja végre a királynő Magyarországnak újabb, hathatós segítsége nélkül. Magyar seregek szereznek dicsőséget és zsákmányt Itáliának, Csehországnak, Németországnak, Elszásznak, nemsokára Belgiumnak is csatamezőin. Példájok, sikerök ép oly buzdítólag hat a nemzetre, mint az uralkodóra. Hazánk a harczosok kiapadhatatlan forrásának látszik egész Európa előtt. A fölkelőket, határőröket és pandúrokat egyre újabb önkénytesek és toborzások erősítették. Egyre csekélyebb lesz a külömbség köztük és a rendes seregek közt. Az a kitüntetés, melyben részesülnek, lelkesíti a vezéreket és tiszteket, a zsákmány reménye csalogatja a kalandvágyót, ki otthon tán törvényen kívűl áll, a táborban pedig ép azon tulajdonait használhatja, melyek lehetetlenné tették megmaradását a polgári társadalomban.*
Eredetije pozs. senior. ltárban.
46. XV. LAJOS ALÁIRÁSA.*
1749. mart. 16-án Mária Teréziához intézett levélről. (Bécsi titk. ltár.)
Soha nem lobbant föl erősebben a magyar harczi tűz a királynő szolgálatában, mint midőn 1744 nyarán, Francziaország formalis hadüzenete után, a magyar hadsereg átkelt a Rajnán és Elszászon át Lotharingiába törekedett. A fővezér, Károly herczeg, meg sem akart állani Párisig. Nádasdy ott aratott babérokat, hol Lehel és Bulcs ideje óta nem járt magyar tábor. A Rajnán való átkelés, a lauterburgi vonalak elfoglalása nemcsak a vitézségnek és merészségnek, hanem a hadi tudománynak is voltak gyümölcsei, s ilyenekül ismerte el őket még az annyira kritikus Fridrik is. Ekkor kelt Mária Terézia híres levele a nádorhoz, melyben örömtelt szíve hálától áradoz:
«Kedves nádor! Abból, mit a nyilvános ujságok útján a Rajna átkeléséről megtudtál, kétség kívűl megértetted, minő vitézűl és ügyesen viselték magokat a magyar seregek.
«A szerencsés kezdetet még szerencsésebb események követték. A majdnem bevehetetlen lauterburgi sánczok be annak véve, Lauterburggal együtt, az ott állomásozó ellenség szét van kergetve, zászlóit, dobjait elvették, a mi minden az Isten segedelme után a mondott sereg bátorságának, ügyességének és előre látásának tulajdonítható, a mint kedves rokonunknak, Károly herczegnek leveléből bővebben látható.»
«Nem tehetem, hogy ezen való örömömet ki ne nyilvánítsam. Tudod mily nagy volt mindig hajlandóságom és bizalmam e nekem annyira kedves nemzet iránt, és meg vagy arról győződve, hogy mind hajlandóságom, mind bizalmam napról-napra nő, a mint egyre nagyobb bizonyságait nyerem annak, hogy a nemzetbe vetett reményem meg nem csalt.»
«Nincs semmi, mit ne várhatnék a magyarok vitézségétől és hűségétől, minden alkalommal, nincs semmi, mit e királyság javára szíves és hálás lélekkel megtenni kész ne volnék. Folytonos királyi kegyelmem biztosításával maradok Bécs, jul. 13-án, 1744. Mária Theresia.»
«E levél mint jóakaratom és a nemzet iránti különös szeretetem bizonysága, minden megyével közlendő.»*
ARNETH, II. k. jegyz. Az eredeti felhívás, valamint a porosz kiáltvány a M. Tud. Akadémia kézirati gyűjteményében.
MENZEL-HUSZÁROK.
A dicsőséget és a hódítás reményét csakhamar újra a megpróbáltatás váltja fel. Midőn ama királyi sorok keltek, Nagy Fridrik már el volt határozva újra a mérlegbe vetni kardját, hogy helyre állítsa a rajnai győzelmek által félrebillent egyensúlyt.
47. KÁROLY LOTHARINGIAI HERCZEG ARCZKÉPE.*
«Abbildung des sibrnen Antipendium welches ihro römisch kaiserl. könig. apostol. Mayestät nach Maria-Zell in Steyermark den 5. September 1679 geopfert haben.»
Mária Terézia most újra Magyarországba helyezi bizalmát. Már nem hí össze országgyűlést, uralkodását az országban annyira erősítettnek, az iránta való ragaszkodást oly kétségtelennek látja, hogy tisztán közigazgatási úton is jelentékeny segélyt remél onnét nyerhetni. Az országbíró és a megyék azonban már 1744 elején kijelentik, hogy insurrectiót csak diéta rendelhet el, és a porosz hadüzenet után, aug. 10-én a királynő Pozsonyba jő, hogy személyesen tanácskozzék ez ügyben, ha nem is a rendekkel, legalább az ország zászlósaival. Így a második nagy insurrectió, az, mely hivatva volt Mária Terézia részére kivívni a végleges győzelmet és a bécsi és berlini udvarok közt kitört versengésben az első részére biztosítani a túlsúlyt, még sokkal kizárólagosabban a magyar egyházi és világi főrendek műve, mint az első volt. A főrendek concursusa, mely ily módon némileg pótolta a törvényhozást, a királynő jelenléte s kegye által föllelkesítve, és fölháborodva az indokolatlan porosz támadáson, 44,000-nyi had fölkelését és ellátását rendelte el. Pálffy nádor a legkeményebb kifejezésekben szerkesztett körlevelet intézett a megyékhez, melyekben a porosz jogtalanságot kárhoztatta, és a magyarokat annál is inkább fegyverbe szólítja, mert szerinte, Szilézia példája mutatja, minő szomorú és elnyomott sorsra juttatja Fridrik zsarnoksága az általa meghódított tartományokat.* A megyék csak részben feleltek meg a felhívásnak. Ezt nem annyira a porosz király kiáltványa okozta, melyben a magyarokat emlékezteti, minő szolgálatokat tettek ősei szabadságuknak, és mely különösen a protestansokra hatni volt hivatva, mint inkább az ország kimerülése a már négy éven át folyó erőfeszítés által.* Így is körülbelül 16,000 lovas és 12,000 gyalog szállott síkra, kiknek eltartására 600,000 mérő gabonát és 200,000 mérő zabot szállítottak. A fölkelésnek élén az országbíró, gróf Esterházy József állott, melléje sorakozott a még táborba nem szállott főnemesség. Vezérletök alatt aránylag sokkal több nemes ült lóra, mint az első híres insurrectó alkalmával.
Cseklészi levéltár. Posthuma Memoria Josephi Esterházii. KOLINOVICS-tól. 135. l.
CARLYLE: N. Fridrik története, III. k.
48. A MAGYAR LOVASSÁG.*
«Das k. k. österreische Heer» czímű munkából rajzolta Cserna K.
Mint «a császár szövetségese», kit Mária Terézia ősi birtokától készűlt megfosztani, tört be Fridrik 80,000-nyi sereggel Csehországba. Hadjárata nem más, mint kísérlet, fentartani a Habsburg-háztól elválasztott császárságot, melyet a magyar fegyverek sikere annyira megrendített. A protestans Poroszország, míg a szent birodalom fennállott, nem törekedhetett oly magasra, hogy helyébe lépjen az osztrák háznak, elég volt ha a császár tényleg függött a névszerinti hűbéresétől, a brandenburgi választótól. Az első magyar fölkelésnek czélja a monarchia felosztásának megakadályozása volt: a másodiké a császári korona megszerzése a magyar királynő férje részére, és a mennyiben lehetséges, Szilézia visszahódítása. Az elsőnek éle a francziák és bajorok ellen volt intézve: a másodiknak a porosz ellenében kellett biztosítani a dynastia hegemoniáját Németországban.
49. GRÓF BATTHYÁNI KÁROLY ARCZKÉPE.*
Orsz. képtárban (838. sz. a.) őrzött egykorú rézmetszet után.
Ugy látszott eleinte, mintha mindkét czél el volna érhető. A franczia határon táborozó nagy sereg csekély veszteséggel eljutott Csehországba, melyet addig Batthyány Károly igyekezett megvédeni, és ügyes mozdulatokkal, nagyobb csata nélkűl, kiszorította a porosz hadakat. A gyülekező magyar fölkelés Sziléziára tört és ott naponkint csetepatézott Ziethen magyar ruhás huszárjaival. Vitézségben egyforma volt a két had, de a porosz lovas vezér, ki büszkén vallotta magát Baranyai Gábor tanítványának, jobban begyakorolt és fegyelmezett legénységgel rendelkezett, mint a magyar főurak.* Az akkori írók különösen a jägerndorfi ütközetet írják le, a melyben 7375 magyar felkelő, megyék szerint felállítva, minden rendes katonaság nélkűl küzdött meg diadalmasan a bayreuthi őrgróf hadosztályával.* Maga Fridrik, a nagy hadvezér, kiváló érdeklődéssel jegyezte föl e nem rendes, de mégis oly előkelő hadi tulajdonokkal dicsekedő katonaságnak tetteit.
RANKE és Memoria Jos. Esterhazii. 190–194. ll.
Posthuma Memoria. 136. l.
A háború végeldöntésére a magyar huszárságnak, a pandúroknak és horvátoknak kalandjai és portyázásai nem igen folytak be. A hohenfriedbergi, soori, kesselsdorfi, gyorsan egymásután következő csaták megmutatták, minő előnyt biztosít a porosz seregnek páratlan képzése és vezetése a monarchia seregei fölött. Nem is hiányoztak hangok, még a királynő környezetében sem, melyek már akkor keményen ítéltek a magyar insurrectio katonai értékéről. Mi sem védhetjük jobban, mint a hogy vezére, az országbíró tette, midőn azt a vádat emelték a királynő előtt, hogy a magyarok mit sem tettek és kárba veszett a reájok fordított költség. «Nem tehettek sokat, nem volt ágyújok sem puskáják, s legalább eleinte, bánni sem tudtak volna vele. Dicsőségökre válik, hogy mindannak daczára sem bírták őket kiszorítani, s hogy nagy kárt okoztak az ellenségben. Vajjon mit ért el a sokkal számosabb, mindennel fölszerelt rendes sereg.»* Fridrik katonai túlsúlya megdöntetlen maradt. A drezdai békében másodsor is megtartja Sziléziát.
BROGLIE: Marie Thčrése Imperatrice. II. k. 253–54. ll.
De mégis csak a magyar fölkelés akadályozta meg Fridriket abban, hogy másik czélját el ne érje. Bajorországot nem volt képes fölszabadítani, a szerencsétlen császár minden birtokától megfosztva halt meg Frankfurtban 1745 elején.
Fia békét sietett kötni, elállva a franczia szövetségtől. Mi sem állott útjában annak, hogy Mária Terézia, kielégítve büszkeségét és szerelmét, férjét meg ne koronáztassa római császárnak. Útazása déli Németországon át Frankfurtba valódi diadalmenet volt. Megszűnt ott minden vallási és rendi különbség, egyetértett mindenki a személye iránt való rajongásban. Szeretetre méltósága még növelte a híre által előre keltett lelkesedést. Nem jelent meg magyar ruhában lóháton, – mint a hogy várták ezt a kiváncsiak – állapota nem engedte – de azért rajta csüngött minden szem, férje eltünt mellette. Nem koronáztatta meg magát császárnénak, mint a látványosságra sovárak remélték, megelégedett Magyarország és Csehország koronájával. Csak midőn a császár teljes díszben visszatért a város házához, ment elébe kipirult arczczal, örömtől csillogó szemekkel, zsebkendőjével üdvözölve őt, levetve keztyűjét, hogy jobban tapsolhasson és együtt éljenezve őt a sokasággal. Itt, e nagy pillanatban, nem akart lenni más, mint a szerető, férjére büszke nő.*
RANKE, i. m. V. 185–186. ll.
«Mondhatni: Mária Terézia, a mint előbb megtartotta a magyar királyságot, úgy most meghódította a német császárságot; méltán nevezték császárné-királynőnek».
Még három évig tartott a háború Olaszországban és Belgiumban, változó szerencsével. Végre az aacheni béke 1748-ban, aránylag csekély áldozatok árán mindkét országban megerősítette a Habsburg uralmat a Bourbon ellenében. Úgy a megtartás mint a hódítás első sorban a magar nemzetnek volt műve, mely örökös uralkodójának annyi ellenséggel szemben kivívta Európa fejedelmei közt az első rangot.
Nemzetek sors fölött a harcz dönt: de annak koczkája előre el van vetve béke idején belső megszilárdulás és izmosodás, vagy elernyedés által.
