VI.
VI.
Bethlen Miklós levele Kishez. Telekinek megtetszik Zsoltárkiadása. Pénzt gyűjt Kis számára a fogarasi országgyűlésen. Kis vonakodik a segélyt elfogadni. Hazakészülődése. Bevásárlásai. Utrakelése. Lengyelországi szerencsétlensége. Az «Aranyos bibliákat» lefoglalják. A lengyel királyhoz megy panaszra. Apafi közbenjárása. Megszabadulása.
Művészi ügyességének, dicsőségének híre hazájába is elhatott. Ekkor írhatta neki Bethlen Miklós többek közt e biztató szavakat: «Csak lopd el Hollandiának mesterségeit és csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát, míg mind nékem, mind néked egy-egy tonna aranyunk lészen.»*
U. o. 71. l.
32. XI. INCZE PÁPA.*
IX. Incze pápa arczképe a «Theatrum illustrium principum» egykorú metszete után készült cinkographiai hasonmás.
De habár hírneve ide is eljutott, úgy látszik, arról otthon fogalmuk sem volt, hogy munkája milyen jól jövedelmez. Legalább ezt mutatja Teleki Mihály esete. Midőn Kis zsebkiadású zsoltárát meglátta, annyira felbuzdult, hogy azonnal haza akarta hozatni.
A fogarasi országgyűlésen* az urak közé sietve s a kis zsoltárt mutogatva, így szólt: «Urak! Haza kellene ám ezt az embert hozatni; de arra pénz kell. No, ki mit ad?» És ki mennyit igért, feljegyezte. Közel kétszáz arany gyűlt ekként össze s azt felküldte Misztótfalusi Kisnek Amsterdamba, úti költségre.
Leginkább az 1687-iki februári vagy novemberi országgyűlésre gondolhatunk. A következő 1688. és 1689. években szintén többször volt itt országgyűlés. SZILÁGYI, Erd. Orsz. Eml. XIX. XX. FERENCZI Z. Az «Iparosok Olvasótárá»-ban megjelent «Tótfalusi Kis Miklós, az európai hírű magyar nyomdász» cz. életrajzában 1687 febr. 13-ikát jelöli meg. III. évf. 1897. 9–10. sz. Hasznos olvasmányok. 40 lapon.
De az nem szorult segítségre. Mikor oda vitték a pénzt hozzá, nem akarta elfogadni. «Köszönöm igen – úgymond az édes nemzetemnek jó affectióját,* de én erre nem szorultam, nékem Isten eleget adott, úgy, hogy ha kell, haza is mehetek és bánnám, ha ezzel köteles szolgává akarnának tenni, holott én önként és magam szabadságában többet szoktam szolgálni».
A. m. érzület.
Attól félt tehát, hogy e segélynyujtást honfitársai később úgy értelmezhetik, hogy ők is hozzá járultak kiképeztetése költségeihez s e jogon számot tarthatnak viszontszolgálatra.*
Mentség 100. l.
Midőn mégis erőltették s megnyugtatták, hogy olyasmitől nincs mit félnie s azzal fenyegették, hogy «megszégyenlené magát az egész ország, ha visszautasítaná» elfogadta ugyan, de feltette magában, hogy nem fordítja saját czéljaira.* Úgy is tett. Ez összeget megtoldta még egyszer annyival, vagy még többel, hogy kétezerkétszáz forint legyen s átadta a kormánynak, hogy kamatait a pénzből kifogyott s haza készülő magyar deákoknak úti költségül adja.
U. o. 5., 6. l.
Később honfitársai rábeszélésének engedve, kik váltig azt hajtogatták előtte, hogy a magyar deák mind szegény és mind jogot formál majd hozzá s e miatt sok alkalmatlanságot fognak okozni; hogy a Coccejanus rektor nem szivesen fogja a Voetius-párti deákot reá ajánlani; hogy ott kevés kamata van a pénznek s csupán négy százalékot hoz, míg otthon tízre is kiadhatják; hogy a háborus állapotok miatt a kamatláb még jobban leszállott; hogy jobb lenne a most ott levő deákokat segíteni, – visszavette alapítványát s több mint felét kiosztogatta az ott levő szegény magyar tanulók között.*
Mentség 6. l.
Nem fordította tehát e pénzt arra, a mire küldték. Ha a bibliát és zsoltárkönyvet maga költségén kinyomtathatta, ha eddig a hazai segedelem nélkül ellehetett, most mikor még kevésbbé volt rá szorulva, nem hagyta magát «adóssá tenni»*
U. o. 5. l.
E segedelem gyöngéd figyelmeztetés is lett volna a hazatérésre, ha Kisünk magától nem gondolt volna reá. De sokszor járt ez eszében, már régóta készült haza. «Elhozza az Isten az én szabadulásomnak is idejét – írta, mikor a biblia nyomtatását befejezte – eljő a jó tavasz és akkor a darvakkal én is szárnyamra kerekedvén, régen elhagyott honomat megkeresem».* Újabb szép tervek, a megvalósításukhoz szükséges pénz, mind későbbre halasztották vele e szárnyra kelést.
Levele Pataki Istvánhoz 1685. szept. 19. L. a Függelék-ben.
Négy évet töltött így el folytonos munka között, minden évben gyarapítva hírnevét, újabb-újabb dicsőséget hozva ez által nemzetére is.
Majd midőn a hír szárnyra kelt, hogy Buda bevétele után Magyarország, majd Erdély is megszabadult a török igájától, elhatározta magát a hazatérésre.
«Meggondolván én azt is – így hangzik beszélgetése, melyet elhatározása előtt önmagával folytatott – mi végre fogtam Istenem előtt mindezekhez, t. i. hogy nemzetemnek használhatnék vélek és talán a végre adott Isten azokban olyan előmenetelt: az Isten is (mondok) megvér, ha abbéli intentiómnak és mintegy fogadásomnak eleget tenni teljes tehetségem szerint nem igyekezem. Ezekbéli sok jó igyekezetimnek praemiumául* tettem fel én azt… a mit a külső gazdaságnál nagyobbnak tartok, t. i. Istenem és nemzetem előtt való kedvességet».*
Jutalom.
Mentség 5. l.
Ez elhatározása az 1689. év őszén érlelődött meg s menten készületeket tett a hazamenetelre. Összegyűjtött készpénze egy részét az ott levő magyar tanulók között szétosztotta,* más részén könyveket vásárolt,* így többek között megvette a nagy Blaeu-féle atlasz tizenegy ívrét kötetét* magának csak annyit tartva meg, a mennyi az útazásra okvetetlenül szükséges volt s ekkor ládákba rakva könyv- és betűkészletét * s a betűöntéshez és metszéshez szükséges szerszámokat: útra kelt Magyarország felé. Roppant nagy volt az így magával hozott podgyász, mely háromezerötszáz teljes bibliából, négyezerkétszáz Új-Testamentomból s ugyanannyi zsoltárból állott s ezenkivül a nyomdaszerek, matrixok: úgy hogy ez utóbbiak egy részét ott kellett hagynia.* Feltette magában, hogy idő multán, ha jobbakat nem készíthet helyettük, majd haza hozatja; később Lipcsében a magával hozott matrixoktól is szabadulni szeretett volna s megkinálta vele az ottani könyvnyomtatókat, de nem kapott reá vevőt s ezeket is ott hagyta.*
U. o. 66. Csepreginek, ki később nem nagyon hálásnak mutatta magát érte, 60, Bátainak 70, Felfalusinak 60, Enyedi Gáspárnak 74 tallért adott.
Mentség 4. l. Ezek egy részét özvegye később a gyula-fehérvári collegiumnak adományozta.
Említi végrendeletében. L. Függelék.
Azokat a betüket, a melyekkel az Uj-Testamentumot nyomtatta, mivel nem tetszettek neki, egybeöntötte. Mentség 27. l.
Később az erdélyi ref. egyháznak hagyományozta ezeket, melyek az ő becslése szerint megértek 1200 tallért, de Bándi Sámuel hanyagsága miatt odavesztek. Úgy látszik, Kis ezért perbe is fogta Bándit, legalább így értelmezhető a «Mentség» következő helye: «Mikor Bándiékkal utolsó törvényem vólt, hogy a’ Köz-Birák inkább megértenék a’ terminusokat, oda vittem vólt mutatóúl mind matrixokat, mind stempelekete.» Mentség 60., 100. l.
U. o. 59. l.
Útja Lipcsén és Lengyelországon vitte keresztül. Ez utóbbi helyen váratlanul nagy veszély érte podgyászát s ezek között legdrágább kincsét, bibliáit. Váratlanul, mert az Erdélyből külföldi egyetemekre útazó vagy onnan visszatérő deákok is, kik szintén könyvekkel útaztak s azokkal megrakodva jöttek haza, rendesen ezt az útirányt választották s nem volt semmi bántódásuk. Misztótfalusi Kist, szerencsétlenségre, útja egy türelmetlen lengyel katholikus főúr birtokán vitte keresztül, a kinek feltünt nagy podgyásza, a milyennel ritkán útaztak magyar kereskedők vagy deákok s átkutatta azt. Itt egyik ládájában ráakadt leltárára, melyben magának feljegyezte, hogy egy-egy ládában hány és milyen biblia van. E leltárban a lengyel főúr, ki nem tudott magyarul, megpillantotta az «Aranyos biblia» szót, a mint Kis Miklós díszkötésű, arany metszésű bibliáit nevezte s hirtelen különös gondolat villant meg agyában: világosodni kezdett előtte a dolog. A tizenhatodik és tizenhetedik században az unitáriusokat széltére nevezgették arianusoknak a másvallásuak, Ariustól, a ki tagadta Krisztus istenségét. Ez elnevezés ismeretes volt Lengyelországban épen úgy, mint Magyarországon. A lengyel úr arianusnak olvasta az «aranyos» szót, azt képzelte, hogy az unitariusok külföldön nyomtatták ki a tanaik szerint módosított bibliát s Kis most ezeket akarja becsempészni. Hasztalan tiltakozott e föltevés ellen és hiába igyekezett felvilágosítani. A lengyel főúr lefoglalta bibliáit, sőt letartóztatta embereit is, kik podgyászát szállították s elkobozta Amsterdamban vásárolt könvveit is.*
Mentség 100 l.
Szegény Kis Miklós féltett kincsei és büszkesége, a bibliák nélkül, melyekért majd tíz évig, tűrt, szenvedett és dolgozott, volt kénytelen útra kelni Erdély felé. Hazatérését ekként szomorú jelek előzték meg.
33. A VARSÓI KIRÁLYI PALOTA.
Kassán, a hol, úgy látszik, egy időre megállapodott, találkozott Bethlen Miklóssal, a ki azt a tanácsot adta neki, hogy írjon a fejedelemnek és főleg Telekinek s kérje közbenjárásukat.* Ugyancsak ő tanácsolhatta, hogy addig is menjen el Varsóba a lengyel királyhoz panaszra.
Prot. Közlöny 1888. 322. l.
Misztótfalusi Kis megfogadta a jó tanácsot. A lengyel király III. (Sobieski) János, valamint a püspökök is, a kiket e felől megkérdeztek, helyet adtak kérelmének s elrendelték lefoglalt könyvei visszaszolgáltatását. De a királyi tekintély már ekkor sűlyedőben volt s a rendeletnek nem lett sikere. Újra írt tehát Telekinek, ismét kérve közbenjárását.* Apafi ekkor követet küldött ez ügyben Varsóba, de mind hiába. A lengyel úr azt válaszolta mindezekre, hogy a lefoglalt könyveket a pápának küldi el, az tegyen velük tetszése szerint, a mit akar.
U. o.
34. III. (SOBIESKI) JÁNOS LENGYEL KIRÁLY.*
II. (Sobieski) János lengyel király arczképe egykorú festmény az Eszterházy herczegek fraknói várkastélyában.
Ekkor kétségbeesett Kisünknek a véletlen jött segítségére. Kevés idő mulva hegyi rablók garázdálkodtak a környéken, felverve és pusztítva az urak udvarházait s az apáczák és barátok klastromait. A lengyelek azt hitték, hogy mindez a magyarok boszujából származik Misztótfalusi Kisért és lefoglalt bibliáiért. A lengyel főúr is megijedt s vissza adta azokat jogos tulajdonosának, előbb felfogadtatva vele, hogy többet nem küldi a lengyelekre a rablókat.* Így végre a bibliák mégis felszabadultak s Kis nagyon boldognak érezte magát, habár Amsterdamban vásárolt könyvei egy része örökre oda veszett is.
Mentség 100. l.
35. III. (SOBIESKI) JÁNOS LENGYEL KIRÁLY NÉVALÁÍRÁSA.*
Sobieski János lengyel király névaláírásának hasonmása az Országos Levéltárban őrzött eredeti leveléről vétetett. 1674 febr. 27-én kelt.
Ez a szerencsétlenség, mely csakhamar azután érte, hogy Amsterdamból lábát kivonta, megdöbbentette. Isten ujját látta benne s figyelmeztetésnek vette, hogy ne hagyja el kilencz és fél* évi sikeres és áldásos működésének nyugodalmas helyét, a bizonytalan, szomorúan kezdődő jövőért.* De hazaszeretete meggyőzte habozását s vágyakozva gondolt az időre, midőn Kolozsvárott békés otthont alapít s egymás után valósitja meg szép terveit; könyvekkel látja el Erdélyt és Magyarországot s e várost második Amsterdammá varázsolja. Szerencsétlen Kis! Nem jól ismerte Erdélyt és a hazai viszonyokat. Erdély nem Németalföld volt s a kik közé menni készült, nem Amsterdam csendes, békés viszonyok között élő, megelégedett népe. A mit jövőnek látott, álom volt és ábrándkép s nem sokára keserű valóságra kellett ébrednie…
U. o. 2. l.
Mentség 84. l.
36. A BLAEU-KÖNYVNYOMTATÓCZÉG VIGNETTÁJA.*
A Blaeu-könyvnyomtatóczég vignettáját Baudet «Leven en werk van W. J. Blaeu» cz. műve 35. lapjáról vettük.
