III. Lajos király 1352. évi litvai hadjárata.
III. Lajos király 1352. évi litvai hadjárata.
ALIG kezdett tavaszodni, midőn 1352. évi február hava 22. napján Lajos király kiindúlt seregével Budáról, hogy Kieystut gyalázatos esküszegését megfenyítse. Márcz. 12-én már Szanokon volt, 21-én pedig Belcz vára alatt egyesűlt a lengyel király nagy hadseregével, mely a nevezett vár megvételére érkezett oda.
Minden arra mutat, hogy az ez évi hadjárat nem volt szerencsés a szövetséges lengyel-magyar hadakra.
A litvaiak a tatárokkal és oroszokkal szövetségben, pusztítva bekalandozták Lodomériát és Galicziát. Részletet azonban azon fölül, amit hazai kútfőkből meríthetünk, keveset tudunk.
Belcz alá érkezvén, a királyok fölszólították a várnagyot, neve szerint Drozgét, adja meg a várat. De ez ügyes ember nyolcz napig ámító szavakkal tartogatta őket, miközben várát erősítette és a védelemmel teljesen elkészűlt; ekkor aztán kereken megszakított minden alkudozást. A bosszús királyok ostromra vezették tehát seregeiket.
A csapatok meggázolták a várnak csaknem embermélységű árkait. Nehéz fegyverzetökkel nyakig láboltak a vízben, és midőn a töltés közelébe érkezének, a kilőtt nyílak, lehajított kövek és fahasábok özöne fogadta őket.
Lajos királyt, ki itt is elül járt, fején érte a «sulyok» s a földre terítette; az elaléltat Perényi Miklós vette a hátára és vitte vissza a vizen keresztűl. Rokonának, Oppelni László herczegnek azon alkalommal, hogy első ért föl valamely toronyra, sisakját lekapták fejéről, őt pedig lelökték, hogy majdnem agyonütötte magát. Rátót nemzetségbeli Lorántfia Lestákot, a király kedves udvarmesterét és somogyi vármegye-ispánt, a kő mellén érte és úgy a földre sújtotta, hogy holta napjáig megsínlette. Simont, a Móricz fiát (a Pok nemzetségből) az alsó árokból félholtan hozták vissza. Szécsi Miklós (a Balog nemzetségből), Bebek Balázs és István (az Ákos nemzetségből) iszonyú sebeket vettek. Ez utóbbi (Bebek István) királyi zászlótartó kezében négy zászlórudat törtek el; de ő tovább is tartotta volna magát, hanem ötödik zászlója már nem volt és mellőle mind elmenekültek. Ellerbach Pupelint (Puppli) nyillal sebezték meg, Albert nürnbergi várgrófot pedig valamely lezuhanó kő vagy fahasáb úgy leverte lábáról, hogy el kellett szállítani a palánktól; magához se tért, csak az ostrom után. Délig tartott az ostrom. A magyarok és lengyelek közt annyi volt a sebesűlt, hogy annak se szeri, se száma.* Benn a várban háromszázan estek el a magyarok nyílaitól.
«Quod numerus non existit», mondja jó magyarsággal János barát. – Ellerbach és Albert nürnbergi várgrófra nézve, kik mint kalandos vitézek másokkal együtt többször követték Lajos király hadát, I. SUCHENWIRT Péter műveit Primisser gondos kiadásában VII, 120., IX, 122.
Ki olvasta meg a várban elesettek számát? Hanem, hogy e sikertelen ostrom nemcsak a lengyeleket és magyarokat kedvetlenítette el, hanem a litvaiakat is megrendítette, kitünik a következőkből.
Másnapon, ápril elsejére eső virágvasárnapján, látván Lajos király, hogy semmire se mehet, visszavonulásra határozta el magát. Előbb azonban megkísérlette, a «nagyeszű békeszerző», Kont Miklós, mit tud. Kont Miklósnak sikerűlt a litvaiakkal két évi fegyverszünetet kötnie. Ez alatt bírják ők Lodomeriát, a lengyelek pedig Galicziát Lemberg városával együtt. Lubart ügyében magyar nagyokból álló bíróság döntsön. Ha elfogatása szabályszerűen történt és nem fortélylyal: ki fogják újra szolgáltatni a magyar királynak. Drozge, a belczi várnagy, eljött a táborba és hódolatát fejezte ki a magyar királynak. Közben levétette a litvai győzelmi jeleket, a tornyok hegyébe szúrt fekete hajú emberfőket és kitűzte a magyar király zászlóját, melyet megpillantván, a magyarok örömmel kiabálák: «béke, béke!»
Lajos király seregét és társzekereit a sebesültekkel együtt az úton, melyen jöttenek, visszaküldvén, ő maga negyven vitézzel, kik közt Marócsuk és a négy Laczkfi Laczkfia Miklós és Pál, továbbá István vajda fiai, Dénes és Miklós említtetnek meg, más úton indúlt haza, a jó szerencsére bízván magát.
Útja a «fehér oroszok» földjének vezette s a következő napon Lodomériához közeledett, hol azonban nem találván semmi élelmet, minthogy a tatárok és litvaiak mindent elpusztítottak vala, Londnia városához folytatta útját. Itt tisztelettel fogadták, de ebéd után tovább haladt, kitérvén a veszély elől, melylyel őt a közelben összesereglett tatárok fenyegették és Pridiproch faluig érkezett. Két halas tavat találtak e helyt a kalandos vitézek, melyek tartalmát kihalászták, hogy étvágyokat kielégítsék.
Ápril 4-én megérkezének aztán a tatárok nagy folyójához, az egy franczia mérföld széles és igen rohamos Olthoz, melyet megszemlélvén, megdöbbenve kérdették a királyt: mitevők legyenek? «Azt cselekedjétek, lőn a válasz, amit én», mire úsztatni kezdé paripáját. János barát (a krónikás) alá is jobbik lovát adatá s ezt is magával vivé. Erre a magyarok valamennyien hozzá láttak «kacsamódra» az úszáshoz; mégis három ember és négy ló veszett a vízbe.
A következő napon nagy késősen érkezének Etel folyójához, melynek partján hajdan – úgy beszélték – Attila született, midőn a magyarság Szittyaországból Pannoniába bevándorolt. Ennek a folyónak sebes és veszélyes voltát alig lehet elmondani; elragadta az a lovat lovagjával együtt. Látván e veszedelmet a király, nem tudta, mire határozza el magát, minthogy nem volt sehol hajó található. Igen nagyon szomorú pihenőt tartván, két orosz hirmondó jöve a tudósítással, hogy hétezer tatár és kétezer orosz van nyomukban, alig tíz tatár mérföldnyire. Egy csöppet sem ijedt meg ezek hallatára a király, ellenkezőleg; fölvidulván, arra buzdította hiveit, hogy a tatárokat bevárják. «Íme – mondá – amit óhajtánk, megvan; aki igazi vitéz, álljon helyt és mutassa meg, mit tud.» De időközben húsznál is több orosz érkezék, kik mind azt állították, miszerint a tatárok úgy értesülvén, hogy a magyar király már elvonúlt, Katája felé kanyarodának.
Ennek következtében a király is tovább haladt. Hajnalig átúsztatta a mondott folyót és Dobravihuszka nevű, folyókkal körűlvett udvarházba érkezett, ahol azonban épen semmi élelmet nem talált. Ehhez járúlt, hogy valamely orosz éjfélkor fölgyújtotta ezt a házat, honnét aztán a király, és népe életveszélylyel szabadúlt meg csak, mert igen szűk helyen, egy kis hidacskán át történhetett a menekülés.
Reggel meg útra kelvén az orosz alpesekbe, rengeteg sziklás hegyek közé jutott a király, hol a hó a nyeregig ért és a Szeret folyót hetvennégyszer kellett átúsztatni. A négy nap alatt, ameddig az alpesek közt tartott ez a lovaglás, négyszáznál több ló maradt el, minthogy fagalylyaknál egyebet nem találhattak a lovak számára, az emberek sem ettek az egész héten babnál egyebet. János barátot társával együtt annyira elcsigázta az éhség, hogy magoktól se lóra ülni, sem a lóról leszállani nem bírtak. Végre, nagy pénteken, sok baj és kimondhatatlan fáradalmak után kijutának a Kárpátokból és Bereg vármegyében, Munkács várában megérkeztek. Itt rövid üdülést engedvén magának a király, aztán Váradra zarándokolt szent László sírjához, holott földre borúlva adott hálát Istennek, ki őt a halál torkából kimentette és – jóllehet roppant fáradalmak árán – de épségben visszahozta. Három napig időzött a király Váradon és bőkezű adományokat tett sz. László egyházának.*
Dubniczi Krónika (Fontes domest. III, 163.) – Adtuk szószerint csaknem János barát érdekes följegyzéseit. Nincs kétségünk benne, hogy János barát mindent híven úgy elmondott, a mint tapasztalta. De a jámbort az éhség és fáradság úgy elcsigázta, hogy a napokat se tudta helyesen számba venni. Ha nyomról nyomra követjük előadását, nem ápril 6-án, azaz nagypénteken, hanem 10-én kellett megérkezniök Munkácson, S ez hagyján! De hol az Olt, Etel és Szeret, midőn Lajos a vereczkei szoroson jön át a Kárpátokon? Kitől hallotta János atyus e neveket a historiai reminiscenciákkal együtt? Úgy látszik, ártatlan tréfát űztek a jó emberrel, melynek az ifjú király sem lehetett ellenzője. Mert az a nagy készség negyven vitézzel megütközni kilenczezer oroszszal és tatárral aztán az elmaradt találkozás: aligha egyéb ijesztgetésnél, melyekkel a király «exhilarescens suos» maga is fölvidult. Mindamellett még így is fölötte érdekes a krónikás előadása.
Nem szabad említés nélkűl hagynunk, hogy ugyanezen 1352. évben a magyar és lengyel királyok szerződést kötöttek Galicziára és Lodomériára nézve. Ebben a szerződésben Lajos király kijelentette, hogy a mondott két tartomány (regnum Russie) a magyar korona tulajdona ugyan, mindazonáltal ő azokat, egyetértve öcscsével, István herczeggel, Kázmér lengyel királynak ajándékozza, azon kikötés mellett mégis, ha Kázmérnak fia születnék, a magyar koronának joga legyen a mondott két tartományt százezer forintért visszaváltania; ha pedig Kázmér fiörökösök nélkül húnyna el, akkor Galiczia és Lodomeria egyszerűen Lajos királyra száll csakúgy, valamint a többi Lengyelország.*
MATIJÓW, Der polnisch-ung. Streit um Galizien u. Lodomerien. (Lemberg, 1886.)
A fegyverszünet leteltével újra készületek történtek a háborúra a tatárok és litvánok ellen. VI. Incze pápa 1354. évi november 10-én keresztes háborút hirdetett Magyar-, Cseh- és Lengyelországban a nevezett népek ellen. Bullájában említi, hogy a legközelebb lefolyt évben a pogányok sokakat leöltek és fogságba hurczoltak. Kútfőink azonban bővebben nem igen értesítenek e hadjáratról. Annyit mégis, hogy Lajos király nagypecsétes levelet iratott a nádorhoz, melyben Domokosfia BEBEK Istvánt kimenti, a miért az 1355 julius 1-ső napjára kiirt tárgyalási határnapra meg nem jelenhet, mert – úgymond – a lengyel király segítségére indulandó, mi azonban nem fogja gátolni, hogy október elejére megjelenjék. *
Anjouk. Okmt. VI, 359
67. NAGY LAJOS ÉRMEI.
Villani,* az egykorú olasz krónikás e hadjárat viszontagságait így adja elő: Lajos magyar király kétszázezernyi (!) seregével áthaladván Oroszországon, Tatárországba, mely a Bug folyón túl fekszik, érkezett. A tatároknak akkor fiatal fejedelmök vala, ki követség által azon szándékát jelenté a magyar királynak, hogy vele személyesen kíván értekezni. Lajos barátságosan fogadta a nagy kísérettel érkezett tatár fejedelmet, ki ugyan megdöbbent kissé a nagy király láttára, de üdvözölvén őt és elfogulatlanságát visszanyervén, azt kérdezte tőle: miért indított ellene, miután okot erre nem szolgáltatott, háborút, és mit akar elérni vele? A magyar király e kérdésre azt felelte, hogy őt pogánysága miatt támadja meg; elérni azt akarja, hogy a tatár neki hűbérese légyen, s mint ilyen adót fizessen. A tatár fejedelem sajátságosnak találta e választ és furcsának a követelést, még mielőtt megmérkőztek. Hát ha a szerencse neki kedvezne, vagy legalább is kétségessé tenné Lajos hada győzedelmét? Minthogy azonban régi szándéka volt neki és országa nagyjainak, hogy a kereszténységre térjenek, elfogadja a hűbéri viszonyt, adót is fizet, de nem meghódolása jeléűl, hanem a veendő pártfogásért. Kérte továbbá, juttassa ezt a római pápa tudtára és a teendők iránt várja utasításait. Lajos király hitelt adván a tatár fejedelem szavának, szövetséget kötött vele, és tőle az ország határaig kísértetvén, vissza vezette seregét.
MATTEO, l. IV, C. 5.
Ez ifjú tatár fejedelem alighanem Tünü-bég volt, Üzbégnek és Tajdolunak fia, kiknek XII. Benedek pápa 1340 augusztus 17-én külön-külön leveleket írt. E levelekből megértjük, hogy Üzbég, a nyugati tatárok császárja, két követet: Lortoi Petránust hajdan Kaffa urát és Albertet az ő társát, keresztényeket; elsődszülött fia Tünü-bég pedig Illyést, magyar szent-ferenczrendi szerzetest küldé ajándékokkal követségben a pápához. Örömmel értesűlt a pápa, hogy a tatár császár tisztelettel viseltetik a szentszék iránt; követeit kegyesen fogadta és megengedte nekik, hogy templomot építsenek; az ott levő papoknak és szerzeteseknek, hogy prédikáljanak s a szentségeket kiszolgáltassák. Köszönetet mondott a vett ajándékokért kérvén a császárt, térjen ő is a keresztény hitre, kedvezzen a keresztényeknek, főleg pedig tiltsa el népeit, hogy a magyar és lengyel királyokat beütéseikkel háborgassák. Viszont, ha a magyar vagy lengyel király alattvalói követnének el netán méltatlanságot a tatárokon, adja ezt a tatár császár a pápa tudtára, ki tehetsége szerint eleget tétet a vett sérelmekért. Hasonló értelemben írt a pápa Tajdolu császárnénak és fiának, Tünü-bégnek. Ez utóbbinak szívére kötötte, kövesse tanácsát mindenekben Illyés magyar minoritának, ki őt igen szereti.*
THEINER, Monum, Hung. I, 960–2. V. ö. 940–1. számokat.
A föntebbiek megtörténte óta tizenöt év múlt el, mi azonban nem zárja ki, hogy Tünü-bég mindig még fiatalon jutott atyja trónjára. Tény egyébiránt, hogy a tatárok ezentúl nem háborgatták se Lengyel-, se Magyarországot.
