IV. Magyar-szerb viszonyok.
IV. Magyar-szerb viszonyok.
MEGMENEKÜLVÉN a nagyobb gondoktól Legyelországra, Galicziára és Lodomériára nézve, Lajos király figyelmét arra fordította, hogy a magyar fölényt a Dunától délre eső tartományokban, nevezetesen Szerbiában meggyökereztesse és – a mi ezen politikájának nyitja volt – Dalmátországot visszafoglalja.
E föladata annyira világosan állott előtte, hogy ismételve és ünnepélyesen megfogadta: Vagy megszabadítja Zárát (és vele Dalmátországot) Velencze kezeiből, vagy ama város falai alá temetkezik.*
A zárai Névtelen SCHWANDTNERnél,III, 704.
Ha szavát nem is válthatta be mindjárt, eszében tartotta mindig. A miért – láttuk – eleinte mereven utasította vissza Velencze kísértő ajánlatait, aztán nagy ügyességgel tért ki útjokból; mikor pedig nehéz viszonyok engedményeket követeltek tőle, béke helyett nyolcz évi fegyverszünetnél többet nem csikarhattak ki belőle.
Ellenben megtett minden intézkedést, hogy majdan, ha szava beváltására kerűl a sor, elkészítve találjon mindent.
Ez intézkedésekhez tartoztak a szomszéd olasz és német fejedelmekkel kötött szövetségek. Aztán, hogy öcscsének, Istvánnak, ki eddig Erdély fejedelme volt, herczegi czímen és teljes joggal átadta Dalmát-, Horvát- és Szlavonországot, ki ennek következtében nejével Margittal, Bajor Lajos leányával, Zágrábban tartott udvart,* hogy a szlavon tartományokban több mint félszázados zavarok alatt elernyedt jogot és törvényt uralmába visszahelyezze, a fékevesztett urakat a rendnek újból meghódítsa, a nép elvadúlt erkölcseit pedig a kegyelt papság befolyásával szelidítse.
Hogy István már 1350 ápril 19-én herczege volt ama három tartománynak, azt KATONA ellenvéleménye daczára (Hist. Crit. X, 70.) megerősítik Lajos király és István herczeg levelei a velenczei dogehoz. (Anjouk. dipl. Eml. II, 381. V. ö. TKALČIĆ, Monum. civ. Zagr. I, 197.) De István herczeg mellett voltak bánok is. Az egyik Ugali Pál lehetett, ki 1347 október 18-án még Nagy-Martoni Pál országbíró ítélő-mestere, 1349 julius 6-án azonban már tót-horvát bán (FEJÉR, IX/VI, 43), ellenben 1351 ápril 23. és május 2. mint quondam banus szerepel. (Anjouk. Okmt. V, 450. 463.) A másik Starchy István, ki 1351 márczius 27-én mint Sclauonie, Croacie et Dalmacie banus kerűl elő. (PRAY, de Sigillis. 94.) Aztán többször van felőle emlékezés 1352 deczember 5-ig. TKALČIĆ, i. h. I, 205.) A geréczi városi tanács 1375-ben pie recordacionis Stepan de Starchynak nevezi. Alighanem téved tehát NAGY IVÁN, midőn ezen Istvánt Dénes nádor fiának s a Losoncziak ősének tartja. (Turul, I, 16.)
István herczeg, sajnos, már 1354 augusztus 9-én meghalt,* egy János nevű fiút, és egy Erzsébet nevű leányt hagyván árvákúl.
FEJÉR, CD. IX/I, 46.
János örökölte Szlavóniát atyja után, míg özvegy anyja herczegnő czímen vitte nagyon is kiskorú fia helyett a kormányt.
Ezen (mint most nevezik) délszláv tartományait azonban nemcsak az elhatalmasodott oligarchiától félthette Lajos király, a mi ez időben már nagyobbadán elintézett dolog vala; nemcsak nyugat felől Velencze befolyása és terjeszkedő hajlamai elől kellett őriznie: hanem első sorban Szerbia ellen megvédenie, mely míg évtizedek óta barátságtalan viszonyt folytatott Magyarország iránt, ép ekkor hatalmának delelő pontján állott.
A barátságtalan viszony Magyarország és Szerbia közt 1282-ben keletkezett, mikoron Uros szerb király fia Milutin bátyját, Dragutint, trónjától megfosztotta. Az összefüggés pedig e két esemény közt abban keresendő, hogy a katholizált Dragutin felesége Katalinnak V. István királynak leánya – és Máriának, II. Károly siciliai király feleségének nénje volt. Azon percztől tehát, melyben az Anjouk a magyar trónt elfoglalták, ellenséges állást foglaltak Milutin és Szerbia ellen; viszont Milutin az Anjoukat uraló Magyarországgal szemben.
68. DRAGUTIN ÉS MILUTIN ÉRMEI.
Szerbiában ekkor (1331 óta) Decsánszki Uros István és a Keán nemzetségbeli László erdélyi vajda leánya fia Dusan István «a hatalmas» uralkodott, ki rokonságot és szövetséget tartván a szomszéd bolgár és havasalföldi uralkodókkal, e szövetkezésének élét Magyarország ellen fordította.
Hatalma folytonosan gyarapodott. Uralkodásának első tíz éve alatt elvette a keleti császártól egész Macedoniát, Albániát s a tárgyalt korban oly nagy birodalomnak volt ura, mely az Artától Belgrádig, a dalmát sziklás partoktól egész Mestáig terjedt. – 1346-ban a czári koronát tétette fejére, s aki eddig «Servie, Dioklie, Chilminie, Zente, Albanie et maritime regionis rex, necnon Bulgarie imperii partis non modice particeps et fere totius imperii Romani dominius»-nak tarka czímével élt, * ezentúl büszkén a szerbek és görögök, bolgárok és albánok császárjának nevezte magát.
Anjouk. dipl. Eml. II, 110.
69. ŽIČA, A SZERB KIRÁLYOK KORONÁZÁSI TEMPLOMA.
Már I. Károly király sokszorosan, habár változó sikerrel küzdött a szerbek ellen; Nagy Lajos azonban oly nyomatékkal harczolt ellenök, hogy Dusán hol Velencze, hol a pápa palástja alatt keresett menedéket.
Hogy Velenczében támaszt találjon, már 1340-ben küldött követséget a signoriához, fölajánlván szövetségét.
Ajánlkozott és ígéretét kész volt esküvel megerősíteni, hogy Velenczének minden kívánatos alkalommal saját költségén ötszáz fegyverest küld segítségűl; sőt ha kell, személyesen is síkra száll Velencze mellett. A velenczei kereskedőknek, kik Konstantinápolylyal és a román birodalommal üzleti viszonyban állanak, szabad útat enged tartományain keresztűl, biztosítván őket minden kárvallás ellen. – Viszont megvárta, hogy Velencze fölveszi őt polgárai sorába, megengedi neki és családjának, hogy ha véletlenűl balsors érné, Velenczébe menekűlhessen, szükség esetén fegyverekkel, legközelebb pedig nehány gályával segítendi a köztársaság.
A velenczei signoriának ínyére lehetett volna az ily szövetség, mely kereskedelmét biztosítani, hadi erejét a szükségben növelni ajánlkozott, ha az egyszersmind veszélyesnek nem mutatkozott volna szláv birtokaira, melyek után Dusán, a dolog természetes rendje szerint csak úgy áhítozott, mint a magyar korona főhatósága alatt levő szláv tartományokra.
Ezért nagy óvatossággal fogadta a szerb ajánlatait. Készséggel írta ugyan őt és családja tagjait polgárai albumába; készséggel fölajánlotta terűletét a netán menekülő (tehát már nem veszedelmes) Dusánnak; hálával fogadta a kereskedői számára kínált kedvezést; nyoma van annak is, hogy engedélyt adott némi fegyverek, vértek és pánczélok kivitelére: de gályákról, noha Dusán csak ájtatos fogadalma teljesítése végett kért kettőt, mentűl kevesebb említést tett. *
Anjouk. dipl. Eml. I, 373–5 388 392 sz.
Óhajtotta Velencze azt is, hogy a bosnya bán és Velencze tengerparti (dalmát) városai szövetséget kössenek, melybe a szerb királyt is bevonják,* – hanem Velenczéről említés ne történjék. Velencze azért oly óvatos, mert e szövetség éle Lajos magyar király ellen állott. Tartott tőle, nehogy nyiltan pártolni látszassék a félhitű szerbet az igazhitű magyar ellen – lehet a pápa miatt; lehet azért, mert még mindig tisztába reméllett jönni Lajossal Dalmáczia iránt; lehet, hogy a bosnya bánnal, ki Velenczének a múltban jó szolgálatot tett, s a dalmát kérdésben ezután is tehetett, szintén nem tartotta czélszerűnek a szakítást. Tudnivaló ugyanis, hogy a szerb sok izgágát okozott Bosnyában, hol nem jelentéktelen szerb párt keletkezett.
U. o. II. 18. 19.
Megerősít bennünket e nézetünkben annak megfigyelése, midőn Zára föllázadt Velencze uralma ellen, és Velencze már egy évnél tovább ostromolta e várost segélyhadakkal, melyek havonkint hatvanezer aranyába kerűltek, ide nem értve a hajóhadra tett költségeket; jóllehet Dusán már 1345. évi október közepén késznek nyilatkozott serege egy részét a «szemtelenűl föllázadt» Zára ellen segítségűl küldeni; jóllehet Dusán kamarása ura megütközését fejezte ki afölött, hogy Velencze az ő segélyét elfogadni nem akarja, pedig a doge egyetlen szavára ötszáz szemenszedett, német módra fölszerelt fegyverest, többet is, küldene saját költségére és koczkázatára (risicho): Velencze mégis, igen udvariasan ugyan, de megköszönte az ajánlatot, mert maga – úgymond – oly sereget állított föl, mely rövid időn elbánik a lázadókkal. Még csak azt sem engedte meg Velencze a nála járó szerb követeknek, hogy az ostromlott Zárába menjenek, s e város lakóit megadásra intsék. Sőt visszautasította Dusán ajánlatát, hogy közben jár a magyar királynál. Csakis azon esetre, ha személyesen találkoznék vele, legyen szószólójok: arra kérték. *
Anjouk. dipl. Eml. II, 102–3. III, 138. 174. sz.
Mindezek azonban még a nápolyi hadjárat előtt történt dolgok.
Hanem már 1348-ban, a magyar-velenczei fegyverszünet megkötése előtt, mikor a feszültség Budavár és Velencze közt nagy volt, a viszony Szerbia és Velencze közt szintén bensőbb és nyiltabb lett.
Halljuk csak: a velenczei kormánytanács három gályát ígért Dusánnak! Oly hallatlan kedvezmény ez, melyet saját vallomása szerint – eddig még senki fiának meg nem szavazott. Viszont, ellenséges indulatot tanúsított Velencze a magyar király ellen a brebiri grófok egyikének, Mladennek halálakor. A horvát bán mindenképen, fenyegetéssel is azon volt, hogy Skardona, néhai Mladen erős vára, magyar kézre jusson, levén Skardona magyar királyt uraló terűleten. E jogos óhajtással szemben a velenczei kormánytanács fölhívta travi és spalatói grófjait, hogy néhai Mladen testvérével, Pál gróffal, Skardona iránt egyezkedjenek, és ha az egyezség megtörténnék, velenczei hadi néppel szállják meg a várat, s azt – nem Velencze, hanem – Pál zászlaja és neve alatt, nehogy a magyar királyon sérelem essék, őrizzék. (1348 május.) *
Anjouk. dipl. Eml. II, 255. 257. 262. számok.
Jobbra fordúlt e viszony, miután a fegyverszünetet Magyarország és Velencze közt megkötötték. A Dusánnak tett azon ígéretet, hogy gályákat ad neki, perfidia nélkűl a velenczei tanács meg nem szeghette ugyan, ellenben rögtön követelte azok árát készpénzben. Zálogot – úgymond – el nem fogadhat, mert készpénzre van szüksége. Aztán hajósokkal – mint ezt Dusán kérte – nem láthatja el ama gályákat, mert hajósokban maga is szükséget szenved. – Másrészt pedig követeket küldött a szerbhez kártérítést kérendő a kereskedés végett Raguzában megtelepült polgárai számára, kik sok zaklatást és kárt szenvedtek a szerb korona hivatalnokaitól, egyúttal követelvén, hogy Szerbia állítsa vissza mindazon kedvezményeket, melyeket a velenczei kereskedők már előbb élveztek. Ugyanezen követségnek feladata volt még, megkísérleni mindent, hogy Dusánt békére hajlítsa a konstantinápolyi császárok iránt és hogy béküljön ki a bosnya bánnal. E végett oly megbízással látták el a követség tagjait, hogy mint közvetítők eshetőleg Konstantinápolyba is, Jajczába is ellátogathassanak.
Mit jelentett mind ez igyekezet? Annyit bizonyosan, hogy Dusán hagyjon föl eddigi politikájával. Ne kívánjon terjeszkedni se a görög birodalom rovására, mert ez sérti a velenczei kereskedés érdekeit; se a bosnya bán rovására, mert igen közel találna férni Velencze dalmát birtokaihoz. – Azonban a szerbek czárja nem hallgatott a velenczések jó tanácsára, mire ezek követeiket visszahítták.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 283. 287. 315. 321. sz.
Volt a szerb politikának még egy kinövése, mely az ottani zilált vallási állapotokban találta kútfejét, a nyugati keresztények üldözése tudniillik. Adatainkat az üldözésre nézve magának Dusánnak leveleiből merítjük. Szerbiában a nyugati keresztényeket bántalmazták, erőszakosan kényszerítették a keleti egyházba, újra keresztelték és bérmálták őket, templomaikat elszedték, a püspökök, apátok, papok javait elfoglalták, sokakat közűlök elzártak, a többieknek a misézést, a szentségek kiszolgáltatását megtiltották.* – Guidó bíboros, ki mint szent-széki követ a nápolyi béke helyreállításán fáradozván, Magyarországon járt, értesűlvén ezekről, megkérte Lajos királyunkat, meg Velenczét is, hogy Dusán Istvánt, aki magát közönségesen Ráczország czárjának nevezi, intsék meg, és az ottani keresztényeknek (katholikusoknak) hatalmas védelmet és támaszt nyújtsanak. (1350 május.)*
THEINER, Monum. Hung. II, 16. sz.
Anjouk. dipl. Eml. II, 312.
Lajos királyt erre nem igen kellett biztatni. Elsőben azért nem, mert Dusán a magyar korona felsőbbségét nemcsak el nem ismerte, de Magyarországhoz kapcsolt némely részeket, Bosnya délvidékét elfoglalta; a korona hűtleneit Bosnyában, Dalmácziában és Horvátországban bujtotta, pártfogolta. Másodszor azért nem, mert mint az egyház hű fia, nem hogy tűrte volna annak csorbítását, de sőt lelke egész hevével terjeszteni iparkodott a nyugati kereszténységet, mi kivált azon időben (példa rá a lengyel, cseh, morva, sziléz, dalmát, horvát és szlavon népek) egyértelmű volt a polgárosítással. Hanem az adott viszonyok közt, midőn a nápolyi ügyek teljes elintézést nem nyertek volt, a békealkudozások végső eredményre rnég nem jutottak, a lengyel király is igényelte segítségét: gondjait még inkább megosztania nem lehetett. A szerbek elleni védekezést tehát leendő ipjára, Kotromanič István bosnya bánra bízta, kinek, miután hadai egy része visszaérkezék Siciliából, küldhetett csak, küldött is segítséget. (1350 október.)*
Zichy-Okmt. II, 485.
