V. Hadjáratok Szerbia ellen 1354–1355.
V. Hadjáratok Szerbia ellen 1354–1355.
A VELENCZÉVEL kötött, nyolcz évre szóló fegyverszünet föltételeit Lajos lelkiismeretesen megtartotta. Megesett ugyan, mi harczias időben nehezen volt elkerülhető, hogy az osztroviczai és kníni helyőrség – így panaszlák a velenczések – kárt okoztak a sebenigoiaknak. Azonban e sérelem sem az ő, sem István herczeg, sem anyjok a királyné tudtával nem történt. Ennél fogva Lajos király teljes kárpótlást ígért; és hogy kitűnjék a fegyverszünet megtartására irányzott komoly szándéka,* az ügy megvizsgálására (Ugali) Pál bánt, István herczeg helytartóját küldé ki, fölhíván a doget, küldené ő is megbizottját a vizsgálathoz. Az incidenst Velencze teljes megelégedésére oldották meg, miért a signoria indíttatva érezte magát megköszönni Erzsébet anyakirálynénak a készséget, melylyel a kárvallott velenczei alattvalókat kielégíttette.*
«Ut vobis nostra puritas observandi treugas… manifeste appareat». Kiírtam e tételt STENHERZ ellenében, ki állítja: «aber er (Lajos király) war durchaus nicht gesonnen ihn (a fegyverszünetet) zu halten sondern eine günstige Gelegenheit zu benützen, um über Venedig herzufallen.» (Mittheilungen des Institutes für österreichische Geschichtsschreibung, VIII, 238.) Lajos jelleme s a történelem, mint látni fogjuk, tiltakoznak e fölfogás ellen.
Anjouk. dipl. Eml. II, 309. 317. sz.
Annál nagyobb bántódással vehette Erzsébet királyné, midőn kérését: oltalmazná meg tengeri útjában egy emberét, kit lovakkal s egyéb dolgokkal Apuliába fiához küld vala, Velencze visszautasítá, mert – úgymond – kerűlnie kell a részrehajlás gyanúját is. (1350 julius 24.)
Hagyján, ha Velencze föndícsért pártatlanságát megőrzi vala az ellenféllel szemben is! De még tizenöt év múlván is nyomatékkal eszébe juttatta Johanna királynőnek azon kedvezéseket, melyeket neki ez időben tett. «Nemcsak hogy nem kedveztünk a magyar királynak semmi áron; de gályáinkkal zavartuk minden tehetségünkkel», ezek szavai,* melyeknek annál inkább hitelt adhatunk, minthogy ezt Velencze érdeke így kívánta. És alig egy hónapra reá, hogy a velenczei kormánytanács pártatlanságát hangsúlyozta, emeltek Erzsébet királyné és István herczeg panaszt a bántalmazások és károk miatt, melyeket a magyar hadi népek velenczei kikötőkben szenvedtek.
U. o. II, 462. sz.
A kormánytanács mentegetődzék, hímelt-hámolt és vizsgálatot ígért. De Lajos király nem hagyta ennyiben a dolgot. A követnek, kit a megszeppent, mert Genovával háborúba keveredett Velencze engesztelés végett hozzá küldött, szemére lobbantotta, hogy küldői esküszegőn megsértették a fegyverszünetet. Ez ügyet sokáig tárgyalták aztán Zengben, hol monnó fél megbízottjai értekeztek, Velencze békebíróságot ajánlott; de mivel megbizottjai utasításokhoz képest vakmerőek voltak a tételt úgy állítani föl, hogy nem Velencze, de a magyar király vétett a fegyverszünet ellen, Lajos megbízottjai engeszteletlenűl tértek vissza. (1351 junius.)*
Anjouk. dipl. Eml. II, 320. 324. 326. 327. 329. 330. 332. sz.
70. GENOVA.
Velencze eljárása szörnyű háborodásba hozhatta Lajos királyt. Kitetszik ez az előkészűletekből, melyeket a signoria a magyar király haragja kitörése esetére megtenni szükségesnek látott. Külön bizottságokat választott és ruházott föl teljes hatalommal a folyó genuai és várható magyar ügyek elintézésére. Oly rendelkezés, melyre a signoria nagy szorúltság idején határozta el magát. Továbbá a kitörhető háború esetében újra elővette egy ízben már elejtett tervét, hogy Skardona és Clissa az özvegy grófnétól legalább bizományképen átveendők.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 342. 346. sz.
Sejtelme nem volt épen alaptalan. De-Valente János, Genova herczege, fölhítta Lajos királyt kanczellárja Beltramis Miklós által, kit követűl küldött Budára, kössön szövetséget Genovával Velencze megrontására. Lajos kegyesen fogadta a követet és ellenkövetűl elküldötte Genovába Gergely, váradi kincsőrző kanonokot, jogtudort és benső káplánját, ellátván őt teljes hatalommal az ajánlott szövetség megkötésére.*
A megbízó levelek Gergely őrkanonok számára 1352 szeptember 18. és 20. keltek. – Gergelyről, ki utóbb csanádi püspök lett, 1. BUNYITAIt, Váradi püspökség, II, 87.
A szövetség 1352 október 22-én jött létre és két évre szólott, oly kikötéssel mégis, ha a felek valamelyike karácsonyig Velenczével megbékülne, a magyar-genovai szövetség érvényét veszti. Egyenesen Velencze megrontására intézett támadó és fosztogató szövetség volt ez. Genova tengeren, a magyar had egyidőben szárazon inditja meg a támadást, melynek eredményén, a közös prédán a szövetségesek megosztoznak. A hadviselés tere a dalmát tenger és tengerpart. Spalato kifosztása és lerombolása azonban ki volt véve, minthogy e város mindenkor jó szívvel viseltetett a magyar király iránt és kész parancsait teljesíteni.*
Anjouk. dipl. Eml. II 347–9 sz
A velenczei kormánytanács, mely október 29-én értesűlt a magyar-genovai szövetségről, két előkelő tagját Marino Falierit és Marco Cornarot küldötte Magyarországba, hogy Lajos királyt arra bírják, egyezzék meg Velenczével Dalmátországra nézve és ne szegje meg a fegyverszünetet. Lajos azt felelte nekik, hogy Velencze már 1350-ben szegte meg azt.*
STEINHERZ, i. h. 238.
Közben Pagano Doria, Genova tengernagya, merész tervet hajtott végre. Míg ellenfele, a híres Pisani, Velencze tengernagya Sardinia partjainál kereste a genovai hajókat, Doria harminczhárom gályával az Adriába osont. Váratlan megjelenése rettegést keltett Velenczében, mely ideig-óráig azt se tudta, merre jár tengeri ereje. Majd az a rémhír szárnyalt, hogy a vakmerő ellenség az isztriai partokat sarczolja; majd meg, hogy árúval gazdagon terhelt hajókat fogott el; majd ismét, hogy a Velenczével átellenes partokat pusztítja; végre hogy Parenzot (Istria) elfoglalta és fölgyújtotta. Velencze egész lakossága fegyverben állott. Őröket állítottak a zátonyok csúcsára, kémlő csónakokat küldöttek mindenfelé, hogy az ellenség mozdulatait szemmel kísérjék; a Lidot erős lánczczal zárták el. Mindenekelőtt pedig bárkákat indítának Pisani után, hogy a város védelmére haza siessen. Pisani nem késett. Doria azonban, ki sokkal kevesebb hatalommal rendelkezett, hogysem Velencze városával komolyan kiköthessen, megint kiosont az Adriából anélkül, hogy Pisanival találkozott volna.
71. CSEH KORONA.
Hogy Lajos király e hadjáratnál közreműködött, annak nyoma nincs. Olasz történetírók beszélik, hogy IV. Károly császár, ki ez időtájt (1353 május 27.) Annát, az Erzsébet anyakirályné udvarában nevekedett schweidnitzi herczegnőt* harmadik feleségeűl vette,* Velencze ajándékai által megnyeretve, szintén arra intette Lajost, várja meg a fegyverszünet határidejének letelését. – IV. Károly császárnak csakugyan érdekében állott a magyar-velenczei háborút késleltetnie.
Anna (szül. 1339. † 1362 nov. 7. Schweidnitzi II. Henrik herczegnek és Katalinnak I. Károly magyar király leányának volt nagyatyja. Minthogy azonban a történelem I. Károly törvényes leányát nem ismeri, úgy vélem, hogy ama Katalin I. Károly király törvénytelen leánya és Kálmán győri püspök nővére volt. (L. ily czímű értekezésemet: «A Piasztok és a magyar Anjouk közötti rokonság», mely megjelent a Századok 1892. évf. 234. l.).
PRAY, Annal. II, 93. – CD. Moraviae, VIII, 164. – FEJÉR, CD. IX/II, 230.
Mi azonban azt hiszszük, hogy Lajost első haragos föllobbanása csillapultával (hisz még fiatal ember volt) gyöngéd igazságérzete tartotta vissza, hogy be nem ismert szószegést büntessen, és a lelkiismeretlen signoriának ürügyet szolgáltasson hasonló vádra. A történelem Nagy Lajosnak nem vethet szemére egy immoralis tettet sem! S így könynyen tehette 1353 végén IV. Károly császár, hogy követe által biztosíthatta Velenczét, miszerint a magyar király a hátralevő három év alatt nem fogja megszegni a fegyverszünetet.*
STEINHERZ, i. h. 239. 242.
Tény az, hogy midőn Falieri és Cornaro ismét föl akarták fogni az alkudozások fonalát Dalmátország végett, Lajos király Esztergamból azt izente nekik: kíméljék fáradságokat, minthogy István herczeg, kinek Horvát-, Tót- és Dalmátországot örökösen átengedte, olyan kötésbe, milyet a velenczei köztársaság ajánl, megnyugodni nem akar. Hanem ha ő háborút indít Velencze ellen, azt három héttel előbb tudatni fogja a köztársasággal.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 351. sz.
Lajos ezen elhatározására befolyhatott az is, hogy nemcsak nagybátyja, Kázmér lengyel király kért tőle segítséget, hanem maga is elhatározta folytatni háborúját a szerbek ellen.
Mielőtt azonban a szerb czár ellen működő hadát elindította, a szintén anyja udvarában nevelkedett bájos Erzsébettel, Kotrománič István bosnya bán és Kujaviai Erzsébet hasonnevű leányával lépett második házasságra. E házasságot «bizonyos okból» 1353 junius 20-án oly hamarosan kötötték meg Lajos és Erzsébet, hogy jóllehet tudták, miszerint a negyedfokú rokonság akadálya áll fönn közöttök, erre nézve fölmentést nem is kértek. Csak utólagosan, 1353 október 31-én jutott VI. Incze pápához folyamodványuk, melyben esedeznek: minthogy szétválasztások nagy botránynyal járna, oldja föl őket ő szentsége a kiközösítés alól, melybe engedetlenségök által estek, és engedje meg, hogy tovább is együtt élhessenek. A pápa kérésöket, üdvösséges peletenczét szabatván ki rájok, készséggel teljesítette.*
Supplic. Innoc. VI, a. I. p. II. f. 76. – A Kotromanidák genealogiáját l. WERTNER, Délszláv uralkodók, 214–234. l.
***
A szerb hadjárat lefolyásáról részletes tudósításunk nincsen. Annyit tudunk, azt is többnyire csak törvénykezési határnapok kijelöléséből, hogy az 1353. évi hadjáratot ez év végén fejezték be, a következő 1354. évi pedig egész nyáron át folyt.*
Zichy-Okmt. II, 571. – FEJÉR, CD IX/II, 438. – CD. Moraviae, IX, 233.– BUNYITAI, A váradi káptalan Statutumai, 13.
Hogy e hadjáratokban a szerencse Lajos királynak kedvezett, hozzá vethetjük abból, mert adományokat osztott ki azok közt, kik e hadjáratokban kitüntették magokat, mi rendszerint szerencsés hadjáratoknak szokott következménye lenni. Mert továbbá a bosnya-szerb párt jelentékeny tagja, Vlkoszlavic Vlatko knéz alávetette magát István bosnya bánnak, azaz a magyar párthoz szegődött. – István bán 1354-ben meghalván, az új bán, Tvrtko (Tvartkó) István anyja gyűlést tartott a milosevoi templom mellett, mely gyűlésen nemcsak a szoros értelemben vett Bosnyaország, hanem a bosnya alvidék: Zagoria és Chelm urai és lakói, kik előbb Dusánt uralták, szintén részt vevén, Vlatkonak és híveinek birtokát biztosították, «míg a knéz otthon marad,» azaz nem pártol vissza a szerbekhez.*
M. Tört. Tár, 1879, évf 14. l.
Legvilágosabb jele azonban Dusán István leveretésének az, hogy e konok eretnek szükségesnek látta fényes követséget küldeni Avignonba a szent-székhez, mely aranypecsétes levelet hozott a pápa számára s annak tartalmát esküjével megerősítette. E levelében elismerte a szerb czár az egyház fejének a pápát; szentűl ígérte, hogy örökké megmarad a katholikus egyház hívéűl; népeit is visszatéríti az egyházba, amint hogy meg is parancsolta már egész birodalmában, hogy senki bántani ne merészelje a katholikusokat, kiket régi jogaikba visszahelyezett. Alázatosan esedezett tehát, küldjön a szent-atya nehány jámbor életű férfiút, kik az általa megkezdett művet befejezzék. (1354 deczember.)
72. KULA
Szó sincs róla, mintha a szerbnek komoly szándéka volt volna megtartani, amit ígért. Megszokott álnok fogása volt a balkán félszigeti uralkodóknak: görögöknek, bolgároknak, oláhoknak, szerbeknek, ha nagy veszedelem fenyegette őket: a római szentegyház védő palástja alá bujtak. A szerb követség czélja nem volt egyéb, mint a pápa által arra biratni a magyar királyt, ne bántsa tovább a szerbeket. A pápa tehát meghagyta követeinek, a pattii és travi püspököknek, kiket Dusán kérelméhez képest Szerbiába küldött, térjenek be előbb a magyar királyhoz és kérjék meg őt, segítse elő a szerbek megtérését tanácscsal és kedvezéssel.*
THEINER, Monum. Hung. II, 16. és köv. számok.
73. BELOGRADČIK
A pápai követség el is jött Lajosunkhoz és őt a békére hajlandóvá tette. Legalább úgy újságolta 1355. évi május 28-án a raguzai gróf urának, a dogenak: «Azt hiszik, hogy Szlavonia császárja és Magyarország királya közt béke lesz».
Hanem a pápai követeket a szerb czár dölyfösen, fönhéjázással fogadta. Válaszain meglátszék az álnokság, kétszínűség és hazugság. A püspököket tanácskozás czíme alatt meghurczolta birodalma táboraiban, váraiban és városaiban. Meg-megriasztotta őket kegyetlenségeivel és a tanácskozás gonosz megszaggatásával. Éltök se volt biztonságban. Örültek szegények, hogy épen, habár teljesen eredménytelenűl, térhettek haza.
VI. Incze pápa ezek után egyedűl a magyar király kegyességébe, bölcseségébe, hatalmába és győzelmes erélyébe, «melyek hírétől megtelt a világ», helyezte minden reményét.*
MAZZERIO, c. III. (Acta Sanctor. Bolland. Jan. t. III. p. 613.)
Pedig Lajos király időközben a szerb czárral tárgyalt a béke iránt, s úgy látszik nem csekély reménykedéssel. Mert a szerb, ki meggyőződhetett róla, hogy hamis játékával nem sokáig fogja áltatni a határozott jellemű pápai követeket, annál engedékenyebbnek mutatkozott Lajos király iránt, mennél inkább tarthatott a rászedett és megsértett szent-szék haragjától. Másrészt Lajos, ki szeretett nem véres eredményhez jutni, örült volna az ínye szerinti békének, melylyel eloszlathatja vala háta mögől a veszélyt, ha a fegyverszünet leteltekor Dalmátország végett Velenczével kellend végeznie. Ez okból megbízta Ilonát, a néhai Subič Mladen nővérét, a bosnya bán anyját, látogatná meg sógornéját, a Mladen özvegyét Skardona és Clissa úrnőjét, és egyezkedjék vele e várak átadása iránt személyesen. (1355 május.) Ez okból kívánt ő is személyesen lejönni Horvátországba, hogy a teendők iránt közvetlenűl intézkedjék.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 360. sz.
Mert habár Velenczével is óhajtá a békét, mint ezt a pattii és travi püspököknek őszintén kijelentette, a tapasztalatokon okulva méltán tarthatott tőle, hogy a signoria oly békeföltételeket fog ismét ajánlani, mint eddig; azaz pénzbeli kárpótlást fog kínálni a dalmát városokért. Már pedig a magyar korona jogait akármi áron elidegeníteni, velök vásárt ütni: erre Nagy Lajos soha se volt hajlandó.
Dusán azonban nemcsak a szent-széket szedte rá; Lajost is iparkodott kijátszani. Csalfa játékának egyéb czélja nem volt, mint időt nyerni a törökök által is mind közelebbről fenyegetett Szerbia előnyére. Lajos király tehát elhatározta, újból megindítani Dusán ellen a háborút és azt nagy nyomatékkal folytatni. Szándéka volt megkérni a pápát, hogy keresztes háborút hirdessen a félhitű szerbek ellen, s engedélyt kérni tőle, hogy a Magyarországból befolyó pápai tizedet további három évre e czélra fordíthassa. Követet is küldött, levelet is írt a pápához e végből.*
«Nuper – írja VI. Incze pápa Lajos királynak – te nobis per tuos nuntium et litteras intimante, quod tu regnum Rassiae invadere proponebas, et supplicante nobis, ut tibi… verbum crucis… proponi in regno tuo et certis aliis partibus mandaremus.» (THEINER, Monum. Hung. II 21. l.)
Sereget is azonnal gyűjtetett s azt leküldötte Szlavoniába, hol a leérkezett első csapatok már az 1355. évi deczemberben megkezdették miveleteiket. Clissa váralját, a felső kaput és Opraczk nevű fellegvárat elfoglalta Lindvai Miklós bán; csak a sziklát bírta megtartani Palmano a szerb czár nevében, kinek, mint testvérének, Mladen özvegye, Leljka átengedte. A bán az elfoglalt részeket azonnal megerősítette, s – úgy látszik – nem sokára a sziklát is hatalmába kerítette – néhai Subic Pál brebiri gróf erősségeivel együtt; hatalmába ennek leányát és unokaöcscsét is.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 369. 377. sz.
Közben, 1355 deczember 20-án Dusán meghalt ugyan, de Lajos király a szerb hadjárat eszméjét mindamellett egy darabig még föntartotta. Bizonyítéka ennek az, hogy a szent életű pattii püspök előtt így nyilatkozott. Hogy aztán Velenczére kerűl a sor, az se lehetett titok. Ezért kötött szövetséget Albert osztrák herczeggel tíz évre, továbbá IV. Károly császárral, ki őt Magyarországon e végett meglátogatta, s egyebek közt Lajos bajor herczeggel is.*
FEJÉR, CD. IX/II, 484. – Mittheilungen, VIII, 245. 256.
De világos, hogy előbb szerb oldalról kellett biztosítania magát. – 1356. évi januárban a magyar és szláv csapatok száma a velenczeiek nagy rémületére mind inkább szaporodott Horvátországban.* Lajos király maga is a háború színhelyére készűlt, és megérkeztét Zágrábba a bőjt derekára (márczius 30.) jelezte.
Anjouk. dipl. Eml. II, 372. sz.
Hogy a hadjárat aztán mégis nem Szerbia ellen, hanem Velencze ellen indúlt meg: némely történetírók Lajos eljárásában álnokságot véltek fölfödözhetni. És nem lehet tagadni, hogy egyik-másik körűlmény Lajos ellen látszik tanúskodni s igazságot szolgáltatni Velenczének, mely őt kétszínűséggel vádolta a világ előtt. De Lajos jelleméhez a kétszínűség nem fért, és hiszem, sikerűlni fog valószínűvé tennem, hogy a támadás Velencze ellen később és méltó okokból fogamzott meg lelkében. E támadásra közvetlenűl annak kezdete előtt Velencze adott okot, míg a szerbek elleni háború elhalasztását nagy, időközben történt események tették lehetővé.
