VIII. Dalmátország visszakerűl a magyar koronához.
VIII. Dalmátország visszakerűl a magyar koronához.
HÁBORÚ maradt hát a jelszó jövőre is. Az olasz harcztérről adataink hiányossága miatt nem sokat közölhetünk. Vásári, másként Monoszlai Tamás, az esztergami érsek fivére, ki Treviso ostromát tovább folytatta, több ízben győzedelmeskedett az ellenségen. Egyszer vissza verte a kirohanó őrséget, és a város kapui előtt megcsapta. Másszor Trevisohoz közel ezer gyalogból és hatszáz lovasból álló csapatot vert szét, sokat közűlök foglyúl ejtvén.*
Ez ütközet, melyet a küküllei főesperes itt szőtt be, valószínűleg későbbre teendő s egy azzal, melyet Cortusi Zára bevétele utánra tesz, és mint Velencze utolsó fegyvertényét így említi: «A velenczeiek az ösztön ellen is tusakodván, Nervesa vidékére 600 lovast és 1000 gyalogost küldének, hol ezek nagy zsákmányt ejtettek. A magyarok azonban Conegliánoból eléjök kerűltek, nehogy Trevisoba szállíthassák zsákmányokat. Kétszázat közűlök lekaszaboltak, a többit futásba keverték és mintegy ötven szekér fegyvert küldöttek Padovába. Történt pedig ez 1358 január 14.»
Harmadszor a Brentánál cselekedett meg igazi huszáros merényt. A velenczeiek tudniillik zsoldba fogadták a nagy német kompániát, melynek – ha nem csalódom Landau gróf volt kapitánya. A kompánia vicenzai terűleten várta, míg a Brenta folyó leapadván, átkelhessen és rendeltetése helyére juthasson. Nem várakozott addig a magyar vezér, hanem átúsztatta csapatait a mély folyón, a német zsoldosokat leverte, elfogta, lovaiktól, fegyvereiktől megfosztotta, aztán zsoldos szokás szerint útjokra bocsájtotta. Ez alkalommal azonban a magyarok közűl többen, köztük Pál vitéz, Chelfia János fivére * a folyóba vesztek.
Úgy vélem: az Ákos nb. Celenfia Sándorfia János, ki Zach Felicziánt megölte, fivére volt a szóban forgó «Paulus germanus Johannis filii Chel miles»-nek. (Budai Krónika 314. l.)
Juniusban Kont Miklós, az új nádor, hozott új hadakat, melyek kivált a Terra Ferma éjszaki vidékén működtek. E hadak elfoglalták Serra-Vallét, mely kitartón védte magát, és csak a velenczei kormánytanács engedelmével, miután kifogyott mindenéből, adta meg magát. Elfoglalta Mestrét is, melynek erődítményei nem valának készen. Castel-Francot ellenben, noha a padovaiak gépeikkel és hadi népökkel segítették, bevennie nem sikerűlt. Azonképen sikertelenek maradtak az újabb békealkudozások, melyek Carrara Ferencz közvetítésével a nádor és a velenczeiek követei: Giustiniani Márk, Contareno Endre és Benintendi közt Padovában folytak. – Ármányaival, melyeknek Velenczében talajt keresett, szintén felsült a nádor. A tízek tanácsa halálra ítélt egy Marco de Donando nevű polgárt, kit a vele való titkos alkudozások miatt hazaárulással vádoltak, az elítélt fiát pedig örökre száműzte.
Hasonló váddal illettek egy Jacobino de Papia nevű velenczei polgárt. (1357 szeptember, 15. 20.)*
ÓVÁRY Regestái 72. 73. 74. sz.
Kont Miklós szeptember 21-én eltávozott Castel-Franco alól és a hadnagyságot átadván Vásári Miklós érsek testvérének, Tamásnak, visszatért Magyarországba. Lajos király azonban, nem tudni mi okból, valószínűleg mert a hadjárat eredményével nem volt megelégedve, haza szólította Tamás vitézt és Hémfia Benedeket küldötte helyébe. Erről annyit olvasunk, hogy az ellenséget több ízben megverte, sokáig azonban nem hadnagykodott, minthogy a király visszaküldötte Vásári Tamást, ki az elfoglalt terűletet és erősséget vitézűl megvédette ugyan, de Velenczét teljesen megtörni nem bírta.
Nem is itt dőlt el a hadjárat sorsa, hanem a dalmát harcztéren, hol a főcsapást Velenczére magok a dalmát városok, nevezet szerint Zára mérte.
A dalmát városok védelmére, bízván tengerparti fekvésökben, és minthogy minden erejét a Terra Fermára kellett fordítania, Velencze kevés gondot viselt.
Csúzi* János bánnak Dalmácziában visszahagyott horvát hadai, hajóik nem levén, folytatták eddigi hadviselő szokásaikat, melyek ez alkalommal czélszerűeknek bizonyúltak. A velenczei urasághoz szító városok terűletét be-bekalandozták, tűzzel-vassal pusztították, a termést zöldjében lekaszálták, szőllőket, olajfákat kiirtottak és elraboltak, a mit értek, mindent a városok faláig. Segítségökre jöttek hívatlanúl is a tengeri kalózok, kik a víz felől és a szigeteken hasonlóképen mívelkedének. A kárvallott városok végre megelégelték a sok rontást, főleg miután tudomásokra jutott, hogy Velencze a békealkudozások folyamán különben is föladta őket. Elhatározták tehát, hogy őket nem fogja árúba bocsátani senki, hanem jószántokból térnek vissza «természetes urokhoz», a magyar királyhoz, ki amúgy is közelökben tartózkodott.
Okmányaink Chuz-nak, az olaszok Zuus-nak írják nevét, kérdés: helyesen írjuk-e Csúzi-nak?
Hogyan hajtották végre Spalato és Trav városok elhatározásokat, egykorú följegyzések után a következőben adjuk.
A spalatoiak látván, hogy természetes urok naponkint megtámadja és károsítja őket, a velenczei uraság alatt pedig, melynek szerződésileg – föntartván mindig a magyar korona jogát – meghódoltak, nincs semmi keresetök és iparkodásoknak semmi gyümölcse, és hogy a velenczeiek se meg nem védik őket, se pénzt nem kölcsönöznek, se semmi segítséget nem nyújtanak nekik: saját jóvoltukra gondoltak és arra, hogyan térhetnének vissza természetes urokhoz mentül tisztességesebben, veszély és kár nélkűl. Megbeszélvén az ügyet a traviakkal és mindent megfontolván óvatosan, véghez vitték szándékukat 1357. évi julius hava 8-án szombaton hajnal hasadtakor.
Éjjel (péntekről szombatra) összegyűlekeztek a szent Domnius templomában, őröket állítván az útakra, kik a velenczeiek zsoldosait elfogják, nehogy tervök kiderűljön és híre a grófhoz jusson, ki az időben Quirino János vala. Miután a lakosok fölfegyverkezve együtt valának, egy részök elment a sütők kapujához, azon zászlóalj elfogására, mely a kapu közelében szállásolt; más részök a Staronina útczába indúlt, azon vidékre, hol a lándzsa-játékot szokták tartani, hol a másik zászlóalj tanyázott. És mind két zászlóalj katonáit elfogták, nem ejtvén bennök sérelmet, és ideiglenesen bezárták őket a szent Máté és szent Tamás templomokba, nehogy útban legyenek. A város kapitányai pedig, kiket akkor választának, elmentek a község palotájába, hol a gróf, Quirino János úr lakozék. A gróf hallván az útczai zajt, az ablakhoz állott, és megismervén Madius Mikhást, a fegyveres nép kapitányát,* kérdé tőle: Mi ez, micsoda fegyveres nép ez? Mire Madius felele: «Ez a nép a spalatoi nép és a spalatoi nemesek, kik megadják magokat törvényes uroknak, s tőled a város kulcsait kívánják.» A gróf pedig fölemelvén kezét az ég felé «Dicsértessék az Úr!» ezt rebegé. (Azért mert tudta, hogy e lépés a nemesek vesztére viszen, valaminthogy rövid időn az előkelőket csakugyan száműzték a városból.)
És a korírót, kinek valószínüleg e leírást is köszönhetjük.
A gróf azonnal átadta a város kulcsait Madiusnak, kérvén őt, ajánlaná féltett személyét és családját a nemességnek. Madius ismervén a nemesek szándékát, válaszolá «Ne féltsed se fejedet, se családodat, se vagyonodat; elbocsátunk tisztességesen, sérelem nélkűl». Mire a gróf is megnyugodott, a nemesek is helyeselték Madius nyilatkozatát, mert szándékok szerint beszélt.
Így kerítették a nemesek Spalatót hatalmokba Lajos király számára.
80. TRAU. A TEMPLOM PORTALÉJA.
Minthogy pedig előre meg volt beszélve a traviakkal, hogy azon éjjel hasonlóképen cselekesznek, mint a spalatoiak, s a spalatoiak azt hitték, hogy minden akképen történt, mint megbeszéllették vala: még az éjjel elküldötték egy emberöket, ki napkelet előtt megérkezett Travba, és elbeszélte, Spalatoban mik történtek. Hanem a traviak nem tőnek még semmit, mert aggasztó gondolataik támadtak.
Most tehát megvárták, míg grófjok, Bembo Márk úr, kiment a városból misére a barátokhoz, mint ez mindennapi szokása vala. Ekkor elzárták a várost, és nem engedték, hogy a gróf visszatérjen. Látván pedig Bembo úr kizáratását és az árulást, útnak eredt szolgáival Spalato felé. Ekkor megsúgták neki némelyek, hogy Spalato is föllázadt a velenczei uraság ellen. Kiknek ő felele: «Mindegy; én voltam a múlt években a spalatoiak grófja, és inkább kívánok köztük halva lenni, mint élve a traviak közt». És tovább sietett útján, kit a spalatoi polgárok és nemesek tisztelettel fogadtak. Aztán nehány napig mindkét gróf Spalatóban tartózkodott, míg három gálya érkezett a kikötőbe, hogy fölvegye a két grófot, kiktől a spalatoiak illő tisztelettel, minden szeretettel és emberséggel bucsúztak el.
Ennek utánna a spalatoiak késedelem nélkűl követeket küldének Lajos királyhoz: Hugolino érseket, Petracche Gergelyt és Leonis Theodózt, és velök mentenek számosan a fiatalok közűl, apródképen szolgálatokra levén. Lajos király kegyesen fogadta őket és kegyelmesen végzett velök, megerősítvén a magyar szent királyok által adott szabadalmakat és kiváltságokat, melyek után Spalato idő folytán fölvirágzott, jóllétnek örvendett, és a polgárok jól éltek Lajos király uralma alatt.*
Anjouk. dipl. Eml, II, 389. sz. – V. ö. VILLANI Máté, l. VII, c. 82. MONACIS Lőrincz, 1. VI, p. 3. – SCHWANDTNER, III, 657.
81. SZÓSZÉK A TRAUI EGYHÁZBAN.
Az adott példáról hímet varrva, a többi dalmát városok, a mélyen megalázott Zára is fölemelte fejét, és nagyon megkívánta a magyar uralmat. A magyar király hadai régebben ostromolták e várost. Az ostromlók közt valának Carrara Ferencz segélyhadai, német zsoldosok, kik, előbb Dalmácziában Velenczének szolgáltak és helyismerettel bírtak. A zárai száműzöttek természetesen szintén közreműködtek, hogy az ostromlók és ostromlott polgárok közt egyetértés keletkezzék. Ez egyetértésből kifolyólag a zárai szent Mihály templomának apátja lajtorjákat állítva a falak alá, bevezette az említett németeket, kik kapitányok, az ifjabb ELLERBACH Konrád (másként Puppli) példájára vitézűl harczoltak a velenczeiek zsoldosai, németek és francziák ellen és kényszerítették őket visszavonúlni a várba, mely ismételt ostrom daczára is, csak a békekötés után adta meg magát. Történt pedig Zára visszavétele 1357 szeptember 17-én, mely alkalommal a derék Ellerbach súlyosan megsebesült és sebében meg is halt.* A velenczei signoria pedig Zára grófján, Falieri Mihályon, hűtötte bosszúját. Gyávasággal vádolták, súlyos pénzbírságra, egy évi börtönre és örökös hivatal-vesztésre ítélték.
Konrád fiait I. Lajos király azzal vígasztalta meg, hogy Vas vármegyében a monyorókereki uradalmat új adomány czímén megerősíté. Kihalt a Monyorókereki Ellerbach vagyis Elderbach-család 1499-ben. (NAGY IVÁN, IV, 22.)
Lajos király aztán Nona ostromával bízta meg Csúzi János bánt. De a velenczei őrség, Giustiniani János gróf parancsa alatt, keményen védte magát, és csak nagy későn, az éhség által késztetve, adta meg magát.
Nona ostroma közben 1357 deczember 14.-én * Sebenigo is megadta magát, elűzvén grófját, Giustiniani Andrást. Csúzi János bán biztosította e várost is régi szabadságáról és levelét Lajos király deczember 15. megerősítette.
In obsidione civitatis None die XIV. m. decembris, keltezi Csúzi János bán levelét. (FEJÉR, CD. IX/II, 652.)
1358. évi januárban Brazza is elpártolt Velenczétől, s ugyanakkor az almissaiak, spalatoiak és traviak megtámadták Farot, felgyújtották és elfoglalták. Grófja, Cornaro Miklós, a várban kényszerűlt megvonni magát.*
KATONA, Hist. Crit. X, 197. 204.
82. SZENT SIMON KOPORSÓJA ZÁRÁBAN (ELŐ-OLDAL).
E veszteségek végre megtörték Velenczét. VI. Incze pápához folyamodott, hogy békét közvetítsen közte és a magyar király között. Delfino János doge 1357 november 28-án küldé követeit: Trevisano Pétert, Gradonico János és De-Ravignanis Benintendit, a köztársaság korlátnokát, Zárába a magyar királyhoz, és száz lira bírság terhe alatt megparancsolta nekik, hogy a kiszabott határnapra végezvén, Velenczébe visszatérjenek.* A víz – mint mondani szokás – szájába folyt.
ÓVÁRY Regestái 75. 76. sz.
83. SZENT SIMON KOPORSÓJA ZÁRÁBAN (HÁT-OLDAL).
Lajos király a béke föltételeűl szabta, hogy Velencze Dalmátország birtoklásáról örökre lemondjon.
Midőn a velenczei tanácsban e föltétel elfogadása iránt tárgyalának, élénk vita keletkezett azok közt, kik mindenek előtt a köztársaság hatalmi állását kívánták föntartani, s azok közt, kik idejét látták annak, hogy az áldozatoknak határt szabjanak, és az államot fenyegető végső veszélytől megóvják. A pártok szóvivői előhoztak minden indokot, hogy nézeteiket érvényesítsék. A lealázó béke ellenei igyekeztek a veszélyt kisebbíteni és nagyítani az áldozatokat, melyeket a béke követel. A béke embereinek sikerűlt ellenfeleik érveit megczáfolniok. Hangsúlyozták, hogy Velencze nem rendelkezik annyi fegyveres erővel, mennyivel síkra szállhatna a magyar király hadai ellen. Kimutatták, miszerint a köztársaság csak egy úton, módon szedheti össze erejét, izmosulhat erőben, épülhet újra föl s ez út, ez eszköz a kereskedelem. A kereskedelmet pedig csak a béke biztosíthatja, melyet ha ma meg nem kötnek, kérdés: megtehetik-e holnap. A köztársaság hatalmi állása nem azon épült föl, hogy minden ügyeiben szerencsés volt, hanem mert vezetői bölcsek valának mindenkoron és számolni tudtak a viszonyokkal. A bölcseség pedig a tényleges helyzet fölismerésében áll. Úgy látni a viszonyokat, mint szeretnők, hogy legyenek, gyöngeség. Semmi sincs elveszve, ha a köztársaság meg van mentve, ha ideje van pótolni a veszteségeket.
84. ARBE. DOMBORMŰ SZ. KRISTÓF EREKLYETARTÓJÁRÓL.
Ez érvek túlsúlyra vergődtek. A béke megköttetett, és Lajos király Zárában a szent ferenczrendiek sekrestyéjében, 1358. évi február hava 18-án megesküdött reá a következŐ feltételek mellett:
Velencze lemond egész Dalmátországról, azaz a Quarnero-öböl közepétől Durazzo határáig minden általa bírt erősségről, városról, terűletről, szigetről, kikötőről, valamint minden jogáról, melyekkel ezekre bírt vagy bírni vélt; nevezet szerint: Nona, Zára, Scardona, Sebenigo, Trav, Spalato és Raguza szárazföldi városokról, valamint Ovsero, Cherso, Veglia, Arbe, Pago, Brazza, Lesina és Corzola szigetekről, minden hozzá valókkal együtt. Velencze lemond Dalmát- és Horvátország czímeiről, melyeket a velenczei dogék eddig használni szoktak volt. Lemond továbbá minden jogorvoslatról, hogy e tartományokat valaha visszaszerzi. Ünnepélyes esküvel ígéri, hogy ez országok belügyeibe avatkozni nem fog.
82. SZENT SIMON KOPORSÓJA ZÁRÁBAN (FELNYITVA).
Viszont ígéri Lajos magyar király, hogy mindazon várakat és helyeket, melyeket Treviso, Ceneda és Istria terűletén elfoglalva tart, visszabocsátja; olyképen azonban, hogy a doge Lajos ottani barátjait, megbocsátván az ellene vétetteket, kegyesen fogadja.
86. KANIZSAI ISTVÁN PECSÉTJE.
Körirata: S(igillum) STEPHANI x EP(iscop)I x ZAGRABIE ET x REGNI x SCLAVONIE x VICAR(ius) x LODOVICT x G(e)N(e)RALIS x
A tényleges átadásnak huszonkét nap alatt, a békelevél keltétől számítva azokat, kell hogy megtörténjék. A hadi foglyok kölcsönösen szabadon bocsáttatnak. Mindkét fél teljes hajózási és kereskedelmi szabadsággal bírjon. A kalózokat, tengeri rablókat egyik se veszi oltalmába. Ha ki e béke ellen vétene, várat, várost, terűletet elfoglalna: azt a sértett fél jelentse föl a szent-széknek, mely egy hónap lefolyása alatt az ügyet megvizsgálni, pörösködés nélkűl a vétkest elítélni és ítéletét végrehajtani fogja.
Ha valamely kár vagy sértés esnék, tartozzanak az illetők ugyancsak egy hónap alatt elégtételt szolgáltatni. Mindazonáltal az ilyesmi a békét meg nem töri.
A békébe befoglalták a szerződő felek szövetségeseiket is. Lajos király megemlített szövetségesei valának: Miklós aquilejai patriarcha, Carrara Ferencz Padova ura, Albert és Menyhért görczi és tiroli grófok, Gáspár atya cenedai püspök, továbbá Biachinus de Porciliis, Della Parte Ferencz, a De-Vonico nemesek, Guezellonus de Camino, a Collaltoi grófok, Della Scala Can Grande Verona fejedelme és testvérei; végre Feltre és Belluno birodalmi városok. A velenczeieké: Ulricus de Bayfinberg és Colentini.*
Lajos király eskütársai valának Kanizsai István zágrábi püspök, Péter bosnya püspök, a királyi kápolna ispánja, László választott veszprémi püspök, néhai Geletfia Miklós nádor fia, Cornuti Baudo a sz. János lovagrend vránai perjele, Szécsi Miklós országbíró, Csúzi János dalmát és horvát bán, Miklós a királyné tárnokmestere, István pozsegai és zalai vármegye-ispán, Lőkös (a Tót Lőrincz fia) a királyi étekfogók és pinczések mestere, Bebek István liptói főispán, Druget Miklós zemplényi ispán és világosi várnagy, Domokos néhai Geletfia Miklós nádor fia, draguni (alias: draguli, drégelyi?) várnagy és honti vármegyei ispán, Miklós úr a király titkos jegyzője, Vilmos úr, a későbbi pécsi püspök, a király tanácsa és Györgyi (de Georgio) Ferencz vitéz. Mint tanúk pedig jelen voltak: Gergely váradi őrkanonok és jogtudor, Laczkfi István néhai vajdafia Miklós, De-Lupis Bonifácz pármai vitéz, De-Leone Chetho (Ferencz) padovai polgár és Ser Bertolo Orso, a velenczei doge jegyzője.
Elvégeztetvén Zárában Lajos király részéről a békekötés megerősítése, kirendelte Kanizsai István zágrábi püspököt és Szécsi Miklós országbírót, hogy Velenczébe menjenek, ott a dogenak és hittársainak esküjét átvegyék és a magyar hadak által elfoglalt velenczei várakat és városokat kiadják. A doge a szent Márk templomában február 25-én huszonkét előkelő velenczei főúrral együtt erősitette meg esküjével, melyet a magyar király megbizottjai kezéhez esküdött, a békekötést, mely ünnepélyes alkalommal tanúképen két magyar kanonok, Pál zágrábi őrkanonok és László budai kanonok, is jelen volt.
Lajos király pedig szétküldötte a jó hírt, a magyar dicsőség hírét Europa fejedelmeihez és megkérte őket, hogy a zárai békekötést hirdessék ki fővárosaikban.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 501–523. lap.
A zárai békekötés emlékére ajánlotta föl Erzsébet királyné sz. Simon ezüst koporsóját, e nagyszerű művet, melynek párját hiába keressük az osztrák-magyar monarchiában.
