VII. Sikertelen békealkudozások.
VII. Sikertelen békealkudozások.
LAJOS király serege alkatrészeire nézve magyarokon, kúnokon, tatárokon és szlávokon kívűl, nem jelentéktelen részben németekből is állott, kik a nagy királyt, mert tudott nyelvökön beszélni, zsolddal és ajándékkal bőven ellátta őket, híven szolgálták, Conegliano, Asolo, Ceneda és Quero elfoglalásánál segítségére voltak. Aztán átkelvén a Piaven, Trevisót szállotta körűl a magyar sereg.
Nem kis zavarban volt Carrara Ferencz, Padova ura és Velencze lekötelezettje, midőn a nagy magyar sereg tőszomszédságában mutatkozott. Védelembe helyezte ugyan a hegyszorosokat és városait, de mert belátta, mennyire elégtelen e rendelkezése, fényes követséget küldött a magyar király elé, melyet ez ünnepélyesen fogadott. A magyar lovasság szintén át-átment a padovai terűletre requirálni, de se nem ölt, se nem gyújtogatott.* Carrara három napig tanácskozott embereivel, végre is arra határozta el magát, hogy Lajos király fölajánlott szövetségét elfogadja. Példáját számosan követték a szomszéd kisebb urak közűl, kiknek neveit alább soroljuk elő. A szövetséget a magyar király és Padova ura 1356 julius 30-án kötötték meg. E kötésnek nagy hasznát látta Lajos király, mert kivált Carrara volt, ki a magyar sereget eleséggel ellátta.
Mondja dícséretére CORTUSI, Padova korírója.
Viszont Lajos király, hogy megóvja Padovát a száguldó katonák pusztításaitól, saját népével őriztette a padovai határon az átjárókat; halálbüntetés alatt tiltotta meg a rablást padovai terűleten, és megengedte a benszülötteknek, hogy fegyverrel védhessék vagyonukat.
Treviso ostroma azalatt nem nagyon haladt előre. A várost és várat a velenczei tiszttartók ketteje: Delfino János és Loredano Pál vitézűl védték, ellenben Giustiniani, a harmadik tiszttartó, sokkal gyöngébbnek tudta magát, hogysem föladatához képest kirohanni s az ostromlókat megtámadni merészelte volna.
Ekközben (1356 augusztus 8.) Gradenigo János, a velenczei doge, meghalt. Utódjáúl, hadértő emberre levén szükség, a velenczeiek egyhangúlag ugyanazon Delfinot választották meg, ki Trevisoban a védelmet intézte. A kormánytanács Lajos királyhoz folyamodott, hogy megválasztott herczegét szabadon engedje átmenni Velenczébe, amit Lajos – megadván a távozónak az illő tiszteletet, lovagiasan megengedett.*
Így CORTUSI és GATARI; ellenben CARESINI, a Dandolo-Krónika folytatója azt állítja, hogy Lajos nem akart a kormánytanács kérelmére hajolni, és Delfino átszökött az ostromlók táborán. E versio kevesebb hitelt érdemel,
76. DELFINO JÁNOS DOGE ARCZKÉPE.
Lajos király, ki Treviso ostromát maga vezette, itt nem kis veszedelemben forgott. Baldachino Julián, trevisoi nemes, világlátott kalandor, ki útazásaiban magyarúl, tótúl és németűl megtanúlt, ki-beszökött Trevisoba és kileste Lajos életrendét, hogy tervét, mely nem állott kevesebből, hanem hogy a magyar királyt élve vagy holtan a velenczések kezére kerítse, véghez vigye. Ezt nem tartotta lehetetlennek. Lajos király ugyanis, miután a csapatokat Treviso ostrománál reggelenkint elrendezte, visszavonúlt egy órára Acieto nevű majorba, s annak kertjében egymaga, háttal a Sile folyócskának ülve, olvasta levelezéseit. Jeles csolnakász levén Baldachino, úgy tervezte, hogy éjjel a Silen fölevez két társával és elbúvik a partszéli sűrű bozótba, aztán az alkalmas pillanatot kilesve, hurkot vetnek a király nyakára, a vízbe rántják és tovább eveznek. A folyó mélysége miatt lovas nem lehetett volna a király segítségére, csolnak pedig kéznél nem volt.
Baldachino ajánlatot tett ez iránt a trevisoi előljáróknak, tizenkétezer aranyat és Castelfranco várát kérvén jutalmúl, ha merénye sikerül. Trevisoból Velenczébe utasították a signoriához; minthogy azonban a módot, melylyel tervét véghez akarta vinni, elárulni nem akarta, innen is elutasították. A békekötés után Lajos király értesült a dologról; hihetőleg lovagiasságuk feltüntetésére magok a velenczések értesítették felőle. Magához hivatta tehát ez embert Budára és elmondatta vele kalandos tervét. «Biz ez így megeshetett volna», felelé a király, aztán paripákkal és sólymokkal megajándékozván az embert, útjára bocsájtá.
Hallott-e a veszélyről, melyben Lajos forgott, nem-e? az osztrák herczeg féltette Lajos király életét és rábírta őt, hagyja el a tábort és jőjjön haza.* Valószínűbb azonban, hogy a pápai követek megérkezése késztette Lajost arra, hogy átruházván Tamásra, Vásári Miklós (kit mások Monoszlainak neveznek) esztergami érsek testvérére a hadsereg vezérletét, Budára indúljon. (Augusztus 23.)
A zwetli Krónika az 1356. évhez. (RAUCH, Scriptt. rer. Austr. II.)
A király távozta után a velenczeiek vissza akarták foglalni Coneglianot, de sok leesett állal és vérbe borúlt fővel kényszerültek visszavonúlni. Hasonló sors érte azokat, kik Friaulba törtek, az aquilejai patriarcha birtokára, mire a patriarcha csapatait szintén Treviso ellen küldötte. Itt az ügyek igen rosszúl állottak Velenczére nézve. A lakosok is összeesküvést szőttek, mely egy éjjel a várost átadni czélozta. Hanem november 4-én az összeesküvőket elfogták, nyolczat közűlök felakasztottak, és több egyházi férfiút, kik szintén belekeveredtek az ügybe, átadták elüljáróiknak, megfenyítés végett. De a szükség mégis már megadásra kényszeríti vala a várost, midőn november 11. napjától 1357 ápril 10. napjáig tartó fegyverszünetet kötöttek a hadviselő felek.*
A velenczei államtanács már 1356 szept. 9-én hajlandó az uti possidetis elve föntartásával a fegyverszünetet elfogadni, miről Frankói Miklós, kalocsai érseket, Lajos király helytartóját értesítette. Lajos királynak Zágrábban, 1356 október 28-án kelt nyílt levele közzé teszi, hogy VI. Incze pápa követeinek közbenjárására a sz. Márton napjától husvétig tartó fegyverszünet megköttetett azzal, hogy mindkét fél az általa bírt városokat és várakat megerősítheti. (ÓVÁRY Regestái 67. és 69 sz.)
A pattii püspök tudniillik és a fermoi,* kiket a pápa, hogy békét kössenek a magyarok és velenczések közt, követeiűl küldött, megérkeztek Velenczébe. Itt kijelentették, hogy a béke csak úgy jöhet létre, ha Velencze visszaadja Spalatot, Sebenigot, Traut és Skardonát. A signoria e jegyzékre ugyan nem adott határozott választ, de mert a békére hajlandóságot találtak, folytatták a püspökök útjokat Budavár felé. Útjok két táboron vezette őket keresztűl. Sok gúnyt és károsítást kellett szenvedniök, míg a kapzsi és vad zsoldosok sorain végig haladtak. Annál ünnepélyesebb fogadtatás várta őket a «szelíd és vallásos» magyar király, az egyház hű fia részéről. Átadták a zászlót, melyet a szent atya Lajosnak, mint az egyház kapitányának küldött. Nehezére nem esett, kivált a szent életű és ékes szóló pattii püspöknek, a királyt Velencze iránt békére hajlítani, sőt Lajos király azon fogadását vennie, hogy személyesen vezet keresztes hadat a szent-földre, minek jeléűl az egyház zászlaját elfogadván, a szent kereszt jelét a püspök által ünnepélyesen magára engedte tűzetni.
MAZZERIO csak a pattii püspököt említi ugyan, mivel azonban a fermoi püspök szintén pápai követ volt (ÓVÁRY Regestái 65. sz), föltettem, hogy együtt működtek.
Nagy tisztelettel távoztak aztán a pápai követek a magyar királyi udvarból Velenczébe, út közben a magyar hadak által is nagy becsülettel tiszteltetvén. Velenczében a herczegi palotába szállottak. Ki szívesen, ki kedvetlenűl fogadta őket, a mint t. i. a harczias vagy a békés párthoz tartozott valaki. A tanácsba hívatván, előadták, hogy jóllehet igen hatalmas a magyar király, Isten mégis békére hajlította szívét. Kész átengedni Velenczének egész Dalmácziát, magát Zárát is; kész megbocsátani minden sértést és barátságot kötni vele, de e barátság jeléűl tartozzék Velencze évenkint egy fehér lovat küldeni neki.
Ez együgyű beszéd értelme pedig nem lehetett más, minthogy adja magát Velencze a magyar korona főhatósága alá. Hallván ez előterjesztést a signoria, nem kis vihar keletkezett benne; és «mert az értelmetlenek többségben valának», a föltételt el nem fogadták. A pattii püspök sóhajtott és megjósolta, hogy majd hátrányosabb föltételekre is rááll még Velencze.*
MAZZERIO, i. h. c. IV.
Időközben, úgy vélem márcziusban, elérkeztek Velenczébe Lajos király követei a végett, hogy a béke iránt értekezzenek. A követség feje Szécsi Miklós volt; tagjai közűl csak Gergely váradi őrkanonokról, kit genuai követségéből ismerünk már, és a záraiakról történik említés, kiket Lajos király azért küldött a tárgyalásokhoz, hogy saját városuk érdekeit képviseljék.*
Egy Udinében föltalált kézírat megőrizte a tárgyalások menetét. Rendkívűl érdekes e jelentés nyomán elindúlni. Megbecsülhetetlen darab korrajz tárul szemünk elé ez adatokból, melyek a magyar és velenczei diplomaczia képét nem körvonalakban, hanem élénken színezve tüntetik föl.
)
– Nem régen ti velenczeiek, – így kezdették meg a magyar diplomaták tárgyalásaikat, – Magyarországon valátok,* hogy fölséges urunkkal királyunkkal egyezkedjetek Dalmátország iránt. Akkor, ha azt kívántuk tőletek, adjátok elő jogaitokat, melyeket Dalmácziára bírni véltek, azt válaszoltátok, hogy okmányaitokat magatokkal nem hoztátok. Az egyezség pedig nem sikerült némely eltérések miatt, első sorban Zárára nézve, melyeket elintézni nem lehetett, mert azt mondottátok, nincs kellő utasítástok. S így tisztába jönni nem tudtunk. Urunk királyunk tehát, nehogy kevésbbé lássék a békés kiegyenlítést áhítani, elküldött bennünket ide, hol módotokban van megfelelni kérdéseinkre, s utasitások hiányáról se panaszkodhattok, hisz nagyságos herczegtek véleményét minden perczben megérthetitek.
A velenczei tanács 1356 deczember 2-án Contareno Endrét, Faletro Mihályt és Bonintendit küldötte volt Magyarországba, a Nagy Lajossal megkezdendő béketárgyalások ügyében. (ÓVÁRY Regestái 71. sz.)
Finoman kitérve az egyenes válasz elől, mely aligha lehetett volna kielégítő, viszonzák a velenczeiek: Távol legyen tőlünk, hogy perlekedjünk veletek, kedves vendégeinkkel; a jogfirtatás pedig feleselésnél egyébre nem vezetne. Hagyjuk tehát a meddő jogkérdést és térjünk át a dolog velejére, meghallgatván küldőtök óhajtását.
E fölhívásra a magyarok igen tisztességesen urok nevében azt kérték: adják vissza a magyar koronának Dalmátországot minden városával s a hozzá tartozó részekkel, minthogy a magyar korona e tulajdonát jogtalanúl bírja Velencze.
A velenczei diplomatáknak másodszor is visszavonulót kellett fujniok. A magyar előterjesztést igen általánosnak mondották. Mióta a magyar király és Velencze közt viszály támadt, sokszor hangzott ez óhajtás, de tárgyalásába Velencze, ugyancsak általánossága miatt, soha bele nem bocsátkozott, hanem azt részleteire osztotta föl. Ha a magyar követeknek tetszik ott fogni föl a tárgyalás fonalát, hol az Magyarországon tárgyaltatván, megszakadt, készséggel járulnak hozzá, és igyekezni fognak a magyar király kívánságait teljesíteni.
Azonban a magyar követek nem akartak a megszakított tárgyalások fölvételébe egyezni; hisz ha a király a tárgyalásoknak Magyarországon megkezdett irányával meg lett volna elégedve és beérte volna az ajánlatokkal, melyeket neki Velencze annyiszor tétetett, megkötötte volna már a békét Magyarországon és nem küldötte volna Velenczébe követeit.
E fölött egy darabig feleseltek a békeszerzők egymás közt; de mert a velenczeiek tágítani nem akartak, kényszerítve voltak a magyarok «általános» követelésöket leszállítani a következő hat városra: Zárára, Nonára, Spalatora, Scardonára, Sebenigora és Travra.
Négy város átadásában megnyugodtak volna már a velenczeiek, de Zárát és Nonát nem engedhetik, mondák. E két várost jó szerével oda nem adhatják, mert ezek elvesztése elviselhetetlen volna reájok.
Igen? viszonzák a magyarok igen udviarasan, de nem minden gúny nélkűl, – első ajánlatunk általános, a részletes pedig elviselhetetlen reátok. Halljuk tehát a ti ajánlataitokat? Mire a szívós velenczések ismét visszatértek számtalanszor ismételt pénzbeli ajánlataikra, melyekre a magyarok érdemlegesen nem is válaszoltak.
Erre nehány nap tétlenűl durczáskodással tölt el. A békepárt Velenczében nem volt elég erős, a köztársaság nem kellően megtörve. Másrészt a magyar követek ismervén urok békés hajlamait, mindenképen eredménynyel kívántak távozni. Tanácskoztak tehát és a következő hét pontból álló ultimatumot terjesztették Velencze elé:
1. Velencze engedje vissza a magyar királynak Spalato, Trav, Sebenigo, Scardona és Nona városokat.
2. Zárát és Dalmátország többi részét bírja tovább is mint hűbért a magyar királytól, és évenkint minden helytől adót fizessen jogelismerés fejében a magyar királynak. Zára városát szigeteivel s a hozzá tartozó földterűlettel együtt helyezze vissza azon állapotba, melyben volt a háború előtt. A várat, melyet Zára féken tartása végett épített, bontsa le.
3. A zárai polgárok, kik Lajos király hívei valának, most hontalanúl, többnyire a magyar királyi udvarban időznek, szabadon visszatérhessenek, javaik visszaadatván. A város pedig kapja vissza mindazon kiváltságait és szabadságait, melyeket Mladen bán idejében élvezett.
4. Velencze saját költségén egy évi tartamra kiállít két gályát segélyképen a magyar királynak, a ráczok ellen indítandó háborúhoz.
5. Ha pedig a magyar király keresztes hadjáratot indít a szent-földre, akkor Velencze tíz gályát szerel föl a maga költségén s azokat a magyar király rendelkezésére bocsátja egy évre.
6. Hadi költség fejében százezer forintot térít meg Velencze a magyar királynak.
7. A magyar király szövetségesei a békekötésbe foglaltatnak.
Ezek viszonzásáúl a magyar király visszabocsátja mindazon helyeket, melyeket a trevisoi és cenedai kerűletekben elfoglalt és szövetséget köt Velenczével minden ember fia ellen, az egyetlen római pápa kivételével.
E pontok nem sokkal, lényegesen bizonyára nem különböztek azon feltételektől, melyeket Lajos király a háború előtt szabott Velenczének, és melyeket a signoria nagyjából elfogadni hajlandó is lehetett. Elvi jelentősége mellett felötlik, hogy Lajos a magyar király főhatóságát Dalmátországra mindenképen föntartani eltökéllette volt. Az idegenkedést a signoria részéről e pont elfogadása ellen, tudjuk méltányolni; a többi ellenészrevétel, melyeket Velencze megbizottjai tenni jónak láttak, csak ama kicsinyes, kufár szellemről tanúskodnak, mely Velenczét e korban a végromlás szélére hozta.
Ily törpe megjegyzésök volt az is, midőn Lajos király állhatatosságára, mint kitünő erényére hivatkozva, kívánatosnak találták volna, ha a béke pontjait, daczára költséges háborújának, daczára szerencsés foglalásainak, magasbra nem rugtatja vala.
A mit Velencze a föntebbi pontokból megadni hajlandó volt, a következő:
1. Visszaadja Spalatot, Traut, Scardonát és Sebenigot; Nonát nem. E pontra a magyarok hajlandók voltak engedni.
2. Nona, Zára és Dalmátország egyéb részeért fizet Velencze évi bért a magyar királynak. De a magyar király fönhatóságát el nem ösmeri, Zára várát le nem bontja, kezéből ki nem adja.
3. A zárai száműzöttek visszatérhetnek, javaikat visszanyerik, s ha hűséget esküsznek a dogenak, kegyelemben visszafogadják őket. A város szabadságai visszaállítása azonban még eszmecsere tárgyát képezendi.
4. A kívánt két gályát a szerbek ellen megadja Velencze, de csak hat hóra.
5. Ha keresztes háborút hirdet a pápa, s a magyar király személyesen vesz részt benne, Velencze tíz gályával szintén részt vesz, föltéve, miszerint a pápa módját találja, hogy a költség, melyen a gályák fölszereltetnek s föntartatnak, valahonnan előkerűl.
6. Hadi költség fejében csak negyvenezer forintot ajánl föl Velencze; ellenben
7. Lajos király szövetségeseit ellenmondás nélkűl veszi föl a béke- és szövetség-levélbe.
Mivel Zára szabadságai helyreállítása még megvitatás alá voltak veendők, azon kitünő szerepnél fogva, melyet Lajos a záraiaknak juttatott, ők folytatták az alkudozásokat saját érdekeik megóvása végett. Bemutatták szabadságleveleik másolatát, de ezek a velenczei uraknak semmiképen se tetszettek. A hontalanságot keservesen tűrő záraiak tehát megszorították követeléseiket, főleg grófjok választása és fizetése tekintetében, sőt miután ezzel a velenczeiek megelégedni nem akartak, még lejebb hangolták föltételeiket és csak négy pontra fektettek súlyt: hogy a Velencze által épített erősség lebontassék; a város őrizete záraiakra bizassék; Pago szigetét visszakapják és Velencze helyőrséget ne tartson Zárában. Sőt még e pontok elsejétől, az erősség lebontásától is elállottak és tizenöt kezest ajánlottak föl hűségök biztosítására. De Velencze mind ez engedményeket kevesellette.
Nem maradt tehát a magyar követeknek egyéb választások, mint engedelmet kérniök a távozhatásra és visszaindúlniok Padovába, a honnan jöttek, és a hol lovaik készen várták őket, hogy visszatérhessenek királyokhoz.
Padovába ment a magyar követekkel a pattii püspök is. Az ő, valamint Carrara Ferencz kívánatára s a magyar követek megegyezésével történt, hogy a padovai helytartó nehány lovag kíséretében visszament Velenczébe, vissza a püspök is, hogy ha lehet, még egyszer megkísértsék a békéltetést. A padovai követek a püspök jelenlétében előadták a dogenak, minthogy nekik, mint szomszédoknak érdekökben áll, hogy a béke létre jőjjön, elküldötte őket uruk, tudják meg, melyek a különbözetek, melyeken a kiegyezés törést szenvedett. Ők, illetőleg küldőjök, Padova ura, azonképen az apostoli szent-szék követe készek közrehatni, hogy a kiegyezés és béke meglegyen, s ezért tartóztatták vissza a magyar követeket nehány napra Padovában.
A velenczei urak, kik megbánni látszottak, hogy a béketárgyalások eredmény nélkűl szétverődének, szívesen hallották a padovai küldöttség ez előterjesztését. De valamely túlzott óvatosságból vonakodtak akár szóval, akár írásban előadni a pontokat, melyeken a kiegyezés megtört. Ígérték azonban, hogy nem sokára küldenek közűlök valakit Padovába, ki majd megfelel a tett kérdésre. Ily formán a padovai küldöttség Velenczéből haza távozott.
Nem sokára aztán csakugyan eljött Padovába Benintendi, a velenczei signoria kanczellárja két jegyző kíséretében a doge azon megbízásával, hogy ő Padova urának csupán elbeszélje a béketárgyalások folyamát és semmit mást; minthogy legkevésbbé sincs megbízva azzal, hogy a tárgyalásokat a kiegyezés ügyében folytassa: ettől a doge őt egyszerűen eltiltotta.
78. PADOVAI FŐTEMPLOM.
Carrara Ferencz ámult-bámult a mondottak hallatára; közölni se merte a magyar urakkal, nehogy ezek a nézetre jőjjenek, hogy csúfot űznek belőlük, bolondítják őket. Pedig a királyi követek őszintén óhajtják vala a békét, a mint hogy erre utasítások is volt. Mint az olyan ember, kinek terve nem sikerűlt, bűnbakot keres; ők is a záraiakat okolták az eredménytelenség miatt, mert éppen a záraiak ügye volt, melyet utoljára tárgyaltak, mely türelmök utolsó fonalát megszakítá. «Eh, mondogatták elégületlenségökben, ha mi a főügyet, a dalmát kérdést tisztáztuk volna előbb teljesen, s azzal eredményre jutottunk volna: most készen volnánk. Elvégre is Zára mellékes dolog. Egy nehezékkel több vagy kevesebb szabadsága van-e, az nem billenti föl a mérleget!»
A jó emberek azonban tévedésben valának. A zárai kérdésben sokkal előbb tisztába jöhettek volna; Velencze itt hamarabb engedett volna, mint abban, hogy a magyar király fönhatóságát Dalmátországban elismerje. Ellenben a követség zárai tagjai, – kik éppoly kevés rokonszenvvel találkoztak követtársaiknál, mint a zárai kérdés az ország közvéleményében, – helyesen jártak el. Csak Lajos király nagy szelleme érte föl észszel a tengerpart nagy föladatát a kereskedelem és ipar fölvirágozására, valamint tevékenysége ez irányban, (mint alább látni fogjuk) korát meghaladva, bámulatunkat kelti föl. Teljes ötszáz év múlt el az óta, míg a magyar közszellem ismét megragadta e kérdést, és tudja, miért ragaszkodik görcsösen Fiuméba.
A követség zárai tagjai belátták, ha a főkérdést elintézték, ügyök veszteni fog érdekességéből; ezért sürgették annak elintézését a főtárgyalás befejezte előtt. És miután czélt nem értek, azon voltak, hogy az összes egyezkedések megakadjanak, s a béke megkötését mint a magyar követség tagjai megakadályozzák. A záraiak helyesen kombináltak.
Szécsi Miklós és magyar társai megértvén, hogy a velenczei kanczellár Padovába érkezett, titkon tudtára adták készségöket az egyezkedés folytatására, hogy tisztába jöhessenek a főpontokra, a visszabocsátandó dalmát és trevisoi terűletre nézve. Összeültek tehát megint a magyar követek, a velenczei kanczellár, Padova ura, a pattii és fermoi püspökök tanácskozás végett.
Ekkor azonban kitűnt, hogy a magyarok is, a velenczeiek is elszámították magokat. Többszörös tanácskozás után se tudtak megegyezni a főpontokra nézve, mire a velenczei kanczellár hazafelé indúlt. Útjában, eszes ember levén, megfordulhatott agyában, hogy jobb volt volna, ha mással nem is, a zárai kérdéssel tisztába jönni. Ekkor legalább Zárát nyugtathatták volna meg, s a követség zárai tagjai czélt érvén, minden esetre engesztelődve léptek volna a magyar király elé. Hanem így Zára se szűnt meg tovább bujtani, s elvégre is Zára adta meg a végső lökést a magyar ügyek szerencsés fordulatához.
A pattii püspök szintén távozott a kanczellárral, és Velenczében hajót bérelvén, Konstantinápolyba volt indulandó. Bonjohannes fermói püspök azonban a magyar követekhez csatlakozott, hogy ez elégületlenekkel még egy lépést koczkáztasson a béke érdekében. Kinyerte ugyanis tőlük, hogy írásba foglalják követeléseik minimumát, mit tenni eddig vonakodtak. Írást nem adni őseink és a politikusok elve volt réges-régtől. Verba volant, scripta manent. De nagyon helyeslendő, hogy ez egyszer tágítottak elvökön, minthogy Velenczében a felsült chauvinista párt azt a hírt terjesztette, hogy a magyar követség korán sem a békekötés végett járt Velenczében, hanem csak, hogy kifürkészsze a helyzetet és kitudja a signoria szándékát.
A memorandumot, mely a váradi őrkanonok javító tolla alól kerűlt ki, Szécsi Miklós aláírta és biztosította a fermoi püspököt, ki az íratnak Velenczében való kézbesítésére vállalkozott: ha Velencze e békepontokat elfogadja, a király is helyben hagyja azokat. Némely mellékes dolgokat még kifogásolhatnak Velenczében, a magyar király valószínűleg ezekben is engedne. Ez esetben valamelyikök eltávoznék a királyhoz, hogy megegyezését kikérje, közben pedig egy hónapra meg lehetne hosszabbítani a lejáró fegyverszünetet.
A fermoi püspök magával vitte a padovai helytartót Velenczébe, hol a pattii püspököt is még ott találta. Hárman fölkeresték tehát a dogét, kit a negyvenek tanácsában épp a háború folytatásáról tanakodva találtak. Minthogy a doge úgy kívánta, azonnal előterjesztették ügyöket, mire a herczeg és tanács rövid tanakodás után a következő választ adta: «A békét akarjuk; s ha a magyar uraknak tetszik a tárgyalásokat folytatni, jőjjenek: szívesen látjuk őket». Egyebet nem vehettek ki belőlük. E választ a szóban forgó memorandumra reáírva, átküldötte a fermoi püspök a magyar követeknek, kik Coneglianoban időztek.
Hálát adva Istennek, hogy minden így esett, s ők szemrehányást nem tehetnek magoknak, mert minden módot megkísérlettek, hogy urok kívánságát teljesítsék; belátták végre a magyar követek, hogy a velenczeiek elbánása időpazarlásnál és szemfény-vesztésnél egyéb nem volt. Mást nem is írtak vissza, hanem hogy megkezdett útjokat sietve folytatják. E levelök, melyet 1357 április 5-én írtak, másnap érkezett a fermoi püspök kezéhez.*
Anjouk. dipl. Eml. II, 390. szám.
79. MEGVÁLTÓ A «POZSONYI CODEX»-BŐL.
