VIII. Lajos király ujabb tervei Nápoly ellen.
VIII. Lajos király ujabb tervei Nápoly ellen.
VELENCZE iránt az ellenszenv, Nápoly felé a rokonszenv vezette Lajos királyt. Szíve nem bírt egészen elszakadni Nápolytól. A vérrokonság, a ki nem elégített vágyak vonzódásával révedez szeme Nápolyon. Vissza-vissza kapkod utána, míg élte alkonyán oly görcsösen markol története küllőibe, hogy azok megroppannak és kizökkennek a szokott vágásokból. A közeledés a nápolyi és a magyar Anjouk közt a durazzoi herczegektől indúlt ki. Ők kérték meg a pápát, békéltesse ki velök Lajos magyar királyt. VI. Incze pápa az ismert fermoi püspököt, Bonjohannest küldötte e végett Magyarországba. Hogy Lajos király nemes szíve készséggel hajlott ez intésre, tanúsítja a levél, melyet Budáról, 1361 szeptember 10-én küldött rokonaihoz.
Nem épen sok magán levelet bírunk Lajos királytól, egyet sem, mely oly mély pillantást engedne vetnünk nemes szívébe, amiért e rövid iratát egész terjedelmében adjuk: «Fönséged, legkedvesebb testvér! Minthogy kedves testvéreinket, Róbert konstantinápolyi császárt és Tarantoi Fülöp fönséges herczeget színről-színre látni óhajtjuk és testvéri szeretetök által üdülni vágyunk, minden szeretettel kérjük fönségedet, hogy testvéreinket, vagy legalább egyet közűlök, hozzánk, mint saját otthonukba, bizalmasan és biztosan elküldjed, hogy velünk és a fönséges királyi asszonyokkal, szeretett anyánkkal és hölgyünkkel, a meddig neked vagy nekik tetszik, együtt örvendhessenek, hogy nekik, kik azt vélik, hogy testvérek és rokonok nélkűl vagyunk, megtessék, miszerint még vannak testvéreink és rokonaink e földön. – Mihelyest jöttökről értesülünk, magunk megyünk eléjök Záráig, hogy személyesen és kellő tisztelettel hozzuk őket hozzánk. Azon esetben pedig, ha egyéb ügyeink tartóztatnának attól, hogy őket személyesen fogadjuk és hajlékunkba vezessük, főpapjainkat és főurainkat küldjük fogadásukra és illő kíséretökűl.»*
Anjouk. dipl. Eml. II, 421. sz. – A nem kevésbbé szíves választ e levélre l. CAMERAnál Giovanna I. 235. l.
Féltékenységgel nézte Johanna e közlekedést. Fölfogatta Lajos királyunk leveleit, melyekből kisüthetni vélte Lajos durazzoi herczeg, «ki folytonosan rossz indulatot mutatott iránta», ármánykodásait, és elküldé azokat a pápának azon kéréssel, hogy e levelekben érintett bullákat, melyeket Lajos király és anyja a ferencziek dalmát tartományi főnöke által sürgetett, ki ne adja.
Tarantoi Lajos, Johanna második férje, ekkor már nem élt. Meghalt 1362. évi május hó 26-án. Gyermekei: Franciska és Katalin, kiket Johannával nemzett, előtte haltak meg, Johanna pedig nem kis zavarban volt az iránt, kit válaszszon harmadik férjeűl. V. Orbán pápa a franczia király negyedik fiát, Fülöp touraini herczeget hozta javaslatba; a tarantoi herczeg, az özvegy királyné süve, azaz Máriának, Johanna nővérének férje is azonnal jelentkezett, hogy a kormány terheit vele megoszsza: de a nápolyi nép ép úgy idegenkedett a tarantói herczegtől, kitől nem sok jót várt, mint Johanna a francziától, kiről föltette, hogy befolyást akar majd gyakorolni a kormányügyekre, s ez ínye ellen volt. Oly férjet keresett tehát, ki szerencséjének tartsa, ha felesége őt valamivé teszi. Ilyenűl mutatkozott Aragoniai Jakab, a czímzetes mallorkai király, birtok és hatalom nélkűl való fejedelmi sarjadék, kivel szemben Johanna kikötötte, hogy az állam ügyeibe nem avatkozik, magát meg nem koronáztatja és a siciliai királyi czímet nem viselendi.
V. Orbán pápa el nem mulasztá Lajos királyt értesíteni e házasságról és szeretetébe ajánlani Mallorka finom modorú királyát: «qui suis elegandis moribus cunctis se reddit amabilem». (1363 május 25.)
Hanem Johanna e harmadik házassága sem volt boldogabb az előbbieknél. Jakab még is csak bele ártotta magát a kormányba, s minthogy e miatt kellemetlenségei keletkeztek uralmára féltékeny nejével, eltávozott Péter kasztiliai király udvarába s annak seregében részt vett az Aragonia ellen indított háborúban, remélvén, hogy ez úton atyja örökét, Mallorkát vissza szerezheti. E helyett azonban fogságba kerűlt, melyből feleségének kellett őt negyvenezer aranyon megváltania. Visszatért tehát Nápolyba, de itt megint nem volt maradása, mert folyton azon tépelődött, hogyan juthatna atyai örökéhez? Végre is a halál szabott határt sikertelen kísérleteinek.*
L. ily czímű értekezésemet: «Kanizsai István, zágrábi püspök», mely megjelent a Kath. Szemle 1891. folyamában.
Ekközben mind bensőbbre fűződött Lajos király viszonya a nápolyi herczegekhez. A pápa maga kérte a magyar királyt, hogy az árva Durazzoi Károly herczegre, kit történelmünk Kis Károly néven ismer, tekintve nemcsak a rokonságot, mely közöttök fennáll, hanem a tiszteletnél fogva is, melylyel a szent-szék iránt viseltetik, kedvezését és szeretetét áraszsza.*
THEINER, Monum. Hung. II, 116. – Anjouk. dipl. Eml. II, 457 sz.
Lajos király készségesen teljesíté a pápa kívánságát; Károly herczeget udvarába hozatta, atyai szeretettel fölneveltette, aztán Dalmát- és Horvátország herczegévé nevezte ki, miért ugyancsak V. Orbán pápa, ki mindezeket a váczi püspöktől érté meg, köszönetet mondott. (1369 deczember 11.)*
THEINER, Monum. Hung. II, 174.
156. MÁRIA, DURAZZOI HERCZEGNŐ, JOHANNA KIRÁLYNÉ TESTVÉRÉNEK SIRJA.
Az Anjouk magyar családfáján, Lajos királyon kívűl, fimagzat, élő, nem volt. Tudjuk, hogy az utolsó, István herczeg fia, János még 1360-ban elhúnyt. Fönmaradt azonban e János nővére Erzsébet, s Lajos király szerette volna erre ruházni mindazon jogokat, melyeket Nápolyra bírni hitt és melyeket többször hangsúlyozott. A pápa ugyanazt hozta ajánlatba, hogy Lajos király ezen unokahúgát, ki már többeknek el volt jegyezve, Fülöp burgundi herczegnek adja feleségűl, mert meg van – úgymond – arról győződve, hogy a magyar királyi család kedvelni és tisztelni fogja ez ifjú herczeget, sőt hasznosnak találta volna, hogy e két rokon nemzetségi ágat a sógorság köteléke ismét egybe fűzze. Lajos király azonban utóbb mégis Tarantoi Fülöp herczegnek adta feleségűl, ugyanazon Fülöpnek, ki előbb férje volt Máriának, Johanna királynő 1366. május 20-án elhalt húgának.*
THEINER, Monum. Hung. II, 126. 129. 130. 131. 132. 185–6. – Anjouk. dipl. Eml. II, 478. 480. sz.
Ezen egybekelést megelőzőleg Lajos király követeket * küldött a szent-székhez azon előterjesztéssel: noha a nápolyi királyság jog szerint őt illeti, nem akarja Johannát, míg él, háborgatni. Ellenben igen zokon venné, ha Johanna halálával ez ország másra jutna. Kéri tehát a pápát, hogy ezen jogának kedvezzen. A pápa válasza kitérő volt. E jogok említése nem lehetett az avignoni hagyományos politikának ínye szerint. – Még nagyobb ellenzésre talált az Johannánál, ki minden szerencsétlenséget, mely életét elkeseríté, a magyar királyi családnak tudta be. Johanna tehát, hogy a gyűlölt magyar király terveit meghiúsítsa, örökösökről kezdett gondoskodni. Gyermekei magának nem levén, húgának, Máriának leányaira, mint legközelebbi rokonaira vetette szemét. Ezek közől az idősbik Evreuxi Lajos navarrai herczegnek, a másik Della Scala Cangrande, Verona urának volt felesége. De ezeknek gyermekeik nem valának, nem is remélhettek már, tehát nem is ők voltak Johanna királynő választottjai, hanem a harmadik: Margit, kinek férjeűl kiszemelte Durazzoi Károlyt, a magyar királyi udvarban nevelt herczeget, kit egyúttal utódjának és trónja örökösének jelölt ki.
Ludbregi János előbb dalmát és horvát bánt, Treutel János vitézt és tolmácsul Francisci István zárai nemest. (THEINER, Monum. Hung. II, 167.)
Hogy Johanna ez által nem Lajosnak, a magyar királynak, kereste kedvét, az kitűnik az előzményekből és következményekből egyaránt. Ő arra számított, hogy ezen rendelkezése által a herczeg érdekeit a magyar király érdekeivel hozza ellentétbe. Károly herczeg azonban lakodalma után visszatért Zárába, honnét Dalmát- és Horvátországot tovább kormányozta, és ügyessége által mind kedveltebbé tette magát uránál, a magyar királynál.*
Zárában, 1373 junius 25-én született Károly herczegnek Johanna nevű leánya, ki fivérének, László királynak halála után, II. Johanna néven Nápoly királynője, előbb osztrák Vilmos herczegnek (Anjou Hedvig jegyesének) felesége volt. (FEJÉR, CD. IX/IV, 506.)
A házasság Durazzoi Károly és Durazzoi Margit, Tarantoi Fülöp, konstantinápolyi czímzetes császár és a magyar Erzsébet közt csaknem egyidejűleg történt.* De míg Károly visszament ura hű szolgálatába, addig Fülöp Johannát, királynőjét, követeléseivel nyugtalanítá. Követelte, hogy vagy a salernói, vagy a bari herczegségeket, vagy a Garganótól az Otrantóig terjedő földet adja át neki. Lajos magyar király pedig támogatta e követeléseket, és oly pontozatokat terjesztett Johanna elé, melyek ezt félelemmel töltötték el. – Johanna a pápa védelme alá menekűlt. XI. Gergely pápa tehát megkérte Lajos királyt, ne bolygassa Sicilia királynőjét; ne kívánjon tőle oly terűleket, melyeket Siciliától elszakítani nem szabad, minthogy ezt a szent-szék, melynek Sicilia hűbére, nem engedi. Kérte, intse Fülöpöt békére erélyesen, hogy tisztelje királynőjét és engedelmeskedjék neki. A veszély nagy lehetett, mivel a pápa szükségesnek látta Agapitus lissaboni püspököt küldeni Magyarországba, és őt a két Erzsébet királynénak s az ország főpapjainak ajánlani. De a baj elhárúlt Johannáról, mert Erzsébet meghalt,* és követte őt röviddel utóbb a sírba férje, Fülöp, kiben a tarantói herczegi ág kihalt.
A pápa a dispensacziót ezeknek 1370 január 8-án, azoknak január 9-én adta meg. (THEINER, Monum. Hung. II, 185–6. 179. sz.)
Ez azon Erzsébet és konstantinápolyi császárné, kinek teteme áthozataláról nagyanyja, az idősb magyar királyné végrendeletében intézkedett, és ki iránt KATONA (Hist. Crit. X, 677.) tisztába jönni nem tudott.
