XIX. A czelli és aacheni kápolna.
XIX. A czelli és aacheni kápolna.
TÜNDÖKLŐ fényben állnak Nagy Lajos király apostoli buzgóságának alkotásai, melyeket a pogány jászok, kúnok és tatárok megtérítésével, Isten házai építésével és diszítésével, a szerzetes-rendek ápolásával mutatott. Mindezen törekvései hazánk mívelődését, polgárosítását, a művészetek: építészet, képfaragás, képírás, ötvösség fölvirágozását, a tudomány föllendülését czélozták. Szép Magyarországot önképére és hasonlatosságára nagygyá tenni: ez volt a nagy király szándéka, melyet oly mértékben, mint ő, meg nem közelített egyik se királyaink közől.
A kúnok megtérésének főgátja a tizedadó volt. A tizedet a keresztény hívők püspökeiknek, főespereseiknek és papjaiknak fizetni tartoztak, a mondott hitetlenek azonban idegenkedtek tőle.
Ezen akadályt mellőzendő, megkereste Lajos király a pápát: Minthogy – úgymond – országában jászok (philistei), kúnok, tatárok, más hitetlenek és félhitűek nagy számmal vannak, kiket ő a kereszténységnek meg akarna nyerni, adjon neki a pápa engedelmet, hogy templomokat építhessen, plebániákat alapíthasson számokra; egyúttal mentse föl a megtérendőket a papi tized alól. (1352 jul. 10.)
A pápa, ki már előbb (1348 máj. 31.) megbízta volt a ferencziek provinciálisát, hogy a kúnokhoz térítőket küldjön, most is készségesen ráállott Lajos király ajánlatára, hogy – jól van hát – a kúnok és pogány társaik tized helyett harminczadot fizessenek. Mire aztán az esztergami érsek és a domokosiak nagy tevékenységet fejtettek ki; új plebániák és zárdák keletkeztek, s a keresztény hit mély gyökeret eresztett.*
Vatikáni levéltár: Suppl. Clem. VI. a. X. f. 67. – THEINER, Monum. Hung. I, 1218. sz. – KÜKÜLLEI JÁNOS Podhr. 336 – BUNYITAY: A váradi püspökség, I, 191. – Eugenii KOSA: Provinciae S. Mariae in Hung. Ord. Minor. Collectanea. (Kézirat a pozsonyi sz. ferenczr. levéltárában.) – BALÁSSY: A jászok megtelepítése és ker. hitre térítése, 27. – Hogy a kúnok megtérítése gyorsan haladt, mutatja V. Orbán pápa levele, melyben az olasz eredetű János, váczi püspök kértére már 1364-ben sürgette, hogy a kúnok is fizessenek immár tizedet a püspöknek. (THEINER, Monum. Hung. II, 108. sz.)
A Nagy Lajos által emelt egyházak és zárdák közől névszerint négyet említ életírója, Küküllei János: a nosztrai zárdát a pálosok számára, a lövöldi karthausi zárdát, továbbá az aacheni és czelli kápolnákat.*
Chron. Budense, 334 l. – Kápolna alatt akkor nemcsak azt értették, amit ma értünk, hanem minden istenházat, mely nem volt püspöki, plebániai vagy zárdai templom.
168. LAJOS KIRÁLY FÖLAJÁNLJA A MÁRIA-CZELLI TEMPLOMOT.
A mária-czelli kápolna keletkezése nagy gondot adott az osztrák történetíróknak. Mert míg Küküllei János az aacheni és czelli kápolnákról csak annyit említ, hogy szép és csodálatos (csúcsíves) művel építtette azokat Nagy Lajos, drága egyházi szerekkel, edényekkel, kelyhekkel, könyvekkel, különféle diszítményekkel s egy tiszta arany kehelylyel ellátta; Menestarfer (vagy Mannesdorfer)* a szent lambrechti benczés apátság gondnoka, 1487-ben Mária-Czell alapításának csodálatos történetét írta meg. Szerinte Dávid lamberti apát, IV. Károly császár, Harczias Lipót, Stiria heczege és III. Frigyes nagyatyja, valamint IV. Albert osztrák herczeg, V. László magyar király nagyatyja korában* Lajos magyar király háborút viselt a török ellen. Lajosnak húszezer embere volt, a töröknek nyolczvanezer, min annyira megijedt, hogy menekülni készűlt. Azonban az álom elnyomta, és álmában megjelent neki a czelli szent szűz, kinek csodatevéséről már előbb is hallott, és bátorítván őt, meghagyta neki: támadja meg bátran az ellenséget, mert győzni fog, minek zálogáúl képet tett a mellére. Fölébredvén, s a képet kezéhez vevén, elbeszélte a király hadi vitézeinek álomlátását, kik megörülvén és megbátorodván, az ellenségre ütöttek, azt megverték, és aztán mint fogadások tartá – seregesen Czellbe indúltak. Minthogy pedig Lajos király az ott állott kápolnát (sacellum) fölötte szűknek találta, lebontatta, és a jelennen (1487-ben) fönnálló templomot saját költségén fölépíttette. Fölajánlotta egyúttal az érintett, arany és drágakövekkel diszített képet, egy gazdag ereklyetáblát, melyet nyakán szokott viselni, egy kelyhet, aranyos liljomokkal diszített szent ruhákat, számos más ékszert és szentségmutatót, melyek czímerével vannak – úgymond Menestarfer – ellátva, és mind e napig a kincstárban őriztetnek.
Johannes Menestarfer, artium doctor et decretorum licenciatus Bécsben, 1841-ben lemásolta a budai krónika egy példányát, melyet Hevenesi Gábor kéziratai 50. kötetébe fölvett.
Itt mindenek előtt megjegyezzük, hogy IV. Albert csak 1395-ben jutott a trónra, tehát oly időben, midőn Nagy Lajos már nem élt.
Az értelmes olvasó azonnal belátja, hogy legendával van dolga, melyet a tudákos Menestarfer, vagy száztíz évvel az esemény után, történeti formába öntött. A dolog magva annyi, hogy Lajos király a magyar nép által mind e napig szívesen látogatott kegyes helyre, meglehet: fogadásból, templomot építtetett.
A kép, melyet, a legenda szerint, Lajos király a szent szűztől kapott, a czelli egyháznak adott, s az ottani kincstárban maig is látható, szaktudósok állítása szerint, nyilván ugyanazon művész által készült, ki a Nagy Lajostól az aacheni templom számára ajándékozott madonna-képeket készítette.*
ESSENWEIN: Anzeigen f. Kunde d. Vorzeit, 1867. 300. – Ha mind e képeket összehasonlítjuk az olasz, nevezetesen a firenzei Galleria degli Uffizi XIV. századbeli képeivel, azon következtetésre jutunk, hogy Nagy Lajos képírói olaszok voltak, vagy legalább olasz mesterektől tanultak. – Ujabban, 1886-ban a budavári plebánia-templom helyreállításánál a pénzügyi miniszteriumi épűlet alapfalazatában Nagy Lajos király udvari festőjének sírkövét találták meg. A sírkő latin fölirata ezt adja tudtunkra: «Az Úr 1370. évében, a sz. kereszt föltalálását megelőző napon (május 2-án) halt meg János mester a magyar király képírója». A sírkő közepét három sima pajzs (valószínűleg paletta, festékes lap) foglalja el.
A kik Menestarfer előadását készpénzűl fogadták, azok a magyar-török hadjáratot, melyről emlékezik, majd 1363-ra, majd 1366-ra, legújabban 1377-re tették.*
L. STEINHERZ. K. Ludwig I. v. Ung. und seine Weihgeschenke für Maria-Zell. (Mittheil. d. hist. Vereins für Steiermark. XXXV, Heft. 1887. 97–106. lap.) STEINHERZ ez utóbbi állítást indokolja, abból indulván ki, hogy a czelli Mária-kép keretén a lengyel sas is látható. Ezzel – úgymond – Nagy Lajos király 1370 előtt, mikor még nem volt lengyel király, nem élhetett. De ez csak annyit bizonyíthatna, hogy ama keret 1370–1382 közt készült. Tudjuk egyébiránt, hogy Lajos király hasonló ékszereken már 1370 előtt is alkalmazta a lengyel sast. – Sajátságos, hogy a stájer történetbúvárok, midőn de lana caprina vitatkoznak, Menestarfer legbiztosabb adatát, hogy t. i. Lajos király a czelli régikápolnát lebontatta, és helyébe uj templomot építtetett, mely a mainak középső hajója, kétségbe vonják.
A drágaságok és emlékek közt, melyeket a mária-czelli kincstár állítólag Nagy Lajostól megőrzött, a mondott madonna-képen fölűl, különösen két, gyönyörűen hímzett misemondó ruhát, Nagy Lajos menyekzői alsó és felső ruháját, úgy szintén neje menyekzői ruháit, továbbá a nagy király vértjét, kardját, két kengyelét és sarkantyúit kell megemlítenünk.
Sokkal több és műbecsre nézve tetemesen értékesebb, a mit Nagy Lajos ajándékaiból az aacheni templom megőrizett.
Aachent, Triert, Kölnt és egyéb rajnavidéki várost, a magyarok az ott őrzött szent ereklyék végett szívesen látogatták. Egy évben az aacheni magyar zarándokok száma ötezerre ment. Aacheni magyar szállóról is van említés.* Lajos király tehát telket vett Aachenben, reá szent László tiszteletére kápolnát építtetett, azt kellő jövedelemmel, papokkal és egyházi szerekkel ellátta.*
M. Tört. Tár, VI, 172, – Anjouk. Okmt. II, 609.
THEINER, Monum. Hung. II, 153–4. sz. – BÉKEFI: A pilisi apátság 162–6. lap. – IV. Károly császár is állított az aacheni templomban, 1364-ben egy oltárt. A magyar király alapítása, úgy tetszik, előbbről való; minthogy V. Orbán pápa, ki Lajos alapítványát megerősíti és az ottani magyar papoknak némely jogokat enged, 1366. évi augusztus 1-én, Lajos király alapítványáról úgy beszél, mint régebben (olim) történt dologról.
Ezen aacheni magyar műemlékekből főnmaradt három madonna-kép, aranyozott ezüstből készűlt és a Lajos király által használt czímerekkel diszített keretekben; két ezüst, részben aranyozott gyertyatartó, két aranyos ezüstből csinált ereklyetartó és hat darab, részint magyar, részint lengyel czímer, melyek az ötvösség remekei.*
Ennyit küldött 1884-ben az aacheni káptalan a budapesti ötvöskiállításra; l. a kiállítás lajstromát a 36. laptól kezdve. – Az aacheni magyar kápolna ötvösműveiről legujabban (Arch. Ért. XII, 193.) szép értekezést írt KÁRÁSZ LÁSZLÓ, mely igen helyesen mondja, hogy oly magas véleményt kell táplálnunk az e korbeli magyar ötvösségről, mely semmivel se csekélyebb (ha nem magasabb!), mint az, melylyel külföldi írók egyéb egykorú európai ötvösségi góczpontokról vannak. V. ö. HAMPEL: Ötvösművek Nagy Lajos korából. (Arch. Ért. VIII, 193.)
Műemlékeink a XIV. századból szép számmal vannak olyanok, melyek magyar eredetét megbizonyíthatjuk; és nem szenved kétséget, hogy alig volt Magyarországon jelentősb város, melyben a művészeti ötvösséget ne gyakorolták volna.* Hol is virúlhatott volna föl az ötvösség, ha nem az akkori dúsgazdag és pompaszerető Magyarországban?!
Adat erre az is, hogy Pozsony városa uj évi ajándékul két szép, aranynyal futtatott kupát (schonen vergolten Koppf) volt köteles adni a királynak és királynénak. 1364-ban hármat is adtak (trespicarios argenteos) a pozsonyiak, (FEJÉRPATAKY: Régi számadáskönyvek, 39., 40. l.) melyek súlya meg volt határozva mi nyilván arra mutat, hogy helyben készítették.
Remélhetőleg, nem egyet lesz még szerencsénk fölfödözni,* mert azok oly bőségben voltak a magyar királyi udvarnál és főurainknál; oly bőkezűen osztogatták mindenfelé, fejedelmeknek, templomoknak, városoknak és egyeseknek,* hogy bátor sokat beolvaszthattak, mások, minthogy eredetöket ki nem mutathatjuk, ránk nézve elvesztek: mégis biztat a remény, miszerint nem egyet sikerül még fölkutatnunk, hogy tanúja legyen a magyar művészetnek.
Minap is a drezdai királyi kincstárban akadtak nyomára Lajos király egyik serlegének.
Emlékezzünk csak azon fejedelmi ajándékokra, melyeket a visegrádi kongressus alkalmával elosztogattak («Tót Lőrincz»-em 18. 1.); melyeket továbbá idősb Erzsébet királyné sz. Lajos templomának küldött, a római sz. Péter templomnak fölajánlott; ifj. Erzsébet királyné pedig VI. Orbán pápának adott. Tudjuk, hogy míg az idősb Erzsébet Krakóban sz. Szaniszló testének egy ezüst koporsót csináltatott, az ifjabb Zárában sz. Simon ereklyéinek készíttette ama párját ritkító koporsót, melynek képét adtuk. – Értesülünk továbbá, hogy az idősb királyné Ó-Budán egy templomot építvén, azt «multis preciosis iocalibus dotavit et dotare amplius intendit». (Suppl. Clem. VI. a. VIII. p. III. f. 107.) – Lajos király IV. Károly császárnak, nemkülönben a hohenfurti templomnak Csehországban ajándékozott művészien foglalt ereklyéket (HORČIČKA, XII. Jahresbericht d. Gymn. in Prag-Altstadt, 14. lap. – PANGERL, Urkundenbuch des Klosters Hohenfurt, Fontes rer. austr. 2 Abs. 23, Nro 104.) Szécsy Miklós szlavon bán egy szép monstrancziát ajándékozott a lepoglavai pálos zárdának, mely maig is a zágrábi kincstárban őriztetik. (Illustr. Katalog der Ausstellung in Wien, 1887.) És föltehetjük, hogy a számtalan templomot, melyet a király, királynék, főpapok és főurak alapítottak, bőven ellátták egyházi szerekkel elannyira, hogy az azon korbeli ötvös-műipar virágzásáról alig van kellő fogalmunk. Sejdítem, hogy a leobeni «császár-kancsó», mely patkós száju struczczot alakít, magyar mű. Lehet, hogy Nagy Lajos Leobeni Péter sz. lamberti benczés apátnak, kihez Mária-Czell tartozott, ez viszont szülő városának ajándékozta. Hogy Leoben városának is a struccz, a magyar Anjouk sisakdísze, a czímere, szintén öszszeköttetésben lehet a magyar Anjoukkal. Mert, mint látni fogjuk, semminemű különös jelentőségből, csakis alkalmilag került a struccz I. Károly sisakjára.
Kik voltak e művek, képek és ékszerek mesterei, arról ugyan vannak gyér adataink; de a legtöbb művész elhallgatta nevét, nem írta, nem véste mesterművére, hogy «annál biztosabban beírják azt az élet könyvébe», mint egy régi codex mondja. Mégis a legjelesb középkori művészeinket, Kolosvári Miklós festő fiait: Mártont és Györgyöt, szerencsés volt kipuhatolni Ipolyi Arnold püspök, «első műtörténészünk».* Ők voltak, kik szent László, szent István és szent Imre monumentális szobrait mintázták, érczbe öntötték és a váradi templomtéren fölállították.
Kisebb Munkái, I, 190.
Azonban, mikor Ipolyi 1863-ban e két mester emlékezetét megújította, még nem volt tudomása arról, hogy azoktól Prágában fönmaradt egy lovas szobor, melyet a műtörténet nagy magasztalással a XIV. század elsőrendű alkotásai közé soroz.* A kik eddig a prágai szent Györgyöt figyelemre méltatták, egyaránt magasztalják azt a szeretetteljes gondot, melylyel a nevezett magyar művészek rajta a legapróbb részleteket kidolgozták.
Századok, XIII, Vidéki kirándulás, 123. l.
