XVIII. Nagy Lajos magyarsága.
XVIII. Nagy Lajos magyarsága.
HA MÁTYÁST, Hunyad nagy fiát kiveszszük, nem találunk a különböző házakból származott királyaink közt egyet is, ki magyarabb, nemzetiebb volt Nagy Lajosnál. – Nevelése, társalgása, udvara, az országos tanácskozás nyelve kizárólag magyar volt.*
KERCHELICH (Notit. praelim.) azt is ráfogja Lajosra, hogy a tótországi helységeket magyar nevekkel azért látta el, a tótországi nemeseket azért tette egyenlőkké a magyarokkal, mert meg akarta őket magyarosítani.
Érintettük már, hogy Lajos király jegyesét, Margitot, IV. Károly leányát Magyarországban nevelték, hogy magyarúl megtanúljon s a magyar szokásokat elsajátítsa. Második neje, Erzsébet, a bosnya bán leánya, szintén a magyar királyi udvarban nevelkedett. Lajos leendő vejeit Zsigmondot és Vilmost Magyarországba hozatta, hogy magyarokká váljanak.*
IV. Károly császár, Zsigmond atyja, azonképen Lipót osztrák herczeg, Vilmos atyja, ebbe ugyan nem akartak egyezni. (KATONA, Hist. Crit. X, 501. – Anjouk. dipl. Eml. III, 178.); de utóbb mégis úgy történt, mint Lajos és neje kívánta: a herczegeket Magyarországba hozták, hogy «hungarico informarentur idiomate». (THURÓCZI Schwandtnernél I, 206.)
Természetes; hisz a magyar főurak ritkán értettek más nyelvet a magyarnál. Lajos király egy ízben (1368) Ludbrégi Jánost, előbb dalmát és horvát bánt, továbbá Treutel János pozsonyi főispánt, követéűl küldötte a szent-székhez és kénytelen volt Francisci István zárai nemest tolmácsúl küldeni.* Német okiratokat, milyenek akkor már nagy számban voltak, hisz a németek se tudtak anyanyelvöknél mást, a magyar törvényszékek, minthogy nem értették, figyelembe se vették.*
THEINER, Monum. Hung. II, 87.
Miklós tárnokmester mégis volt anynyi tekintettel, hogy a felek által bemutatott német leveleket hites tolmács által értelmeztette.
Lajos király beszélt ugyan németűl; németek számára német leveleket is bírunk tőle,* a miért hadjárataiban a német lovagok örömmel követték a lovagias és bőkezű fejedelmet;* mások is, papok és világiak, szívesen özönlöttek a gazdag Magyarországba: a királyi udvar fénye és a király kegyelme vonzotta őket. De azért Lajos nemcsak nem tűrte a «szemtelen németek túlkapásait» (insolentiam et proterviam), hanem – mint láttuk – a Kanizsai testvérek által meg is vagdostatta. – Pozsony városának is meghagyta, hogy a németeket, kik nekik kárt okoznak, tömlöczre vessék.* – Zsolnának pedig megtiltotta, hogy ne a tescheni, hanem valamely magyar város törvénykönyvét használja.*
Noha meglehet, hogy ezek csak fordításai az eredeti latin fogalmazatnak.
Csupán SUCHENWIRT említi Hohenzollern Albert nürnbergi várgrófot, Stadecki Leutoldot, Cillei Ulrikot, Kreutzbeck Frigyest és a két Ellerbachot.
FEJÉR, CD. IX/I, 205.
Cum in regno suo legum perfectissimarum copia fore dignoscitur. (FEJÉR, CD. IX/VII, 619.)
A lengyelek se szerették a németeket. A pápánál is panaszkodtak ellenök. Még vallásosságok iránt is kemény panaszokat hallat maga a pápai nuncius. Hol a németek uralkodnak, – úgy mond – ott az egyház jogait csorbítják. A lengyelek és a németek hűsége közt az a különbség, a mi a világosság és sötétség közt.*
THEINER, Monum. Polon. I, 533. sz.
Nem csekély bajt okozott már akkor, valamint okoz maig, hogy némely szerzetes-rendek közös ügyet vallottak az osztrákokkal, velök közös tartományt alkottak, egy közös fő alatt állottak. Minek következtében, azt ugyan nem tapasztaljuk, hogy magyar embert helyeztek osztrák monostorok élére, de annál gyakrabban, hogy németek tolakodtak a magyar monostorokba, ezeknek rendesen nagy kárára. Így voltak (vannak ma is) a cisterciták, kik az osztrák heiligen-kreutzi atyaapátot vallván főuroknak, ennek aegise alatt német szerzetesek tönkre tettek nem egy magyar monostort.
167. A CZIKÁDORI APÁTSÁG ROMJAI.
Ez utóbbiak egyik kiváló példánya, Henrik, pilisi apát, még Lajos király kegyeibe is be tudta magát hízelegni, hogy annál inkább garázdálkodhassék, pazarolhassa szerzete javait. Egyebek közt András czikádori apátot megrabolta,* aztán apátságától megfosztotta, helyébe pedig egy osztrákot erőltetett be; jóllehet András törvényesen nyerte el méltóságát s azt évek óta viselte. Később ugyan visszahelyezte Andrást apáti székébe, de csakhogy gonoszságot gonoszságra halmozván – mint a pápa mondja – még keményebben bánjék vele. Világiakkal elfogatta, tömlöczbe vettette, majd megkötözve titkon Heiligen Kreutzbe hurczoltatta és míg András a hosszas fogság keserveit szenvedé, ismét az osztrák barátot erőszakolta helyére.
Nonnullas res et bona atque clenodia dicti Andree abbatis secum nequiter asportauit in usus proprios convertendo. (FEJÉR, CD. IX/IV, 75.)
Az ügy V. Orbán pápa elé kerűlt, ki megbízta a kalocsai érseket, a pozsegai cisterci apátot és a kalocsai egyház kincsőrzőjét, a tényállás megvizsgálásával és elintézésével. (1367 szept. 3.) A vizsgálat nem ütött ki a Henrik javára, mert úgy látjuk, hogy lemondott a pilisi apátságról, és pedig – a mint látszik – felsőbb rendeletre, és elvonúlt Ybsbe, Ausztriába, hol nagy német élelmességgel birtokot vásárolt, míg a Stadeckiak az arbesthali majort mise-alapítványkép engedték át a német martyrnak, ki a pilisi apátságot szánandó viszonyok közt hagyta el, közel az anyagi bukáshoz.
Az örvény széléről Nagy Lajos ragadta vissza. Mint az apátság különös kegyura, semmisnek nyilvánította a birtokai, földjei, házai, épületei, halas tavai, vámjai elidegenítését, bérbe adását, eladását, jogföladását és átruházását; a szolgák és udvarnokok szabadon bocsájtását. Viszont meghagyta, hogy mindazok, kiknek kezére ily néven a pilisi apátság valamely birtoka jutott, azt adják vissza; a szabadon bocsájtott szolgák és udvarnokok pedig térjenek meg és teljesítsék kötelességöket úgy, mint azt I. Károly király nyilt levele megszabta.*
FEJÉR, CD. IX/IV, 494. V. ö. BÉKEFI: A pilisi apátság története, 257.
Lajos király jóllehet eltűrte, sőt szívesen is fogadta országaiban a külföldi, főleg tudós papokat, kivált ha siettek a hazai nyelvet megtanulni; mert ha nem, – mint Galhardnál, a kinevezett veszprémi püspöknél láttuk, – ugyan kímélet nélkűl kitette szűröket: mégis aggódva nézett a jövő elé, midőn a pápák a világegyház egész terűletén létező papi javadalmak betöltését, hivatkozva Istentől nyert teljes hatalmokra, saját kezökben összpontosíták, és valamint a világi fejedelmek előbb gyakorlott kegyúri jogait, úgy az egyházi testületeknek választási szabadságát, melyet az investitura-harcz győzelmes befejezése után a közzsinatoktól nyertek, hatályon kívűl helyezték.
Alig szenved kétséget, hogy szent Istvántól kezdve a XII. század elejéig királyaink nevezték ki a magyarországi főpapokat. A XII. században e jog átment az egyházi testületekre, melyek – első sorban a káptalanok – ez időtől alakulnak és emelkednek. A király csak közvetve gyakorolhatott befolyást a választásokra, és ezt annál inkább tehette, minthogy ekkor még az illető metropoliták magoknak igényelték a tartományukbeli püspökök megerősítését. III. Incze azonban csakis a szent-széket tartotta hivatottnak arra, hogy a püspökválasztás fölött ítéljen. IV. Kelemen pedig magának tartotta fönn a szent-széknél megürült püspökségek betöltését. Fra Gentile, ki Magyarországba hozta (1308) a IV. laterani zsinat helyes főpapválasztó szabályait, hozott oly bőséges reservatiókat is, hogy ama szabályoknak nem sokáig lehetett hasznát venni. A XIV. század közepe felé ritka eset, hogy Magyarországon püspököt választanak. Az avignoni pápák siettek a kinevezési rendszert kifejteni, midőn jövedelmeik Itáliából megszüntek, máshonnan kisebbedtek és a kuria pénzügyi zavarában új források után kutatott.*
A Regulae Cancellariae és a Liber II. Cancellariae tartalmazzák a rendszabályokat, taksákat, melyeket az avignoni pápák az egyházi javadalmak reservatiója iránt féleg Itáliára nézve kiadtak.
Az eredmény teljes volt: a folyamodványok tömegesen érkeztek. VI. Kelemen alatt a várandóságok a megürülendő javadalmakra oly számosak valának, hogy már kezdettek panaszok érkezni a kuriához, miszerint az exspectansoknak adott pápai kegyek haszonnal nem, hanem csak haszontalan fáradtsággal és költséggel járnak. – Nem segítettek a bajon XII. Benedek és utódai, kik mindazon várandóságot, melyeket elődjeik adtak, ha még realizálva nem voltak, megsemmisítették: minthogy új várandóságokat osztogattak.
Nem ez bántotta Lajos királyt. Nem irigyelte ő a pápai kanczellária megszaporodott jövedelmét, se nem akart rést ütni a szent-szék teljhatalmán, midőn befolyni kívánt, mint ősei, az egyház kegyurai befolytak az egyházi kinevezésekre Magyarországon. Hanem azon aggsággal nézett a jövőbe, melyet utóda, Zsigmond ekkép fejezett ki «Az ország javadalmasai legnagyobb részben hatalmasak, és ha nincsenek lekötelezve a királynak, állását veszélyeztetik, a mint ezt már meg is cselekedték». Ezért kísérlé meg Nagy Lajos a magyar korona kegyúri jogait visszahódítani. Igen komor hangulatú leveleket írt a pápának ez ügyben; e komor hangulatában meg is maradt elannyira, hogy se jó szót, se jó tettet tőle a pápa nem kaphatott.
XI. Gergely íratott az esztergami és kalocsai érseknek és utasította őket, hogy jogtudósok közreműködésével is magyarázzák meg a magyar királynak, miszerint az egyházi javadalmak adományozásának joga meg nem illeti. Előadatta neki követe által, hogy az egész világon egyetlen uralkodó sincs, kinek az egyházak betöltésénél akaratát annyira tekintetbe vennék, mint az övét; egyetlen uralkodó sincs, ki országának megüresedett, vagy megüresülendő javadalmai ügyében oly sürűn fordulna hozzá, mint ő, kitől a pápa semmit se tagad meg, a mit becsülettel megadhat.*
TANGL: Das Taxwesen der päpstl. Kanzlei. (Mitth. XIII.) – FRAKNÓI: Nyomozások a pápai levéltárakban. (Századok, XXVI. 187.) – Tört. Tár, 1892. 393.
Tetézett mértékben meg is érdemelte Lajos e figyelmet, mert szent Istvánon kívűl egy se volt, elődjei és utódjai közt, ki az apostoli czímet, melyet ugyan nem viselt, annyira, mint ő, kiérdemelte.
