XVI. A városok és polgári elem.
XVI. A városok és polgári elem.
POLITIKAI tekintélye, súlya nem igen lehet oly országnak, mely nemzetgazdasági tekintetben nem virágzó. Szegény embernek szegény a szerencséje, mondja a közmondás; de bizony szegény országnak is hátul kell kullognia. Korában aligha érte föl eszével e tétel igazságát akkora fokban valaki, mint Nagy Lajos király, a miért nagy gondot fordított míveletlen, erdős vidékek kiirtására és betelepítésére, városok alkotására, az ipar és kereskedelem fölvirágoztatására, a polgári elem színvonalának emelésére s a béke egyéb áldásos műveire.
Jóllehet szinte évenkint kénytelen volt hadat indítani, mindenképen arra törekedett, hogy az ország határaitól a háború borzalmait távoztassa. E védelmi intézkedés azonban – mondhatnók – csak talajkészítő dolog volt.
Tudvalevőleg Magyarország határait – talán a déli részt, a Duna partját és nyugaton a mosonyi fertőket kivéve – még a XIII. század végén sűrű erdők boríták. Árva, Liptó, Turócz, Szepes; Gömör, Sáros, Zemplén, Ung felső része és a Máramaros lakatlan, mívelés alá nem fogott kerületek valának. Sóvár, Borsod, Zólyom, Trencsény és Bolondócz voltak az ország éjszaki határvárai. És a koríró aligha nagyított, állítván, hogy Batu kán tatárjainak negyvenezer ember kellett a Halics és Munkács közt fennállott erdő kivágására s az akadályok elhárítására.*
PAULER, Századok, 1883.97. – KARÁCSONYI, Kath. Szemle, 1888. 85.
Már Árpád-házi királyaink alatt kezdették meg a nagyobb erdőirtásokat, hogy a vágásokban telepeket, helységeket alapítsanak. Alkalmat erre, úgy tetszik, azon szerencsétlenség szolgáltatott, mely Flandria szorgalmas népét érte, midőn gátjait a Zuyder szétrombolta, s ezzel mívelhető földjét megsemmisítette. E hontalanoknak, valamint a Türingiából később beköltözött szászoknak, utóbb egyes osztrák-stájer rajoknak Magyarországon adtak menedéket királyaink és alapját vetették meg Kolozsvár, Dézs, Brassó, Nagy-Szeben, Segesvár, Toroczkó s a többi erdélyi szász-, valamint Zólyom, Besztercze, Korpona, Libet-Bánya, Selmecz, Körmöcz, Lőcse, Késmárk és más szepesi, nemkülönben Beregszász, Kassa, Eperjes, Kis-Szeben, Bártfa s egyéb észak-magyar-, azonképen Pozsony, Soprony, Kőszeg és sok más, a Dunán túl fekvő városnak.
Ismételjük, csak alapját vetették meg, csíráját ültették el a mondott városoknak, melyek lakói kezdetben falukat alkottak, kiváltképen földmívelésből éltek, és a falunagy (folunag = villicus) vezetése alatt állottak.*
Pozsonynak is első (1280-ból) ismert elüljárója «Jacobus villicus».
E telepek alakulása ilyképen történt: A telepűlők vezetőjök vagy ügynökük által szerződést kötöttek a föld birtokosával, kinek szolgálatába szegődni szándékoztak. Kihasították aztán az új község terűletét és fölosztották egyes telkekre, melyeket németűl Lahn-, Lehen- vagy Hub-nak, latinúl mansionak hívtak. A telkek a föld termőképessége szerint nagyságra változtak, de harminczhat holdnál ritkán voltak nagyobbak. Az ügynök, ki rendesen az új községnek nem ritkán örökös elüljárója (Schulz, Voigt, scultetus, soltész) lett, többnyire kettős, bérmentes telket kapott, választhatott malomhelyet, mert az őrlési jog kizárólag őt illette, állíthatott sörházat, korcsmát, alkalmazhatott mesterembereket. Ő volt hivatva kisebb ügyekben igazságot szolgáltatni, kezdetben a szász vagy magdeburgi, később a szepesi, korponai, zsolnai stb. törvénykönyv szerint.
Az új telepesek, vagyis «jobbágyok» földjeiket nem örökjogon, noha ez gyermekeikre átszállott; hanem csak bérben bírták. Azonban a telkeikre rakott épűletek sajátjok volt. Ha távozni akartak, ezeket eladhatták; és «világos nappal», – mint szerződéseik mondják, – tehát szabadon távozhattak. – Az első években (tizenkét, tizenhat, húsz, sőt néha több éven át) nem fizettek földbért; azontúl egy-egy telek után egy-egy negyed márkát (fertót), sőt többet is kellett fizetniök.
E földbéren (terragiumon) fölül még ajándékok is járták, melylyel részint a telkesek személyenkint, részint a község testületileg volt kénytelen kedveskedni a földesurnak: egy hordó sört, egy hízott sertést, nehány bárányt, baromfit, tojást, zabot, kalácsot adtak időközönkint, a miért viszont faizást, halászati és vadászati jogot élveztek.
Nagy előnyére szolgált a községnek, ha egyháza is szabad volt; azaz a lelkész, kit a hitközség választott, nem fizetett semmit a földes urnak; ellenben a tizedet (de többnyire csak mérsékelve) ő kapta és nem a püspök. Magától értetik azonban, hogy a püspöknek és a főesperesnek azért kijárt az illetéke a lelkészi jövedelem arányához képest.*
Lásd Lipóczi és Nekcsei Demeter és Sándor czímű értekezésem 23. lapján a föntebbiekre vonatkozó idézeteket.
Nagy Lajos király az atyja korában új lendületet vett telepítéseket, nagy gonddal folytatta. Egyebek közt Árva megnépesítése az ő műve.*
FEJÉR, CD. IX/IV, 171. – ORTVAY a pápai tizedlajstromok tanulmányozásából egészben véve azon eredményre jutott, hogy a XIV. században az egyház-községi élet hazánkban felette virágzó volt, úgy hogy küllátszatra megfelelt a mainak, de sőt azon túl is tett. (Magyarorsz. egyházi földirata, Bevezetés.)
Az ilyen régibb vagy újabb telepnek, természetesen a viszonyok által is elősegített életre valóságától, szorgalmától, ipar- és kereskedelem-fejlesztő képességétől függött aztán, hogy várossá növekedjék. Mert – mint dicsőűlt Ipolyink jól megjegyzé – habár a magyar nem városalapító, de, mit története minden lapja tanúsít, inkább államalkotó nemzet; bírt nemzeti alkotmányában oly tényezővel, mely városaink keletkezésének és fönnállásának főfeltétele. Ez az önhatósági, önkormányzati jog és szabadság volt, melylyel a magyar állam mindannyi városainak alapját megvetette és fejlődésöknek legnagyobb lendületet adott. Mindegyikök, a mint első, gyenge körvonalai kifejlődtek, a szabadelvű magyar alkotmányhoz képest és a magyar államjog gyakorlata szerint azonnal elnyerte a független önállást, az önkormányzat és igazságszolgáltatás teljes szabadságát, e mellett a királyi védelmet, a tárnokmester jó akaratát és számos más kedvezményt; szóval: elnyerte a szabadságlevelet, a privilégiumot, mely nálunk olyan széleskörű volt, minővel csak az olasz és a dalmát városok bírtak, pedig tudjuk, hogy ezek a mondott alapon szinte független, köztársasági államokká fejlődtek.
Az autonomia minden városnak saját kezébe tette le sorsát. Fölvirágozások saját polgáraik szorgalmától, eszétől függött; vagy ellenkező esetben, csakis lakosai élhetetlensége, korlátoltsága szolgálhatott okúl, ha vagy ki se fejlődtek, vagy elhanyatlottak, s apró, jelentéktelen községekké sülyedtek.* Mert a mi a városok kifejlődéséhez még megkívántatott, a kedvező viszonyokat az Anjouk, kivált Nagy Lajos, bőven megteremtette. «Nagy Lajos – mondja egyik városi korírónk – valamint atyja, Károly, a városokat igen szerette, fölmagasztalta, sorsokon javított és… mindeneket jó rendbe hozott.»*
IPOLYI, Kisebb munkái, III, 279.
KATONA, H. Cr. IX, 278. a Leibitzerek krónikájából.
Alig van, de nincs is régibb város az országban, mely az Anjouktól, kivált Nagy Lajostól, szabadságlevelet ne kapott volna, és nem egyet, hanem némelyek szinte minden esztendőben nyertek egynél is többet. Hallgatással mellőzöm nagyobb városainkat, milyenek: Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Nagy-Szombat, Bártfa, Soprony, melyek Magyarország hét elsőrangú városai voltak; továbbá Zágrábot, Kőszeget, Eperjest, Sárost, Esztergamot, Komáromot, Gyöngyöst, Szebent, Brassót, Kolosvárt, Debreczent, a dalmát városokat és másokat; de említés nélkűl nem hagyhatom Visegrádot, Nagy-Marost, Lipcsét, Pelsőczöt, Csetneket, Szécsényt, Rima-Szombatot, Gölnicz-, Abrud-, Libet- és Breznóbányát, Szomolnokot, Zsolnát, Vasvárt, Kis-Martont, Hanuszfalvát, Suchfalvát, Zsidó-Patakát, Visk-, Huszt-, Técső- és Hosszú-Mezőt, Barsot, Kis- Szebent, Kaprinát, Kapronczát, Nyirbátort, Bazint, Modort, Szakolczát, Privigyét, Lublyót és sok más apró, kivált erdélyi és szepesi szász várost.*
L. ezek megokolását, részben legalább föntebb idézett értekezésemben.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szabad királyi városok önkormányzati jogai nem voltak terjedelmökre nézve egyenlőek. Voltak nagyobb szabadságú városok, az úgynevezett «nagyobb városok», és alsóbb rendű vagyis «kisebb városok», az előbbiek önrendelkezési joga korlátlan; az utóbbiakban több fontos ügy (az emberölés, nagyobb sebesítés, rablás, gyújtogatás, pénzhamisítás), a király által kiküldött biróra, várnagyra vagy főispánra volt bízva. Az első önkormányzati jogot, a városi autonomia azonkori főkellékét, az egyházi és világi hatóság: a lelkész (plebános)* és városi bíró szabad választása képezte. A második alapjog, melylyel a magyar állam a korona tagjait, a helyhatóságokat és testületeket fölruházta, az önkormányzat és saját igazságszolgáltatás volt. A város, a földesúri vagy bármely fenhatóság kizárásával, önmaga intézhette ügyeit; a polgári és magánjogi, a rendőri és bűnfenyítő ügyekben csak önválasztotta bíróságoknak volt alávetve. Föllebbezés csak egy másik város törvényszékéhez történhetett. Csak felségsértés és hazaárulás bűneseteiben ítélt az országbíró, csak az ország és király iránt tartozó legfőbb kötelességek iránt intézkedett a tárnokmester. A város közvetlen a királyi fönségnek volt alárendelve, csak a király szállhatta meg kíséretével és hadaival, bármely más főúr előtt csak a város akaratával nyíltak meg a kapuk; csak a király zászlója alatt álló seregben voltak kötelesek a polgárok harczolni s e tekintetben az ország nemeseivel egyenrangúak valának. Mint ilyenek a «karok és rendek» sorában, a főpapok, világi főurak és nemesek után az ország negyedik rendét a szabad királyi városok képezték és élvezték ezen előjoguk minden folyamányát. Saját czímerök és pecsétjök volt, melyek alatt hiteles okiratokat állíthattak ki. A teljes tulajdonjogot s e czímen nemesi jószágok birtoklásának jogát is élvezték. Belső viszonyaikra nézve közvetlenűl jogérvényes, senki szentesítésétől nem függő helyhatósági szabályokat (statuta) alkothattak, testületi szabályokat, milyek példáúl az akkoron nagy fontosságú czéhek szabályai voltak; jóvá hagyhattak.*
Csakis a nép által választott lelkészt hítták plebánosnak; a többieket kerületi lelkészeknek (parochi), egyházkormányzóknak (rectores) nevezték. A nagy egyházak lelkészei prépost czímet viseltek, mely köré a segédlelkészekből a társas káptalanok alakultak.
L. ÁGOSTON K., Eperjes alakulása és hajdani jogi szervezete
