XVII. Ipar és kereskedés.
XVII. Ipar és kereskedés.
PANASZRA mégis okuk az erdélyi szászoknak, kik Nagy Lajos királyt reményöknek, vígaszoknak és oltalmuknak szólítgatták,* nem lehetett, midőn a király elrendelte, hogy az iparosok czéhszabályai Göböly erdélyi püspök és Sárfenéki János várnagy, mint királyi biztosok, a hét szász szék bíróival tanácsot ülvén, vizsgálat alá vegyék és megjavítsák. Az Anjouk korán fölismerték az iparos és kereskedő egyesűletek fontosságát, melyek hivatva voltak az emberiség egész osztályait átalakítani, a nemzetek életében új korszakot alkotni s a világnak új képet adni.*
«Vestrae regiae maiestati, quae est spes et solatium speciale et refugium singulare.» (FEJÉR, CD. IX/I, 188.)
IPOLYI, Kisebb Munkái, III, 49.
A czéhszerű egyesületek nyomát nálunk ugyan nem észleljük 1285 előtt, mint a mikor Ladomér esztergami érsek a pesti és jenői hajósok egyesűletét (universitas nautarum)* említi; Kassa város levéltárában is csak az ottani szűcsök 1307. évi czéhszabályzata maradt fönn:* de Lajos király érintett rendelete arra enged következtetnünk, hogy a czéheknek tekintélyes multjok volt Magyarországon, minthogy immár nem egy visszaélésöket kellett korlátozni, sőt általános rendezésöket meghagyni. Erre mutat, hogy a szebeni és pozsonyi új czéhszabályok ugyanegy időben keletkeztek. A mód is, a miképen Lajos királynak a közjóra (communi bono) irányzott e szabályokat hozatta, fényes példája szabadelvű bölcseségének, úgy, mint a kézi ipar virágzó állapotának Magyarországon.
KNAUZ, Monum. eccl. Strigoniensis, II, 196.
SZÁDECZKY, A czéhek Magyarországon, 10.
Szebenben és vidékén (Segesvárt, Sebesen és Szászvárosban) huszonöt iparágról történik már említés:* Ha azonban tekintetbe veszszük, hogy ezek közt még számos, nálunk igen mívelt ipar nem volt képviselve, milyenek a fegyverkovácsok, pajzsgyártók, bábsütők, viaszárúsok, ötvösök és mások; hogy Buda, Pest, Kassa, Pozsony, talán Nagy-Szombat is meghaladták az iparos élet tekintetében Szebent, vagy legalább lépést tartottak vele, mely viszont a maga részéről Augsburgon, hol azon időben csak húsz iparágat űztek, túltett: lehetetlen nagy fogalmat nem keltenünk a mesterségeknek virágzásáról Nagy Lajos király korában.
Ez iparosok: a mészárosok, sütők, timárok, irhakészítők, lágyvargák, czipészek, keztyűsök, posztógyárosok, szabók, köpenykészítők, szűcsök, takácsok, kötélverők, bognárok, kádárok, fazekasok, kovácsok, szegkovácsok, lakatosok, kardgyártók, zablyakészítők, késcsinálók, tűcsinálók, rézművesek, kolompárosok és nyereggyártók. (FEJÉR, CD. IX/V, 131. l.)
Az ipar haladása, az általános jólétet valamint föltételezi,* úgy főleg a kereskedés által emeli is.
Az emelkedő jólétnek egyik hangosan beszélő példája a föld értékének rohamos emelkedése. Míg 1303-ban egy ekényi föld három márkán (de sőt olcsóbban is) kelt; 1340-ben ugyanannyit kétszáz arany forinton, azaz tizenhétszeres áron adtak el. (Anjouk. Okmt. I, 59. IV, 36. – Zichy-Okmt. I, 127.)
I. Károly, de még inkább Nagy Lajos király, mindent megtőn a pénz és hitelviszonyok emelésére, a vám- és harminczadügy rendezésére, a bel- és kül-kereskedés biztositására. Már I. Károly szakított elődjei azon eljárásával, kik rendesen minden évben beszedvén a forgalomban levő ezüst denárokat, ezek értékének bizonyos részét kamarai nyereség czímen tartották meg, s így mindig rosszabb és rosszabb pénzt bocsájtottak forgalomba.*
Hogy a pénz ez által rosszabbodjék, ez az évi beszedésnek nem volt okvetlen következménye. A lucrum camerae voltaképen a pénzverő költség önkényesen kivetett hányadában állott. Képzeljük a dolgot magunknak így: Egy márka (fél font) tiszta ezüstből vertek 480 kis denárt, de a fogyasztó közönségnek csak 400-at adtak egy márka értékében, pénzverő költség (és országos adó) czímén visszatartván 80 denárt. Ellenben, midőn a denárokat uj évkor beszedték, egy márkára megint 480 denárt számítottak, minthogy csakugyan ennyi tett ki egy márka ezüstöt, melynek fejében azonban ismét csak 400 uj denárt adtak. – Ez így mehetett volna szakadatlanul a pénz megromlása nélkül. Minthogy azonban mentűl rosszabb (kevesebb ezüsttartalommal biró) denárokat adtak egy márka fejében, annál nagyobb haszna volt belőle a kamarának: ez arra csábította a legtöbb, pénzverő joggal biró fejedelmet, hogy koronkint rosszabb pénzt verettek – világos kárára a fogyasztó közönségnek, mely a rossz («fekete») denárért kevesebb árút kapott.
Még nagyobb haladás volt, midőn 1335-ben aranypénzt kezdett I. Károly veretni. I. Károly aranyai tizenkét karatosak, azaz felerészben aranyak, Lajos királyéi finomabbak, tizennégy karatosak. Mennyire kedveltek voltak ezen florenczi utánzatú arany forintok (floreni), az is mutatja, hogy más tartományokban utánozandó mintáúl vették és a pénzt «ad bonitatem auri hungarici» verték. A magyar pénz nemsokára hatalmas hitelre tett szert és tért hódított Európában.
A középkorban a fejedelmek igen becses felségjognak tartották, hogy ott állítottak föl vámokat, a hol akartak. Arra nem sokat tekintvén: mennyire nyomasztó a sok vám az iparosra és kereskedőre, valamint a fogyasztó közönségre, melynek életét ekképen megdrágították.
A vásár-, másként helypénz, híd- és rév- (komp-)vám még igazolhatók; kevésbbé a száraz vámok, melyeket tehát Lajos – mint láttuk – eltörült. Lajos még többet tett. Midőn példáúl, Pozsonyt nagy anyagi csapások érték, megtiltotta, hogy az oda szállított élelmi és ruházati czikkektől vámot és harminczadot szedjenek; 1364-ben pedig, midőn az egész ország éhinséggel küzdött, minden élelmi czikk vámmentességét a legszigorúbban parancsolta meg, és más tekintetben is bölcs rendeleteket adott ki.
Már a visegrádi kongresszuson előkerűlt a nemzetközi kereskedelem ügye, és a benne részt vett három (magyar, cseh és lengyel) király, áthatva annak fontosságától, iparkodott elmozdítani mindazon akadályokat: az útak bizonytalanságát, a vámok rendezetlenségét, mik a kereskedelem föllendűlését gátolták.
Elsőben biztosokat neveztek ki a rendbontók, a rabló lovagok megfenyítésére. Az illető hatóságnak kötelességévé tették a rabló várát lebontani, birtokát elkobozni. E rendszabályok oly szigorúak voltak, hogy a rabló-lovagot az esetben is becstelennek jelentették ki, ha a kárt megtérítette. A hármas szövetség terűletén elitélt rabló sehol, se Magyar-, se Lengyel-, se Csehországban nem talált menedéket; idegen földre kellett menekűlnie.
Azonképen rendezték a szövetségesek a vámokat is, hogy hol és mekkora vámokat szabad a kereskedőktől szedni. E határozatokról érdekes példát nyújt Károly király rendelete a morva határtól Budáig terjedő kereskedelmi vonalról. – A cseh és morva árúk behozatala (ez áll a rendeletben) Fehér-Egyháznál (hítták Újvárnak is a mai Holicsot) történjék, hol az árúk értékének nyolczvanadát fizetik vámképen. Holicstól az út Nagy-Szombatig ketté ágazott; az egyik Sásvárnak (ma: Sasvár), Bikkszádnak (Bikszárd) vitt, a másik Szinczének vagy Szenczének (ma Szenicz), Jablonczának (Jablonicz) és Bénynek (Binyócz), Korlátkő vára mellett vezetett el. Nagy-Szombatból a cseh-morva kereskedők útja Farkashídján, Semtén, Nyárhídon és Udvarhídon át Esztergamig, innét Csabán és a királyné ó-budai várához tartozó, később a margit-szigeti apáczáknak ajándékozott Szent-Jakabon keresztűl a budavárosi kapunál érte végét. A nevezett helyek mindegyikén kellett fizetni. Fizetett pedig a kétfogatú, vagyis rudas kocsi egy lat ezüstöt, az egyfogatú, vagyis ajnczás annak felét. *
L. Tót Lőrincz czímű értekezésem 29. l.
Lajos király megerősítette e rendelkezést és kiterjesztette a kölni, hoyi és más rajnamelléki, valamint a nürnbergi, ambergi, regensburgi, egeri, boroszlói stb. kereskedők számára. A salzburgiakat pedig Durazzoi Károly, szlavon herczegnek jóakaró figyelmébe ajánlotta.*
Mitth. IX, 629.
A bécsieknek szintén megengedte, hogy az igazságos vám és harminczad lefizetése után szabadon kereskedhessenek az országban. E nagy kedvezmény nemcsak onnan eredt, mert a hatalmas magyar király mindig jóakarattal volt a szegény Ausztria herczege iránt; hanem onnan is, mert Bécs már akkor is piaczúl szolgált némely magyarországi nyers termények számára. Bécs utalva volt a magyar lisztre, vágó és szúró marhára, füstölt és sózott húsra, halra, borra, állati bőrökre, mézre, szappanra, gyümölcsre. A magyar viasz, szűcsárú, réz és ón, vámmentesen ment Bécsbe.
Hogy e forgalom a termelésnek és a mezőgazdasági iparnak nagy lendülést adott, főleg a dunántúli, Ausztriához közelebb eső vidéken, fölfogható, a miért a malomipar, kivált a Rába folyó mentén, hol hatkerekű műmalmokra is nem ritkán akadunk, magas fokra hágott.
Harminczadot szedtek külországi kereskedők által behozott, vagy külföldre kivitt árúktól. A harminczad jövedelme a királyé volt. Harminczad-hivatalt találunk Pozsonyban, Nagy-Szombatban a nyugati, Győrben és Budán a dalmát partokról jövő, Székes-Fehérvárt a Bécsbe törekvő szebeni és brassai kereskedők megvámolására, és valószínűleg voltak egyebütt is.
Lajos király gondoskodott róla, hogy a harmiczadoknál minden zsarolásnak elejét vegye. A fő harminczadost a főurak tanácsából választotta, és hogy mily pontosságot követelt, az is mutatja, hogy a harminczados helyeken rendes registrumot, jegyzéket íratott, melybe a megvámolt czikkeket följegyezték. E registrumot minden év végén magához kívánta és pontosan megvizsgálta.
A harminczadon áthaladt kereskedők természetesen a vásárokra indúltak, melyek a középkorban a kereskedés központját képezték.
A vásárok háromfélék voltak: napi, heti és országos vásárok. A napi vásárok csak nagyobb városokban bírtak jelentőséggel. A heti vásárok valamely vidék helyi kereskedésének előmozdítására fontosabbak valának. Budán hetenkint háromszor volt vásár. Lajos király nagyon sok városnak adott jogot heti vásár tartására. Országos vásáraik csak a nagyobb, az ipar és kereskedelem tekintetében fejlettebb városoknak voltak. A megelőző korszakban, tudtunkra, még csak Budának, Székesfehérvárnak, Sopronynak és Gerécznek (Zágráb) voltak országos vásáraik. Lajos király uralkodása alatt azonban több város nyert országos vásártartási szabadalmat: Kassa, Pozsony, Nagy- és Felső-Bánya, Bártfa, Zsolna, Nagy-Marton, Brassó, Zilah, Margita és mások, mely körűlmény arra mutat, hogy a kereskedés mindinkább fejlődött. Leghiresebb, mert legtöbb szabadalommal ellátott vásárok valának Budán, Kassán, Szebenben, Brassóban és Pozsonyban.
Buda városának minden szabadalma közt árú-megállító joga (ius stapulae, Stapelrecht) volt a legfontosabb. Nagy Lajos alatt teljes érvényben találjuk ezt. E kiváltság értelmében a kereskedők akár szekéren, akár hajón, felülről vagy alulról érkeztek Budára, e városban minden árúczikkeikkel együtt meg kellett állapodniok, s azokat csakis itt lehetett eladniok, mi ha nem sikerűlt, vissza-, hazavihették portékájokat. Német, cseh, lengyel, olasz, porosz, tatár és hazai kereskedők egyformán alá voltak vetve e, Budára, Lajos király új fővárosára nézve rendkívűli előnyökkel járó szabadalomnak. Csupán csak a brassai és szebeni kereskedőket vette ki Lajos e szabály alól, valamint Pozsonyt, midőn megengedé neki, hogy a déli tengerpartról hozott árúkkal Budát is kikerűlve kereskedhessék.
Kassa szintén bírt árú-megállító joggal.* E várost már I. Károly, de különösen Nagy Lajos emelte. Fölvirágozására az a benső viszony szolgált, mely Magyar- és Lengyelország közt Lokietek Ulászló ideje óta szövődött. E körűlményből Kassa és Krakó húzták a legtöbb hasznot. Magyarország felől Kassa lett központja a lengyel-magyar, s ezzel a lengyel-orosz-galícziai kereskedésnek.
Ezen joga azonban megszorítást szenvedett, mert Lajos király 1368. évi rendeletéhez képest csak három napig kellett a lengyel kereskedőknek árúikat eladásra kitenni Kassán; ha ez idő alatt senki meg nem vette, vihették azokat Magyarországon és azon kívül oda, a hova akarták. Viszonzásúl Kázmér lengyel király a magyar kereskedőket hasonló kiváltsággal látta el Krakóban. (Monum. Polon. V, 47.)
Nagy gonddal ápolta Lajos király Szeben és Brassó városok kereskedését is, úgy, hogy ezek alatta Erdélyben a Kassáéhoz hasonló helyet foglaltak el. Árúmegállító joguk ugyan nem volt, de e hiányt pótolta Nagy Lajos azzal, hogy idegen kereskedőknek nem engedte, miszerint Brassón túl, Moldva és Oláhország felé adhassák el árúikat, és meghagyta oláh vajdáinak, hogy a brassaiak kereskedését egész Oláhföldön elősegítsék.* E két város e mellett saját erejéből is törekedett előre. Élénk kereskedést folytatott Bécscsel és Prágával; még nagyobb forgalma volt a dalmát városokkal és Velenczével, továbbá Lengyel-, Orosz- és Tatárországgal, Moldva- és Oláhországgal.*
FEJÉR, CD. IX/IV, 148. l.
A lengyel-, orosz- és tatárországi kereskedésre nézve lásd Monum. Polon. V, 17. 50. 51. 69.
A többi városok közűl még Pozsony űzött nagyobb kereskedést és örvendett a király különös támogatásának, ki Pozsonyt adó, vám, időnkint a harminczad alól is kimentette. Már I. Károly megengedte Pozsonynak, hogy osztrák árúkat hozhatnak az országba. Nagy Lajos Pozsony kedveért tiltotta meg az osztrákoknak boruk behozatalát, minthogy – úgymond – e város jóléte kiváltképen a bortermeléstől és borkereskedéstől függ. Ez természetesen – retorsiót szült, minthogy az osztrák herczegek szintén eltiltották a magyar bor kivitelét Bécsbe. Azonban az osztrák bor akkor még nem igen lehetett jó ízű, mert e tilalom alól kivettek az osztrák herczegek minden tisztességes embert, mint a kiket érdemesnek találtak arra, hogy külföldi bort igyanak, és föltették rólok, hogy a bort ki nem mérik.
164. WLADISLAW LOKIETEK, LENGYEL KIRÁLY.
Különben is a magyar bornak volt keletje külföldön; egyszer azért, mert Lajos király kieszközölte a cseh királynál a pozsonyi bor bevitelét Brünnbe, Olmützbe, Znaymba és Morvaország más városaiba; aztán, minthogy a külföldi kereskedők, a kik posztóval és egyéb iparczikkel jöttek hozzánk, hazamenet jóféle borral terhelték meg kocsijokat. IV. Rudolf osztrák herczeg tehát gondosan figyeltetett az átutazó kereskedőkre, nehogy az osztrák tartományokba bort csempészszenek. Mindamellett kénytelen volt a bécsieknek azon engedményt tenni, hogy külföldi borok számára külön csapszéket nyithassanak.
Ily módon kezdett Pozsony oly helyet fogni Lajos korában nyugaton, mint Kassa éjszakon, Brassó-Szeben délkeleten. A többi városok: Soprony, Kőszeg, Nagy-Szombat, Szakolcza, maga Győr is, utána állottak Pozsonynak, noha Nagy Lajos ezek, valamint Bártfa, Lőcse, Késmárk, Igló, Eperjes kereskedése előmozdítását is szívén viselte.
Általában Nagy Lajos király az összes magyar városok jólétének emelésével alapította meg «nagy» nevét a történelemben. Ő és atyja, de különösen ő emelte a városok foglalkozását, támogatta őket az egyház és aristokratia ellen* megerősítette szabadalmaikat és újakkal halmozta el őket. Hazánknak Lajos uralkodása alatt mutatkozó erejében, a városoknak, ezek iparának és kereskedelmének nagy részök volt.*
Példát erre l. Tót Lőrinczem 25. és köv. lapjain.
L. a föntebbiek megokolását CSÁNKI Dezső ily czímű jeles értekezésében: Hazánk kereskedelmi viszonyai I. Lajos korában, és HAJNIK Imre: Adalékok a magyar kereskedelem történetéhez. (Századok, 1868, 145.)
165. POZSONY VÁR ÉS VÁROS LEGRÉGIBB ALAPRAJZA.
Hogy mégis Lajos király ennyi számító bölcsesége és jóakarata foganatosb nem volt, s az általa megalapított anyagi jólét mélyebb gyökeret vert, annak okát a mohácsi vészt követő sanyarú viszonyon kívül, talán annak lehet tulajdonítanunk, hogy a betelepült polgárság a hazulrúl hozott hagyományhoz szívósan ragaszkodott és a nemzetbe olvadni csak lassan tudott.*
Például: Buda város törvénykönyve elrendeli, hogy csak németet választhatnak biróúl: «der selbig richter von deutscher art sey von allen seinem geschlächt». Az eperjesi szűcsök pedig szintén csak németet vettek fől inasnak «zur beförderung der deutschen nation und mehrung derselbigen». Dicső erény a hazaszeretet; de aki olyan nagyon szereti német hazáját, maradjon otthon.
166. IV. RUDOLF OSZTRÁK HERCZEG PECSÉTJE.
Körirata: RVOD(olphus) DEI: GR(aci)A: SACrI ROMANI x~ IMPERII RODI x MAGISTER:…… DVCIS: ET: IOHINNE; DVCISSE: PRIMOGENITVS:
