V. A tollharcz Buda és Avignon közt.
V. A tollharcz Buda és Avignon közt.
HABÁR tagadni nem lehet, hogy Lajos is, a pápa is, s ez utóbbi még inkább, gondosan kerűlte a szakítást, az érintkezés Avignon és Visegrád közt minél sűrűbb, annál feszűltebb lett. Vonzó a diplomaciai tollharcz szövevényeit nyomról nyomra kísérni. Kitűnik e szellemi párbajból, hogy nemcsak karddal, de tollal kezökben is vitézek voltak elődjeink. A szent-széknek nehezebb volt helyzete. Az ügy, melynek védelmére (mint hitte) vállalkoznia kellett, kétségbe ejtő volt, míg az igazság, a látszat és közvélemény Lajos részén állott; ezért az elnéző kímélet és hosszú türelem a pápai levelekben. A szent-szék nem merte megvallani Lajossal szemben a puszta valót: azt, hogy nem adhatja neki hűbérűl Siciliát és elfoglalását mindenképen gátolni fogja. Lajos belátta ezt, megfontolt mindent, azért mert sokat. Lassan haladt, lépésről lépésre szorította sarokba az avignoni diplomatákat, reméllvén, hogy végzett tények által engedékenységre bírja a szentszéket.
A pápai követ, kit a nápolyi kérdés legelőbb hozott Magyarországba, a trieszti püspök, mindenképen le akarta beszélni Lajost hadjáratáról, vagy legalább annyit elérni, hogy halaszsza el azt addig, míg kiderül: bűnös-e Johanna? Viszont ígérte, hogy a pápa Károly-Martelnek, Endre utószülött fiának, nevelését nagyanyjára fogja bízatni, valamint, hogy Johanna második házasságához nem adja meg az engedelmet azon reményben, hogy a magyar királyi ház sem lép atyafiságra a Bajor Lajossal.
Nincs nyoma, hogy e követ valami fontosabbat végzett; hidegen meghallgatták, úgy látszik, aztán visszatérő útjára bocsájtották. Előterjesztéseire, melyek úgy szólottak Lajosnak, mint nagybefolyású anyjának, Lajos anyját hagyta, hogy válaszoljon. Asszonynak, hozzá keseredett anyának inkább áll szabadjában keservét kímélet nélkűl kiönteni. Ő maga Dalmácziába ment hadserege után. Erzsébet teljes mértékben élt a kiváltsággal, melyet neki helyzete adott: fájdalma nem válogatta még a kifejezéseket sem.
38. TRIEST LEGRÉGIBB LÁTKÉPE.
Levele bevezetésűl megköszönte a szent-szék részvétét, de – tette tüstént hozzá – nem elég szóval fejezni ki a részvétet. Az igazság úgy hozza magával, hogy megboszúlják az egyház reményének gyilkos halálát, aminek nyoma, látszatja ekkorig nincs. Sok szemrehányatásnak van e miatt ő és fiai minden felől kitéve, mert nekik róják föl, hogy még mindig boszulatlan a szerencsétlen Endre halála; pedig erről Isten és emberek előtt csak a szent-szék felelős. Ő szentsége ígéri ugyan, hogy bíborost fog küldeni a hely színére, ki igazságot szolgáltasson. Mily eredménynyel működik majd a bíboros ott, hol Johanna parancsol? Hisz Johanna, kit királynőnek czímezni is förtelem, maga a bűnös; csalhatatlan jelek mutatnak erre. Bizony óvakodjék a szent-szék még egyszer megengedni neki, hogy férjhez mehessen, mert a pápa szeme láttára, a kereszténység új botrányára ismételni fogja a férjgyilkosságot. Egyébiránt a levél írója nemcsak azt kérte, hogy unokáját, a gyermek Károlyt az ő gondjaira bízzák, hanem egyúttal, hogy örökségét is neki és fiainak kiadják, mire azonban a szentszéknek nincs válasza. Ellenben kívánja, hogy atyafiságot ne kössenek a magyar és bajor uralkodó házak, és óhajtja Lajos nápolyi hadjáratának elhalasztását. Isten kegyelméből a magyar királyi ház oly fönséges és tisztelt, hogy minden fejedelem óhajt vele atyafiságot tartani. Bajor Lajossal az atyafiságot és egyebeket mindeddig elodázta a magyar király tiszteletből az egyház iránt és mert reméli, hogy Endre halála meg lesz boszúlva. Ha e részben czélt nem ér, nem ő fog eltávozni az egyháztól, hanem az egyház taszítja el őt magától. Az iránt pedig írt fiának a királyné, hogy halaszsza el a maga és serege bemenetelét Apuliába.*
THEINER, Monum. Hung. I, 716. l.
Közben még inkább kimutatta Lajos, mennyire meghidegűlt közte s a szent-szék közt a rendesen benső viszony. Értjük az újonnan kinevezett veszprémi püspöknek, Galhardnak ügyét.
GALHARD mester származására carchelejoi spanyol és jogtudós pápai követ volt előbb Lengyelországban, hol a lengyel nemzet érdekei mellett küzdött a német lovagrend ellen, aztán kineveztetvén titeli prépostnak, átjött Magyarországba, szintén nunciusi minőségben, mint a pápai tizedszedők főnöke. 1344 augusztus 9-én a pápa őt még mint subdiaconust csanádi püspökké tette, alig félév múlva pedig (1345 márczius 2.) áthelyezte Veszprémbe, jóllehet még mindig nem volt fölszentelve. De Lajos nem engedte Galhardnak, hogy a veszprémi püspökség jószágait elfoglalja, mert a veszprémi püspökséget Magyarország királynéja alapította; a veszprémi püspök a királyné kanczellárja; régi szokás szerint ő koronázza meg a királynékat. Galhard hivatalának megfelelni képtelen, mert magyarul nem tud. Nevezze ki tehát a pápa máshová, veszprémi püspökké pedig tegye meg Miklóst (Lajos volt nevelőjét), a régebben megválasztott, de mellőzött kalocsai érseket.
VI. Kelemen pápa ugyan megjegyezte, miszerint máskor is megesett, hogy a veszprémi püspök nem tudott magyarul,* s ily esetekben a kanczelláriai ügyeket a prépost vagy más alkalmas egyén intézte, és hogy ezért nem kellett volna a hűséges Galharddal így bánni el, hanem át kellett volna neki adni a püspöki javakat s aztán folyamodni áthelyezéseért, mert a mint most történt a dolog, nem történt az egyház meggyalázása nélkűl. Egyébiránt tudtával legyen a királynak, hogy az általa ajánlott Miklóst pécsi püspöknek nevezte ki.*
Ez alighanem czélzás Mesko herczegre, a királyné rokonára.
Következő föltétellel: «Nicolaus electus in episcopum Quinqueecclesiensem promisit pro suo communi servitio per D. Guillelmum de Posterla (a föntebb említett pozsonyi prépost) 3300 florenos et quinque servitia familiae consueta, solvendo medietatem in festo resurrectionis domini» stb. (KOLLER, Hist. eppatus Quinqueeccl. III, 3, c. jegyz.)
Lajos azonban nem engedett és Galhard kénytelen volt ügyei jobbra fordultáig Avignonban vonni meg magát.
A viszonyok még kényesebbekké válván, a pápa jónak látta (mint maga megvallja) a magyar király kedvét keresni és Galhardot Brindisibe érseknek nevezni ki.*
THEINER, Monum. Hung. I, 1008–9. 1024 –6. 1074. 1079. 1085. számok. – Galhard a nápolyi hadjárat alatt sokat szenvedett. 1350 junius 1. már nem élt. (Suppl. Clem. VI. a. VIIII p. I. II. f. 16.)
Ezen engedmény után alkalmasnak találta VI. Kelemen pápa, hogy válaszoljon Erzsébetnek. Tekintettel arra, hogy keserű és zavart lélekkel kénytelen Erzsébet tárgyalni a keserves ügyet, mely fanyarrá tesz, és a melyet nem lehet az észszabta határok közé szorítani, válasza engesztelő, hisz maga is még mindig szóval kimondhatatlan, levélben ki nem fejezhető fájdalmat érez. Hanem azért – teszi hozzá önérzetesen – az igazság tételére, nem válogatván személyekben, vállalkozik. Meg is bízta ez iránt már De Beaux Bertrand országbírót, ki a mily odaadó ragaszkodással viseltetik a magyar királyi ház iránt, oly erőslelkű védője a jognak és igazságnak. Magát az igazságot azonban, melylyel a szent-szék minden embernek tartozik; kiforgatni nem lehet, mert nem szabad igazságtalanságnak származnia onnét, honnan az igazság ered. Mivel pedig az igazság nem engedi, hogy büntessük a bűnöst, mielőtt bűnössége bebizonyult; ne legyen botránkozással hallania Erzsébetnek, ha Johanna, mielőtt elítéltetett, királynőnek czímeztetik. Épen, ha ennek ellenkezője történnék, vagy ha Johanna elmozdíttatnék országa kormányától, akkor esnék rajta nagy jogtalanság. Habár az, amit Johannának Endre halálakor és halála után tanusított magaviseletéről írnak, őt nem ajánlja, a római egyháznak nem szabad őt gyanúokokból elítélnie. – A gyermek Károly biztonságáról gondoskodott a pápa, hogy azt vagy nagyanyja gondjaira bízzák, vagy másként helyezzék biztonságba.* Johanna házassági engedélyére nézve ismétli a már mondottakat; viszont megvárja a királynétól, hisz nemcsak az apostoli széknek, de a magyar uralkodó ház jó hírének is tartozik azzal, hogy az egyháztól elszakadt, lázadó, eretnek Bajor Lajossal atyafiságra nem lép. Köszöni továbbá, hogy fiát türtőztette az Apuliába való beütéstől. – Néhai Róbert siciliai királynak azon rendelkezésével, mely szerint monnó unokáját Erzsébet két fia vegye feleségül, a pápa soha sem ellenkezett. Ő csak általános fölmentvényt adott Károly durazzoi herczegnek, melynek erejével bármely nemes hölgygyel, kivévén a rokonság és sógorság két első fokát, házasságra léphet. Nem volt a pápa tudtával, hogy Károly Máriát akarja feleségül venni. – Azt sem hagyhatja említés nélkűl a pápa, hogy Endre halálaért a szent-széket felelősségre vonni nem lehet. Hisz a pápa mindent megtőn Endre oltalmára, méltósága gyarapítására azzal, hogy Vilmos chartresi püspököt koronázására már elküldötte; most is mindent elkövet, hogy halála megboszulatlan ne maradjon. Kéri tehát a királynét és inti, hogy e választ kegyesen fogadja, és bizalommal viseltessék a szent-szék iránt, mely követet nevezett, ki sietve készül a hely színére, hogy ott törvényt lásson, igazságot szolgáltasson.*
Ez utóbbi történt meg. Miután (1347 junius 18.) Károly-Martelt eljegyezték Johannával, Károly durazzói herczeg leányával, mindkettőjöket DeBaux Amelius gondjára bízták és a Castello dell’ Ovoban helyezték el. (Chron. Sicul. 10.)
A pápa e levele 1346 julius 17-én kelt. Hasonló tartalmút Lajos királynak már előbb (1346 május 6-án) írt, de nem ennyire kimerítőt, a miért ezt elég legyen csak érinteni.
A pápai követ, kit a pápa levele említ, a szent Márkról nevezett bíboros áldozár, Bertrand, beteges ember volt, de eléggé belátó arra, «hogy Sicilia nem boldogulhat, míg Johanna kormányozza», mint ezt urának, a pápának nyiltan megírta. A pápa fájdalommal értette ezt, de a kényszerűség azt válaszoltatta vele, hogy tekintve a viszonyokat és a magyar király terveit, neki is, a szent kollégiumnak is az a meggyőződése, tanácsosabb ez idő szerint, ha Sicilia kormánya Johanna kezében marad, mint ha azt az egyház veszi át. S így két malomkő közé került Bertrand bíboros, ő pedig hagyta: őröljön az idő. Midőn a viszonyok nem hódolnak meg nekünk, gondolá, mi engedünk nekik. Gyakran hasznosabb a késedelem, mint a sietség. A szent-szék rendeleteit nem állott hatalmában teljesíteni, a miért se meg nem erőltette magát Johanna országa védelmében, se buzgóságot nem fejtett ki a reá bízott vizsgálat végzésében. Az izgatott pápa négy, öt levelére se válaszolt, nyugalmasan azzal mentegetvén magát, hogy most temporizál.* Midőn pedig nagyon sürgették Avignonból, hogy csak tegyen, tegyen! azt válaszolta, küldjenek még egy bíborost Nápolyba, majd akkor fog kiderülni igazán, hogy ketten se végezhetnek semmit is.*
«Temporizandum est aliquociens secundum conditiones negociorum et temporum qualitates».
THEINER, Monum. Hung. I, 1087–8. 1094. 1100. 1101. 1109. 1111–2. 1143. – Anjouk. dipl. Eml. 204.
