VII. A magyar hadak Olaszországban.
VII. A magyar hadak Olaszországban.
NAGY előnyére szolgáltak Lajos magyar királynak terve kivitelében a condottierik, azaz zsoldosok, kik Olaszországot ellepték és mindenkinek szívesen szolgáltak, a ki megfizette őket.
A középkorban az olaszországi államok is hűbéres és községi katonákkal, vagyis nemesekkel és polgárokkal viselték háborúikat. Hanem a hűbéri rendszer meglazulásával a nemes urak a hosszabb hadjáratokat igen terheseknek tartották. A polgárok is, előbb városaik és köztársaságaik buzgó védelmezői, később békés életmódjukkal, mely testi edzettségöket gyöngíté, nem épen találták megegyezőnek a hadviselést. Ha pedig valamely zsarnok lett az állam urává, első gondja a polgárok lefegyverezése volt, mert félt a lázadástól. Némi iparkodás mellett a polgár ugyan könnyen megkészíthette volna újra lándsáját, kardját; de a félelem, jóllét, nevelés és békeszeretet elhitették vele elégtelenségét a tetőtől-talpig fölfegyverzett vitézekkel szemben, kikből az idő szerint a sereg főereje állott.
Viszont a zsarnokoknak semmi se volt kedvesebb, mint a polgárok ez elpuhulása, levén a fegyver a polgár kezében rettenetes féke a hatalmaskodásnak. Ezért szívesen fölmentették őket a hadi szolgálat alól, és megelégedtek a fokozott adóval, melyen zsoldos csapatokat béreltek, első sorban idegeneket, kik a nép nyelvét nem értvén, ennek politikája és szenvedése iránt érzékkel nem bírván, kiméletlenűl teljesítették a legkegyetlenebb parancsokat, ha különben anyagi vágyaikat kielégíthették.
A császárok időközönként Németországból hoztak efféle harczosokat magokkal, kik aztán az olasz zsarnokok szolgálatába szegődtek. A Viscontiak, Della Scalák egyenesen Németországban toborzották őket, mások azon hadak sorából, melyek a Henrikekkel, Fridrikekkel, Lajosokkal és Károlyokkal jöttek át az Alpeseken Itáliába.
E rendszer vadhússá nőtte ki magát Olaszország testén, midőn a zsoldosok vezéreik alatt szabad csapatokká egyesűlvén, ha szolgálat nélkül maradtak, raboltak, pusztítottak, hogy megélhessenek. Leghíresebb vezéreik valának: Urselingeni Werner (Guarnieri) herezeg, ki legelőbb (1343) a pisaiak részére jött harczolni a florencziek ellen. Végződvén itt, «az Isten, szánalom és irgalom ellenségének» vallotta magát, sarczolta egész Olaszországot, mígnem a sok rablott kincscsel Friaulon át kivonúlt, hogy Lajos király zsoldjába visszatérjen. Továbbá Landaui Virtinger, olaszosan conte Lando; Monfort (Baumgarten) fra Moriale, Wolfhardt Ulrik és testvére Konrád, kik később Magyarországban települtek meg és Vöröskői gróf nevet vettek föl. Ezeket Lajos király nagyrészt zsoldjába fogadta, s ők tetemes részét tették ki nápolyi hadseregének.
De ideje, hogy visszatérjünk azokhoz, kik 1347. év márczius elején Olaszországba indúltak, hogy lássák, lehet-e bízni azokban, kik a magyar királyt Siciliába meghítták.
A király megbízott emberei, Garai* János választott veszprémi püspök és Kont Miklós mindenben urok szavát fogadták, mihez képest mindenütt fönnakadás nélkül folytathatták útjokat Alsó-Olaszországig, hol reményöket meghaladta, amint ott ügyök állott. Az Abruzzo vidéki urak szövetséget kötöttek a magyar király érdekében, és akik nem akartak jószerével hozzájok állani, azokat erőszakkal kényszerítették. Aquila volt a magyar pártiak főfészke és Lallo Campenesco lovag, jeles és bölcs férfiú, a város kapitánya – fejök. Itt szeretettel fogadták a megérkezett magyar urakat és unszolták őket, híják meg a királyt is. Ez unszolásra nem igen volt szükség; minthogy ezek meggyőződvén ügyök kedvező állásáról, levelet küldöttek a királynak: jőjjön Siciliába késedelem nélkül. Nincs nagy hadi erőre szüksége; a lakosok, hacsak személyét látják, készséggel meghódolnak neki. János veszprémi püspök személyesen is visszatért Lajos királyhoz.
RÓKA, Vitae Vesprim. praes. 201. lapján, nem tudom, mi jogon: Jakobfalvinak nevezi. Hogy Garai, erre nézve l. Anjouk. Okmt. VI, 443.
Erzsébet királyné, a gondteljes anya, ki egyik fiát már elveszítette Olaszországban, és más főurak, első sorban a főpapok, sokáig ellene valának Lajos azon szándékának, hogy személyesen indúljon Siciliába, főleg miután itt is, Siciliában, megváltozott a dolgok színe.
Johanna főlovászmesterét, Cavalcanti Jakabot sereggel küldé Aquila ellen. Lallo azonban e sereget megverte, magát a vezért elfogta. Ez eset nagyon megdöbbentette a királynét, és – ki akkor még élt – Katalin császárnét, kik (mint már elbeszéltük) útat, módot kerestek, hogy Durazzoi Károlyt megnyerjék, ígéretet tevén, hogy átengedik neki Calabriát, ha szövetségeseit nemcsak cserben hagyja, de őket haddal meg is támadja.
Durazzoi Károly, ez ármányszövő, jellemtelen ember, ki mindenben csak önhasznát kereste, soha igaz nem volt se Lajos, se Johanna iránt, mert önnönmagát szerette volna látni Sicilia trónján; ráállott az alkura. Összegyűjtvén népeit Nápolyban, háromezer lovassal és sok gyalogos hadi néppel Aquila ellen indúlt, melyet 1347 májustól augusztusig körültáborlott.
E hírre Lajos király hadi népét nem egyszerre, nehogy az odavalók megijedjenek és erőszakoskodástól tartsanak; hanem időközönkint, részletenkint, hatvanat, százat, ezret, különböző útakon indított meg Sicilia felé. Világos, – kiált föl a velenczei kormánytanács, – a magyar király mindent elkövet, hogy czélját Apuliára nézve elérje. Naponkint küld oda fegyveres népet és pénzt. Népe szabadon és biztosan vonul át Lombardián, sőt birtokainkon is. Mit tegyünk? Mi is lehetőleg udvariasan fogadjuk őket. Ugyanezt írják dalmátországi grófjaink, hogy a király népe keresztül-kasul fut Dalmáczián.
Egy ily csapatot vezetett Vásári Miklós, Csanád esztergami érsek unokaöcscse, az időben nyitrai püspök.* Több főúr volt kíséretében, kik 1347 augusztus havában Ferrarán áthaladván, az Abruzzok felé siettek Aquila fölmentésére.* De Lallo nem ijedt meg Durazzoi Károly seregétől sem, hanem sokszor kirohant fészkéből és elütlegelte az ellenséget. A koríró a Durazzói hadában levő nápolyi úrfiakat anyámasszony-katonáknak festi, kik fényesen öltözködtek, fésülködtek, czifrálkodtak, de pelyhes ágyaikat jobban szerették a kemény tábori életnél. És keservesen tapasztalván, mily súlyos csapásokat mérnek rájok a magyar király emberei, nem törődve herczegökkel és királynőjükkel, betegség ürügye alatt haza sompolyogtak.
Ezen Vásári (KNAUZ szerint Monoszlai) Miklósról e helyt csak annyit, hogy 1332-ben borsvai főesperes volt az egri egyházmegyében, 1333-ban nagyváradi kanonok is, 1339-ben esztergami prépost, 1347-ben nyitrai püspök, 1349-ben kalocsai érsek, 1350–1357-ig esztergami érsek.
«Quae obsessa erat a gentibus Ducis de Durazio nomine meretricis reginae Neapolis.» Chron. Estense, MURATORInál, XV, 442. hasáb. Ugyanitt felsorolvák a magyar főurak némelyei, de alig lehet a hibás másolás miatt egyre-másra ismerni. D. Nicola Tontel Pessoyn (Treutel pozsonyi ispán lehet), D. Thomas comes Sebistensis, M. Ethico comes de Sard, M. Philippus de Corad, D. Ladislaris dictus Sos de Coroid de comes. (Hogy ez Sóvári Sós László, a királyné vicze főasztalnoka, alig szenved kétséget, mint hogy 1347 okt. 13. csakugyan in partibus Italie exstitit. L. Anjouk. Okmt. V., 143.) Magister Paulus Prat Wanadae. M. Georgius Beberis comes Avanadae. (Ez utolsóban Bebek Györgyre ismerek, ki heves-ujvári ispán volt.)
Ismét érkezék Magyarországból egy nagyobb csapat. Ez Magyarországból, az apostolok oszlásakor (julius 15.) útra kelvén, miután magához vonta a Lajos király pénzén fogadott zsoldosokat, mind ügyes harczosokat, és egyesűlt az aquilai vitézekkel, megtámadta a durazzoi herczeget. A herczeg pedig értesülvén, hogy Johanna Tarantoi Lajossal jegyet váltott,* és a neki tett ígéretről mitsem akar hallani,* mint aki felsült, eloldalgott Aquila alól és viszszament Nápolyba. Az ellenségeskedés erre közte és Tarantoi Lajos közt még inkább elfajult, úgy hogy egymás életére lesetének.
Lajos tarantoi herczeg 1347 aug. 15-én intravit ad habitandum cum sua familia intus in castro domine regine, és augusztus 22-én (Villani János szerint aug. 20-án) anulo subarravit in suam uxorem predictam dominam reginam Johannam, et de sero fuerunt facte per ciuitatem Neapolitanam exinde maxima luminaria. (Chron. Sicul. 9. l.)
Minthogy kis fiát nevezte ki Calabriai herczegnek.
Uraik példáját követték alattvalóik.
A fondii gróf engedelmet nyervén duzzogó herczegétől, a durazzoitól, rajtüte Gaetán és a királynő híveit fosztogatta. Hasztalan hítták e miatt a törvény elé. A gróf hetvenkedve azt felelte, hogy a királyné szavára mitsem ad, mert ő a magyar király embere. Ezennel hírével legyen Johanna asszonynak, hogy fölmondja neki a barátságot, és ha – mint fenyegeti – hadat küldene ellene: áll elébe.
A királynő tehát, hogy híveket szerezzen magának ellene, szétosztotta lázadó alattvalója jószágait és fölhítta a gaetaiakat is, csatlakozzanak csapataihoz a zabolátlan gróf megfenyítésére. De vállalata szerencsétlen fordulatot vett, minthogy Miklós, Fondi ármányos grófja, kelepczébe csalta a királynő népét, kifosztotta, levetkőztette őket és csupaszon küldötte vissza, czédulát ragasztván mindegyikökre bizonyítvány és ruházat-képen. Országszerte nagy kaczajt keltett e hóbortos ötlet és közmondásossá vált a meztelenséget fondii gúnyának nevezni.* A gróf ezentúl még merészebben viselkedék, Johanna ügye pedig azon mértékben hanyatlott, amely mértékben a magyarok serege napról-napra szaporodott.
A Chron. Sicul. 1346 szept. 18-ára teszi ezen (?) eseményt, és Tarantoi Róbertet vereti le a fondii gróf által.
Mindezekről a nyitrai püspök hűséges tudósítást küldött Magyarországba. Ez eloszlatott vagy elnémított minden aggodalmat, és Lajos király elhatározta, hogy személyesen, parányi kísérettel, álruhában és oly sietve indul Olaszországba, hogy karácsony előtt Aquilába érjen.
Mindszent (november 1.) körül maga előtt útra bocsájtá Geletfia Miklós nádort nagyobb sereggel, mintegy útkészítőűl a maga – és hírnökűl az Aquilában levők számára. A velenczei tanács átbocsájtotta a nádor seregét trevisoi területén, meghagyván ottani podestájának, hogy se Trevisoba, se a várakba ne bocsásson be magyar hadi népet, legfölebb nehányat közüle kellő biztonság mellett.
41. IV. KÁROLY CSÁSZÁR PECSÉTJE.
Körirata: CAROLUS X QUARTUS X DIUINA X FAUENTE X CLEMENTIA X ROMANORUM X IMPERATOR X SEMPER AUGUSTUS X ET X BOEMIE X REX X
Nagy titkon megtudta a pápa is Lajos király elhatározását, és megfeszítette igyekezetét, hogy ezt, ha lehet, végső stádiumában is, megváltoztassa vagy meghiusítsa. Noha tudta, hogy Lajos nem sokat ad IV. Károly császár szavára, még egyszer írt neki; a viennei dauphinnal is tárgyalt az iránt, hogy nehány lovagot küldjön Lajoshoz, ezt vállalatáról letérítendő. Buzdította Bertrand bíborost is: mindenképen legyen azon, hogy a siciliai királyi ház tagjai, személyes érdekeik mellőztével, a veszély perczében egyesűljenek és kössenek szövetséget Itália guelf kormányaival. A pápa is hiszi, mások is mondják, hogy így fölkészűlve megvédhetnék az országot. Hogy Johannának se legyen panasza, kiadatta számára az engedelmet, hogy Lajos herczeggel, néhai Fülöp tarantoi herczeg fiával, egybekelhessen. (1347 november 13.)
Érdekes megtudnunk a pápa leveléből, hogy Johanna önmagától alkudozott a nyitrai püspökkel és társaival, amin megütközött a szent-atya. Vigasztalja azonban magát azzal, ha netán valami ügyetlenséget követett el a királynő, legalább nem fogják betudhatni a pápának.
Végül, hogy örvendetes hírrel fejezze be levelét, tudatja követével a pápa, hogy az istentelen Bajor Lajos hirtelen halállal múlt ki. (Október 11.)*
Anjouk. dipl. Eml. II, 180. 187. 188. 192. 194. 196. 208. 214–5. 217. 220–1. 223. 226. 228. sz. – THEINER, Monum. Hung. I, 1094. 110. 1117–8. 1121 –2. – A budai és dubniczi krónikák. – GRAVINA, 570. s köv. hasábok. – KATONA, Hist. Crit. IX, 510–2. – CANTU, Világtört. X, 331. – SISMONDI, Gesch. d. ital Freistaaten. (Augsb. 1840.) 459. l.
