XIV. Fegyverszünet Velenczével.
XIV. Fegyverszünet Velenczével.
TÉRJÜNK vissza mi is Lajos királyunkhoz, kit másfél év előtt hagytunk el, midőn Siciliából a járvány elől menekűlt. Két dolgot kell különösen megbeszélnünk: elsőben alkudozását Velenczével, mely fegyverszünetet eredményezett; aztán alkudozásait a szent-székkel, melyek végleges eredményre ezúttal még nem vezettek. Velencze mindenképen azon volt, hogy dalmát birtokait a magyar királylyal kötendő béke által magának biztosítsa; viszont Lajos király a magyar nemzet jogai föladása árán békéről hallani sem akart, jóllehet Velencze több fejedelmet, kik Lajos királylyal barátságot tartottak, kért föl közbenjárókúl.*
Ezek egyike volt I. Rudolf szász-wittembergi herczeg, kinek Velencze a vitapontok iránt fölvilágosításokat küldött. Másika della Scala Marsino, Verona ura, ugyanaz, ki Lajost első olasz útjában annyi kitüntetéssel fogadta.
Régibb, sikertelen kísérletek után Velencze 1347 szeptember 11-én újra tudakozódott, ha alkalmas-e az idő arra, hogy békeszerző követséget küldjön Magyarországba?
(Lajos ekkor szállítá népeit Siciliába.)
A signoria úgy vélekedett, legjobb volna papot küldeni, ki Erzsébet királyné szívét igyekezzék megnyerni s általa fiára hatni. Szépen el is képzelte, le is íratta, miként történhetnék ez. A küldött tiszteletesen üdvözölje a királyasszonyt és terjeszsze jó móddal eléje, mily benső és kiváló szeretettel viseltetett a köztársaság Istenben boldogúlt férje iránt, ő iránta, valamint néhai szülei iránt, kikkel folyton békében, kölcsönös tiszteletben és szeretetben élt. Nem más érzéssel viseltetik fölséges fia ura iránt, melyet ha ez viszonozni kegyeskednék, a kölcsönös szeretet és barátság megerősítésére, ha neki is úgy tetszenék, fényes követséggel tisztelegne. Ha e beszéd tetszenék a királyasszonynak, akkor járuljon a küldött a király elé és hasonlóképen beszéljen. Ha pedig a királynak se volna ellenvetése, akkor a küldött gyorsan írjon levelet a signoriának; tudósítsa kimerítőn a tapasztaltakról; közben szerezzen útleveleket a követség számára; ezeket gondosan küldje el és meg ne mozduljon helyéből.
János barát, a signoria küldötte, nem járt egészen sikertelenűl. Az özvegy királyné is, fia, Lajos király is fogadta, és értésére adta, hogy Velencze küldhet követeket. De a mit ezen fölül megtudott valószínűleg azt, hogy Dalmátország nélkül nincs egyesség), az nem volt kedvező Velenezére, mert a signoria szükségesnek látta öt bölcsből (előkelő tanácsosból) álló bizottságot nevezni ki, mely öt napig tanakodott e nagy és nehéz kérdés fölött; aztán még a szlavon bölcsek tanácsát is kikérték, míg végre újabb tanácskozás után azon határozatot hozták: «nem lehet másként, el kell küldeni a követséget».
A mi Velenczére nézve különösen kívánatossá tette, hogy a magyar kormánynyal szemben valamely megélhetési mód iránt megállapodjék, az a töméntelen panasz volt, melyek Sebenigo, Trav és Spalato városoktól, azonképen Mladen gróftól érkezének, hogy az osztroviczai, kníni és egyéb várakban ülő magyarok és horvátok kártevésétől már meg nem maradhatnak.
A követeknek sok vajudással megszületett (hozzá tehetjük: élhetetlen) utasítása pedig így szólott: A követek, ha szükségesnek látnák, elsőben (az özvegy) királynét üdvözöljék, elmondván újra az imént előadott kegyes mondókát a szeretetről. A királynál messziről így kerűljenek a dologra: Fáj Velenczének, hogy ő felségének némely alattvalói kárt okoznak neki Dalmátországban, jóllehet erre senki okot nem adott. Emlékeznek továbbá, hogy járt Velenczében (a zárai szerencsétlen nap után) magyar követség, némely különbözetek kiegyenlítése végett, de ezzel a kormánytanács tisztába nem jöhetett, minthogy nem volt elégséges (tudniillik Dalmácziát is árúba bocsájtani kész) fölhatalmazása. Aztán Velencze akart követséget küldeni a magyar királyhoz, de ő felsége sürgős teendői miatt eleddig nem ért rá azt fogadni. – Ha aztán Zárát említené a király, azt feleljék, hogy ők nem okai az ebből származott botránkozásnak. Zárát Velencze háromszáz év óta bírja; a város többször föllázadt, de Lajos elődjei ebbe a belügybe nem avatkoztak. Meg van a köztársaság győződve, hogy Lajos sem ártotta volna magát a záraiak ügyébe, ha félre nem vezették volna. Ezért tehát ne nehezteljen ő felsége. – Ha pedig azt állítaná, hogy a többi négy dalmata város: Spalato, Trav, Sebenigo és Nona, melyeknek Velencze szintén birtokában van, az övéi, válaszuk ez legyen: Sok idő előtt már teljes önállóságban találta Velencze e városokat, melyek aztán önként meghódoltak neki. Velencze megemlékezvén arról, hogy e városokat bírta volt hajdan, elfogadta e hódolatot, mely sok pénzébe kerűl. – Ha pedig a király jogára támaszkodva, választott bíróságot ajánlana, mely e vitás kérdésben ítéljen: erre rá ne álljanak, mert habár bízik Velencze jogában, nem akarná hosszúra nyújtani a kiegyezést, és inkább szeretne azonnal barátságos egyességre jutni úgy, hogy ha a király lemondana jogáról Dalmátországra. Ígérhetnek neki és a főuraknak hatvanezer aranyat; ha pedig inkább akarna évi járadékot (de nem hűbér-adó: vagy más sérelmes czímen), ígérhetnek háromezer aranyat, a főuraknak pedig egyszer-mindenkorra nyolczezret. Értvén ez összegeket úgy, hogy azokon túl nem mehetnek; ellenben igyekezzenek mentől kevesebbet ígérni.
Valóban nem tudjuk, min ütközzünk meg inkább, Velencze szatócs szellemén-e, vagy azon – úgy látszik – tapasztaláson alapúlt föltevésén, hogy a magyar főurak a «borravalót» megvárják.*
Elhagytuk ez utasításból a már ismert pontot, mely a magyar hadi népek átvonulásáról szól.
Ez utasítással «az Úristennek, szent anyjának és drága evangelistájának» (máskor csak «az Úr») nevében aggódva küldé a signoria három követjét «in Badomeriam», azaz Budavárba, a hová Lajos király ez időtájt helyezte át udvarát Visegrádról. Egyúttal értesíté avignoni és nápolyi ügynökeit, hogy követséget szándékozik küldeni a magyar királyhoz, de hozzá tette, hogy nem kell híresztelni a dolgot, hanemha kérdőre vonatnának, azt feleljék, hogy ama követség mások érdekei sérelme nélkül fog működni.
Tudjuk már, hogy e követég nem ment Magyarországba, mivel Lajos időközben Nápolyba indúlt; tudjuk azt is, hogy Riminibe és Forliba sem érkezett, nehogy rossz kedvet keltsen akár a nápolyi, akár az avignoni udvaroknál. Miután azonban Lajos király váratlanúl gyors és fényes eredményeket vívott ki Siciliában, Velencze nemcsak Erzsébet királynénak gratulált fia nagyszerű diadalához, kérvén egyúttal kegyes közbenjárását, hanem tekintve a szlavon ügyeket, hol a magyarok és horvátok semmiképen sem akarnak veszteg maradni; tekintve a köztársaság kereskedelmi érdekeit Apuliában, meg hogy tudni lehessen, miként viselkedjék a magyar király iránt: elhatározta, hogy mégis csak elküldi követeit, ha kell, Nápolyba is. Minthogy nem kis veszedelem fenyegette ez időben Velenczét.
Nápoly szerencsés elfoglalása után Lajos magyar királynak ugyanis az a szándéka volt, hogy Velenczét Apuliából hajóhaddal, Dalmátországban pedig szárazföldi sereggel megtámadja.
Hogy e támadásnak Zára és a többi dalmát városok visszafoglalásán fölül eshetőleg Velencze elfoglalása, kereskedésének megbénítása, talán megsemmisítése volt a czélja: hozzá vethetjük abból, mert e vállalatnak (mondhatjuk) élén Genova, Velencze régi vetélkedő társa, de sőt engesztelhetetlen halálos ellensége állott.
A Nápolyból visszatérő vegliai grófok (Frangepánok) egyike azt a hírt hozta, miszerint a nápolyi révben negyven genovai gálya horgonyoz, melyekhez rövid időn másokat is várnak, és pedig a Provenceból huszat, Sziciliából azonképpen harminczat; és hogy mind e hajók Velencze ellen készűlnek.
Másrészt Cornutus Balduin, a jeruzsálemi szent János lovagjainak vránai helyettes perjele, figyelmeztette ugyancsak Miklós horvát-szlavon bánt az ellenséges készületekre, melyek őt és a gondjára bízott tartományt a velenczeiek részéről fenyegetik. A velenczeiek – jelenti a perjel – hat zászlóalj gyalogságot, azaz százötven fegyverest vetettek Zárába; ugyanennyi még következik. Nona, Sebenigo, Trau és Spalato városokba is tizenkét banderiumot (zászlóaljat) és megfelelő számú lovasságot küldenek; meg hogy a tengerparton, valamely hegy tetejére, melynek lábához akadály nélkül kiköthetnek a gályák s egyéb jól megerősített bastiát (palánkot) fognak építeni, melybe ötszáz lovas és ezer gyalog katonát helyeznek el, hogy védjék a dalmát városokat és tengerpartot a magyarok támadásai ellen, viszont rontsák a magyar király alattvalóit, ahol érik. Zárát is nyakra-főre erődítik. A signoria kinevezte dalmát és horvát tiszttartójának Loredono Pál urat: szlavon őrgrófnak (marchio) pedig a clissai Mladent.*
Kelt e levél (1348) márczius 2. – Eredetije a gróf Teleki levéltárban őriztetik. Másolatát Barabás Samu úr kiváló szívességének köszönöm.
E fenyegető veszélyt elhárítandók, indultak tehát útnak a követek, kiknek Lajos május végeig érvényes útleveleket adatott, megbízó leveleiket pedig a doge márczius 5-én állította ki. Valának névszerint: Giustiniani Márk, Morosini András és Gradenigo Miklós.
53. VELENCZE. A DOGE-PALOTA BELSEJE.
E követség a köztársaság előzékenysége daczára is kevés eredménynyel kecsegtette magát, minthogy Lajos magyar király «hallatlan, méltánytalan és kemény» követeléseket tett, t. i. visszakövetelte Dalmácziát.
Hanem mivel Velencze nagyon szükségesnek látta, hogy békét kössön Lajos királylyal, pótlólag utasította követeit: igyekezzenek mindenképen a király elé jutni és értessék meg vele követelései méltánytalan voltát. Ha pedig ez lehetetlen volna, iparkodjanak főembereit arra bírni: hagyjanak föl Zára visszakövetelésével, mert Zárát a köztársaság nem engedi semmiképen. Ha a király hagyná Zárát és beérné a többi négy várossal, kínáljanak ezekért minden árt, teszem: százezer aranyat azonnal kifizetve, vagy ötezret évi adóképen. Sőt ha többet kívánna, írjanak Velenczébe utasításért. – Ellenben, ha a király nem engedne semmiben és Zárát követelné, meg a szigeteket, akkor szakítsák meg az alkudozásokat, és térjenek vissza. Minthogy pedig ez eshetőség a valószínűbb, kiadta a kormánytanács a rendeletet, hogy Zárát azonnal szereljék föl, kivált a nagy lánczot a kikötő elzárására tüstént készítsék el.
A velenczei követek semmit sem végeztek Nápolyban; mert Lajos király május végén sietett vissza Magyarországba. Ellenben már Zengből vagy Vranából, hol junius elején (1348) tartózkodott, magyar követséget küldött Velenczébe békeföltételekkel. De Velencze Lajos békeföltételeit oly túlzottaknak találta, hogy legott megtett minden ellenséges intézkedést a magyarok ellen. Czirkáló hajókat küldött az Adriára, melyek a magyar király népei közlekedését Apulia és Szlavonia közt gátolják. A mit elvehetnek, elfoghatnak, vegyék, foglalják el: így hangzott ezek számára az utasítás. Hasonló utasítás ment Velencze szárazföldi és tengerparti hatóságaihoz. Megkérte Padova urát is, hogy ne engedje tartományán a magyarok átvonulását. Figyelmeztette az olasz tengerparti államokat, hogy magyarokat vagy magyaroknak ne szállítsanak, mert Velencze mint ellenséggel bánik velök.
Lajos belátta, hogy a húrt az időközi események kissé túlfeszítették; de másrészt, hogy koronája jogaiból se kellessék valamit is engednie, már (1348) julius elején jelenté a köztársaságnak, miszerint követeit, a nyitrai püspököt (Vásári Miklóst) és a csongrádi vármegye-ispánt (Sándorfia Jánost az Ákos nemzetségből) küldi Velenczébe, fegyverszünet kötése végett.
A követek Velenczébe megérkezének és augusztus 1–4-ig tanácskoztak a signoriával a fegyverszünet fölött. Némi nehézséget okozott, hogy a magyarok csak öt évre kívánták a kötést, a velenczeiek pedig tízre; meg hogy a magyarok Mladent, a clissai grófot (knézt) nem akarták befoglalni a békébe, a kormánytanács pedig ezt kérte. Hanem miután a signoria kijelentette: ha a fegyverszünet létre jő, a magyar király hadait velenczei területen nem bántja senki, sőt barátságos fogadtatásban fognak részesülni s erre nézve rendeletet küld tisztjeinek; a tengert is nyitva tartja a magyar király számára, csak azt ne kívánják, hogy Velencze más népek ügyeibe avatkozzék, kivévén ha békét akar szerzeni: a magyar követek engedtek, és a fegyverszünetet, Mladent is belefoglalván, nyolcz évre megkötötték, az okmányt 1348. évi augusztus 5-én kiállították.
A megállapodás szerint Velencze Lamberti Miklóst küldötte Budára, hogy a magyar királynak és húsz főúrnak, mint kezesnek esküjét átvegye. Ez megtörtént szeptember 8-án. Lajos hittársai valának: Geletfia MIKLÓS nádor, LACZKFI ISTVÁN erdélyi vajda, OLIVÉR tárnokmester a Rátót-nemzetségből való Mátyás fia, Lóránt unokája, JÁNOS veszprémi, MIKLÓS nyitrai püspökök, TATAMÉR székesfehérvári prépost és királyi alkanczellár, GARAI PÁL, a királyné tárnokmestere, Tóz (utóbb Kont) MIKLÓS királyi főpinczemester és barsi főispán, RIVOALBA az étekfogók mestere,* LACZKFI DÉNES, királyi fő-lovászmester, SZÉCSÉNYI TAMÁS, a volt vajda, most krassói és kevei főispán, Hahóti Istvánfia LINDVAI MIKLÓS, volt szlavon bán, LACZKFI ANDRÁS, a székelyek és Brassó ispánja, POMÁZI CZIKÓ, borsodi főispán, FAR (talán Tar) PÉTER, ungvári főispán, SÓVÁRI SÓS LÁSZLÓ, a királyasszony étekfogómestere, KANIZSAI ISTVÁN, ó-budai prépost, a nevezett JÁNOS csongrádi és gömöri vármegye-ispán, végre LESTÁK, a Rátótiak nemzetségéből, királyi udvarmester (dispensator).
Ki ezen Rivoalba? nem tudom. Nyilván a király étekfogói mestere; mert a királynéé 1347-ben Szécsil Ivánka, a Miklós bán öcscse 1348-ban Sós László, 1349-ben pedig Lesták, helyesebben Lőkös, a Tót Lőrincz fia volt.
A következő napon megbízta Lajos király a milkói választott püspököt, Tamást, hogy viszont menjen Velenczébe a doge és húsz velenczei főnemes esküje átvételére. A velenczei kormánytanács erről 1348 szeptember 28-án hozott végzést. Dandolo András, a doge, megerősítette a fegyverszünetet és elrendelte, hogy a kötést alattvalói szigorúan megtartsák. Deczember 1-én kelt levelében pedig (valószínűleg Lajos király egyenes kívánatára) írásban kötelezte magát, hogy ígéretét, a magyar hadak szabad átvonulását illetőleg, szintén megtartja. A két magyar követnek, kik a fegyverszünetet megkötötték, a signoria «illő, tisztességes és óvatos módon» száz-száz aranyat utalványozott pénzben vagy értékben.
A dogenak deczember 1-én kelt levele alkalmából történhetett, hogy óhajtását fejezte ki a végleges béke megállapítása iránt: Lajosnak ugyanazon deczember 17-én kelt válasza ilyesmire enged következtetnünk. Lajos azonban általános szólamokban kitér e kívánság elől. A doge még is kapott ez alkalmon és újra hajlamát fejezte ki a végleges béke megkötése iránt. Küldene e végből követséget is a királyhoz, ha a járvány, mint mondják, nem dühöngene Magyarországon. Mert a követek, kik már a múlt évben átszenvedték a fekete halál iszonyait, félnek menni Magyarországba. Azonban, ha a király tudna ez ügyben valamelyes expedienst, a signoria azt elfogadni kész. (1349 ápril 4.)
A járvány Magyarországon már 1348-ban tört ki, s az ország egyes, nevezetesen az Erdélylyel határos részeiben oly erősen pusztított, hogy egész falvak kihaltak. Demeter váradi püspök oláhokat telepített néptelenné lett uradalmaira; a váradi káptalan pedig elengedte a sertés-tizedet, hogy az 1348. évi pestis alkalmával elpusztult községei régi állapotukba jussanak.*
BUNYITAI, A váradi püspöks. tört. I. 191. – A váradi kpt. Statutumai 51.
Május végén (1349) a járvány szünő félben lehetett, mert Lajos király Pozsonyból junius 7-én jelentette a velenczei dogenak, hogy küldheti már követeit, mivel a halandóság megszűnt. A doge kész erre (1349 junius 25.) és azt kérte Lajostól, határozzon időt és helyet a követek számára. Időközben a kormánytanács megválasztotta követeit: három főrangú nemest, kik akkora személyzettel és oly fénynyel jelenjenek meg a magyar királyi udvarnál, mint mikor a pápaválasztáshoz mennek. Az utasítás azonban maradt a régi, elégtelen. Ennek lényegén nem változtatott, hogy a jogi kérdések megfejtésére egy «sapientissimus» és «sufficientissimus» jogtudóst adtak a követek mellé.
Julius 11-én tudatta Lajos király a dogeval, hogy ez idő szerint követeit nem fogadhatja, mert Erdélybe utazik. Meghívást kapott, hogy látogassa meg e részeket, és e meghívást nem mellőzheti, nehány éve levén, hogy ott nem volt. Egyébiránt sokáig Erdélyben tartózkodni nem fog.* Visszajövet azonban Temesvárról, augusztus 4-ről értesítette a doget, hogy Zágrábban, hova közelebb megérkezik, fogadja a béke iránt alkudozó követeit. De a velenczei követek vonakodva készülődtek, elannyira, hogy a kormánytanács záros határidőt volt kénytelen szabni elindulásukra. Szeptember 24-én kapták meg végre megbízó leveleiket azzal az utasítással: Menjenek a király elé Budáig és kísérjék Magyarország határain belül akárhová; de Apuliába ne menjenek vele, ha híná is őket. Ez intést azért látta szükségesnek megadni a signoria, mert arról értesűlt Lajos legutóbbi leveléből, hogy Siciliába szándékozik átmenni. A signoria válaszában (augusztus 31.) e levélre örül Lajos elhatározása fölött, sikert kíván útjához és ígéri, hogy a köztársaság területén mindenütt tiszteletére leend.
Datum in Pokus (= Pakos = Paks) loco venucionis nostre.
Lajos király e szándékát hihetőleg az újabb dühhel kitört pestis* és neje halála hiusította meg. A velenczei doge 1349 október 9-én tudósította Perugia városát, hogy Magyarországon sokan halnak meg a járványban és hogy minap a magyar királyné (Lajos király első felesége) is meghalt. Három nappal később pedig szabadjára hagyja Magyarországba már elindúlt követeinek, hogy ha a halandóság ama vidéken csakugyan oly borzasztó, hazafelé indúlhatnak.
Hogy a pestis ismételve kitört, arra vannak adataink. Zágrábban a járvány 1374-ben meg újra kitört, azonképen 1382 októberben. TKALČIĆ. Monum. cittis Zagr I: 261. 297.) Lajos kir. 1381 nov. 1. «Cum nos omnes causas… propter grassantem pestilenciam generaliter decrevimus prorogandas.» (FEJÉR, CD. IX/V, 481.) – Hefláni Gergely és Viczai Beled 1381 okt. 29, «propter instantis pestilenczi temporis, quibus dominus omne genus humanum… more imbrium corruere decrevit,» kölcsönös örökösödést állapítanak meg. (Sopronyi Oklt. I, 457.)
Lajos királyt sem hagyta a járvány érintetlen. Ezt hiszszük kiolvashatni a velenczei tanács 1349 november 9-én hozott végzéséből, mely szerint utasítandók Magyarországon tartózkodó követeik: ha a király oly állapotban van, javulása (in convalescencia) annyira előhaladt, hogy hozzá juthatnak, folytassák útjokat. Ellenben, ha a király beteg, vagy ha meghalt, informálván magokat az ország állapotáról, s arról, kire szállott a kormány és egyebekről, értesítsék a tanácsot s várják meg ennek további rendeleteit.
A velenczei követek csakugyan a magyar király színe elé kerültek. A békealkudozások azonban a mily nehezen indúltak meg, oly gyorsan maradtak ismét abba. Lajos magyar király 1349 deczember 17-én értesítette Dandolo András dogét, hogy követeivel a békét ugyan meg nem köthette, de a fegyverszünetet föntartja. Mi okon állítja Dandolo velenczei krónikájának folytatója, hogy Lajos király a fegyverszünetet annak első évében már ok nélkül megszegte? nem tudjuk. *
Anjouk. dipl. Eml. II, 213. 222. 227. 228. 229. 230. 232. 234. 235. 236. 241. 242. 243. 244. 246. 248. 251. 252. 256. 263. 265. 266. 273. 284. 286. 288. 289. 290. 292. 293, 294. 295. 296. 297. 298. 301. – Chron. Raphayni Caresini, MURATORInál, Scripp. rer. Ital. XII, 420.
