XV. Újabb tárgyalások a szent-székkel.
XV. Újabb tárgyalások a szent-székkel.
IME tehát, a nápolyi hadjáratot oly közelről érdeklő ezen velenczei kérdésben is elérkezénk azon időpontig, amelyig a nápolyi hadjáratot tárgyaltuk, tudniillik Laczkfi István vajda távoztáig Siciliából.
Hogy lépést tartva tovább haladhassunk, lássuk még az avignoni diplomáczia ez idő alatt viselt dolgait.
Ha csupán a késlekedésben állott volna a nagy Fabius összes érdeme, az avignoni diplomaták nagyobbaknak tünnek vala föl e szakmában a híres Cunctatornál. Teljes másfél esztendeje, hogy «temporizáltak», hogy Lajos számtalan levelére, követségére csak egy válaszuk volt: majd!
Kivételt tett a fogoly herczegek sorsa, mert ez «aggasztja, kínozza szünet nélkül» őket, hihetőleg a herczegek hozzátartozói folytonos unszolására, kik míg ebben ösztökéltek, abban alabort vetettek a kerék alá. A pápa közbenjárására újabban a franczia király és testvérei, a bourbon herczegek egy kanonokot s egy lovagot küldének a magyar királyhoz, hogy a herczegek szabadon bocsátását sürgessék. A pápai iroda alig győzhette a töméntelen ajánló levelet, melyekkel a két szabadító csaknem az egész világot, azonfölül Lajos király összes tanácsosait egyenkint megtisztelte. (1349 február 13.)
Lajos király viszont saját ügye elintézését sürgette, a szent-székhez küldvén Frankói Miklós nyitrai választott* püspököt és Pelsőczi Bebek György heves-újvári főispánt követeiűl. Amit ezek válaszképen hoztak, az megint csak annyi volt, hogy majd megfelel Guido bíboros.
A püspökök az időben azért késtek fölszenteltetni magokat, mert a fölszenteléskor le kellett mondaniok előbb élvezett, sokszor nagyszámú egyházi javadalmaik jövedelmeiről, melyekre, az ország ügyeiben lévén túlontúl elfoglalva, szükségök annál inkább volt, minthogy az annaták, a fructus primi anni a pápai kamrába folytak.
Hogy mit feleljen a bíboros, azt egy igen érdekes, egyébként régóta ismert oklevélből, melynek azonban helyét eddig rosszúl határozták meg történészeink, tudjuk. Ezen, a pápának 1349 márczius 22-én lelt levele fordulatot jelez a nápolyi ügyekben.
A nevezett magyar követek a következő öt pontot terjesztették a szent-szék elé: 1. Urok, a magyar király csodálkozik, hogy ő szentsége felháborodott azon, hogy engedélye nélkül nyomúlt Siciliába. Hisz a pápa nem tiltotta el a magyar királyt Siciliától; nem is az egyház háborítására, hanem azért ment, hogy Endre király halálát megboszúlja. Mert habár a pápa megbízta De Beaux országbírót, hogy törvényt lásson a bűnösök felett, mégis Johannát, kit az egész világ férjgyilkossággal vádol, s a királyi ház némely tagjait kivette a nevezett országbíró illetékessége alól. 2. Csodálkozik urok azon is, hogy – mint hallá – a szent atya a durazzoi herczeg halálát zokon vette, noha ő (Lajos) igazságosan járt el ellene, minthogy a herczeg részes volt (conscius) Endre halálában és összeesküvést szőtt, hogy a magyar királyt Nápolyba vonulásakor orozva meggyilkolja. 3. Urok ő szentsége kérésére hajlandó – mint ezt már üzente is – a fogoly herczegeket szabadon bocsájtani, ha ezek neki biztosítékot nyújtanak. 4. Panaszkodik urok, hogy ő szentsége megengedte volt Johannának a római kuriába (az avignoni udvarba) jönnie, hol-ott kegyesen és tisztelettel fogadták e némbert, jóllehet a férjgyilkosságot kivallották reá azon egyének, kiket a legutóbbi időben (Lajos Nápolyban léte alkalmával) halálra ítéltek. Végre 5. kéri urok ő szentségét, hogy őt Sicilia birtokában megerősítse; kész amaz országért megadni azt, amit eldődei megadtak, sőt ennél többet.
A magyar követek ez előterjesztésére végleges választ az avignoni diplomáczia azonnal nem adott. Ily komoly ügyben – úgymond – érett megfontolásra van szüksége. E megfontolásnak eredményét pedig, a (mondhatni) fényes jegyzéket Guido bíborosnak adták át, hogy terjeszsze a magyar király elé és pedig az 1. pontra:
A magyar királynak nem volt szabad se bosszúállásból, se netáni jogait érvényesítendő, fegyveres kézzel Siciliába rontania, mivel ott az egyházat, mint ama tartomány főurát, nem pedig a magyar királyt, ki Siciliában magánszemélynél nem egyéb, illeti meg a bosszúállás.
Hogy a pápa De Beaux illetékessége alól a királynőt és a herczegeket kivette, az meggondolt előrelátásból történt. Mert míg az országbíró, mint a királynő alattvalója és hűbérese, különben se mert volna törvényt látni fölötte; ha ezen megszorítás meg nem történik, talán az alsóbbrendű bűnösök elbírálásában is meggátolták volna. Hisz ezen országbíró még a vizsgálati iratokat se merte, noha erre pápai parancsa volt, Bertrand bíborosnak, ki a királynő és a királyi családtagok elleni vizsgálattal volt megbízva, átadni.
Azt, hogy a pápa nem tiltotta el Lajost Siciliától, helyesebb leendett elhallgatni és újra elolvasni ama sok levelet, melyekben a pápa őt e szándékától elvonni iparkodott. Jusson eszébe a királynak, hogy János veszprémi püspöknek, akkor a király úr követének XXII. János pápa bulláját eredetiben megmutatta, ki azt komolyan végig is olvasta. Tudomása lehetett a magyar királynak e bulláról különben is, minthogy több helyen, melyeken át Siciliába vonúlt, ama bulla az idétt ki volt hirdetve. De a dolog természete is megértethette a királylyal, hogy tilalmas neki Siciliába törnie, minthogy Sicilia teljes joggal és közvetetlenűl az egyházé. Tilalmas volt az országba törnie, mert senki sem lehet bíró a maga ügyében; mert Johanna a magyar király illetősége alá akkor sem tartoznék, ha bűnös volta be volna bizonyítva. Ha pedig a magyar király VIII. Bonifáczius pápa örökösödési intézkedése által jogában csorbítva gondolta magát, a szent-széknél, mint az illetékes bíróságnál kellett volna igazságot keresnie, és nem önhatalmúlag, erőszakkal – mit minden törvény tilt – igazságot vennie, s ezt annál kevésbbé, miután atyja, a boldogemlékű I. Károly magyar király teljes életén át királynak elismerte volt, így is czímezte Róbert siciliai királyt.
A 2. pontra, a durazzoi herczeg halálára, a magyar királynak mentsége nem lehet. Neki, mint magánszemélynek, Siciliában se rendes, se átruházott hatalma a herczeg fölött nem volt. A törvényes formákat is nemcsak mellőzte, de corrumpálta, midőn a ki nem hallgatott herczeget be nem vallott, rá nem bizonyított bűntény miatt, ki se fejtvén előtte halála okát, a pápa s az egyház gyalázatára, saját jóhíre szennyével megölette. Nem is valószínű, hogy ama herczeg azokban, miket ráfognak, bűnös volt. Hisz az Endre halálában gyanusokat az ő segítségével fogták el, kínozták és kínvallások folytán ítélték halálra. Józan ember el se gondolhatja, hogy miután Endre halálát megboszulandó annyiak gyűlölete és átka daczára, oly férfiasan, hathatósan és kitartóan működék, fegyvertelenűl, néhányad magával mert volna azon király táborába jönni, testvéreit is idehozni, kinek élete ellen másokkal állítólag – összeesküdt.
A 3. pontra nézve tudni óhajtja a pápa, melyek azon biztosítékok, melyeket a királyi herczegektől kívánnak?
Ami a 4. pontot illeti, a pápának soha se tetszett, sőt egyenesen visszatetszett, hogy Johanna a római kuriába jött. Lebeszélni iparkodott őt erről követei és levelei által, és midőn megérté, hogy a királynő csökönyösen ragaszkodik elhatározásához, két bíborost, kik közől az egyik épen Guido úr volt, küldött hozzá, hogy őt feltett szándékától elvonják. Miután ez nem sikerűlt, a pápa nem tilthatta el őt azon városból, mely akkoron még az övé volt. Mivel pedig még elitélve nem vala, a bíborosok véleménye arra hajlott, hogy őt mint királynőt kellene fogadni. Így esett, hogy nehány bíboros és udvari ember eléje ment, a pápa is elfogadta a consistoriumban, mint királyi személyt szokás. Ezen kívűl azonban se nem ünnepelte, se kedvezéssel nem volt iránta és annyira nem segítette, hogy a királynő e miatt keservesen panaszkodott. Elmenetele előtt a pápa kamarása által peremptorie meg is idéztette, amiért annyira megneheztelt, hogy bucsúlátogatás nélkül hagyta el Avignont.
Erre nézve tehát ne legyen panasza a királynak; ellenkezőleg ismerje el a pápa hosszú tűrését, ki ellene (Lajos király ellen), jóllehet az egyház örökébe tört, se lelki fenyítékkel, se anyagi hatalommal föl nem lépett, habár ezt János pápa bullája elrendeli.
Az 5. pontra: Csodálja a pápa ily bölcs és jeles tanácscsal körűlvett királytól, hogy tőle azt kívánhatja: erősítse meg őt a siciliai trónon. Az érveket e tételhez ismerjük már a pápa régibb nyilatkozataiból. Új ellenben a magyar király következő kijelentése: Ha pedig ő szentsége semmiképen sem akar megegyezni abban, hogy ő (Lajos) bírja Siciliát, lemond a pápa kezéhez minden jogáról ez országra és kivonja belőle seregét. Ám rendelkezzék a szent-szék Siciliával tetszése szerint, tartsa meg közvetetlen kormánya alatt, vagy adományozza, akinek akarja; de sújtsa végre a megérdemlett büntetéssel Johannát és foszsza meg országától.
VI. Kelemen, kinek ez eszme kezdettől fogva ínye szerint volt, megdicsérvén Lajos őszinte vallásosságát, kedvesen vette ez ajánlatot és megígérte, hogy a királynő ügyében mielőbb igazságot tesz, mire nézve kéri a magyar királyt, ha Johanna ellen adatai volnának, ezeket, vagy néhai De Beaux országbíró vizsgálati iratait küldje meg. Megígérte továbbá, miszerint tehetsége szerint azon lesz, hogy Sicilia, Johanna megegyezésével is, a magyar király óhajtásához képest a pápa kezébe adassék.
Eddig a nagyfontosságú okirat.
Egy hónappal későbben Guido bíboros is írt már kedves rokonának, a magyar királynak, jelentvén jövetelét. Lajos tüstént felelt annyit: jőjön csak, szívesen látja. A pápa is örömmel vett tudomást az ügyek élénk megindulásáról, egyuttal Rogerius nevű olasz udvari emberét küldötte a bíboroshoz, hogy élő szóval előadja «a pápa és a curia ez időszerinti álláspontját» a siciliai kérdésben. Rogerius elég serényen végezhette föladatát, mert ismét egy hónap múlván egy nagy lépéssel vagyunk előre: Guido bíboros szent-széki követ Ausztriába érkezett.
Lajos király eléje ment Bécsig és Magyarországba hozta. Junius 7-én (1349.) értesíté a velenczeieket, hogy a pápával jelennen egyességre remél jutni Guido bíboros, az ő (Lajos) vérszerinti rokona által, és azon van, hogy Siciliáját, amint bírta és bírja, akárki ellenzené is tovább is bírhassa. Guido bíboros szintén írt Pozsonyból, junius 13. napjáról levelet. Tehát ez időtájt jöhetett létre a szent-szék és Lajos magyar király közt a következő egyezmény: A pápa fegyverszünetet eszközöl Lajos magyar király és a nápolyi királyi pár közt, mely tartson 1350 végeig. Lajos magyar király a pápa kezére bocsájtja Siciliában mindazon erősített helyeket és területeket, melyeket hadai elfoglalva tartanak, ha Johanna ugyanezt teszi. A pápa végre törvényt lát Johanna fölött; neki Nápolyt többé vissza nem adja, hanem István herczegre, Lajos király öcscsére ruházza, ki feleségűl veszi Máriát, Durazzoi Károly özvegyét.
Ez utóbbi pont, melyre Lajos bizonyára a fősúlyt fektette, képezte a jogfolytonosságot. Emlékezhetünk, hogy Károly-Róbert magyar király és Róbert siciliai király közt kötött családi szerződésben is ki volt kötve, hogy Mária felesége legyen a nevezett magyar király valamelyik fiának, viszont kikötötte Róbert király, hogy Johannát a trónon Mária kövesse.
Lajos király is, Guido bíboros is örömmel jelentette a velenczei signoriának a létrejött kiegyezést, s a signoriának e levelekre adott válaszából értesülünk mi is a föntebbiekről. Guido bíboros aztán, valószínűleg mert a járvány hevesebben pusztított, nem sokáig időzött hazánkban. Szeptember 27-én helyettesének nevezvén ki Ildebrandinust, a padovai püspököt, eltávozott; október 10-én már a salzburgi egyházmegyéből keltezte leveleit.
Az egyesség meg volt ugyan, de pontjait végre is kellett volna hajtani.
A pápa örömmel értesűlt Guido leveléből a történtekről. A házasságot István herczeg és Mária özvegy herczegnő közt nem ellenezte. Tetszett neki, hogy Lajos magyar király hajlandó Siciliának hadai által elfoglalt részét Guido kezéhez a szent-széknek átadni. Nem veszi ki azonban sem a bíboros, sem a király leveléből, ha vajon föltétlenűl vagy csak föltételesen, mindenkorra vagy csak ideiglenesen hajlandó-e a mondott részek átadására? Ezt szeretné pontosan és körűlményesen tudni. Minthogy pedig Johanna királynő is titkon fölajánlotta, hogy ő is átadja Sicilia azon részeit, melyeket bír; sőt Tarantoi Lajos némely követei azt hiszik, hogy küldőjök is kész erre: a pápa az ügy elintézése végett egyik káplánját küldötte Johannához és férjéhez, meghagyván neki, hogy útközben térjen be Guido bíboroshoz is (Bolognába) s ennek utasításait is hallgassa meg. Minthogy továbbá igen valószínű, hogy Tarantoi Lajos és felesége különböző okoknál fogva nehezen fognak beleegyezni abba, hogy az általok bírt részek a nápolyi pápai követnek, Ceccanoi Annibaldi bíborosnak adassanak át; ellenben Guido iránt, ki Johanna unokaöcscse, több bizalommal viseltethetnek: várni kellene, míg kitudódik, ha vajon Johanna és férje hajlandók-e az általok bírt részek kiadására.
Íme tehát újra a késlekedés rendszere, mely még inkább kitetszik a pápa levelének következő záradékából. Ha pedig a békítés műve hosszabban tartana és elhuzódnék a nyári hő évadjáig, akkor gondoskodnék, hogy Guido jőjjön vissza Avignonba, mert kedves társaságát nehezen nélkülözi. Egyébiránt a mondott pápai káplány mielőbb el fog indúlni útjára (1350 január 25.).
De azért bizony a mondott káplány nem sietett útjára indúlni. Még márcziusban is Avignonban időzött, minthogy Guido bíboros nem felelt a pápa azon kérdésére, hogy mily föltételek mellett hajlandó a magyar király a siciliai részeket átengedni? Kívánja-e, hogy Johanna is hasonlóan mívelkedjék? Kér tehát ez iránt fölvilágosítást. Többire nagyon Tamás benne, ha vajon ama Lajos (azt hiszem: a magyart érti) szokott tanácsosainak egyenes, ne mondjuk görbe véleményén elindúlván,* megnyugszik-e a pápa tanácsán.
«Solito consultorum suorum directo, ne dicamus indirecto consilio.»
Lajos király láthatta ebből, hogy a kötött egyezménynek reá nézve értékes pontjait végrehajtani nem fogják. Követte tehát hívei «görbe» tanácsát és elhatározta még egyszer személyesen indulandó Siciliába, nyomatékot kölcsönözni szavának. Mielőtt ezt tevé, Pál nyitrai főesperest követéűl küldötte Avignonba, főleg hogy a hangulatot kikémlelje.
Hogy a pápa nem felelt azonnal Lajos király előterjesztésére és csak anyjának köszönte meg, amiért Guido bíborosnak végzendőiben kezére járt (márczius 16.), azt kevésbbé csodáljuk, minthogy a nyitrai főesperes számos és nem csekély fontosságú ügy elintézésével volt megbízva. Ez ügyek közől főleg az érdekelte a pápát, hogy Lajos király ismét hadjáratra készűl Sicilia ellen. Buzgón kérette tehát az anyakirálynőt, tartsa vissza fiát e hadjárattól; ne tegye ki lelkét, testét a veszélyeknek, ne bízza magát kétes hitű zsoldosokra. Még behatóbban írt magának Lajos királynak. Igen sértené Lajos szerető rokonát, Guido bíborost, kit eddig az ellenkezővel hitegetett, ha eddigi fáradozásai hiábavalók voltak volna.
Azonban, midőn a pápa e levelét íratá (135o ápril 14.), Lajos király már az Adria vidékén járt, hogy Siciliába vitorlázzon.*
THEINER, Monum. Hung. 1162–4. 1174–5. 1182. 1184–5. 1188. sz. – FEJÉR, CD. IX/I, 348. 374– 5. 377 sz. – Anjouk. dipl. Eml. II, 186. 189. 302. sz. – RAYNALD az 1349. évhez, n. 7. HORVÁTH M. MO. tört. II, 100.
54. JOHANNÁNAK TARANTÓI LAJOS MEGKORONÁZÁSA ALKALMÁVAL VERT PÉNZE.
