XIX. A békekötés.
XIX. A békekötés.
AZ ELŐADOTTAK után alig lehet kétségünk a hangulatra nézve, melyben Lajos király Siciliát elhagyta. Az unottság, elégületlenség foghatta el egész valóját, a sívár érzelem, mely az embert a fáradságos munka végeztével bosszantja, látván, hogy minden dolga, igyekvése, törődése haszontalan. Szerencséje neki is, az országnak is, hogy még fiatal ember volt, oly korban, melyben a sebek hamar gyógyúlnak…
Ha siciliai vállalata előtt sikerül Lajosnak Zárát és vele Dalmácziát visszafoglalnia, ekképen a tengeri útat Magyarország és Sicilia közt biztosítania; vagy ha első siciliai útja eredményeit, midőn ez egész országot szinte kardcsapás nélkűl hatalmába kerítette, a Durazzoi Károlyon elkövetett politikai gyilkosság és a járvány meg nem hiúsítja: akkor Lajos valószínűleg czélt ér, Sicilia birtokát a maga vagy öcscse számára régi jusson biztosítja, s az események rohama által meglepett szent-szék is előbb, utóbb bele nyugszik vala a változatlanba.
De most, miután Johanna lélekzethez és pénzhez jutott; pártja és a durazzoiaké megemberelte magát; a lakosságban a háború iszonyai a lovagias magyar király iránti lelkesedést lelohasztották; a szent-szék is új reményt táplált; Velencze és más olasz államok többé kevésbbé ellenséges állást fogtak; pénz se volt már és minden arczra kiült a kedvetlenség: Lajos józan érzéke, belátása visszavonulást tanácsolt.
Hogy miképen hajtja ezt végre? erre nézve nehezen volt még tisztában akkor, midőn nápolyi ügye föladására aligha határozta el magát véglegesen. Hogy Rómába ment a jubileumhoz, az nem volt «fogás» nála, mit felőle föltenni több volna az elfogultságnál. Elborúlt lelke megkívánta az üdülést. Hozzá hasonló kedvében írhatta a koronás költő: «Amint kívánkozik a szarvas a vízforráshoz, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Isten!»
Még Siciliából elmenetele előtt megegyezett Lajos király abban, hogy közte és a nápolyi király közt fegyverszünet legyen. E fegyverszünetet meghosszabbította aztán 1351 ápril 1-ig azon föltétel alatt, hogy míg e fegyverszünet tart, ő Magyarországba megyen, Johanna pedig és férje a Provenceban tartózkodjék, honnét november első napjára Negroponte szigetére jőjjenek; ott lesz ő is, a pápa követe is, és a megkötendő béke iránt fognak tanakodni. A pápa ez összejövetelhez, melynek határnapját csakhamar januárra halasztották, a terouennei püspököt rendelte ki, meghagyván neki, hogy a siciliai királynak és királynőnek, a mennyiben a tisztesség engedi, minden erejéből kedvezzen.
Hanem Lajos ettől a tervétől is elállott és követeket küldött Avignonba, hogy a békeszerzés munkáját a szent-székre hárítsa. VI. Kelemen pápa kegyesen fogadta e követeket és Guidohoz, immár a tusculumi (frascatii) bíboros püspökhöz és Vilmos bíboros diakonushoz (a pápa unokaöcscséhez), ki Magyarországból sok egyházi javadalom jövedelmét élvezte, tehát Lajos királynak némileg lekötelezettje volt, utasította őket, hogy velök egyetemben állapítsák meg a békepontokat s azokat írásba foglalják.
A magyar követek vonakodva engedelmeskedtek a pápának, minthogy erre megbízásuk nem volt. Azonképen a pápa egyenes parancsára történt, hogy a békekötés e tervezetébe azon pont is, mely szerint a nápolyi királyi pár a magyar királynak a királyi herczegek váltságdíja és hadi kárpótlás fejében háromszázezer forintot fizetni tartozik, fölvétetett. A pápa magára vállalta ezen fizetség elintézését úgy, hogy Lajosnak érintkeznie se kellessék a nápolyi királyi párral. Ha pedig ezek ketten megegyezésöket megvonnák e ponttól, «úgy leveszi róluk kezét (a pápa), hogy bizony megkeserülik engedetlenségöket». Buzgón kéri tehát a magyar királyt, fogadja el e békepontokat. Esedezik Erzsébet anyakirálynénak is, kivel a tervezetet szintén közölte; Isten irgalmára és szentséges vére omlására kéri, fogadtassa el fiával ezt a békét és tartóztassa vissza a megszámlálhatatlan gonosztól, melyeket lelkére vesz, midőn Siciliát tapossa, gyötri. Kedveskedésűl megengedte neki, valamint fiának István herczegnek, s ez utóbbi nejének (a kiátkozott Bajor Lajos leányának!), hogy gyóntatójuk ugyanazon teljesded teljes (plenissima) bucsúban részesíthesse őket, melyben a jubileumi év alatt azok részesülnek, kik Rómába jövén, a szent Péter és Pál bazilikát s a lateráni szent János templomát meglátogatván, részesülnek. (1251 január 8.)*
THEINER, Monum. Hung. I, 1200–1202. 1204–1205. számok. – Chron. Sicul. 16.
Johannának és férjének a pápa csakugyan megküldötte a tervezett békepontokat azzal a szigorú meghagyással, hogy azokat készségesen elfogadják. Minthogy pedig remélhető, hogy a magyar király is elfogadja azokat, s ezt jelentő követei hamar visszatérhetnek, rajta legyenek mindenképen, hogy a tervezetben megírt pénzösszeget mielőbb fölhajhászszák. – A brindisii érsek vitte a pápa ezen levelét. Ugyanezen érseknek adta a pápa a hatalmat, hogy a fegyverszünetet, mely nem sokára lejárt, meghosszabbíthassa; azonképen mindazokat, kik az utóbbi háborús idő alatt excommunicatióba estek, föloldhassa; egyezséget szerezhessen, békíthessen, ígéretek alól fölmenthessen, szóval pacificálhasson.
Mentek Nápolyba az ottani érsekhez és főurakhoz is levelek, melyek igen jellemzők. Ezekben a pápa előadja, hogy Lajos magyar király és a nápolyi királyi pár fegyverszünetet kötöttek, melynek tartama még nem telt le. Ezen kötés egyik pontja elrendeli, hogy a fegyverszünet alatt a nápolyi királyi pár Provenceban, Lajos Magyarországon tartózkodjék. A pápa, azon tételből indulva ki, hogy a kormányos jelenléte a hajónak hasznára, távolléte kárára van, óhajtaná, ha a nápolyi királyi pár visszatérne országába. Kérdi tehát a nápolyi főurakat és népet, különösen a nápolyi érseket: helyeslik-e ebbeli óhajtását? Jól megfontolandó azonban a dolog, minthogy a magyar király a fegyverszünet föltételének ezen megszegését könnyen casus bellinek tekinthetné és visszatérvén még nagyobb kegyetlenséggel bánnék el velök Egyébiránt (s itt csattan!) a brindisii érseknek már zsebében van a visszahívási rendelet Johannáék számára. (1351 február 1.)
Valóban ápril 7-éről már Nápolyból értesíti a siciliai királyi pár a firenzei köztársaságot, hogy a békét a szent-szék már megkötötte a magyar királylyal, s az erről szóló bullákat márczius 23-án már kihirdették, valamint az ő koronázásokhoz, mely jövő pünkösdkor fog megtörténni, a bullák szintén megérkeztek: teszik tehát szíves meghívásokat ez ünnepélyekhez. A firenzei köztársaság junius 12-én kelt válaszában annyit jegyez meg, hogy a nápolyi követ Magyarországba menet is, onnét jövet is jelentkezett nálok, és hogy tőle tudják, miszerint a béke Nápoly és a magyar király közt kész, és hogy a királyi herczegek megszabadulása is valószínű.
De a magyar hadak nem törődtek a pápai bullákkal, míg urok rendeletét nem vették. A siciliai királyi pár a firenzei köztársaságtól kér segítséget ellenök, kik nem hogy távozni akarnának, de sőt az egész országot bekalandozzák, pusztítják, főleg az Abruzzók vidékén garázdálkodnak.
Tarantoi Lajos személyesen föl akar támadni, hogy a Forli vidékén levőket megzabolázza. Ezek ellen kellene legelőbb a kért segítség, melyet azonban Firenze megtagadott.
A béke tehát még nem volt megkötve; hisz a magyar király még csak juliusban válaszolt a pápa azon javaslatára, melyet neki az év elején Avignonból megküldöttek. Jägerndorfi Pál, nyitrai főesperes vitte a magyar király e válaszát, mely a pápának «kedves». Közben azonban némi nehézségek támadtak a békepontok értelmezésére. E miatt a nápolyiak kértére pótczikkeket készíttetett a pápa, melyek a szent-szék eredeti szándékát csupán kifejtették, semmi újat sem tartalmaztak, mint ezt Begonis Péternek, a boroszlói egyház kanczellárjának bőven elő kellett adnia a magyar király előtt. Kérte erre a pápa a király válaszát mindszentig, hogy a rend Nápolyban helyre állhasson, Lajos is gond nélkűl letördelhesse a szomszédos hitetlenek szarvait. Viszont a mi a hadi kárpótlást illeti, a szent-szék kész volt kezességet vállalni arról, hogy Johannáék a kikötött 300,000 forintot 25,000 forintos részletekben, méltányos határnapokra, melyek elseje a jövő bőjtben leendett, vagy azonnal 200,000 forintot megfizetnek. E fizetség teljesitését a pápa úgy a siciliai királyi párnál, mint különösen Nápoly városa közönségénél sürgette. A királyi pár kincstára, – így szólott levele a városhoz, – annyira ki van merítve a háború következtében, hogy kisebb összegeket se képes fizetni. A magyar király különben is vele (a királyi párral) érintkezni nem akar. A szent-szék tehát fölajánlotta kezességét a fizetség iránt, föltéve, hogy a királyi pár, a nemesség és községek kellő meghatalmazást adnak. Fölhivja tehát Nápoly közönségét, hogy a maga részéről ezen meghatalmazást állítsa ki.*
THEINER, Monum, Hung. I, 1207–1212. 1222–5. – Anjouk. dipl. Eml. II, 328. 331 333 336 337.
Lajos király és öcscse, István erdélyi fejedelem, hogy ő szentségének a római pápának óhajtását betöltsék és akaratához alkalmazkodjanak, Budán 1351 október 11-én kelt megbízó levelökben a legelterjedtebb fölhatalmazást állították ki követjeik, János veszprémi püspök és kanczellár, nem különben Wolfhardt Ulrik, Mosony, Vas és Soprony főispánja és Óvár várnagya részére, hogy a pápának vagy megbizottjának átszolgáltathassák a magyar király seregei által elfoglalva tartott apuliai részeket, föntartván csupán a salernoi herczegség és a szent-angyalhegyi javadalmi uraság czímét. Hogy kivonják e részekből a magyar király tisztjeit és népeit, a kivonulók ellátásáról és biztonságáról kellően gondoskodván. Ha kik pedig vissza akarnának maradni, valamint a benszülöttek, kik a magyar király pártján valának, azoknak semmiben bántódások ne legyen. Lajos király a pápa kezébe tette le az egész nápolyi ügyet, remélvén, hogy a szent-szék igazságot szolgáltat neki. A pápa lelkiismeretére hagyja, hogy végezzen belátása szerint. A követek tárgyalhatnak a fogoly herczegek megszabadítása ügyében is. Minthogy végre jámbor lelkek ott is vétket látnak, a hol talán nincs is: kéri a pápát, hogy kegyelme fölöslegéből bűnbocsánatot adjon mindazokban, mikben netán emberei az egyházat megbántották volna.
VI. Kelemen pápa bőséges hálát mondott Lajos magyar királynak, ki az egyház iránti hűséget és hite tisztaságát jóllehet százszor, de soha oly fényesen meg nem mutatta, mint jelenben, midőn a békét helyre állította, s oly nagylelkűséget és kegyességet tanúsított, mely az ő, a pápa óhajtásait felül múlja. Az Isten tartotta meg őt hitében, buzgalmában. Óvja minden gonosztól és virágoztassa föl országát, szilárdítsa és örökre állandósítsa trónját.
A mi a pápát ily magasztos hangulatba hozta, azt megértjük Johannának és Tarantói Lajosnak küldött leveléből: «Az irgalmas Isten, ki könyörűletét, ha haragszik se tudja megvonni tőlünk, a magyar király szívét békére hajlította, mely király az előbbi megállapodások daczára az egész pénzösszeget, mely neki fölajánlva volt (sibi oblata fuerat), az apostoli szent-szék iránti tiszteletből teljesen visszautasította (repudiavit omnino)». Értesítette őket továbbá, hogy a magyar hadak az általok megszállott helyeket a fölszereléssel és eleséggel együtt a bragai érseknek, és San-Marciale Péter úrnak, mint pápai biztosoknak át fogják adni és három hónap alatt Siciliából ki fognak vonulni, hogy végre a királyi herczegeket is szabadon bocsájtja a magyar király. Minthogy pedig a veszprémi püspök, noha igen kéretve, ezen ügyek elintézése végett a helyszínére, Siciliába menni szíveskedik, inti a királyi párt, hogy e főpapot, a lehető legnagyobb kedvezéssel fogadja. (1352 február 1.)
A következőkben a pápa, a magyar követek és a nápolyi királyi pár arról rendelkeznek, hogy a békekötés pontjai Lajos magyar király óhajtásához képest végrehajtassanak.
A pápa biztosait, a nevezett érseket és lovagot akkép nevezte ki, hogy az ő nevében vegyék át, őrizzék és kormányozzák Sicilia mind azon helyeit, melyeket ott a magyar király még bírt. Meghagyta egyúttal a magyar király helytartóinak, hadnagyainak és egyéb tisztjeinek, hogy a kezökre bízott helyeket minden fölszereléssel együtt a pápai biztosok kezére szolgáltassák.
Ugyan ő meghatalmazta a veszprémi és zágrábi püspököket, hogy betöltetvén a békepontok, teljes föloldozást és bűnbocsánatot adhassanak mindeneknek, kik a nápolyi hadjáratban bármiképen részesek voltak.
Megígérte továbbá a szent-atya, hogy Lajos királynak minden bántását, melyeket ellene s az egyház ellen elkövetett, megbocsájtja, s hogy ezeket rajta, országán, örökösein, utódain vagy szövetségesein megtorolni nem fogja. Megígérte azt is, hogy Lajos Sicilia királya és Johanna Sicilia királynője szintén teljes bűnfeledést fognak hirdetni mindazon alattvalóik számára, kik ellenök föllázadtak s a magyar király pártjára állottak.
A pápa a magyar király követeit, kik közt harmadikul László egri prépost is említtetik, nem különben visszatérő népét a tengeren egész Zengig, Szlavonia határaig, a szárazon Asculoig, az anconai őrgrófságig minden vagyonukkal együtt a maga s az apostoli szent-szék oltalmába és pártfogásába vette és mindeneknek megtiltotta, nehogy sérelmet kövessenek el rajtok. Megígérte nekik, hogy bántani őket senkisem fogja, sőt ha kívánják, a nápolyi kormány illő díjért hajókat is rendel ki számokra.
Pártfogásába vette továbbá néhai Endre herczeg udvari embereit, kik Nápolyban akartak maradni és megtiltotta a nápolyi királyi párnak, meg másoknak is, hogy ezeket személyökben avagy vagyonukban sértsék.
Viszont János veszprémi püspök és Ulrik főispán a pápa jelenlétében ünnepélyesen tiltakoztak az ellen, mintha a magyar király a salernoi herczegség és szent-angyalhegyi javadalom czíméről is, melyet atyja régtől fogva viselt, azonképen ő is visel a jelenben, lemondott volna.*
FEJÉR, CD. IX/II, 2. – THEINER, Monum. Hung. I, 1228–1240. – Anjouk, dipl. Eml, II, 343, sz.
