XVIII. Lajos második nápolyi hadjárata.
XVIII. Lajos második nápolyi hadjárata.
CASTELLAMARENÁL táboroz vala Lajos király, midőn futár érkezék Aversa alól, Kont Miklóstól jelentő, hogy ő felsége jelenléte Aversa ostrománál igen kívánatos. A király tehát meghagyta Laczkfi István vajdának, hogy elrendezvén a vidék ügyeit, az egész sereggel utánna jőjjön. Maga pedig kétszáz szemen szedett vitézzel azonnal Aversa felé indúlt. Harmad-, negyednapra követhette csak a vajda seregével urát. Bajjal, de szerencsésen haladt át a hegyszorosokon és Somma elé érkezék. Nem volt szándéka megostromoltatni e jól erősített helyet és csöndesen vonúlt el mellette… De nem folytatom. Arany János arany tolla ez eseményt oly aranyosan írta meg, miképen csak ő tudott írni, halljuk tehát magát a halhatatlan költőt:
Megkerülé (Laczkfi) a füsttarajú hegyet,
Melynek tüze éjjel fölgyútá az eget,
S lefelé haladt a nápolyi mezőre,
Szomma kicsiny várat hagyva balon félre.
Mikor elvonúlt már, csak utócsapatja
Vala hátra, melynek Dénes a hadnagyja,
Követ, nyilat mernek a nyakukba szórni,
Csak leszökik Dénes: «Félre itt a lóval!
Utánam, ki legény emberi hágcsóval!»
S maga rohan, fejét pajzsával fedve,
Ugrik is a falnál egy hosszú németre,
A kit ő tart zsoldban, s most a vállán tartja,
Míg a fal ereszét kézzel megragadja.
Melynek tüze éjjel fölgyútá az eget,
S lefelé haladt a nápolyi mezőre,
Szomma kicsiny várat hagyva balon félre.
Mikor elvonúlt már, csak utócsapatja
Vala hátra, melynek Dénes a hadnagyja,
Követ, nyilat mernek a nyakukba szórni,
Csak leszökik Dénes: «Félre itt a lóval!
Utánam, ki legény emberi hágcsóval!»
S maga rohan, fejét pajzsával fedve,
Ugrik is a falnál egy hosszú németre,
A kit ő tart zsoldban, s most a vállán tartja,
Míg a fal ereszét kézzel megragadja.
………………………….…………….
Nem hazudok, – mert nem az ujjomból szoptam, –
Várbeli több száznál rohana rá ottan.
Láncsa veri vértjét, szekercze sisakját,
Ó még sem ereszté bal kezivel a fát,
Mialatt a jobbja, véd is, öl is, vág is,
Míg tiszta lesz a hely és annyira tág is,
Hogy aczél rúgása hős, ifjú inának
Fölvetheti oda, hol elleni állnak.
Ott hamar oly szérűt nyese vitéz kardja,
Hogy bátran utána jöhet a csapatja,
Körül elfoglalni mind az egész párkányt.*
Várbeli több száznál rohana rá ottan.
Láncsa veri vértjét, szekercze sisakját,
Ó még sem ereszté bal kezivel a fát,
Mialatt a jobbja, véd is, öl is, vág is,
Míg tiszta lesz a hely és annyira tág is,
Hogy aczél rúgása hős, ifjú inának
Fölvetheti oda, hol elleni állnak.
Ott hamar oly szérűt nyese vitéz kardja,
Hogy bátran utána jöhet a csapatja,
Körül elfoglalni mind az egész párkányt.*
Toldi Szerelme, XI, 79–82. A hol kipontoztam, ott ez áll: «De fölülről nagy kő németre zuhanván, ott függ vala Dénes egy csonka gerendán» a mi (mint már Karácsonyi az idézett helyen igen jól megjegyezte) csak költői szabadsággal van betoldva. Gravina szerint, ki ez eseménynél szemtanú, Laczkfi Dénes mind végig megállott «super dorsum Hebinger». Egyebekben Arany híven követte kútfőjét, Gravinát (MURATORI, XII, 714–5.), ki még előadja, hogy hétszázra becsülte az elesettek számát, még többre az elfogottakét, kiknek nem adatott más menekvés, hanem csak váltságpénz alakjában.
Lajos király alig hogy Aversához megérkezett (1350 julius 1.), rohamot parancsolt, de seregét keményen visszaverték. A sok sebesült közt volt Nekcsei Denk udvari vitéz, néhai Lipóczi és Nekcsei Demeter volt tárnokmester unokaöcscse és örököse, a maig is fönnálló Lipóczi Keczerek egyik őse, kit annyira elvertek, hogy haza érkezvén Magyarországba, rövid időn meghalt; továbbá Ujlaki Miklós a Csákok nemzetségéből, néhai Ugrin tárnokmesternek, az Anjouk egyik fő oszlopának fia, kit kő ért, félholtan vittek el, és aztán is sokáig betegeskedék; de végre megépüle, minthogy 1358–1360 körűl mint országbíró és szerémi főispán kerül elő; nem különben János a nádor fia, kit a nyíl úgy megsebzett, hogy alig kerülte el a halált, de mégis elkerülte, mert még később is előfordul a vármegye-ispánok közt.
E balsikerű vállalat után íratott a király Laczkfi Istvánnak, siessen Aversa alá, az ostromló haddal egyesülendő. Az egyesült sereget – úgy látszik – igen nagyra becsüli az olasz koríró. Szerinte a magyar királynak harminczezer magyar lovasa, mind válogatott, edzett vitézek; tizenötezer német lovas és húszezer gyalogos zsoldosa volt, kikhez még hatezer belföldit számít, a Celani, Apici, Triventi, San-Valentino, San-Giorgio, Laconissa grófok és más főurak népeit, kik uraikkal együtt a magyar sereghez csatlakoztak. A vidék vetekedett a tábort hússal, borral, kenyérrel és más eleséggel ellátni, miért kész fizetést kapott.
Lajos király bevett szokás szerint, hírnököt küldött a várnagyhoz, megadásra szólítván föl őt. Pignataro, a várnagy azt felelte, hogy ez iránt utasítást kell kérnie Nápolyból.
A válasz igen késett, de Lajos nem hagyta ez időt tétlenségben elhaladni. Számszereket, hídakat, lajtorjákat és egyéb ostromkészletet csináltatott, miközben lovassága a vidéken, egész Nápoly faláig sűrűn portyázott, vitézségének nem egy vakmerő jelét adván.
A tagadó választ be sem várva, Lajos újra megkezdette az ostromot, hanem ami kárt a falakon ejtett, azt a védők serény ügyessége naponkint helyre pótolta. A német zsoldosok ki-kirontottak az erősségből szorongatóikra; sebet adva és véve meg-meg visszaszállottak. Az ily csatározásokban a király karddal vagy lándzsával kezében szívesen vett részt. Meg is járta ismét.
Szent Anna napján, azaz 1350 julius 26-án történt, hogy a király nagyon közel merészkedett a város falához és eljutott azon helyig, hol szegény Endre herczeg tetemét lelökték volt. A falról valaki őt megösmerte, rá lőtt és súlyosan megsebesítette a bal lábán. Lábában a vassal ért haza a király és álmatlanúl töltötte az éjjelt. Képzelhetjük, mennyire beledagadhatott a nyíl szakálla a húsba. Reggel jött hozzá Laczkfi István Wolfhardttal* és a helyett, hogy orvossal fölvágatták volna a sebet, tizenkét rántással alig bírták a nyilat kihúzni, minden rántással a húst szaggatván. János barát, a király gyóntatója szerencsés volt e barbár műtét alatt fejét tarthatni jajgató fölséges urának, ki ekkor rendelkezett temető helyéről; tehát vajmi rosszúl érezhette magát.*
Úgy hiszem, ha a krónikások csak Wolfhardtot említenek, mindig, vagy legtöbbnyire Ulrikot kell értenünk.
János barát szerint Lajos király Esztergamot jelölte temetkező helyéűl, mit a következőkkel bizonyít: «Hogy pedig ez igaz, kiviláglik abból, mert szerencsésen visszaérkezvén Magyarországba, 1352-ben, Esztergamban Péterfia (Csór) Tamás házában (a híres Zenia-palotában) Jakabfia Miklós alkamrás (vice-lecti sternitor) jelenlétében, egy aranyláncz-övet, négyszáz négy arany (forint) nehezet ajándékozott a zárdának, hogy magát a szent-ferencz-rendi barátoknak, mintegy temetkezésűl, ajánlja. (Fontes domest, III. 159)
Hogy a király fájdalma némileg csillapult, azt «parancsolta» István vajda a királynak, üljön lóra és lovagolja a tábort végig. Körülvezette a királyt a város falai kellő távolságában, hangosan kiáltatván a brigantikkal: «Éljen Magyarország, Jeruzsálem és Sicilia királya!» min nagy kedvöket lelék a magyar hadak, a várbeliek nem kis boszúságára.
Az ostrom már sokáig tartott és eredménynyel kevés remény kecsegtetett. Talán ez is volt oka, hogy Lajos király elmozdította Laczkfi Istvánt a fővezérségtől és azt a «bölcs tanácsú» Kont Miklósra ruházta, mely tette a királynak István vajdát igen elkeserítette, sokaknak nem tetszett és az ügyeket nagyon megzavarta.*
KARÁCSONYI (i. h. 148. l.) kétségbe vonja a küküllei főesperes ezen tudósítását. Azt hiszem, ezt nem lehet kétségbe vonni. Nagy uraknak szeszélyeik vannak és Kont Miklós nagy intrikus volt. Lajos király egy ízben ezt maga megismeri és Kontot hazugnak nevezi. Tény az is, hogy Laczkfi István ez időtájt szűnik meg erdélyi vajda lenni, s hogy a nápolyi ügyek további folyamában nagy részt nem vesz, noha teljesen el nem veszítette a király kegyelmét.
Kont Miklós, ki ritka ügyességet fejtett ki nehéz ügyek lebonyolításánál, szerződések, fegyverszünetek, békék kötésénél, mint ezt történetünk folyamán tapasztalni többször lesz alkalmunk, elővette e tudományát és alkudozásba bocsájtkozott Pignataroval, Aversa parancsnokával. A szerencse kedvezett neki. A városban az eleség fogyatékán volt; hogy belőle minden haszontalan fogyasztót kiűztek, nem hosszú haladékot nyújtott; a zsoldoshad nem lelkesedett az éhhalálért, mire 1350 augusztus 3-án Pignataro Jakab a várost is, a várat is szabad kivonulás kikötése mellett átadta.
Johanna és férje Aversa ostroma alatt mindennap rettegtek, hogy Lajos Nápoly ellen indúl és őket elfogja. Genua fölhasználta e szorultságokat, nyolcz gályát küldött a nápolyi kikötőbe (1350 julius 9.) színleg Johanna segítségére, de csak azon föltétel alatt, ha Ventimigliát, melyre egyébként jogot tartott, átengedi Genuának. Johanna szorultságában ráállott a föltételre, és legott elküldé biztosait a kívánt város átadására. Miután pedig az átadás megtörtént, azon kijelentéssel, hogy a magyar király ellen nem küzd, eltávozott a genuai hajóhad. – Ez alatt Aversa megadta magát. Mily félelmet kellett a nápolyi királyi párnak kiállani, alig képzelhető. Szerencséjére az Avellini gróf, De-Beaux Rajnald, még jókor érkezett Nápoly alá, kit segélyért a Provenceba küldöttek volt, – pápai zászló alatt tíz gályával. A királyi pár kettőt azonnal kiválasztott közűlök és szinte egyedül Gaëtába menekült, mire a főváros és vele az ország a magyar királyt uralta.
Hanem ez állhatatlan nép Lajosban idegent látott, s így sikerült néhány cselszövőnek a főváros lakosságát a magyarok ellen lázítani, kiket a polgárokra vetett hadi adó is gyűlöletesekké tett. De Kont Miklós erőt vett a lázadáson és Nápoly négy erősségébe magyar őrséget tett.
Még Aversa ostroma alatt történt némi közeledés Lajos király és Mária, Durazzoi Károly herczeg özvegye közt. Lajos az özvegy megbizottjával, Rumbo Marinoval találkozott Trentula nevű faluban. Szóba jött-e itt a házasság Lajos és Mária közt, miáltal Lajos a hatalmas durazzoi pártot kiengesztelni remélhette: biztosan nem tudjuk; de azt tudjuk, hogy ennek Nápolyban híre volt és nem tartjuk valószínűnek, hogy az özvegy herczegnő visszautasította volna az özvegy király kezét, mely két koronát tehetett volna fejére. Johanna is szelét vehette e hírnek és meghagyta tengernagyának, hogy Máriát titkon egyik hajójára vitesse és Provenceba szállíttassa.*
Rajnald tengernagy igen visszaélt e bizalommal és Máriát arra kényszerítette, hogy legidősb fiának, Robertnek tényleg felesége legyen. Hét hajóját aztán elküldötte Gaetába eleségért, maga pedig a hajóval, melyen fia Máriát őrízte, a tengeren maradt. Borzadva hallotta Johanna e merényt, és a hét gálya tisztjeit rábírta, hogy a tengernagy hajóját Gaetába hozzák. Ez megtörtént; és mert a tengernagy nem volt arra bírható, hogy hajóját elhagyja, Tarantoi Lajos ment maga ama hajó födélzetére, ott a tengernagyot leszúrta, fiát pedig elfogatta. (VILLANI MÁTÉ ezen, többek által kétségbe vont elbeszélését körülményesen megerősíti a Chronicon Siculum 16. l.)
Lajos király is kezdett arról gondolkozni, hogy visszamegy Magyarországba. Acciajoli életirója Lajos ez elhatározásának okát a következőkben találja: az Aversa ostrománál tapasztalt kellemetlenségek lehangolták; katonái kitöltötték már szegődségök idejét; pénzben és élelemben szükséget kezdett szenvedni; Durazzoi Károly halála lehűtötte boszúját; végre hazulról is írtak neki, jőjjön már haza.
Fölépülvén teljesen lábbajából, összehívatta a magyar urakat, hogy tanácskozzék velök az iránt, kit tegyen meg Siciliában helytartójának. Fáztak a bizalomtól a magyar urak. Végre Laczkfi András leborúlt előtte és mondá:
«Uram királyom, az te üdvösséged szeretetére, atyám és testvéreim érdemeiért kérlek téged, hogy engem hagyj itt ezen a földön». Lajos kegyesen fogadta ez ajánlkozást, kinevezte helytartójának, visszahagyta őt, «mint bárányt a farkasok közt» és vele Bertalant, a Tót Lőrincz fiát, Kont Miklós öcscsét. Salerno kapitányának megtette Druget Miklós, néhai Vellermes nádor öcscsét: a Terra di Lavoro kormányzójának, s egyúttal Aversa és Capua kapitányának pedig Fra Morialét, a johanniták vránai perjelét, ki aztán hűtlenné lett és a rábízott várakat átadta Johannának.*
Fra Moriale ďAlbarno vagy di Narba, eredetileg Montreal lovag, ifjuságától fogva kalandos életet élt. 1345-ben szélvész vetette ki a hajót, melyen jött, a Tiberis torkolatába. Ekkor megrabolták, ő pedig Nápolyba ment, a johanniták rendjébe lépett és Durazzoi Károlyt szolgálta. Azért juthatott neki legelébb eszébe, hogy – mint hallottuk – a herczeg palotáját kirabolja. A nápolyi hadjáratok kedveztek előmenetelének. Werner és Wolfhardt Konrád mellett ő volt a legtekintélyesebb zsoldos vezérek egyike. PRAY szerint Lajos király kinevezte vránai perjelnek. (Dissert. de prioratu Auranae.) Nem valószínütlen, hogy 1350 julius 10. in campis in obsidione civitatis Auerse kelt rendeletét, melylyel Lajos király pártfogásába vette a johannitákat Siciliában (Anjouk. dipl. Eml. II, 316.) az ő kérelmére bocsájtotta ki. Aversát kezére kapván, azt hivé, hogy jó áron adhatja el Johannának; hanem Malatesta da Rimini, Johannának ekkor fővezére, elütötte őt a várt nagy haszontól. Megmaradt zsoldosaiból, magához vevén a magyarokat is, alkotta újra a Gran-Companiát, melylyel megsarczolta Italia összes városait. Végre átadta csapatját Landaunak (Conte Lando), ő pedig viszszamaradt Perugiában és bankár, pénzűzér lett. Cola Rienzi is vett föl tőle kölcsönt, midőn másod izben vonúlt be Rómába. Nioriale hamar belátta, hogy rosszúl tőkésítette pénzét és utána indúlt Rómába. Hol igen alkalmatlan vendége volt a tribunusból lett római senatornak, ki, hogy megmeneküljön tőle, elfogatta, kínpadra hurczoltatta és fejét vétette. (REUMONT, Gesch. d. Stadt Rom, II, 908.)
58. SIENA. A PÁPA LAKÁSA.
Szeptember 17-én indúlt meg Lajos király Róma felé. Útját a széptornyú Capuának, a Casinoi hegy alatt Campánián át vette. Rómába a nagy jubileum hozta, melynek malasztjaiban (mint már a tavasz elején írta volt meg a pápának) részesülni óhajtott. – Egész Europa vágyott akkor (a fekete halál után) Rómába. A zarándokok nagy mennyisége ellepte Itália országútait. A vendéglők nem fogadhatták be a szállást keresők százezreit. Minden ház szálló volt, és mégis a keményebb éghajlathoz szokott németek és magyarok kénytelenek voltak lobogó máglyák mellett az útczákon és tereken tanyázni. Ha Matteo Villani adatait, melyek szerint egymillió kétszázezer idegen tartózkodott a nagy bőjt folytán Rómában, túlzottaknak veszszük is; kik félmillióra tették a naponkint Rómába és Rómából jövők, menők számát, bizonyára nem túloztak. Általában pedig dícsérték a zarándokok példás magaviseletét és kegyes indulatát.
Lajos király szeptember vége felé érkezett a városba. A firenzei tanács szeptember 30-án értesítette Sienát a magyar király megérkeztéről Rómában – nem is akkora kísérettel, mint a mekkorától a sienaiak féltek. Mindössze ezer bőrsisakos volt vele.* – Cola Rienzi négy franczia mértföldre, száz előkelő emberével, kik e végett külön készült bíbor ruhába öltöztek, ment Lajos elé, tárogatókkal és mindennemű zeneszerrel fogadva őt. Róma útczáin szőnyegek voltak elterítve, a házak díszítve; a nép éltette a királyt és a szent-Péter templom lépcsőzeteig kísérte. A király itt naponkint misét hallgatott, naponkint megtekintette a Veronikát, nagy épülésére a világ minden részéből egybe sereglett bucsúsoknak. – Az üresen álló pápai palotába szállásolták el a magyar királyt. A római főurak minden nap udvarlására valának, meghítták házaikba és nagy tiszteletnek tartották, ha megvendégelhették. A nép meg akarta tenni urának; de Lajos e tiszteletet köszönettel hárította el magától. Több napig ájtatoskodott, míg pápai feloldozást nyert, mely alkalommal négyezer aranyforintot tett le szent Péter oltárára alamizsnaképen.
Barbuta kemény bőrből készült sisak. Szabása olyan lehetett, mint ama hálófőkötőké, melyeket kórházakban a nők viselnek. Elül bőrszalaggal kötötték össze.
)
Rómából seregével Itálián keresztül haza tért a király. A városokban, melyeken áthaladt, mindenütt nagy tisztelettel fogadták.* Veronában, hova velenczei tudósítások szerint október tizedike körűl érkezett, elbocsájtotta német zsoldosait, melyeket Wolfhardték vezettek vala. Zsoldjokat, a mennyiben még nem fizethette ki, hazulról küldötte meg nekik.
Rex Hungariae… applicuit Ferrariam, obviam cui d. Obizo Marchio misit Aldrovandinum eius filium cum honorabili comitiva usque Argentam, et venerunt Ferrariam in domo dicti d. Marchionis cum honore maximo. Alio die recessit de Ferraria et ingressus est Hostiliam d. Mastini. (Chron. Estense. MURATORI, XV. 462.)
A velenczei terűleten a köztársaság époly tisztelettel fogadta, mint mikor először tette meg ez útat Olaszországba. Magyarországba október 25-én érkezett kimondhatatlan örömére övéinek és fegyvertársainak, kiket nagylelkűen megjutalmazott.*
FEJÉR, CD. IX/I, 653, 756. 765. 769. 777. IX/II, 386. – Anjouk. Okmt. V, 339 411. 413. 415. – Sopronm. Oklt. I, 212. 264. stb.
A Siciliában maradt hadakról csak annyit hallunk, hogy jól tartották magokat, még sokat hadakoztak, a Tarantoi Lajos népét sokszor megverték úgy, hogy ezek csak váraikban tarthatták magokat.*
GRAVINA, a siciliai, dubniczi és budai krónikák. – Vita Nic. Acciojoli, MURATORI, XIII, 1213. – Anjouk. dipl. Eml. II, 322–3. sz. – Újabban egy figyelemre méltó tanulmány jelent meg KOZICS Lászlótól ily czímen: «Nagy Lajos nápolyi hadjárata», a Hadtört. Közlemények III. k. 383–404. l.
