XVI. Lajos második nápolyi hadjárata.
XVI. Lajos második nápolyi hadjárata.
LAJOS király Laczkfi István hívására 1350. évi ápril 18-án indúlt el Zengből egy gályán és nehány bárkán Apulia felé. Kíséretében valának a főbbek közől: Geletfia Miklós nádor két fiával: Jánossal és Damokossal, nemkülönben öcscsével, Geletfia Jánossal; a két Bebek: István és György; Kont Miklós fivérével, Bertalannal; Szécsi Miklós bán; Konya, a Szécsényi Tamás vajda fia; Laczkfi András testvéreivel: Miklóssal, Pállal, Mihálylyal, és számosan mások. A főpapok közűl hivatalánál fogva, mint királyi alkanczellár jelen volt Frankói Miklós, megerősített zágrábi püspök, később (1358–1366.) esztergami érsek, ki e hadjárat alatt Aversában szenteltette föl magát püspökké; továbbá Kanizsai István, az ó-budai prépost, rövid időn mint zágrábi püspök, a föntebbi Miklós utódja, vitéz testvérével, Jánossal.
A király Velenczétől kért ez útjára gályát, de Velencze, elvéhez híven, megtagadta e kérelmet, amiért Tarantoi Lajos dícséretét aratta. A gályát tehát, melylyel a magyar király, kikerűlvén szerencsésen a Tarantoi czirkáló hajóit, nyolczadnapra Ortonában kikötött, alighanem a vránai johanniták kölcsönözték.
Az apuliai városok nagy örvendezéssel, lovagi játékokkal ünnepelték urok megérkeztét. Manfredoniába május 1-én vonúlt be a magyarság. Teano és Barletta meghódolt, azonképen rövid ostrom után (május 8.) Bari is. Ez utóbbi városban sz. Miklós püspök koporsójához sietett a király, hogy ájtatosságát végezze. Laczkfi István, ki féltette a csaknem kíséret nélkűl levő urát, királyát, mintegy száz vitézzel őrizetére állott a templom kapuja elé. De ez elővigyázatra nem vala szükség, minthogy a lakosság nagy ragaszkodással viselteték a király iránt, ki elvégezvén vecsernyéjét, fejedelmi ajándékot tett az oltárra. Példáját vitézei is követték.
Barlettában, hova Lajos hadi szállását áttette, több napig volt kénytelen időzni, míg (1350 május 25.) eljöve Rátóti Lorántfia Lesták, az ő gondos udvarmestere (senescalcus) számos hadi népet és tömérdek kincset, sok ezer márka ezüstöt, arany és ezüst edényeket, kétezernél is többet hozván magával. A király nagy érdeméűl tudta ezt be neki, bőven meg is jutalmazta érte, minthogy királyi tekintélye úgy kívánta, hogy idegen hadi népe, melynek kapitánya Wolfhardt Konrád volt, hátra levő zsoldját megkapja, és serege ellátásáról gondoskodva legyen.
55. BARLETTA.
Állott pedig serege tizenötezer magyar, nyolczezer német lovasból és négyezer lombard gyalogosból, kiknek kész fizetésért bőven kijutott a lakosságtól minden a mire szükségök volt. Ide Barlettába sereglének a király hívei is, hogy jutalmokat vegyék a végzett szolgálatokért, kiállott szenvedésekért, vagy kárpótlást nyerjenek a Johanna által elvett és másoknak adományozott javaikért. A zágrábi püspök és Orsillo Minutulo, kit a király irodájában alkalmazott, serénykedének az adományos levelek kiállításában, mert a király mindenki iránt igen kegyesnek és nagylelkűnek mutatta magát.*
A budai, dubniczi és GRAVINA Krónikája. – Anjouk. dipl., Eml. 272. 278. 279. 304. 305. 306. 308. – THEINER, Monum. Hung. I, 1191.
VI. Kelemen pápa, mihelyt hírét vevé a magyar király új hadjáratának, Johanna iránti «atyai szeretetétől» indíttatva, azonnal ráíratott Sicilia összes főméltóságára, főpapjára és főurára, hogy királynőjöknek minden tehetségökkel segítségére legyenek. Hivatkozva az egyházi büntetésekre, melyekkel a pápák azokat fenyegették, kik Siciliát megtámadják, vagy a támadót segítik, fölhítta Genua kormányzóját, De-Valente Jánost, ha a magyar király, ki egy ízben már annyi csapást mért Siciliára, megkeresné Genuát, semmi segélyt ne adjon neki. Kéri, ne szorgalmazza ügyét Ventimigliára nézve Johanna királynő ellen. A genuai hajósokat, kik nápolyi szolgálatban állanak, ne híjja vissza, sőt a szent-szék iránti tiszteletből segítse a nevezett királynőt nehány gályával és íjászszal a magyar király ellen, ki újra azt fúrja, faragja, miképen foglalhatná el ismét Siciliát. (1350 junius 26.)
Guido bíboroshoz is ment pápai levél, panaszszal telve azért, hogy a magyar király álnokúl megszegte a kötést, melyet a bíborossal szerze; megint Siciliára tört, midőn szegény Johanna és férje, kik bíztak Lajos ígéreteiben, készületlenek! Ennek okáért, minthogy ez ügy különösen a bíborost illeti, mert az egész római kuria benne látja magát megcsalatva, az ő becsülete kívánja meg, hogy bármely úton, módon, de segítsen a bajon. Menjen tehát személyesen a királyhoz, ki azon különös szeretetnél és bizalomnál fogva, melylyel iránta viseltetik, hajlandó lesz engedni. Ha pedig mégis személyesen nem mehetne, küldje maga helyett a padovai püspököt, vagy a langresi benczés apátot.
De a bolognai bíboros, amint Guido urat hítták, se személyesen, se helyettesei által nem akarta elvállalni e küldetést.
Ment tehát rendelet a nápolyi bíboroshoz, Anibaldi úrhoz, a szent-szék római követéhez, hogy ő menjen a magyar királyhoz. Minthogy azonban ez is vonakodott e küldetéstől, azzal mentegetődzvén, hogy Rómában van a nagy jubileummal szerfölött elfoglalva, a pápa a terouennei (morinensis) püspököt bízta meg és hatalmazta föl, hogy az apostoli szent-szék nevében alkudozhassék, békét köthessen, fegyverszünetet rendelhessen a magyar és siciliai királyok közt.
Egyuttal Johannát is arra intette: gondoljon az Istenre, férjével szeretetben, egyetértésben és békében éljen.* A pápa őt és férjét semminemű bajában el nem hagyja; ellenkezőleg, mindennemű kegyével és segítségével istápolására leszen. Május 27-ről pedig azt írta a királyi párnak: Tegnap érkezett Avignonba Pál mester, a magyar király titkára, (valószínűleg) azt sürgetni, hogy a fegyverszünet föltételeit betöltsék.* «Kérlek titeket, amennyi pénzt csak lehet, mindenünnen összegyűjteni szorgalmatoskodjatok, s azt küldjétek meg a nevezett (magyar) király számára. Ezen felűl a hátralékról kezeseket, kötelezőket állítsatok ki, hogy a még fizetendőket meg fogjátok fizetni a magyar királynak. Engem pedig haladék nélkűl értesítsetek, mert Pál mester komolyan állítja, hogy sokáig nem várhat.»*
Hogy a pápa levelének e részletét megértsük, el kell olvasnunk Johanna titkos levelét a pápához, melyben férje ellen, ki őt rutalmazza, bántalmazza, gyalázattal tetézi, panaszkodik és azt állítja felőle, hogy holdas. (CAMERA, Giovanna I. 83.)
A Chronicon Siculum 1349 augusztus 29-hez írja: bannita fuit… treuga in civitate Averse et Neapolis et fuerunt ei pignora pro ducentis milibus florenis castra Averse, Trani, Acerrarum et Turras Capuani.
THEINER, Monum. Hung. I, 1189. 1190. 1192–5. 1197–9. számok. – WERUNSKY, Excerpta, 74.
Nem kis bajt és kellemetlenséget okozott Lajos királynak a zsoldosok lázadása.
Lajos még mindig Barletta tengerparti várában tartózkodott, várván béke-ajánlatai sorsát és Magyarországból gyülekező hadait. Ismét öt gályával jövének magyarok; minden gályán négyszáz fegyveres. Kancsal szemmel nézték a németek e vetélytársaiknak megérkeztét, és csak alkalom kellett, hogy rossz kedvök kitörjön. S ez nem sokáig váratott magára. Ugyanis, valamely csapszékben két lombard briganti koczkát vetett két polgárral. A játéknak, mint annyiszor, czivakodás lett a vége, mely mind nagyobb mérveket öltött, mert a körűlálló katonák a katonáknak fogták pártját, a polgárok sem hagyták társaikat. A katonák kevesebben levén, végre megfutottak, a polgárok kövekkel, fegyverrel utánok és lőn nagy zenebona. A harangokat félre verték, a táborőrök fegyvert ragadtak, az összes zsoldos had czimborái segítségére sietett, megszállott két városkaput és fosztogatáshoz látott. Viszont a polgárok vagyonukat védvén, útczáikat, házaikat eltorlaszolták, mire a katonák gyújtogatni kezdettek.
A királyt fölzavarta déli nyugalmából a zaj, a harangzúgás és a polgárok esdeklő kiabálása. A veszély láttára ifjú hévvel a dulakodók közé akart rohanni; de a sereg vezérei, kik köréje csoportosultak, magyarok és németek egyaránt, nem engedték, noha vaskeztyűivel csapott rájok. Végre a németek hadnagyai, Wolfhardt Konrád és Maus vállalkozának, hogy lecsillapítják és a városból kiterelik népöket. Hanem zsákmányleső, neki bőszűlt embereikkel nem mentek semmire. Ekkor Laczkfi vajda lóra űlt s egy percz alatt kétezer magyarral, kibontván előttök a király zászlaját, a polgárok ótalmára sietett, buzdítván ezeket, hogy ne hagyják magokat.
A királyi zászló láttára a többi magyarok is a zsoldosok ellen fordúltak. Nagy volt a szorongás, főleg a kapuk körűl. A csetepatéban mindkét részről vagy tízen megölettek. Végre látván a németek, hogy nem kerűlhetnek fölül, hadnagyaik hívására elvonultak a cannai hídig, ott tábort verendők. De fölforrott bennök újra a méreg és még egyszer a városra csaptak. Erre a király a várból lövegeket vettetett reájok és támadást parancsolt magyarságának. Már most nem vették tréfára a dolgot. Az erdélyi vajda fia, Miklós, a vitéz dalia, a lengyel Marócsuk, Sóvári Sós László és – kit az olasz krónikás különösen kiemel – (Kont) Miklós Acerra contéja, kezet fogva a polgársággal, ugyancsak hatalmasan döngették a rakonczátlankodókat. Sokakat megöltek, többeket elfogtak, elszedték lovaikat, fegyvereiket, vitézkötéseiket, prédával megrakott iszákjaikat. Ha nincs hatalmukban a város egyik kapuja, aligha kerűlt volna ki egyikök is épen. Sok szabódásba, alkudozásba kerűlt, míg Lajos megkegyelmezett nekik. Meg kellett esküdniök, írásban magokat lekötniök, hogy az országból kivonúlnak és nem szegődnek az ellenséghez. Erre kifizettette zsoldjokat. Csak keveset, kik teljesen bűntelenek valának, tartott meg továbbra is a németek közől. Ezekhez számítandó Wolfhardt Ulrik. De testvérét, Konrádot, hagyta menni útjára. (1350 junius 13.)*
GRAVINA Muratorinál, XII, 698. – A budai és dubniczi krónika.
A következő napon a király elhagyta Barlettát és maga is fegyverzetben lovagolván csapatai közt, Canosa alá érkezett, hogy azt bevegye. Állott pedig e vár őrsége lombardokból, kik De-Beaux Rajmond grófot szolgálták. A király hírnököt küldött hozzájok, megadásra szólítván föl őket. Minthogy azonban válaszuk huza-vonát czélzott, a bástyák alá rendelte a faltörő gépeket és népét ostromra rendelte. Önmaga pajzszsal karján és tüzes csóvával, hogy fölgyújtsa, rohant a kapunak. Számosan követték, míg mások, kik a vár gyönge oldalait ismerték, csákányokkal és csáklyákkal igyekeztek a falra jutni s ezt megbontani. A tűz nem fogott, az őrség a falakat vitézűl védte, a kaput döngető csapatra pedig sűrűn hajította le a köveket. Ez alkalommal a király is, midőn a hágcsón a falra föltörekvék, egy lehajított kő által megsérűlt s az árokba zuhant. A lovagias várparancsnok megdöbbent a király baján és mindenek hallattára meghagyta embereinek, hogy a király személyét kíméljék. Megszólította magát a királyt is. Igen csodálja – úgymond – hogy ily veszedelmes támadásnál elül harczol. Méltóztassék ő felségének a veszély elől távolabb vonulni. Lajos megköszönte a nemes jóakaratot; de (tevé hozzá) méltó dolog, hogy jó példát mutasson vitézeinek. Egyébiránt megköszönte a várnagynak vitézhez illő gondolkodásmódját is, melyhez nem lenne méltatlan, ha népét sikeresb vállalatokra tartaná meg, és lemondana a vár haszontalan védelméről. A várnagy ezt azonban csak úgy tehetné, – volt a válasz, – ha előbb futárt küldhetne De-Beaux grófhoz segélyért. Ha elégséges segély nem érkeznék, fogadja akkor a király szavát.
Úgy is történt. Az őrség nem remélvén fölmentést, szabad elmenetelt kötött ki magának és átadta a várat, melyet a király Miklósfia Tamásra, a hadjárat kezdetétől fogva Siciliában vitézkedett magyar úrra bízott.
Mielőtt a magyar sereg e helyről távozék, a körűlfekvő városok és várak követségei kéredztek a király színe elé, hogy hódolatukat bemutathassák; úgymint: Venosa, Spinazzola, Forenza, Corato, Candela, Melfi, Rapolla, Atella, Ascoli és Minervino. Ez utóbbinak várát a nádor, kinek a király adományozá, foglalta el.*
Lásd GRAVINÁt, A dubniczi és budai Krónikát.
CANOSA. Saint-Non Voyage Pittoresque czimű munkájából.
