XVII. Lajos második nápolyi hadjárata.
XVII. Lajos második nápolyi hadjárata.
CANOSÁBÓL Lajos király Ascoliba ment, hol serege a városon kívűl és belűl táborozott. A követség pedig, mely neki a város hódolatát meghozta, rosszakarója lévén természetes urának, Apici grófnak, azt kérte a királytól, hogy az uradalmat ne adja vissza előbbi uroknak, mert ők inkább lennének az ő (a király) közvetlen jobbágyai. A király hajlandó volt a követség kérését teljesíteni, midőn megérkezék a gróf is, és jobbágyai által nagy örömmel és kitüntetéssel fogadtaték. Könnyű volt ezeket rábírnia, hogy seregesen járuljanak a király elé, visszakövetelendők régi urokat. A király ablakából szemlélte az őt és földes urát éltető tömeget, melyből kiválva nehányan, póznán nyújták neki át kérő levelöket, egyikök annak tartalmát el is szavalta. «Hát nem visszáját kérték imént tőlem követjeitek?» kérdé a király. «Vaj igen, lőn a válasz; de erre nem hatalmaztuk fel őket; hanem csak, hogy hódolatunkat fejezzék ki.» «Legyen tehát, végzé Lajos, a mint akarjátok.» És fölhívatván az ifjú grófot, legott átvevé hűségi esküjét, s a tőrrel, melyet oldalán viselt, beigtatá örökébe. – A szomszéd helységek népei, értesülvén a király kegyességéről, mindenünnen Ascoliba összesereglének, meghódolások jeléűl, és kegyelemmel fogadtatának.
Serege is nőttön nőtt a magyar királynak úgy, hogy eltartása egy tömegben nagy gonddal járt. Felosztá tehát több hadtestre. Miklós grófot (s itt alighanem Kont értendő) és Wolfhardt Konrádot, ki mint látjuk, hamar visszaszegődék urához, tízezer emberrel Aversa alá küldötte, hogy ez erősséget, melyet Pignataro Jakab a latin király nevében őrizett, mielőbb körűlkerítsék, mert úgy híresztelék, hogy a nevezett várnagy megparancsolta, miszerint a vidékbeli nép összes barmával, eleségével Aversába vonúljon. Lajos tehát attól tartott, ha e parancs teljesül, neki és népének, ha Aversa alá érkezik, nem lesz miből megélnie. – Miklóst (Treutel?), Lőköst (a Tót Lőrincz fiát) és Pálfia Tamást pedig kétszáz magyar és ötszáz német lovassal vissza küldötte Bariba, hogy innét az Ofanto vidéke felé felülről –, két zsoldos vezért ismét, hogy alulról nyomuljanak egymást támogatva, a tarantói öböl vidékére.*
GRAVINA. Muratorinál XII, 703–5. hasáb.
Ő maga, Lajos magyar király, Melfiben, hova Canosából jött, táborozott, midőn Tarantoi Lajos követe levelet hozott, melyben ez őt párviadallal kínálta meg. Tudja a latin király, – ez levelének rövid sommája, – hogy a magyar király kúnjaival és egyéb pogány népeivel nem törődik többet, mint kutyáival, ha elesnek. De ő, a levél küldője, ki lovagjait és harczosait félti, eltökélte magában, hogy a béke mielőbbi helyreállítása végett személyesen áll ki neki. A ki győz, legyen az ura Siciliának. Találkozó helyűl Párist, Avignont, Perugiát vagy Nápolyt hozza javaslatba. Kinek a magyar király főbbjei tanácsával felelé: Tetszik neki a latin király ajánlata, de a szóba hozott helyek egyikét se fogadja el: nem Párist, lévén a franczia király a nápolyinak anyai nagyatyja; nem Avignont, mert noha e város a pápáé, mégis a Provence főhelye és benne Tarantoi Lajos parancsol; nem Perugiát, mely ura, a császár ellen föllázadt; hogy miért nem Nápolyt, azt fölösleges bővebben indokolni. Hanem ha tetszik a latin királynak, szálljon síkra a német császár előtt, ki a legelső fejedelem; vagy az angol király előtt, ki közös barátjok; vagy legalább az aquiléjai patriarcha előtt, ki katholikus és pártatlan. Egyébiránt, ha a latin király azt hiszi, hogy a magyar király e kifogásokat azért teszi, mivel kibúvót keres, (s itt a visszavágás a kúnokért!) nemsokára amúgy is közvetlen közelében lesz, akkor majd közakarattal elintézhetik ügyöket. A követnek pedig fáradtsága díjáúl prémes öltönyt ajándékozott. (1350 julius 9.)
56. BENEVENTO (RÉGI KAPU).
A latin király Lajos újabb sürgetésére csakugyan elfogadta, hogy a következő vízkereszt nyolczadában megjelenik az angol király előtt, hogy bajt vívjon a magyar királylyal; e határozatát Kont Miklós, Wolfhardt és mások által tudtára adatta. De tettét hamar megbánta, mert röviddel utóbb kijelentette, hogy a kihívást visszavonja, miről a segédek, magyar Lajos részéről: Laczkfi István vajda, Kont Miklós és Wolfhardt Ulrik, a nápolyi szent-Antal templomban írást állítottak ki.*
GRAVINA, Muratorinál, XII, 706–7. – a dubniczi Krónika, Fontes domest. III, 157. – Chron. Sicul. 16.
Mielőtt még a latin Lajos párbajra hítta ki magyar névrokonát, háromszáz német zsoldos megesküdött, hogy a magyar királyt megkötözve viszik Johanna királynő elé. Azonban Laczkfi Miklós merész elhatározással arra tökéllette el magát, hogy megelőzi a zsoldosokat. Magához vette tehát testvérének, István vajdának kipróbált, fegyveres vitézeit és hadi kalandokra mindig kész unokaöcscsét, Laczkfi Dénest és így mindössze százötvenen, köztük ötven íjászszal, még az éjjel gyorsan Beneventohoz lovagoltak. Másnap reggel Benevento előtt folyt le az irtózatos harcz, melyben két német jutott egy magyarra, s egynémelyik, példáúl Besenyő János, a királyi allovászmester, hárommal is küzdött, és Isten segítségével mégis legyőzték a zsoldosokat. Százötvenet levágtak, a másik százötvenet pedig fogságba ejtették és megkötözték. A következő napot Beneventoban töltötték pihenve a harcz fáradalmait, s aztán Melfibe indúltak. Itt mutatta be a két hős Laczfi a medve bőrére ivó zsoldosok fogságba ejtett felét. A király a foglyokat megfosztotta minden fegyveröktől és így megszégyenítve elbocsájtá őket.*
Így a dubniczi Krónikás (Fontes domest. III, 157.) után Karácsonyi fogalmazata szerint. (Délm. tört. és régész. Értesítő, 1887. évf. 142.) GRAVINA 1. c. 706. hasonló végzetű dolgot mond el Laczkfi Andrásról. De Laczkfi András, ki tizenöt napig volt oda, csak harmincznégy fogolylyal tért vissza, kiknek fegyverzetét és lovait a király neki adta, és a foglyokat, mint zsoldosokat szokás, szabadon bocsájtotta. Meglehet, hogy ez a két esemény ugyanegy; meglehet az is, hogy nem egy. Nekem úgy tetszik, nemcsak itt, de másutt is, hogy János atyust, a krónikást a jókedvű vitéz urak néha felültették.
A király további útja Consán, Olivetin át valóságos diadalmenet volt. A főurak, városi követek és a nép eléje özönlöttek hűséget esküvén neki és seregét bőven ellátván. Csak egy város népe,* mely Sanseverinoi Róbertet nevezé urának, vakmerősködött ellentállani, bezárván kapuit a magyar király előtt. Meggondolatlanság volt, mert Lackfi István és András, segíttetve Marócsuk és Sós László által, kora hajnalon futtában, mint mondani szokás; vették be a várost. Élő hágcsón, csatlósaik vállán jutottak föl a toronyra, melynek tetejébe a Herman nemzetség zászlaját, a fehér sárkányt, éltetve a királyt, kitűzték, mire a kiégetett kapun át betódult a többi fegyveres nép, nem kegyelmezve senkinek, a lakosságot a kard élére hányta, a várost kifosztotta és fölgyújtotta. A ferencziek zárdája is elhamvadt és sokan az odavaló barátok közűl «a halál poharából megittasodának», úgymond rendtársok, ki e tudósítást reánk hagyta. Mindez egy rövid óra műve volt s mire a király oda ért, a rommá dúlt város helyett a mezőn, a folyó partján ütteté föl sátrát.
GRAVINA Contorsium-nak, a dubniczi krónika Ricardock-nak nevezi; úgy látszik: Contarzo.
Lajos király e helyt bátorságának és emberbaráti érzelmének ritka jelét adta. Midőn ugyanis nehány nemesével a Sele (Silaro) folyót szemlélé meg, alkalmas gázlót keresvén benne, egy ifjú legény érkezék a hely színére, hogy lovát megitassa.
– Menj fiú lovaddal a folyóba, hadd lássam, mély-e?
– Félek, uram király, hogy elragad az örvény.
– Ne félj semmit; csak ugrass be!
A legény megsarkantyúzta lovát és a kanyargó örvénybe ugratott, mely elnyelte lovát is, magát is. A ló csak kikapaszkodék, de a legény benn maradt. Utánna ugratott tehát a király, s ő is úgy járt, azzal a különbséggel mégis, hogy finom skarlát köpenye elterülvén a vízen, mint egy vörös kerék, föntartá őt. E veszélyes helyzetében is üstökön ragadta a legényt és kiúszott vele a partra. Sátrába vitette aztán az elaléltat, száraz ruhát adatott reá a magáéból, és lábánál fogva felfüggesztette, hogy a víz, melyet túlságosan ivott, kifolyjon belőle. Nem sokára látni fogjuk, hogy az orvosi tudomány még elemibb műtétét alkalmazták magán a királyon.
Ebéd után Eboli és Salerno felé vette a király útját. Útközben így szólott István vajdához: «Siess, előzd meg kíséreteddel a sereget és állj őrt Serránál, nehogy népeink kifoszszák». A mit a vajda annál szívesebben tőn meg, minthogy a király neki ajándékozta Mileti gróf egész birtokát, melyhez Serra is tartozik vala, és híven ott állott, míg az egész sereg elvonúlt a helység mellett, nehogy kára essék uradalmának.
Eboliban nyugovót akart tartani a király, midőn ime két követ érkezék lelkendezve Salernoból, jelentvén: Nálok – mondának – két párt vetekedik egymással. A latin párt Nápolyba küldött, hogy gálya jőjjön istápolására; melyet minden perczben várnak. A magyar párt pedig őket küldötte buzgón esedezvén, méltóztassék király ő felségének nagy sietséggel jönnie és a gályát megelőznie, különben Salerno veszve van számára. «Nohát – kiálta a király mosolyogva – akkor siessünk!» Lóra ült tehát és vele egész serege be sem várván a szokásos riadót, és folyton ügetve haladtak. A király mégis mintegy száz lovaggal, kiknek paripái leginkább bírták, jóval megelőzte volt seregét, Salernoba érkezvén. De Laczkfi István nem javallá, hogy a városba szálljon, hol számos ellensége lappanghat; ezért és nehogy a polgárok hadai alkalmatlankodását eltűrni kénytelenek legyenek, a városon kívűl veretett tábort.
57. SALERNO.
Valamivel később megérkezett a nápolyi gálya is; de szemügyre vevén a száguldó és gyorsan szaporodó magyar hadakat, megértette, hogy bizony elkésett és visszavonúlt, mire a városbeli latin pártiak szintén jónak látták a magyar pártiakhoz állani s a templomban velök békecsókot váltani. Innét aztán fényes menetben, a papság elül a szent ereklyékkel, kiindúltak Lajos király elé. Lajos illőn megtisztelvén az ereklyéket, igen kegyesen bánt a nagyszámú küldöttséggel. – Nagyobb biztonság okáért megtiltotta katonáinak, hogy fegyveresen ne menjenek a városba; hanem ha kinek vásárolni valója van, tegye le előbb fegyverzetét s úgy lásson dolga után. A salernoi várat pedig ugyancsak a magyarpárti polgárok közbenjárásával ezer forinton váltotta magához áruló kapitányától. Látva ezeket, térdre borúlt a salernoi nép a király előtt, torka szakadtáig kiáltozván: Éljen a mi urunk, királyunk!
Négy napig maradt e helyt Lajos, folytonosan el levén foglalva a hódoló követségek fogadásával, kiket fönsége és kegyessége teljesen elbájolt.
Tábort bontatván, Lajos király Scafati alá érkezék, melynek földesura, szerzetes apát, a sebes folyó két partját összekötő hídat fölszedette. A király beüzent a klastromba, hogy a hídat állítsák helyre s a várat adják kezére. Hanem a szerzetesek az igazságot elpalástolván felelék: Az apátúr benn van Nápolyban a fölségeknél; ők engedelme nélkűl nem rendelkezhetnek a várral. A mi pedig a hídat illeti, annak jókarban tartása a lakosság kötelessége.
Megharaguvék e sületlen beszédért a király, átúsztatta a folyót lovasaival, kik a helységet a vidékkel együtt elpusztították. Bezzeg ámultak e csínyen a szerzetesek, mert hihetetlennek tartották, hogy lovas átúszszék ekkora folyót és a kifosztott lakosok panaszaiból nem épen kecsegtető sorsot jósoltak magoknak. – A hamarosan előkerűlt apát is sietett megkerestetni a királyt, s kijelenteni, hogy kész engedelmeskedni neki. A király kegyelmesen fogadta az apátot, visszalátogatta és nála maradt ebéden. Este pedig nemcsak a zárdából és várból, melyet két oldalról folyó övezett, s így a természet által igen megerősített hely volt, hanem a vidékről is eltávozott. De marasztalatlan is ott maradt Laczkfi Dénes, hogy gyakorlati példát adjon a magyar vendégszeretet követelményeiről.*
GRAVINA és a dubniczi Krónika.
