III.
III.
Az urbarialis bizottság. Széchényi kilépése a bizottságból. Kisérlete a reformbizottságok feloszlatására. Összeköttetése a radikális reformok hiveivel. Martinovics és Laczkovics. Hajnóczynak a reformok tárgyában kiadott röpiratai. Javaslatai az országgyűlés ujjászervezéséről és a vallásszabadságról. Martinovics és társai összeesküvése. Széchényi nem vesz részt az összeesküvésben. Az 1795-iki kivégzések hatása Széchényire. Kétségei a szabadság áldásai iránt. Új fordulat gondolkozásának és közpályájának irányzatában. A vallásba és a trón tekintélyébe veti bizalmát. Kortársainak ítélete lelki világának átalakulása felől.
Az 1792-ik évi országgyűlés befejezése után a megelőző évben kiküldött országos bizottságok újból összeültek és folytatták tanácskozásaikat. Széchényi is megjelent az urbarialis deputatió ülésein. De csakhamar beadta lemondását. Ezen elhatározásait barátai helytelenítették. Egyikök, Pászthory, így ír neki 1792 november 8-ikán:
«Hát ugyancsak lemondtál az urbarialis deputationak? Ha úgy, bizony igen vétettél, hogy hazádnak ezen nagy szolgálatot megtagadtál; én hív maradok a principiumomnak, hogy akármiképpen bánnyanak is vélem, én mégis a közszolgálatra, a midőn csak kivántatni fogok, bé fogok állani, s ohajtanám, hogy olly szép lelkű, olly éles eszű és olly nemes gondolkozású férfiú, mint te, ugyanazt cselekedné. – – – Te nemes lelkű Szécsényi, te lészel az, a kinek szivében én mindenkor részes leszek, és a ki a diaetalis referens és a szurkos mezzü lakos közt soha semmi külömbséget nem tévén, egyenlő szeretettel fogsz hozzám viseltetni.»
Széchényi azonban még tovább ment. Kísérletet tett a királyt rábírni, hogy a reform javaslatok kidolgozására kiküldött összes bizottságokat oszlassa föl. Erre nézve Pászthory 1793 február 7-ikén kelt levelében a következőket jegyzi meg:
«Hogy a jó királyunkhoz elmentél, igen nagyra becsülöm szívedet, de azt megvallom, meg nem foghatom, mi lehetett az okod, hogy királyunktól a deputatiók dissolutióját kivántad, mert azt a királytól más titulus alatt kivánni nem lehetett, mint hogy ők nem dolgozván a király interesséhez képest, s így meg nem érdemelvén a király bizodalmát, jobb űket elszélleszteni: a menynyire pedig nálam esméretesek a deputatió munkái, nevezetesen a diaeta organisatiója, az tökélletesen oda czélozott, hogy az illendő hatalma a királynak nevekedjék inkább, mint sem hogy fogyjon.»*
A családi levéltárban.
Széchényi magatartását nem lehet másképen magyaráznunk, mint úgy, hogy az iránynyal, mely az országos bizottságok körében érvényesült, nem értett egyet, mert az a szabadelvű haladás igényeivel, melyeknek kielégítését ő sürgette, ellentétben állott.
Politikai álláspontjára ismét világosságot vet összeköttetése a radikális reform magyarországi híveivel. Martinovics és Laczkovics közösen szerkesztett röpirataikban őt mint velük rokonszellemű férfiút mutatják be;* az előbbi 1792 nyarán Van Swieten államtanácsoshoz intézett levelében Széchényivel mint pártfogójával dicsekszik.* Ez állandóan a legbensőbb viszonyban volt Hajnóczival, ki a czenki kastélynak úgyszólván állandó lakosává lett, s ott írta meg két röpiratát, melyekben eszméi mellett az agitatiót folytatta.* Ezek most már több tekintetben eltérnek azoktól, a melyeket korábbi (1790-ik évi) munkálataiban fejtett ki. Anglia ősi intézményei mellett a franczia forradalom vivmányait is átültetni szeretné hazánkba. A történeti alapot nem hagyja el teljesen; de nem egy pontban radikális reformokat sürget.
Status regni Hungariae anno 1792. – Discussio oratoria.
1792 augusztus 28-ikán. – Martinovics és társainak összeesküvése, 64. 1.
Dissertatio politica publica de regiae potestatis in Hungaria limitibus. 1791. – De comitiis regni Hungariae. 1791. Extractus legum de statu ecclesiastico catholico in Hungaria latarum, 1792. – De diversis subsidiis publicis dissertatio. 1792.
A monarchikus kormányformának híve, és elismeri, hogy a polgárháborúk megelőzése végett a trónöröklés szabályozása kivánatos; de miként az atya nem kötheti meg gyermekei akaratát, szintúgy az élő nemzedék a következőket nem foszthatja meg szabadságuktól; a miért a megállapított trónöröklési rendet a nemzet bármikor megváltoztathatja. Ezen szempontból az uralkodó nagykorúságának megállapítása, gyámjának és kormánytársának kijelölése esetről-esetre a nemzet jogköréhez tartozik.
A királyi hatalom túlkapásai ellen a nemzeti szabadságok leghathatósabb biztosítékát az adó megtagadásának jogában, melyet Anglia gyakorol, ismeri föl. Ez Magyarországban, hol azok, a kik az adót fizetik, annak megszavazására befolyást nem gyakorolnak, csak akkor léptethető életbe, a mikor a közteherviselés elve a nemesekre, a nemesi jogok a jobbágyokra kiterjesztetnek.
Elismeri, hogy ilyen reformoknak foganatosítása, ha egyszerre és rohamosan történik, veszélylyel jár. A nemességtől nem lehet követelni, hogy a százados előítéleteket rögtön áldozza föl. A szolgasághoz szokott nép, ha egyszerre teljes szabadságot nyer, könnyen keresztültör minden korláton és azt hiszi, hogy most már mindent megengedhet magának. Időre van szükség, hogy az új alkotások biztosságot és állandóságot nyerjenek. Kezdetnek elég volna az, ha a megyei házi pénztár szükségleteit ezentúl kizárólag a nemesség fedezné; a jobbágyoknak pedig az a jog biztosíttatnék, hogy szabadon költözködhessenek és kötelezettségeik szabályozása végett földesuraikkal szerződést köthessenek.
Az országgyűlés szervezésére vonatkozó javaslatai a klérust egészen kizárják a törvényhozásból, a főrendektől is megtagadják a személyes szavazatot. Angliában – úgymond – egészen mások a viszonyok; mert ott csak az elsőszülöttek ülnek a lordok házában, míg testvéreiknek és rokonaiknak egy része az alsóházba kerűl. Ellenezi, hogy a magyarországi alsótáblánál a király által kinevezett hivatalnokok és a távollevő főrendek küldöttei szavazatot kapjanak. Ellenben a követek küldésére jogosított királyi városok száma szaporítandó; mert a törvénynek annál nagyobb a tekintélye, minél több polgárnak van része a törvényhozásban. Mindaddig, míg a nemzet nagyobb része, a nép a törvényhozásból ki van zárva, nincs kifogása az ellen, hogy a követeket küldőik utasítással lássák el. Erdély és a magyar korona ősi jogai alapján Galiczia is a magyar országgyűlésre követeket küldjenek.
Az országgyűlés első feladata: az alaptörvényeket megállapítani. Ezek, felfogása szerint, a következő elveket foglalják magukban: mindenki szabadon választhatja meg hazáját; mindenki gondolatait szabadon fejezheti ki szóval, írásban, sajtó útján és tettekben, a miből a lelkiismereti és vallásszabadság foly; mindenki szerezhet ingatlan birtokot és ha a kellő képzettséggel bír, akármilyen hivatalt viselhet; a jobbágyok földesuraikkal szabadon szerződhetnek; «a magyar szabadság magna chartája», mely szerint a nemest csak törvényes idézés és ítélet után szabad elfogni, az ország összes lakosaira kiterjesztendő; a fejedelmet a végrehajtó hatalom és a törvényhozás irányában a felfüggesztő veto joga illeti meg, a mely utóbbival akkor él, a mikor kétségei vannak aziránt, vajjon a törvényhozás a nemzet akaratát fejezi-e ki, s azután a nemzethez appellál; a nemzet a saját akarata szerint kormányoztatja magát, és joga van mindegyik uralkodóval külön-külön szerződésre lépni; az állam öszszes kedvezményeiben és terheiben az ország összes lakosai egyenlően részt vesznek; mindenki csak annak az adónak megfizetésére kötelezhető, a melyet személyesen vagy képviselői által megszavazott.
Nem kevésbbé radikálisak a reformok, melyeket a katholikus papság politikai helyzetének szabályozása tárgyában javasol Hajnóczy: a papság a világi hivatalokból zárassék ki, házassági ügyekben világi törvényszékek biráskodjanak, a hiteles helyeket a vármegyék kezeljék, a tized szüntettessék meg.
A vallásszabadság elvét hirdeti. Állam-vallás nem létezhetik, mivel a vallás «a társasági kötésnek» nem tárgya; a hét magyar vezér vérszerződésében sem volt szó a vallásról.
Ezen utóbbi észrevétel mosolyt idéz az olvasó ajkaira, de jelezi azt, hogy új kor hírnöke soha sem szűnik meg kegyeletet táplálni az ősi intézmények iránt.
Hajnóczy az 1794-ik év tavaszán, május 5-ikén Czenken azzal vett búcsút Széchényitől, hogy menyasszonyát közelebb oltárhoz vezeti. Ezen alkalommal lakása bebutorzására 225 forintot kapott ajándékul a gróftól.*
Ezt számadási könyvében jegyezte föl.
Azonban a családi boldogság helyett a vesztőhely elé ment.
Éppen erre az időpontra esik a Martinovics-féle titkos társaság megalakulása, az úgynevezett «forradalmi katekizmus»-ban formulázott eszmék megvalósítására, az állami és társadalmi viszonyoknak a franczia forradalom vívmányainak megfelelő átalakítására.
A megindítandó mozgalom vezetésére Martinovics igazgatókat szemelt ki. Hajnóczy volt az egyik. Az arisztokráczia köréből gróf Sigray Jakabot nyerte meg, a ki sem tehetségre, sem tekintélyre nézve meg nem közelíthette Széchényit. Arra, hogy az utóbbit megnyerje, kisérletet sem tett. Előre kellett látnia, hogy ez az ő egyéniségének magát alárendelni nem fogja, a magyar közszellem teljes félreismeréséről tanúskodó vakmerő vállalkozásban résztvenni hajlandó nem lesz.
Július 23-ikán történt elfogatása után, Martinovics egy szóval sem említette vallomásaiban Széchényit. Hajnóczy pedig augusztus 29-ikén tett vallomásában csak annyit mondott róla, hogy szándéka volt vele a forradalmi katekizmust közölni, abból a czélból, hogy azt «Bécsben jó barátaival és talán magával a kabineti miniszterrel is közölje, és így abból az országra a lehető legnagyobb előnyök háromoljanak.*
Martinovics és társai összeesküvése, 251. 1.
Ezen nyilatkozat értelme elég homályos volt ugyan, de nem kompromittálta Széchényit, a kit a bécsi kormány nem is vett gyanúba, minélfogva a vizsgálatot az ő személyére nem terjesztette ki.
Az összeesküvés fölfedezése idején Széchényi Karlsbadban tartózkodott, hová beteg nejét kísérte volt. Mikor szeptember elején haza készültek, útközben a grófné súlyosan megbetegedett, és Prágában sógornéja, Desfour grófné házánál heteken át gyógyíttatta magát. A gróf Magyarországba jött, hogy gyermekeit anyjukhoz kísérje, a kit a gyógyulás útján talált és az ősz folyamán egészségesen hozhatott czenki kastélyába.*
Zichy Antal, gróf Széchényi István élete, I. k. 7. 1.
Innen követte kínos aggodalmak között annak a felségsértési pörnek folyamát, a mely Martinovics és társai ellen Budán megindíttatott. Meg volt kímélve attól, hogy egykori titkára és bizalmas munkatársa ügyében vallomást kelljen tennie. Mindazáltal a halálitélet, a mely a kúria által kimondatott és 1795 május 18-ikán végrehajtatott, természetszerűen mélyen megrendítette. Ez a hatás nem volt sem felületes, sem múló. Egész életére kiterjedő fordulatot idézett elő gondolkodásának és közpályájának irányzatában.
60. AZ ÖSSZEESKÜVŐK FÁJA.*
Az összeesküvők fáját ábrázoló egykorú szinezett rajz hasonmását (169. 1.) a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött példányról adjuk. Megjelent a Magyar Nemzeti Története VIII. kötetében.
Már a franczia forradalom fejleménye, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek elmerülése a rémuralom vérözönében: alkalmas volt arra, hogy ifjú korától fogva nemes hévvel felkarolt ideáljai életképességében bizalmát megingassa; aziránt, vajjon azok, a kik fennállót lerontani elég erősek, a romok helyén újat alkotni képesek-e, kétséget támaszszon.
Azonban fenmaradt még az a reménység, hogy a szabadelvűség magyarországi apostolai egyéni tulajdonságaiknál és a körülményeknél fogva az állam épületétől veszélyes megrázkódtatásokat távol fognak tartani.
Ettől is megfosztotta őt a Martinovics-összeesküvés, a melynek természete és czéljai felől csak azt tudta, a mit az udvar terjeszteni jónak látott, hogy a trón megdöntését, forradalom előidézését készítette elő.
Éppen önzetlen idealismusa, mely a szabadelvű táborba vezette volt, most arra készteté, hogy életczélját: a nemzet haladásának és boldogításának művében való közreműködést más téren keresse, ott, a hol ősei szereztek halhatatlan érdemeket; hogy a vallás és a trón tekintélyében ismerje föl a szenvedélyek fékezőjét, a rend biztosítékát, a jobb jövő zálogát, a természetes fejlődés termékenyítő napját.
A magasabb és általánosabb természetű motivumokhoz egyéniek csatlakoztak.
Alig egy lépés választotta el őt az örvénytől, a melyben gyalázat, börtön, vérpad leselkedett rá. Könnyű lett volna őt az összeesküvésben való részvétellel gyanúsítani, vádolni; hisz az ő kastélyában írta meg Hajnóczy a könyveket, melyekben a forradalmi katekizmus alapelveit hirdette; a lefoglalt irományok között megtalálták leveleit. Csak szerencsés véletlennek köszönhette, hogy a katekizmus még nem került kezeibe. Ugy érezhette tehát magát, mint az, a kinek oldala mellett társát sújtja le a villám, vagy éri el az orgyilkos golyója.
Különben is érzékeny lelkét ezen megrendítő behatások iránt fokozott mértékben tette fogékonynyá szeretett nejének súlyos betegsége és váratlan felgyógyulása.
A veszélyből való szerencsés megszabadulása, a családi életét fenyegető csapás elvonulása hosszú álmukból fölébresztette a régtől fogva szunnyadozó érzéseket és meggyőződéseket, a melyek őseitől szállottak rá örökségül és ifjú korának éveiben boldogították. Isten és a király irányában mély hála töltötte el. Lelkiismerete furdalásait azért, hogy olyan politikai irányhoz csatlakozott, mely a forradalom magvait hinti és olyan szövetségbe lépett, melyet egyháza kárhoztat, azzal az elhatározással némította el, hogy a vallás és a trón szolgálatának szenteli ezután életét.
Kortársai nem értették meg az átalakulás ezen folyamatát, frivol módon magyarázták és őt szigorúan itélték el miatta. Sok év múltával, Kazinczy Ferencz kérdést tett Kultsár Ferencznél, ki abban az időben közel állott Széchényihez, hogy «honnan eredhet az ő religiosus gyengesége»? Azt a választ kapta, hogy Izdenczy, a hatalmas államtanácsos, «reáijesztett, osztán maga is érzette, hogy ifjabb korában freymaurerkedett». Mire gróf Dessewffy József, kinek ezeket Kazinczy megírta, azt jegyzé meg, hogy «gróf Széchényi gyenge lelkű úgy mint szemű volt mindenkor».*
Az 1809 januárius 21-ikén és márczius 1-én kelt levelek. Gróf Dessewffy József bizodalmas levelezése Kazinczy Ferenczczel, (Pest, 1860.) I. k. 61, 64. 1.
