IV.
IV.
Az országos könyvtár első évei. A kezdet nehézségei. A helyiség kérdése. Átköltöztetése az egyetemi épületbe. A hungarikumok gyarapodása. Az ásványtár első szerzeményei. A régipénzgyűjtemény átadása; katalogusának kiadása. A kéziratok katalogusa. Az országos könyvtár múzeummá fejlődik. A nemzeti múzeum első igazgatója. A könytárőri állás betöltése körül felmerült kérdések. Miller támadása Széchényi ellen. Az alapító nemes magatartása. A helyzet tisztázása. Horváth István kinevezése a könyvtár őrévé. József nádor és a nemzeti múzeum. Széchényi újabb könyvtárát is a nemzeti múzeumnak adományozza. Az új adomány feltételei. Az adománylevél. A nádor köszönete.
Az a nemes csemete, a melyet Széchenyi Ferencz, az ő magyar könyvtárának adományozásával a főváros kultúrai világának talajában elültetett, meggyökeredzésében és fejlődésében az első évek folyamán sokféle nehézségekbe ütközött. A viszonyok mostohasága és az emberek szükkeblűsége gyakran okozott Széchényinek gondot, aggodalmat, keserűséget.
Alighogy szerény hajlékában a könyvtár rendezve a közönségnek megnyílt, 1805-ben a franczia inváziótól való félelem hatása alatt, legértékesebb része Temesvárra szállíttatott, a mikor pedig onnan visszakerült, a papnevelő-intézet kormányzója kijelenté, hogy azon helyiségekre, a melyekben a könyvtár fölállítva volt, szüksége van. Ennek következtében a helytartótanács a könyvtár kitelepítését rendelte el.
Széchényi erről értesülvén, erélyes hangon szerkesztett fölterjesztésben fordúlt a királyhoz.
«Felségednek» – így ír – «mindenre kiterjedő bölcseségére és igazságosságára bízom azon fájdalmas érzelmek megítélését és méltatását, a melyeket gyűjteményeimnek meg nem érdemlett és nem várt sorsa bennem szükségkép fölidézett.
94. AZ EGYKORI PÁLOS-KOLOSTOR PESTEN.*
Az egykori pálos-kolostort, a mai központi papnevelő-intézetet régi állapotában ábrázoló metszet (275. 1.) eredetije a Magyar Történelmi Képcsarnokban őriztetik.
A legnemesebb szándéktól vezérelve, hogy tudományszomjas polgártársaim használatára nyilvános könyvtárt nyissak meg ... a fáradhatatlan buzgalommal egybegyűjtött, sok ezer forint értékű kincset megvontam gyermekeimtől és hazámnak ajándékoztam; azon voltam, hogy legkegyelmesebb uralkodómnak Magyarország iránt száz alkalommal tanusított jóakaratát ily módon is megörökítsem; szándékom volt ezen intézet és a költségemen kinyomatott lajstromok által a külföldet felvilágosítani a felől, hogy a felséges uralkodóház bölcs és atyai kormánya alatt Magyarország a tudományok és művészetek minden szakában mennyire előhaladott. És most, miután mindezt önzetlenűl megtettem, fájdalmasan kell látnom, hogy még életemben a jószándékú mű összeomlik, sok esztendő szorgalmának eredményei bizonytalan időre ismeretlen helyen rendetlenségben halmoztatnak fel, a kellő gondozás hiányában romlásnak lesznek kitéve; Felségednek mellszobra és a főherczeg-nádor arczképe ugyanazon méltatlan sorsnak esnek áldozatul.
Felséges úr! a magyar szívesen és önzetlenül adakozik. Azonban, ha attól kell tartani, hogy nemes czéljait félreismerik, megváltoztatják vagy éppen meghiúsítják, főképen, ha ezt az ő szeretett uralkodója nevében teszik, a kiért mindent feláldoz, a kinek elismerése és támogatása tartja őt fönn: akkor tartózkodóvá, bizalmatlanná lesz, újabb áldozatokra nem bírható rá.
Őszintén és dicsekedés nélkül bevallom, hogy magam is ezen reám nézve fájdalmas legfelsőbb elhatározás leérkezése előtt, a legfelsőbb elismerés által buzdítva, a nemzet becsületének emelésére czélzó szándékokat tápláltam, a melyeknek valósítását részint máris munkába vettem, részint végrendeletemben gyermekeimnek meghagytam; ezekhez Felséged legkegyelmesebb megerősítését legalázatosabban kikérni bátorkodtam volna; azonban a szomorú tapasztalások legszentebb és legkedvesebb óhajtásaim elfojtására kényszerítenek.»
Ezek után kéri, hogy gyűjteményei egyelőre a papnevelőintézetben maradhassanak. Reméli, hogy «a nemzet a legelső kedvező alkalommal, a főherczeg-nádor hatalmas vezetése alatt, az alulirott szerény támogatása és hozzájárulása mellett, ezen kincset, melyet nagyrabecsül, és a külföld is, mint a maga nemében egyedülállót csodál, nem fogja gondviselés nélkül, árván hagyni». A mivel külön múzeumépület emelésére czéloz.
95. A KÖNYVTÁR-TEREM A PESTI PAPNEVELŐ-INTÉZETBEN.*
A könyvtárterem belsejét ábrázoló képet (277. 1.) Weinwurm Antal eredeti fényképfelvétele után közöljük.
«Bocsásson meg Felséged, ha szívem belsejét nyiltabban talán, mint kellett volna, föltártam. Azonban már első szolgálati éveimben kötelességemmé tettem, hogy uralkodómhoz mint apjához a fiú, szóljak.»*
1806 augusztus 20-ikán.
96. A SZÉCHÉNYI-KÉZIRATOK KATALOGUSÁNAK CZÍMKÉPE.
Széchényi nem ért czélt. A könyvtárnak ki kellett költöznie; egy külön épületnek emelésére pedig ebben az időben gondolni sem lehetett. Mindazáltal a helytartó-tanács a mai egyetem központi épületének egy részét engedte át és rendeztette be, a hová a könyvtár 1807-ben vonult be.
97. AZ ÉREMGYŰJTEMÉNY KATALOGUSÁNAK CZÍMKÉPE.
Ezalatt Széchényi élt azzal a «jogával», a mit magának az alapító oklevélben fönntartott, hogy «gyűjteményét, míg él, saját költségén gyarapíthassa és a mennyire lehetséges, tökéletesebbé tehesse».
A hungarikumok gyűjtésében oly buzgósággal és sikerrel járt el, hogy a katalogusnak 1803-ban és 1807-ben pótköteteit lehetett közzétennie.*
Czímük: Catalogi Bibliothecae Hungaricae Széchényiano-Regnicolaris. Supplementum I. scriptores Hungaros et rerum Hungaricarum typis editos complectens. (Pozsony, 1803.) Index alter libros Bibliothecae Hungaricae Széchényiano-Regnicolaris supplemento I. comprehensos in scientiarum ordines distributos exhibens. (Pozsony, 1808.) Catalogi Bibliothecae Hungaricae Széchényiano-Regnicolaris. Supplementum II. scriptores Hungaros et rerum Hungaricarum typis editos complectens. (Sopron, 1807.) Index alter libros Bibliothecae Hungaricae Széchényiano-Regni colaris supplemento II. comprehensos in scientiarum ordines distributos exhibens. (Pest, 1807.)
1808-ban értékes ásványgyűjtemény adományozásával az ásványtár alapját vetette meg.
1810 tavaszán adta át Széchényi a magyarországi és erdélyi pénzeknek s érmeknek már 1802-ben felajánlott, azóta folytonosan gyarapított (ötvenezer forintra becsült) gyűjteményét, szintén nyomtatott katalogusok kiséretében,* melyekhez a táblákat Bécsben rendelte rézbe metszetni; az egyes darabok leírásával és az egész gyűjtemény tudományos ismertetésével Schömwisner István apátot bízta meg.*
A főkatalogus 1807-ben nyomatott ki ily czím alatt: Catalogus numorum Hungariae ac Transilvaniae Instituti Nationalis Széchényiani. (Pest, 1807.) Pars I–III. Ehhez járult 1810-ben a függelék ily czímmel: Appendix ad catalogum numorum Hungariae et Transilvaniae Instituti Nationalis Széchenyiani. (Pest, 1810.)
Czíme: Catalogus manuscriptorum Bibliothecae Nationalis Hungaricae Széchényiano-Regnicolaris. (Sopron, 1814–1815.)
Legutoljára (1814–1815) látott napvilágot a kéziratgyűjteménynek három nagy kötetre terjedő katalogusa.
Az így összesen tizenöt kötetből álló lajstromoknak ezen sorozata teljesen a tudomány akkori színvonalán állott. A tartalom gazdagsága és tudományos értéke tekintetében ehhez hasonló kiadványt közgyűjteményeink azóta sem mutathattak föl.
Széchényi, miután a katalógusok példányainak az ország összes hatóságaihoz való szétküldése iránt minden egyes esetben intézkedett, ily módon gyűjteményeit valóban közkincscsé tette.
JÓZSEF NÁDOR.
(Eisle Antal festménye után.)*
József nádor képét (281. 1.) Einsle Antal után rajzolta Kern M., kőbe metszette Eybl F., megjelent Bécsben, Wagner József kiadásában. Hasonmását A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene czímű jublieumi emlékalbumban megjelent kép után kicsinyitve közöljük, mely a Magyar Történelmi Képcsarnokban őrzött példányról készült.
Időközben József főherczeg-nádor gondoskodásából és magánosok áldozatkészségéből a régiségtár és a természetrajzi gyűjtemények is tetemesen szaporodtak, úgy, hogy azok mellé külön tisztviselők kinevezése és az országos könyvtárból Múzeummá fejlődött intézet élére igazgató állítása mutatkozott szükségesnek. A nádor 1812 márczius 1-én Miller Jakabot, a könyvtárőrt nevezte ki a Nemzeti Múzeum első igazgatójává.
Ezen esemény örömmel tölthette el Széchényit, ki abban műve életképességének és felvirágzásának biztosítékát látta. Azonban ezt az örömet nem kevéssé megzavarta az új igazgató gyengédtelensége és hálátlansága, a melyet már előbb is kitüntetett nem csak azzal, hogy rendelkezéseihez Széchényi jóváhagyását kikérni elmulasztotta, hanem hozzá intézett leveleiben őt rejtett és nyilt szemrehányásokkal illetni nem tartózkodott.
A könyvtári őr állása megüresedvén, a kinevezés joga az alapító oklevél értelmében Széchényit illette meg. Miller megkísérlé rábeszélni, hogy arra a jogra ne tartson igényt. Az intézet újabb szervezeti szabályaira hivatkozva kiemelte, hogy a múzeumi tisztviselőket az igazgató jelölésére a nádor nevezi ki. Nem habozott őt figyelmeztetni, hogy mivel ő csak könyveket és egyéb múzeumi tárgyakat adott, de pénzt nem: az adományozók között első helyen áll ugyan, de alapítónak nem tekinthető. Végre azt javasolta neki, hogy a jogi kérdések vitatásának megelőzése végett – az alapító oklevélre való hivatkozás nélkül – ajánlja a főherczeg-nádornak kinevezés végett az ifjú Horvát Istvánt, kit tudományos képzettsége és eddig a könyvtárban önkéntesen végzett szolgálatai után a leghivatottabbnak lehet tekinteni.*
1812 május 16-ikán. A családi levéltárban, I. 13. II. 71. jelzés alatt
Széchényi mélyen sértve érezte magát ezen levél által. Mindazáltal nyugodtan, minden bántó czélzás mellőzésével válaszolt:
«Mindenekelőtt örömmel elismerem mindazon érdemeket, a melyeket Uraságod elsorol s melyeket a Széchényi-Országos-Könyvtár gyarapítása és fejlesztése körül szerzett, és csak örvendhetek afölött, hogy Uraságodnak őrré való kinevezése által működési tért nyitottam meg előtte és lehetővé tettem nemcsak azt, hogy a tudományokban még nagyobb előhaladást tegyen és nevét még szélesebb körben ismertté tegye, hanem azt is, hogy ő fenségének kegyét nagy mértékben kiérdemelje.
Örvendek annak is, hogy a kinevezés kérdését ő fensége előtt szóba hozta, mert bizonyos vagyok affelől, hogy az ő ítéletétől nincs mit tartanom, hisz mindenki úgy ismeri őt, mint a jog és kiváltság, az alapítók és alapítványok igazságos védelmezőjét.
Más érzelmekkel értesültem Uraságod leveléből, hogy találkozott valaki, a ki ő fenségének azt mondotta, miszerint én sem a könyvtár, sem Uraságod iránt nem voltam bőkezű, hogy az én háziembereim vezetik a könyvtárt, hogy miattuk Uraságodat háttérbe szorítom stb. Mindez nem az én lelkiismeretemet, hanem az illetőét terheli. Nemcsak Uraságodnak saját leveleivel, hanem számtalan más írással, a mit bármely pillanatban kész vagyok ő fenségének bemutatni, igazolhatom, hogy mit tettem a könyvtár megalapításának első éveiben a felszerelést, a szerzeményeket, az írnokok alkalmazását illetőleg, és miként adtam bizonyítékát Uraságod iránt táplált hajlandóságomnak és bizalmamnak. Nem tettem én később sem ezekben kevesebbet, hacsak Uraságod mindenkor kevésre nem becsülte mindazt, a mit én erőim arányában tettem. Uraságod nem lévén megelégedve velem, – bocsánat az igaz szavakért – többé engem meg nem kérdezett, kevesebbet keresett fel és végül teljesen elhanyagolt, úgyannyira, hogy az index készítésére, az új könyvek és érmek beszerzésére, rendezésére nem akárkit, hanem gyermekeim nevelőit, mások által is becsült férfiakat alkalmaztam, minekutána Uraságod általam erre többször felkérve, mindig akként nyilatkozott, hogy ő fensége ügyei és parancsai teljesen lefoglalják idejét. S midőn én az intézet állapota iránt buzgón tudakozódtam, azt válaszolta, hogy erre nézve már megkapta ő fenségétől a rendszabályokat. Hogy én ezek után a rendszabályok után bővebben tudakozódjam, tiltotta ő fensége iránt érzett hódolatom és a beléje helyezett bizalom, a miben nem is csalatkoztam, mert mindenkor fenn fognak állani annak bizonyítékai, hogy ő fensége nagylelkű, fáradhatlan pártfogása nélkül semmi maradandót nem lehet létesíteni.
98. MILLER JAKAB FERDINÁND.*
Miller Jakab Ferdinánd arczképét (283. 1.) a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselői megrendelésére készült egykorú metszet után, a Magyar Nemzeti Múzeum tanácstermében őrzött példányról közöljük.
Éppen azért, a mit Uraságodnak a Múzeum új szabályzata felől írni tetszett, nem tartozik hozzám elbirálni, micsoda szabályok állapíttattak meg a Múzeum némely alkalmazottjára vonatkozólag, mert engem mindig megnyugtat az a benső érzés, hogy én mindenkor szolgálatára kívántam lenni drága hazámnak; továbbá ő felsége kegyelme, a melylyel a számomra kiállított oklevél erejénél fogva alapítványomat jóváhagyni méltóztatott, végre a mi jóságos nádorunk azon fáradhatlan igyekezete, a mivel az én csekély szolgálataimat az ő hathatós pártfogásával előmozdítani kívánja. Ezekre támaszkodva, véleményem szerint nekem csak ahhoz kell ragaszkodnom, a mit számomra és családom számára ő felsége kegyes diplomája biztosít. Már pedig ebben nem találni fel azt a megkülönböztetést, a mit Uraságod levelében a jótevők és alapítók közt tesz. Ellenkezőleg, itt világos szavakkal meg van írva, hogy életem fogytáig engem illet a kinevezési jog az őri, írnoki és szolgai állásra vonatkozólag, utódaim pedig kijelölési joggal fognak bírni, nemkülönben az is, hogy mindezek javadalmazásukat az egyetem alapjából nyerik.
Nem áll szándékomban azoknak dicsőségét kisebbíteni, a kik készpénzzel járultak a Múzeum alapjának növeléséhez, ellenkezőleg, minden igaz hazafi hálás szívvel veszi az irodalom és annak művelőiért hozott áldozatokat. Soha sem törekedtem arra, hogy mások érdemeit magamnak foglaljam le, sőt miként Uraságod nagyon jól tudja, gondom volt rá, hogy az adakozók nevei megörökíttessenek és a lapokban is közöltessenek stb.
Szerfelett örvendek tehát, hogy polgártársaim közt ezen intézetnek annyi pártolója akadt és mindenkor örömömre fog szolgálni, ha azt hallom, hogy a hazának ajándékozott könyvtár sok ezerrel gyarapodott. Ennek daczára, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy azt a mit hazámnak felajánlottam, drága pénzen szereztem meg magamnak, és az én arany és ezüst éremgyűjteményem talán nagyobb értékkel bír, mint sok más pénzalapítvány, a mit utóbb az intézet javára tettek. Nem akarom én ezeket kisebbíteni, mint már mondottam is, és nem is tettem volna ezt szóvá, ha Uraságod az én általam ajándékozottakat oly csekélyre nem becsüli és engem ennek folytán nem soroz többé az alapítók, hanem csak az adományozók közé.
99. MILLER LEVELE SZÉCHÉNYIHEZ.
A mit Uraságod a múzeumi alkalmazottaknál megkívántatandó képzettségre vonatkozólag ír, azt csak helyeselni tudom. Bár mindenkor szigorúan szem előtt tartanák ezeket. Különben, hogy én Uraságodban nem tettem rossz választást, saját levele is bizonyitja, a melyben elsorolja, hogy a mióta én a könyvtár őrévé kineveztem, a mai napig kegyelmes nádorunk által mennyi mindenféle elismerésben és jutalomban részesült. Legújabb kitüntetéséhez is örömmel gratulálok.
A mi továbbá azt illeti, hogy a kinevezési jog mindjárt kezdetben vita tárgyát képezte úgy Bécsben mint Budán, én ugyan mitsem tudtam róla, de ha így történt is, csak annál nagyobb velem szemben ő felségének, a királynak kegyessége, hogy, bár ez ellen felszólalások történtek, ennek daczára a diplomát kiállítani és a Széchényi-Országos-Könyvtár említett tisztviselőinek kinevezési jogát reám ruházni kegyesen méltóztatott. Minthogy most ismételten, és pedig éppen Uraságod részéről (a ki pedig éppen ezen, akkor még világosnak, most pedig már kétségesnek mondott diploma erejénél fogva nyerte el mások elől az őri állást) kétségbe vonatik ezen kinevezési jog, szükségesnek látom, hogy ragaszkodjam a királyi diplomában foglaltakhoz, meg lévén róla győződve, hogy ő fensége ismeretes igazságosságánál és kegyességénél fogva nem akarhatja, hogy Uraságod által benyujtott bármely tervezet alapján megfosztassam a nekem kegyesen engedélyezett jogtól, sőt biztosra veszem, hogy ő fensége soha sem fogja senkinek megengedni, hogy felséges királyunk kiváltságlevele megsértessék.
Hogy a diploma – miként Uraságod írja – a sok záradék miatt nagyon visszatetszik, azon szerfelett csodálkozom, mert hisz ő felsége legkegyelmesebb parancsára állíttatott ki. Azonban ez sem aggaszthat engem. Mert van-e olyasmi, a mi mindenkinek tetszik, a mit nem bírálgatnak s a mire ne mondanák el mások, hogy ők ezt jobban, különbben végrehajtották volna? Ezt bizonyára Uraságod már nem egyszer tapasztalta, midőn tudományos munkáit az egyik kevésbbé, a másik jobban dícsérte, s midőn azt látta, hogy néha legjobb szándékai elé is akadályokat gördítettek.
Egyébként, a mint saját érdekemből is mindenkor az volt leghőbb kívánságom, hogy a Széchényi-Országos-Könyvtárnál mindig valóban irodalmi multtal biró egyének alkalmaztassanak, és e czélból Uraságod véleményét is ki fogom kérni, hogy kit ajánl leginkább az őri állásra, most sem kívánok mást, mint hogy a folyamodványok hozzám benyujtatván, az engem megillető joggal, a szükséges képességekkel megáldott egyént nevezhessek ki. Erősen reménylem, hogy ő fensége is kegyesen be fogja látni és elismerni, hogy senki sem fog rendelkezni őrré történt kinevezése idején azonnal azokkal a tökéletességekkel, a melyeket csak huzamosabb idő és hosszabb gyakorlat árán lehet megszerezni, és – bocsánat őszinteségemért – Uraságod sem rendelkezett ezekkel, midőn őrré lett, bár igazán nagy képzettséggel bírt.
Fájó szívvel kell felemlítenem azt is, hogy azok a kísérletek, a melyek – bizonyára ő fensége tudtán kívül – történtek, hogy a nekem adományozott jog megsemmisíttessék, elijesztenek attól, hogy a mit halálom után, utódaim nem csekély megterheltetésével az intézet javára és gyarapítására terveztem, végre is hajtsam, de másokat is el fognak ijeszteni hasonló alkotásoktól, ha azt fogják látni és hallani, hogy még a királyi intézkedések sem tartatnak meg.
Attól a tudattól, hogy helyesen cselekedtem, hogy az országos könyvtár létrehozásával szeretett nemzetem dicsőségét, az ország javát, polgártársaim üdvét és az irodalom fejlődését én is előmozdítottam valamivel, és hogy ezzel másoknak is példát adtam, senki sem fog megfoszthatni. Ha vannak is, a kik ezt nem ismerik el, vagy legalább azt a csekély értéket, a mít én a hazának áldoztam, még jobban igyekeznek kisebbíteni, lesznek olyanok is, a kik több elismeréssel fognak ítélni.»*
1812 július 1-én.
Ugyanakkor a főherczeg-nádornak is írt:
«Értesülvén a lapokból arról, hogy Millert, a kit én a nekem kegyesen engedélyezett és az 1802 november 12-ikén kiadott királyi kiváltság-levélben megerősített jogomnál fogva a Széchényi-Országos-Könyvtár őrévé kineveztem, fenséged a Múzeum igazgatójává tette, lehetetlen, hogy ne kívánjak magamnak szerencsét ahhoz, hogy ezen kitüntetés azt a férfit érte, a kire az intézet alapításakor az én választásom is esett, mely választás így fenségednek jóváhagyását megnyerte. Megnyugtatva ezen tudat által és meg akarván felelni fenségednek a Nemzeti Múzeum iránt tanusított fáradhatatlan gondoskodásának a jövőben is, azon kéréssel keresem fel, méltóztatnék a Széchényi-Országos-Könyvtár őrének kinevezésében kegyessége és bölcsességével, s azzal a jóakarattal, melylyel a haza üdvét előmozdítani mindenkor kész, segítségemre lenni.
Tudom, fenséges uram, hogy polgártársaimmal szemben sem mívelhetnék kedvesebb dolgot, mintha ezen állás betöltésénél annak a szándékát is teljesítem, a kinek a mi javunkat akaró jóságos lelkületét mi élők tapasztaljuk, utódaink pedig hálás kegyelettel fogják emlegetni. De egyúttal a nekem kegyesen engedélyezett kinevezési joggal is biztosabb akként élnem, hogy ott keressek tanácsot, a hol a haza szerencséjének forrása van és a honnan az ország üdve származik. Ez volt az én erős reménységem már akkor is, a midőn azon csekély ajándék elé, mit hazámnak felajánlottam, annak a képét helyeztem, a ki egyedül volt arra hivatva, hogy az intézetet díszítse, fejleszsze és neki állandóságot biztosítson, semmi egyebet nem kérvén a királyi kegytől számomra és utódaim számára, mint hogy életemben én nevezhessem ki az őrt, az írnokot és a szolgát, utódaim pedig ajánlási joggal birjanak ezekre nézve. Midőn tehát fenségedtől tanácsot, igazságszeretetétől pedig bocsánatot kérnék, még azt akarom fenséged előtt elpanaszolni, hogy Miller igazgatónak leveléből a legnagyobb szívbéli fájdalommal értesültem arról, hogy még 1807-ben azt jelentették fenségednek, miszerint én a könyvtárt semmiféle adományban nem részesítettem, hogy a könyvtár vezetésére az én házi embereimet alkalmaztam és Miller úrral úgy bántam, mintha azoknál alábbvaló volna.
Fenséges cs. és kir. Herczeg! Lelkiismeretem tanúskodik a mellett, hogy hiúságból és öndicsőségem kereséséből soha sem tettem semmit sem, következőleg a könyvtárt sem ily czélból hoztam létre. Nem hiúság vezet most sem, a midőn a névtelen rágalmazóval szemben kijelentem és fenségedet alázatosan arra kérem, méltóztassék kegyesen megengedni, hogy hiteles okmányokkal kimutathassam, mit tettem én, kivált a könyvtár alapításának első éveiben annak gyarapítására, mennyi bizalommal bocsátottam bútorokat és költséget egyaránt e czélból Miller rendelkezésére és miképen igyekeztem neki kezére járni, a menynyiben erőm ezt engedte, hogy milyen indokok vezettek engem, a mikor nem házi embereimet, hanem egyedül gyermekeim nevelőit, a kiket mindenki mint képzett, kifogástalan, alkalmas egyéneket ismert, alkalmaztam. Fájó lélekkel venném, ha fenséged, a ki hiszem hogy ismeri lelkemet, hogy ez mindenre kész, a mi a király és ország javára szolgálhat, abban a dologban ártatlanul és kihallgatás nélkül elitélt volna, a miben a haza díszére és polgártársaim hasznára az első követ tettem le, társaimat az anyagiak összeadására hívtam fel, és a kinek az épület befejezésére fenségedet megnyerni másokkal együtt egyedüli óhaja volt és marad.»*
1812 június 30-ikán.
Erre a levélre a válasz késett. Öt hét eltelte után Széchényi újból a főherczeg-nádorhoz fordult:
«Bátor voltam Millernek a Nemzeti Múzeum igazgatójává történt kineveztetése alkalmából arra kérni fenségedet, hogy engem a nemzeti könyvtár őrének kinevezésében bölcs tanácsaival megsegíteni kegyeskedjék. Miután erre választ még nem kaptam, ezt nem tulajdoníthatom másnak, mint annak, hogy levelem elveszett; bátor vagyok ezért multkori levelem másolatát mellékelve, kérésemet ismételni.
Midőn a nemzeti intézet felállításához ő felségének legmagasabb beleegyezését bátor voltam kikérni, az volt egyedüli czélom, hogy ő felsége hatalma és fenséged védnöksége alatt az én szerény példám által serkentve, mások is gyűjteményeiket, a melyek az ország lakosainak dicsőségére, javára szolgálnak, ezen intézet közvetítésével a hazának ajándékozzák.
«Bizonyítja ezt azon körülmény is, hogy ő felségének és fenségednek a képeit helyeztem el az intézetben annak díszéül, dicsőségeül, állandóságának zálogául. Távol állott tehát tőlem minden hiúság, minden vágy a dicsőség után, és nem lehet gyanusítani azzal, hogy az intézet igazgatását fenségednek kívántam fentartani és nem kértem egyéb befolyást az intézetre, mint 1. hogy életem folyamán saját költségemen szerzett gyűjtemények beszerzésével és a katalogusok kiadásával az intézet fejlesztéséhez hozzájárulhassak; 2. hogy míg élek, jogom legyen gyermekeim nevelőit, őket méltó jutalomban részesítendő, az őri állásra, másokat az írnokságra és szolgának kinevezni, utódaimnak pedig ugyanezen helyekre kijelölni, és végre 3. hogy példát adandó családom későbbi tagjainak arra, hogy nyomdokaimon haladjanak, legyen szabad azt, a mit a hazának ajándékoztam és még ezentúl is, életemben vagy halálom után felajánlani fogok, egy kőtáblával megjelölni, a melyen a következő felirás álljon:
«Francisco II. Aug. Hung. Rege
Josepho Archid. Austr. Prorege,
Bibliotheca Hungarica
Familiae Comitum Széchényi
Patriae Sacrata
Anno M.D.CCC.II.»*
Josepho Archid. Austr. Prorege,
Bibliotheca Hungarica
Familiae Comitum Széchényi
Patriae Sacrata
Anno M.D.CCC.II.»*
II. Ferencz császár, Magyarország királya és József főherczeg nádor idejében a Széchényi grófok családjának könyvtára a hazának szenteltetett. Az emléktáblán e felirat némi változást szenvedett, mint az az itt közölt képen látható.
mely felirásban keresztnevem kihagyása által igyekeztem elkerülni, hogy a hiúság avagy saját dicsőségem keresésének gyanújába keveredjem, sőt azt is megakadályoztam, hogy a kőtábla, bár erre gyermekeim többször kértek, és a diploma ötödik pontjában engedélyezve volt, még életemben megjelölje azt a csekélységet, a melyet a hazának áldoztam.
Ebben a három dologban, a melyet a királyi decretum is engedélyezett számomra, bizonyára nem fog találni fenséged méltányossága semmit, a mely vagy sérelmes és hátrányos lenne az intézetre, vagy engem és az én tiszta szándékaimat helyezné ferde világításba. Újból bizalommal esedezem tehát fenségednél, kegyeskedjék a Miller helyére állítandó egyének nevét, a kikben fenséged is megbízik, a kinevezés czéljából megírni.» –
Az ügy soká függőben maradt. Horvát István ideiglenesen átvette ugyan a könyvtárőri teendőket, de véglegesen csak 1815 deczember 7-ikén, a főherczeg-nádor által «sok kiváló egyénnek és az alapító gróf Széchényi Ferencznek ajánlatára» neveztetett ki.
100. A SZÉCHÉNYI-KÖNYVTÁR EMLÉKTÁBLÁJA.*
A Magyar Nemzeti Múzeum széchényi országos könyvtárának alapítását megörökítő emléktábla (291. 1.) eredetileg a mostani kézirattári helyiség ajtaja fölé volt befalazva, 1900 óta a könyvtár bejáratához vezető folyosó jobboldali falát díszíti.
Széchényi tehát nem ragaszkodott mereven a jog álláspontjához. Kerülte az összeütközést József nádorral, kinek a Múzeum ügye és az ő személye iránt szüntelenül tanusított jóakarata ezt az áldozatot megkövetelte tőle. Együttműködésük ezentúl is zavartalan maradt.
Az 1818-ik év őszén Széchényi gróf a Bécsben időző József főherczeggel közlé, hogy a világirodalom klasszikusainak munkáiból álló soproni könyvtárát a Múzeumnak kívánja átadni, a végből, hogy az elárusíttatván, a befolyó összegből a múzeumi tisztviselők fizetésének emelésére szolgáló alap létesíttessék; kérte egyúttal, hogy az átvétel és elszállítás végett Horvát István Sopronba küldessék.
A nádor azonnal megtette a szükséges rendelkezéseket.*
Horvát István eljárt a megbizatásban. Átvette a 9205 kötet könyvből és tetemes mennyiségű rézmetszetből álló készletet, a melynek értékét 34,002 forintra becsülte.* Azonban a mikor jelentéstétel végett 1819 elején Bécsbe, Széchényihez ment, itt azt az óhajtását terjesztette elő, hogy a könyvgyűjtemény legnagyobb része ne bocsáttassék árúba, hanem mint segédkönyvtár, a magyar könyvtár mellett tartassék meg.
Horvát István eljárt a megbizatásban. Átvette a 9205 kötet könyvből és tetemes mennyiségű rézmetszetből álló készletet, a melynek értékét 34,002 forintra becsülte.* Azonban a mikor jelentéstétel végett 1819 elején Bécsbe, Széchényihez ment, itt azt az óhajtását terjesztette elő, hogy a könyvgyűjtemény legnagyobb része ne bocsáttassék árúba, hanem mint segédkönyvtár, a magyar könyvtár mellett tartassék meg.
1818 november 4-ikén Széchényihez és Horváthoz intézett iratai az országos levéltár nádori osztályában.
1819 februárius 20-iki jelentése. A családi levéltárban, I. 13. II. 104. sz.
Széchényi ezen javaslat elfogadásától nem idegenkedett. Abból a felfogásból indulván ki, hogy «a Nemzeti Múzeum köre sokkal szélesebb, semhogy azt a hazai tudományosság határai közé szorítani lehetne», és attól az óhajtástól vezéreltetvén, hogy «szeretett hazájában az egyetemes tudományosság művelését is elő mozdíthassa» kijelentette, hogy, ha a főherczeg-nádor a tervhez hozzájárul, abban ő is megnyugszik.*
1819 januárius 15-ikén a főherczeghez írt levele a nádori levéltárban.
Ugyanakkor a főherczeg hozzájárulását valószinűnek tartván, elkészítette az új adománylevelet. Ebben a következőket állapította meg: a két könyvtár mindig külön kezeltessék; a többes példányok és a segédkönyvtárban felesleges munkák árusíttassanak el, a megtartandók becsültessenek meg; mindkét értékről, mintha készpénzt adna át, az országos pénztár nyugtatványt állítson ki; az elárusításból befolyó összeg kamatai, és a mikor a Múzeum körülményei meg fogják engedni, a megtartott könyvek becsértének kamatai is, a Széchényi-család által kinevezett tisztviselők fizetésének javítására fordíttassanak; ha az alap bármikor a nádor és a helytartótanács kezelése alól elvonatnék, avagy a könyvtár külföldre szállíttatnék, a kamatokat családi ösztöndíjak gyanánt kell kiszolgáltatni; az adománylevélhez a királyi jóváhagyás eszközöltessék ki.
10. HORVÁT ISTVÁN.*
Horvát István arczképe (293. 1.), Perlaszka Domokosnak rajza és metszete, a pesti jogászság megrendelésére 1831-ben készült; hasonmását a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára dolgozótermében levő példányról adjuk.
«Miként eddig» – ezek az adománylevél zárósorai – «minden igyekezetemet oda irányoztam, hogy szeretett hazámnak és honfitársaimnak, a mennyire tőlem telik, a kultura segédeszközeit, a nemzet díszének és dicsőségének előmozdítására, rendelkezésükre bocsássam: ezen segédkönyvtár gyarapítására ezentúl is minden alkalmat fel fogok használni.»*
A nádori levéltárban.
Mivel a főherczeg késett elhatározását közölni, május 3-ikán Széchényi Ferencz súlyos és hosszadalmas betegeskedésére utalván, előadta, hogy még «halála előtt» tudni óhajtja, hogy miképen rendelkezik az újabban Sopronból Pestre szállított könyvtár iránt.
102. JÓZSEF NÁDOR LEVELE SZÉCHÉNYIHEZ.
103. A SZÉCHÉNYI ÚJABB ADOMÁNYÁRÓL SZÓLÓ ALAPÍTÓ-LEVÉL.*
A Széchényi újabb adományáról szóló alapítólevél (295. 1.) a m. kir. országos levéltárban a nádori iratok közt, 1820/1384. szám alatt őriztetik.
Miután választ nem kapott, július 3-ikán és augusztus 20-ikán megismételte kérését.
Szeptember 4-ikén a főherczeg kamarásától, Beckers gróftól rövid levelet kapott, mely arról értesíti, hogy a nádor méltányolja az ő «fenkölt szellemű szándékait» és az ügy elintézésének útjában álló akadályok elhárításán fáradozik. Ez a kitérő, inkább nyugtalanító mint megnyugtató közlés mélyen elkeserítette a grófot, a ki ennek daczára több mint másfél hónapig türelmesen várakozott, de azután negyedízben sürgette a döntést, azzal a megható nyilatkozattal, hogy «erőinek hanyatlásában a közeledő halál előhírnökét kell látnia».
A főherczeg ekkor végre megszánta a sírja szélén álló főurat és november 1-én levelet intézett hozzá, melynek hangja és tartalma alkalmas volt arra, hogy a késedelem-okozta keserűségért kárpótlást nyujtson.*
1820 januárius 15-ikén ugyanott.
«Minél nagyobbak» – így ír sajátkezűleg fogalmazott levelében – «Excellentiádnak érdemei, a melyeket, mióta a közpályára lépett, Magyarország művelődésének ügye körül szerzett; minél inkább fogja az utókor Excellentiádnak a hazai irodalom érdekében hozott áldozatait és másokat utánzásra serkentő nemes példáját méltatni: annyira óhajtottam volna én is Excellentiádnak a Nemzeti Múzeum gyarapításában újból tanusított készségét viszonozva, Excellentiád ... leveleire válaszolni és ebben az ügyben nézeteimet előadni. Őszintén bevallom, a késedelem nékem is kellemetlen volt. Ezt részint a hivatalos teendők, melyek másfél esztendeig tartó távollétem alatt felhalmozódtak, és az intézkedések, melyeket ő felségeik magyarországi látogatása szükségessé tettek, részint a Nemzeti Múzeum igazgatójának a kérdéses ügyben tanusított pontatlansága és Excellentiád előtt ismeretes léhasága okozták. Mindez, reméllem, ki fog engem menteni és Excellentiádat arra fogja késztetni, hogy a késedelmet rossz néven nem veszi.»
Az ügy érdemére térvén át, kijelenti, hogy a könyvtár eladásának és a befolyó összegből a múzeumi tisztviselők ellátására szolgáló alap létesítésének tervét nem javallja; mivel egyrészről reméli, hogy a múzeumi tisztviselőkről az ország kellően fog gondoskodni; másrészről egy segédkönyvtár mind a múzeumi tisztviselőknek, mind az olvasóközönségnek nagy szolgálatokat fog tehetni. Ennélfogva csakis azon munkák eladását ajánlja, melyek a múzeumi könyvtárban már megvannak vagy a segédkönyvtárban fölöslegesek. Az eladásból befolyó összegből az adományozó által kijelölt czélra szolgáló alap fog létesíttetni.
Hasonlag az adományozó által formulázott egyéb föltételekhez hozzájárult a nádor, a ki ekkor egyszersmind a királyi jóváhagyást kikérte.
A nádor levele megtette a várt hatást.
«Szóval ki nem fejezhetem» – válaszolja a gróf november 30-ikán – «azt a határtalan örömet és hálás érzést, melyet császári királyi fenséged november 1-én hozzám intézett kegyes levele lelkemben keltett. Örvendek, hogy császári királyi fenséged nem csupán kegyelmesen fogadta segéd-könyvtáramnak dicső hazám díszére, polgártársaim hasznára s az irodalom előmozdítására tett felajánlását; hanem a legmagasabb helyen is méltóztatott közbenjárni, hogy ő felsége legmagasabb beleegyezését kegyelmesen megadja. Ily módon császári királyi fenséged jósága által mindkét óhajom megvalósíttatván, legmélyebb hálámat fejezem ki császári királyi fenséged előtt.» Adománylevelél a nádor javaslatainak megfelelően mindenhol módosítva, az így átalakított oklevelet a királyi jóváhagyás kieszközlése czéljából a nádor elé juttatja. Kijelenti végül, hogy a könyvek elárusítása ügyében a múzeum igazgatójával egyáltalában nem folytatott levelezést, s bízik abban, hogy a meggondolatlanúl eladott könyvek még visszaszerezhetők a vevőktől.
A módosított adománylevelet a nádor deczember 12-ikén fölterjesztette jóváhagyás végett az udvarhoz, a grófnak pedig köszönetet mondott «nagylelkű és jelentékeny adományáért, a melylyel hazafiúi buzgóságból és a magyar nemzet kulturájának emelésére czélzó törekvéseitől és szeretett hazája iránt viseltető szeretetétől vezérelve, nemcsak a haza díszét és polgártársai javát, hanem a komoly irodalmi munkálkodást és a tudományosság elterjedését is előmozdítja»; biztosítván őt, hogy szándékai valósítására különös gondot fog fordítani.*
Ezen levelezés a családi levéltárban, I. 13. II. 110–113. jelzés alatt.
104. GRÓF SZÉCHÉNYI FERENCZ CZÍMERE.*
Gróf Széchényi Ferencznek az ötödik könyv záróképéül közölt czímerét az aranygyapjas renddel (299. 1.) Baransky Emil László rajzolta.
