XXXIV.
XXXIV.
1843–44-iki országgyűlés. Királyi előadások. Klauzál. Szentkirályi. Széchenyi beszédei. Telekdíja (pénzügyi terve). Vallás ügy. Évenkénti országgyűlés. Horvátországi ügyek (aug. 18.). Kerületi napló. (Sajtószabadság). Városok. Büntető jog. Sz. indítványai Pest megyénél.
AZ ORSZÁGGYŰLÉS a kitűzött időben, 1843 május 18-ikán megnyittatott; Ferdinánd király és a királyné ő felségeik még az nap délután Bécsből, a 16 nemzeti zászlóval és egy sárga-feketével ékesített «Wien» gőzhajóval megérkezvén, másnap az országos küldöttségek által üdvözöltettek; 20-ikán pedig a király szokott ünnepélyességgel felolvasta latin trónbeszédét s átadatta pecsét alatt Kopácsy primás kezébe a királyi előadásokat.*
KOVÁCS F. 1843/44-iki országgyűlés. – Aus dem Tagebuche der Fürstin Melanie stb. Beszédek szószerint a hivatalos actákban.
A királyi előadások iránt ezúttal már Széchenyi is megkérdeztetett, de, sajnálatára, az általa javasolt polytechnicum a sorrendbe fel nem vétetett. A kormány programmja Szögyényi aláírásával a következő nyolcz pontokra szorítkozott:
I. Az utóbbi országgyűlés által kiküldött választmányok munkálatai. (Ezek a katona-élelmezés és szállásolás, a Duna és egyéb folyamok szabályozása és a büntető s javító rendszer kidolgozásával voltak megbízva.)
II. A megyékben tapasztalt választási (korteskedési) kihágások fékezése, hivatkozással régibb törvényekre is.
III. Szabad királyi városok szavazatának megadása, addig is, míg maga az országgyűlés rendeztetni fog.
IV. A közlekedési ügy rendezése s egy e czélra szükséges pénzalap teremtése.
V. Hiteltörvények. (1836: XV. tvczikk tovább fejlesztése.) Olcsó tőkék beszerzése a földmívelés emelésére. VI. Földhitelintézet. Hivatkozással az 1840: XXI. tvcz. 19. és 20. §-ára.
VII. A pozsonyi házbirtokosok kárpótoltatása az eddig ingyen adott országgűlési szállásokért.
VIII. Ismét szokás szerint a kincstári előlegek visszatérítése, melyek immár 488,566 frt p. p. és 24,313 frt v. cz. «nevezetes» összegre növekedtek fel.
Mindezekben, melyek fontossága első tekintetre is elég szembeötlő, a kormány óvatosan kerüli bárminemű positiv javaslatok melléklését, mi a mai fogalmak szerint nemcsak joga, de kötelessége is lett volna; hanem mindenütt áttolja az egybegyűlt rendekre a kezdeményezés jogát és felelősségét, azzal a formaszerű utalással, hogy a legczélszerűbb, leginkább megfelelő módokról és eszközökről ők gondoskodjanak s javaslataikat ő felsége eleibe terjeszszék.
Deák távolléte átalában országos csapásnak ismertetett el s minden párt vetélkedett e feletti sajnálatának s a távollevő iránti tiszteletének igazan megható kifejezéseiben.
Az első napokban természetesen régi országgyűléseink ama tengeri kigyója, az «Előleges sérelmek» s ezeknek a királyi előadások fölvétele előtt leendő orvoslása merült ismét fel. Klauzál azonban egy remek felirati javaslattal, melyet szívhez és észhez szóló szép beszéddel támogatott, mindjárt kezdetben szélesebb, hogy úgy mondjam, parlamenti mederbe tudta terelni a discussiókat.*
E beszéd és felirat tisztán az ő műve volt; Pulszky azon állítása, miszerint azt Deáknak tulajdonítja, legfölebb nagy átalánosságban egy-két fővonásra vonatkozhatik: de egész szövege és stilje sokkal jellemzőbb az alsóház ez akkori egyik vezérszónokának egyéniségére nézve, semhogy a szerzőséget tőle elvitathatnók.
Ő volt most Szentkirályival mintegy osztozva dicsőségben és felelősségben az ellenzék vezére. Ez utóbbinak leginkább kérlelhetetlen logikáját rettegték. Mind két részről kitünő szónokok, nagy tehetségek léptek ki a síkra.
106. KLAUZÁL GÁBOR.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Széchenyi a főrendiház üléstermében baloldalról foglalt helyet, hol akkor a kormánypártiak ültek. Pártértekezleteiken, Keglevics gróf lakásán, kezdettől fogva megjelent, sőt a szót is vitte. Mindjárt az első ülésben határozottan a kormány emberének vallotta magát s kijelenté, hogy mindenekelőtt a karzatok fékezését fogja követelni, azután pedig az alsóház kezdeményezése ellenében a felsőház beavatkozását már az előkészítő bizottsági munkálatokba is. Kiviszi e körben az ősiség a változtatását» is. Az adó a megyékben, főleg a Deák ellen irányuló mozgalom folytán, megbukván, Széchenyi a közös teherviselés elvének más, kerülő úton tovább fejlesztésére s egyúttal egy országos alapnak a kezelés felelősségével megteremtésére újabb terveket készít s actiót indít, mely úgy az országgyűlésen, mint a megyékben visszhangot gerjeszt ugyan, de sikert utóvégre sem fog aratni.
A teremtendő országos alap iránt igen sokfelé ágaztak a vélemények.* Széchenyi, kinek e napokban egy angol ház ötven milliónyi kölcsönt öt százalékra helyezett kilátásba, első felszólalásakor már szóba hozta tervét, kiváltsággal bírván ő különben is beszédközben a napirendtől egészen távol eső bármely kérdésnek amúgy mellesleg megpendítésére és saját szempontjából megvilágítására. Valamely meglepetésre hallgatósága mindig számíthatott: örvendett, ha ez reá kellemes, megbocsátott akkor még, ha kellemetlen hatással volt.
Szentkirályi volt vezére és tollvivője ama bátor kisebbségnek az országos alap iránt véleményt adó bizottságban, mely az egyházi javakra mint az államnak kétségtelen tulajdonát képező s mindenkor szabad rendelkezésére álló legbiztosabb alapra utalt s az alsóház tekintélyes részének helyeslésével is találkozott, de utóbb az egész munkálattal egyetemben megbukott.
Ime julius 10-én a felirat tárgyaltatván, egy visszapillantást vet az 1825-ik évre, mely idő óta azt a helyet a felsőházban elfoglalja. «Az utolsó tizennyolcz év lefolyása alatt», úgymond, «mennyit ültünk , mennyit munkálkodtunk, mennyit izzadtunk és mennyi eszme, mennyi vállalat keletkezett! De másrészről, ha fontolóra veszem, mily nyomorult eredményeket vívtunk mindamellett ki: valóban azt kell kérdeznem magamtól: van-e haszna alkotmányos létünknek, vagy legalább a mi magyar constitutiónknak?» Hátramaradásunk okait vizsgálva, azt találja, hogy «semmire sincs elég pénzünk és semmire sincs elég időnk. Az elsőről most nem beszélek, de legközelebb újságlapok útján fogok közzé tenni valamit, méltóztassanak azt figyelemmel elolvasni és lesz pénzünk elegendő; az ügyet addig is gratiájokba ajánlom. Mi pedig az időt illeti, ebből alkalmasint azért fogyunk ki rendszerint, mert felette ingerlékenyek levén, néha oly tárgy körül is, mely erre nem érdemes, kelletén túl sok puskaport szoktunk ellődözni s aztán meg – igen bőbeszédűek vagyunk.» Hozzáteszi rögtön, hogy ő nem becsmérli ezt a bőbeszédűséget, mert hisz akkor önnön magát is becsmérelnie kellene; s végül semmi súlyt sem fektetve arra, hogy az adresse magában, vagy a sérelmekkel együtt, junctim, vagy egy nappal előtte avagy utána megy-e fel, pártolja a rendek felirati javaslatát.
Az indítvány, melynek itt mintegy reklamot akart csinálni, a legközelebbről érdekelteket akarván a fizetés eszméjével megbarátkoztatni, az 1843. év június 8-tól kezdve azon év végeig a Jelenkor hasábjain jelent meg harminczegy czikkben.*
Ezek «bőbeszédűsége» Deáknak Bartal egy híres beszédére tett azon találó megjegyzését juttatja eszünkbe, hogy írni tud, de törülni nem. «Adó és két garas» volt e hosszú czikksorozatnak, nem egészen betű szerint veendő czíme, mely az ifjú Eötvöst, ki az ellenzékkel az egyszerű adózást pártolá, annyira untatá, hogy ily rossz élczre fakadott: inkább duplán megfizetném azt a két garast, csak ne kellene annyit olvasnom róla. Tartalmát már fentebb ismertettük.
Széchenyi e tervbe valósággal szerelmes volt, s utolsó czikkében is (decz. 24-én) Montecuccolinak a pénzre vonatkozó ismeretes mondására hivatkozva, kijelenté, hogy egyedül ennek elfogadásában látna módot «vérünk illő s tartósan gyarapodandó jobbléte talpkövének letételére». A Pesti Hirlap nem törődve Széchenyi folytonos szemrehányásaival, miszerint az ő híveinek zaklató, ijesztgető, erőltető modora buktatta meg az adót s hogy többnyire olyanok ügyködtek ily irányban, a kik maguk tényleg nem adóztak volna, nemes önmegtagadással felkarolta az indítványt. Ez idő alatt némi közeledés is történt a két nagy ellenfél, Széchenyi és Kossuth között, mely azonban, mint látni fogjuk, nem örök békére, hanem csak ideiglenes fegyverszünetre vezetett. Kiemeljük az indítványnak, mely hozzávetőleges számítás szerint évi hat millió s néhány százezer forintot volt az ország rendelkezésére bocsátandó, ama főérveit, melyekkel a birtokos osztályt ily teher elvállalására, mint mondá, «betű szerint csábítani» akarta. Föltételei dióhéjba szorítva, ezek valának: 1. Ne örökre, csak ideiglenesen vállaljuk el a terhet (tudniillik amortisatióra). 2. Csak Magyarország anyagi és szellemi felvirágzására fordíttassék. 3. Erről a törvényhozás határozzon. 4. Egy országos kincstár legyen Budapesten. 5. Számadás terjesztessék az országgyűlés elébe.
Terve iránti nagy előszeretete daczára nem hallgatja el ezúttal sem (a XVIII-dik cz.), hogy «gyökeresb gyógyszerét bajainknak nem ismeri, mint a nemességnek a közterhekben, így vagy úgy, részvételét». Kész volt tehát, saját eszméiről lemondva, bármely más módhoz is hozzájárulni, melylyel a kitűzött nagy czél: egyenlő jogok, egyenlő terhek «biztosabban elérhető lett volna.»
Egyik formai akadály, a melyre Széchenyi nem számított, az alsóháznak sokak által vitatott kezdeményezési joga volt. Ennek kizárólagossága ellen, úgy saját, mint a főrendiház vele született jogaira való féltékenységből, mindig felszólalt s óvást tett. Julius 12-dikén tett is ily szellemben egy indítványt, hogy ne kerületi, hanem országos választmány, melyben a felső tábla is részt vesz, bízassék meg az ország anyagi jólétét oly közelről érdeklő ügyekben, minő p. o. az ősiség, ezen «tengelye az ő politikájának», az országos bank vagy hitelintézet s főleg az alakítandó országos pénztár stb. Eötvössel és Teleki Lászlóval gyűlt meg e tárgyalásnál a baja. Az előbbit így apostrophálja: «Tettem-e a hazára nézve valaha rossz indítványt? Megmondám (az előző országgyűlésen), a váltótörvény hiányos. Azt felelték: nem kell akadályozni, nehezíteni. Tudnivalókép elég sokan orrvérfolyást kaptak tőle! A jó tanácsot sokan akkor fogadják el, mikor már késő. A gőzt szaporítni nem kivánom; úgy is van elég». Aztán Telekihez fordulva, ki a főrendek időelőtti beavatkozását Häferlguckereinak nevezte, így folytatja: «Húsz év előtt az én tisztelt barátom még nagyon fiatal volt, mit csak irigyelhetek tőle; már akkor is előre tudtam, hogy le fog győzni de, hogy első indítványomat oly keményen megtámadja, azt még sem vártam voltam tőle». Beszéde közben akkori szokás szerint, megjelent egy alsóházi küldöttség s félbeszakítá a tágyalást. Ennek eltávoztával fölvéve újra a fonalat, a maga részére vonja a nevetőket, a fazékba pislogás ellenében «szimandli» névvel illetve viszont azokat, a kik meg mindenbe beleegyeznek, mit a másik tűzhelynél (t. i. az alsóháznál) főznek ki s ott róluk nélkülök határoznak el. Ott volt a grófnak két mostoha fia is, Zichy Alfréd és Ottó grófok. Amaz mellette, ez szinte ledér hangon az Üdvleldére tréfálódzva, ellene tört lándzsát. A tárgyalás másnap is 13-dikán folytattatott s Széchenyi kijelenté, hogy azért tette az indítványt, mert a haladásnak, még pedig a «szapora haladásnak» az embere, s mert viszont az elhamarkodásnak a főrendek későbbi vetójában elegendő ellenszerét nem látja; de mindazáltal nagy súlyt nem fektet reá: ha elfogadják, jó, ha nem, hát azt se bánja. Ez a vita tehát a szenvedély «gőze» nélkül folyt le, s több pro és contra nyilatkozatok után a nádor Széchenyi mellett, t. i. a főrendek beleavatkozása (Országos választmány) mellett, mondá ki a többséget.
Az 1843/44-diki országgyűlés, az utolsó, melyben Széchenyi, mint a főrendiház tagja vett részt, csekély anyagi eredménye daczára a megpendített eszmék és indítványok által emlékezetessé vált. Különösen Széchnyit folytonos, lázas izgatottságban tartá. Azért nem tehetjük, hogy nevezetesebb mozzanatait s azokban Széchenyi buzgó részvételét tudomásul ne vegyük.
A vallás ügye, vagyis a vegyes házasságok kérdése tartotta akkor lázas izgatottságban az országot. A katholikus papok, Rómából nyert utasítás folytán, megtagadták az áldást ily házasoktól, hacsak a felek térítvényt nem adtak a gyermekeknek kath. hitben leendő neveltetésükről. A megyék sérelmet láttak ebben s egy régi törvényt, mely a vallásháborgatók, templomfoglalók stb. erőszakosságaira súlyos büntetést szabott (1647: XIV. törvényczikk) alkalmaztak a plébánosokra, kiket birói végrehajtásokkal – s aztán felsőbbségeikre, magára a primásra, kiket honárulási vádakkal s hivatal- és jószágvesztéssel fenyegettek. A világi és egyházi hatalom korlátainak felismerése s hatáskörüknek szétválasztása még igen kevés világos agyban derengett. Örök emlékül maradt fenn, de akkor nagy megdöbbenést szült az egy Wurda kanonok, győri káptalan követének férfias, korát nagyban megelőző, igazán apostoli felszólalása.* Széchenyi maga, e nagy problemával tüzetesen nem foglalkozott; mikor pedig a papi javak államosítása tervéről értesűlt, azt, mint a forradalmi szellem egy veszélyes nyilvánulását felháborodással fogadta. De különben valahányszor a nálunk oly sok időt elrabló s kedélyt mérgesítő úgynevezett «vallásügy» szóba jött, mindig határozottan szabadelvű, sok tekintetben korát megelőző álláspontot foglalt el. Így julius 11-én is, «a kereszténység tiszta szellemében», nemcsak szóval, de tettleg is türelmes akarván lenni, a föltétlen «reciprocitás» mellett nyilatkozott s kijelenté, hogy bármi azon innen marad, őt kielégíteni nem fogja. A leiratot, bár az sokaknak nem tetszett, dicséretekkel halmozza: a népek, úgymond, akkor lesznek boldogok, mikor a philosophia fog ülni a kormányon s lelkesíteni fogja a fejedelmeket. Megalkudva egyelőre a palliativákkal, bízik «az emberi nem perfectibilitásában» (ugyanezt hírdette más alkalommal Kossuth) s bízik végre az időnek mindent «elrendelő» (megérlelő) hatalmában stb. Szeptember 5-dikén a reversálisok kérdésében hosszabb beszédet tartván, a «sola salvifica» gyűlöletes értelmezése ellen tiltakozik, s hozzá teszi, hogy: minden ember a maga útján küzdjön magasb lények felé és hogy oly nagy kábultságok, minő az, hogy csak egyetlen ösvényen lehetne Istenhez eljutni, idő multával bizonynyal rectificáltatni fognak. Elvben nem kárhoztatja a «proselytacsinálást», mely ellen oly nagy volt akkor a méltatlankodás, mert hisz természetesnek találja, hogy az, a kinek erős meggyőződése van, másokat is ahhoz csatolni kiván; – a törvényhozás ebben szerinte csak annyit tehet, hogy az ne történjék más hitűek megbotránkozására, ne a közállomány sociális kötelékeinek tágításával, megsértésével stb. Ugyanez a szellem lengi át az «átmenet» kérdésében tett hosszasabb nyilatkozatát. (Szept. 6., 7.)
Jun. 12. ker. ülés. L. Kovács F. többször idézett munkáját stb.
Kedvencz themája van (máj. 19.), mikor az évenkénti országgyűlés ügye tárgyaltatik: «Sur mon beau dire.»* Sokan úgy fogták fel, hogy évenként követválasztás is lesz s a mellett még a követutasítási rendszert is fenn akarták tartani, mely ellen alkalmilag még a nádornak is kifogásai voltak. Széchenyi a munka folytonosságát tartotta legfontosabbnak s találó hasonlattal jó műhelynek (gute Werkstätte) nevezé azt. Rámutat arra a circulus vitiosusra, melyben haladási kérdéseink körül forgolódunk. Emeljük magunkhoz a népet; felelet: előbb nevelni kell. Tehát, emeljük a népnevelést; felelet: még nem vagyunk arra megérve. Nem akarunk a vízbe menni, míg úszni nem tudunk. Ráutal a sietős munkára, mikor az országgyűlés végén kifogyunk az időből, s aztán mint a katona, ha rajta ütnek, főtelen is lenyeli az étkét, elhamarkodjuk a dolgot, (p. o. a váltótörvény) stb. Végre sürgeti, mint minden alkalommal, az országgyűlésnek az ország központján, Pesten, tartását, melyhez még az országgyűlés elején egy beszédében (jul. 13.) azt a tréfás bunkót veté hozzá, hogy a pozsonyi országgyűlés költségeit pedig fizesse az, kinek kényelme végett van, t. i. a kormány! Ugyanez alkalommal, mint régi katona, védelmére kelt a kétfejű sasnak is, melyre b. Mesnil valami rossz élczet mondott, kinek különben is túlzásait nem vakmerőségnek, hanem merő vakságnak bélyegzi.
Ez alkalommal történt az az ismeretes adoma, hogy le és fel járkálván, mint szokott a teremben, egy perczre megáll gróf Dessewffy Emil előtt, s kérdi, miként mondják jól magyarul a német matt szót? – ,Bágyadt’, felel az. – Köszöni s visszamenve helyére, tüstént e szóval kezdi czáfoló beszédét, reá s társaira is alkalmazva azt.
Legnagyobb fokra hágott az ingerültség, a hányszor Horvátország viszonya az anyaországhoz s ezzel kapcsolatban a magyar nyelv került napirendre. A horvát követek, mindig féltékenyebbé válva országuk autonomiája iránt, az országos ülésekben utasításaikra hivatkozva latinul szólaltak fel, bár tudva volt róluk, minek a kerületi ülésekben elég bizonyítékait is szolgáltatták, hogy a magyar nyelvet tökéletesen bírják. A követek tábláján, kik viszont a tanácskozási nyelv meghatározását sarkalatos jogaik közé számították, hallatlan felindulás támadt e miatt, s a hevesebbek féket vesztve, egymással s a mindig zajongó ifjusággal, mérges kifakadásokban vetélkedtek. Nem akarták őket meghallgatni. Hasztalan erőlködtek a legnépszerűbb szabadelvűek, különösen Klauzál, sőt még Perczel és Beöthy is, némi csendet eszközölni. Az elnök Szerencsy personális régi érdemeit, hazafiságát, minden tekintélyét latba veté, de végre kénytelen volt a végzést, mely tanácskozási nyelvül a magyart minden egyéb nyelv kizárásával állapítá meg, kimondani, hozzátéve, hogy ő ezt se törvényesnek, se tanácsosnak nem tartja. (1843 június 20.) A főrendiháznál természetesen sokkal csendesebben folytak e viták. Széchenyinek aug. 18-án mondott beszédéből, mely mint történelmi visszapillantás is felette érdekes, legyen szabad nehány jellemző helyet kiemelnem. «Valami 15 évvel ezelőtt, úgymond, Horvátországban megfordulván, örömmel tapasztaltam, mennyire iparkodtak az ottani lakosok nemzetünk nyelvét sajátukká tenni, nemzeti öltözetünket viselni, úgy hogy köztük szinte versenygés volt, ki haladhatna ebben előbbre, a gyermekek ambitiót találtak abban, hogy magyarul tanuljanak. Több magyar városokban, jelesen Szombathelyen, alig lehetett lakást kapni, úgy tódultak oda a horvát ifjak, csak azért, hogy a magyar nyelvet megtanulhassák. Ha azt az időt összehasonlítjuk a maival, midőn már oly közel voltunk a czélhoz, mely nem az, hogy nemzetiségünket erővel terjeszszük, hanem, hogy nyájassággal s értelmi felsőbbséggel mind többeket a magunk családjába olvaszszunk, – halálos epedés fog el; úgy látjuk, most hátrább estünk, mint valaha voltunk.» Vizsgálva ezen reactiónak okát,* megengedi, hogy a nemzet összevéve oly lépést soha sem tett, melyből valami ellenségeskedés magyarázható volna a horvát nemzet irányában; de másrészt kérdi: hát a horvát nemzet, mint nemzet, minő méltatlanságot követett el? Mi egyesek tettei után hevülünk fel ők is egyesek tettei után jönnek ingerültségbe. Valamint mink, úgy ők is nem igazságos birák, mit a dolog természetéből folyónak hisz. – «Én, mint magyar, soha többet kivánni nem fogok, mint hogy azon kapocs mely minket a szláv és horvát nemzetiségekhez köt, legyen magyar és szeretném ennek ünnepét megülni. Mint régi katona több csatákban voltam együtt a horvátokkal, mint barátok harczoltunk s mint barátok vigadtunk együtt a győzelem után ruházatban, s minden legkisebb árnyéklatban – ide értve municipális és nemzetiségi tendentiáikat – soha sem háborgatnám őket, valamint szeretném, hogy minket is soha senki ne háborgatna stb. Csatlakozik b. Eötvöshez, kinek ezen és sok más tekintetben (többek közt a vallásügyben) elfogulatlan s államférfiúi magaslaton álló nézetei, sokszor egyik fél által sem ismerve fel, egy-egy fénysugárként világítottak be az akkori politikai látkörökbe.*
Reactiónak, vagy mesterséges ármányoknak tulajdonították akkor, a mi a dolgok természetes fejleménye volt.
«Eötvösben az ember a költővel és államférfiúval a legszorosabb egységben olvadt össze, mondja róla jellemzőleg Gyulai Pál. (Emlékbeszéd )
107. SZERENCSY ISTVÁN.
(Ehrenreich metszete után. Országos Képtár.)
Nov. 23-án a kerületi napló kinyomatása, melyet az alsóház kívánt, jött a főrendek elébe, kiket az csak közvetve érdekelt.
A sajtószabadságot, mondá ez alkalommal merő ellentétben Metternich ismeretes nézeteivel, a lehető legnagyobb jónak tartja, és csak azt bánja, hogy nem minden nemzet, és talán a magyar sem érett meg igazán a sajtószabadságra, de bizonynyal meg fog érni maga a sajtószabadság által, mely az ejtett sebeket meg is tudja gyógyítani. Bevallja – mi bizonynyal paradoxnak látszik – hogy ha p. o. az erős ellenzéki gr. Teleki László felhívására vagy szellemidézésére az a kormány az országgyűlésen és a megyékben egyszerre többségbe jutna, úgy ő is rettegne ismét az alkotmányért és nemzetiségért; s azért örvend, hogy míg van idő, oly loyális kormánynyal van dolgunk, melylyel meg lehet élni, mert az országgyűlés elé terjesztett kir. előadások után ítélve is, lehet vele egyezkedni. (!)
A városi kérdésben, melynek megoldását törvényes szavazataiknak megadásával az előtt oly nyugtalanúl sürgette, s mely a királyi előadásokban is helyet foglalt, kész volt a Rendekkel megalkudni az iránt, hogy a városok belszerkezetének átalakításával (függetlenség a kamarától, és valódi képviselet) kell azt egybekötni (febr. 29. 1844.). Eötvös soha sem tudott ily igazságtalan elodázásba bele nyugodni. E kérdés újra szóba hozatván, Széchenyi többek közt a rendőrség hatóságának a nemesekre is kiterjesztését melegen pártolja. «Ha rendbontó vagyok, csípjenek el s büntessenek mint akárki mást, a pergamen, mit csak pirulással említek, ne védhessen.» Felhozza ez alkalommal az akkor divatban volt Ludas Matyi színdarabot, a Döbrögi-féle apró kényurakat. «Ha azt akarjuk, hogy itt kereskedés és gyárak felvirágozzanak, hogy capitálisták nálunk üssék fel sátraikat, akkor teljes biztosság legyen, s a legalacsonyabb állású ember, ki véres verítékkel dolgozik, senki kegyelmére ne szorúljon, s benne azon öntudat éljen, hogy ő is meg van híva a szabadsághoz, olyan polgár mint bárki más.» (Márcz. 12.) Máskor Delamottenak válaszolva hangsúlyozza, hogy mi t. i. a reform emberei nem akarunk «ad normam provinciarum» kormányoztatni, de épen azért, mert alkotmányosan magunk akarunk rendezkedni, magunknak kell tenni azt, mit az idő hatalma, vagy más hatalom, végbe fogna vinni és végbe visz minden esetre! (Szinte a Kossuth «Nélkületek, sőt ellenetek» mottót véljük hallani, más irányba fordítva.) Hozzá teszi aztán, hogy mi előttünk nem tabula rasa áll, hanem egy 800 éves épületnek falai előtt állunk (Metternich szavajárása), melyeket egyszerre eldönteni nem lehet, csak lépcsőnként stb.
Az országos választmányra nézve, mely az ő legfontosabb indítványát, egy országos alap teremtését (l. Adó és két garas) volt tárgyalandó, azon óhajtását fejezé ki, hogy ne a vox populi által vezettesse magát, hanem inkább ő adjon a vox populinak irányt, mert, mint naiv őszinteséggel hozzá tevé, p. o. e teremben (főrendeknél!) nincs tíz percent, a ki tudná «mi a ménkű lehet az a bank», melyet pedig 35 megye, mint mondaték, utasításul adott! Tovább tréfálódzva, bedugatni óhajtaná mindazon «hátulsó ajtócskákat», melyeken át a fizetni semmikép sem akarók, kimenekülni szoktak. Egyik: maj d ha pénzünk lesz; másik előbb a közbenső vámsorompókat kell ledönteni; harmadik: felelősség, «hova, mire fizetünk», s így tovább. Mindez, úgymond, újjait orra alatt dörzsölgetve, gyanús és igen rossz szagú. – Utóbb is ezek nevettek. Hiába hányja fel a gazdagok fényűzését, kik haza térve kastélyaikba, lakmároznak, pezsgőznek s fájdalom nélkül még igen sokat tudnának nélkülözni; míg viszont nincs az a koldus Magyarországon, ki egy pohár pálinkát egy esztendőn át ne tudna nélkülözni, mely egy krajczárba kerül. Áttérve számtalan hírlapi czikkeiben (Jelenkor 1843.) oly bőven kifejtett s kísérő levelekkel, mintegy kapuzárás előtt az összes törvényhatóságokhoz is szétküldött tervére, azt állítja, hogy semmiféle surprise-nek, dögönyözésnek, korbácsolásnak, miről t. i. az ellenzéket vádolta, nem barátja s ha képes volna tervét egy bűvészvesszővel az egész országgal elfogadtatni, ahhoz nem járulna, mert ő capacitálni akar. A gyanusításra pedig, melyről czikkeket írt (l. Jelenkor), azt a megjegyzést teszi, hogy hanc veniam petimusque damusque vicissim; igenis gyanusítsuk, azaz vegyük szigorú kritika alá azok képességét, a kik minket vezetni akarnak; de ő az álarczot mindenki képéről sans ceremonie le fogja rántani: az ország legalább tudja meg, ha sülyedni kell, ki által sülyed. (márcz. 11.)
Aug. 10-én a büntető- és börtönrendszer kerülvén napirendre, óva int az akkor hyperhumanismusnak látszó, korai experimentálástól. Eötvös és Teleki csodálkozásukat fejezik ki, hogy Széchenyi, a haladás első zászlóvivője, ki maga legtöbb experimentumot tett és vitt is keresztül, most ily ósdi szellemben nyilatkozik. Széchenyi találóan felel, hogy az ő reformjai nem nevezhetők experimentumoknak, mert azok mind a külföldön már kipróbált tapasztalatok alapján indultak; (híd, gőzhajó, vízszabályozás stb.) míg mi sokban, belátva bár, hogy ki nem vihető, csak elméletekben szeretünk repdesni, stb.
A kormány azalatt, melynél Apponyi befolyása mindinkább emelkedett, látva a tárgyalások lassú menetét, félve is a további összeütközésektől (Széchenyi szerint: «újjhúzásoktól»,) jónak látta egy terminus praeclusit tűzni ki (nov. 10-ére) s ezzel mintegy siettetni a biztos vezérlet nélkül eredménytelennek mutatkozó országgyűlés befejezését.
Megdöbbenté ez a hazafiakat, kik a haladási kérdéseket nem örömest látták ismét elodázva, sem a felelősséget, az országgyűlésnek eredménytelen voltáért, magokra vállalni nem voltak hajlandók.
Maga Széchenyi is, ki tömérdek egyéb dolga mellett éjjel-nappal az ő telekdíjával, vagy két garasos tervével álmodott, megdöbbenve látta fáradozásai nagy részének füstbe menését, holott ambitiója volt, hogy azt, a mit Kossuth az ő túlhajtásaival, Deák az ő visszalépésével, az egész ellenzék az ő taktikátlanságával (legújabban ismét a védegylettel!) elrontott, ő kerülő úton ügyesen kieszelt sakkhuzásokkal fogja jóvá tenni. Elméletek ellenében gyakorlati eredményeket akart felmutatni!
Egy országos alapnak megteremtése, a közös terherviselésnek és egyúttal a kormány felelősségének, nem elméleti, hanem gyakorlati úton életbeléptetése, nem is említve a nagymérvű országos beruházásokból eredendő hasznot, mindenesetre oly feladat volt, mely hazánk reformátorához méltó s dicsőségének késő időkre magában is elegendő biztosítója leendett.
Nem irigyelte tőle ez érdemet az ellenzék, melynek első jelesei szivesen hozzá csatlakoztak s úgy az országos bizottságban, mint a megyékben kezére dolgoztak. Tette azt első Zala, majd Pest megye is, melynek augusztusi közgyűlésére lerándult.
E nevezetes napokról Naplójában ezeket olvassuk:
Augusztus 27-én. Igen roszul vagyok. Congregatióba. Kossuth – bringt ein Breites und Langes vor. Ich spreche später mit Laune, Lauge, Witz. Ungemeiner Applaus…Ich halte sie 2 Stunden lang lachend stb.*
Kossuthtal is beszélt s bizalommal látszottak egymáshoz közeledni. Lásd Gr. Sz. I. Naplói és Beszédei.
Augusztus 28-án. Congregatio. Indítványomat megteszem – 2 garas-ügyet; – megelőzni! Matt. Kossuth és Besze mellettem. Indítvány keresztül megy stb.
Mind a mellett, hogy az ülést egészen Kossuth és Széchenyi töltötték be, az akkori hirlapokból vajmi keveset olvashatunk a köztük folyt érdekes eszmecseréről.
Széchenyi beszédjét a Jelenkor így adja: Most (t. i. Kossuth erős philippikája után) felszólalt a nagy hazafi, gr. Széchenyi István, kit, mint mondá, egyedül e gyűlés hozott le Pozsonyból. Mindjárt érdekes beszédje elején megemlíté politikai bajnok ellenét Kossuth Lajost, hogy bár sokban egyértelmű is vele, de a jelen gyűlésen tartott beszédében előadott szempontoktól nézetei egészen eltérnek. Ajánlá a türelmes kitartást, nem izgatni tehát a főrendi tábla ellen, vagy aut aut-ként nyakra-főre törni, hanem elvárni a kedvező pillanatot s akkor rántani fel a vitorlákat.* Jeles s elő nem adható (!) képekben rajzolá a nemzetet, s helyzetét, hasonlítván azt oly lábadozó beteghez, melynek még erősítő szerül egy kis tokajiba mártott zsemlyét adogatnak üdülés végett. Mi lenne belőle, úgymond, ha türelemmel el nem tudnók várni tökéletes lábrajöttét! Szükség meggondolni, mi volt csak az imént s mi most. Már a tudós Herder eléneklé felettünk a soha fel nem ébredés síri énekét; pedig lám, mégis meg vagyunk, s ő neki nem volt igaza. Nem osztozik Nyáry Pál nézetében sem, ki azt mondá, hogy a jelen országgyűlés eredménye semmi stb.
Ezt a mondását is emlékben tartá Kossuth, s megismétlé 1848-ban.
108. GRÓF APPONYI GYÖRGY.
(Egykorú metszet után. Országos Képtár.)
Kossuth indítványa különben, egy ő felségéhez intézendő felírás, elfogadtatott az elnök kivételével szinte egyhangulag; Széchenyi csak bejelenté az ő másnap teendő indítványát.
Másnap, augusztus 28-án, kissé későn került reá ismét a sor.
Megvallá azonban, miszerint tünődék magában, be kell-e szavát váltania s indítványa el nem fogadása esetében az időt vesztegetnie, annál inkább, mivel úgy véli, hogy e teremben uralkodó nem kis hőség szavai elfogadására nem épen alkalmasokká teheti a kedélyeket. De nem kis örömmel látván egyszersmind, miről a múlt napon is meggyőződék, hogy az itt összesereglett RR. között vannak még jóakarói s kihallgattatás előtt nem fog kimondatni reá a kárhoztatás, mi egészen más térre állítja őt, mint Pozsonyban áll (?!), hol a fiatalabbak már kiszorítják, s hol fáklyás-, éji- és macskazenék, éljenzések és pisszegetések az előitéletek sugalmai szerint váltogatják egymást, – indítványával föllépésre csakugyan eltökéllé magát; ámbár tudja, hogy divatból kikopott tárgyról szólani csiklandós dolog. Itt azonban a szabad tanácskozás még egész épségben áll, minek szívből örvend, noha ő állítá fel köztünk az elvet, hogy valakinek akár eszét, akár szándékát, becsületes értelemben gyanusítani kell, úgy azonban, hogy tér is adassék a gyanusítottnak az önvédelemre és igazolásra. Nyilvánosság barátjának vallja ugyan magát; de azt is véli, hogy nem mindig jó előre kidobolni a dolgokat, nehogy a rosszakaratúakat mintegy felhívjuk szándékunk meggátlására. Hanem őt ez sem riasztja vissza a felszólalástól s indítványa előadásától, mivel sokat mert már eddig is s merni fog ezentúl is. Kiemelé ezután, hogy a háziadó, szinte egyike sürgősebb teendőinknek, megbukott; hogy a telekdíj – egyike azon réveknek, melyben hazánk kétes jövendőjű bárkája a még távoli czél felé evezéskor kiköthetne, talán mert a fizetés mindig keserves manipulatio, – kivált hol, mint nálunk, fizetni alig van miből, – szinte meg fog bukni. Így tehát ismét körültekinteni kénytelen a hazáját szerető s felvirulását őszintén óhajtó kedély, hol volna azon vis motrix, melylyel pangásából ki lehetne emelni anyaföldünket! E körültekintésnél a financzialis országos választmány munkálatával találkoznak szemei, mely a haza közszükségeire nem ugyan öt milliót, mint elejénte a gróf, hanem csak hármat, ezt is 35 év helyett csak 4 évre véleményez megajánlandónak. Az ilyen 12 millióra növekedő összeggel lehetne ugyan valamicskét lendíteni, de tagadhatni-e, hogy az, nevezzük bármikép, az üdvtelen subsidiális rendszernél nem fogna egyéb lenni, mely ezen valamicskét is a lassan beszivárgó fizetés, itt-ott pedig olvasztó kezelés miatt életbeléptiben jó messzire fogná tán hátralökni. – E szerint remélhetni-e, hogy az országos választmány által négy évre megajánltatni véleményezett évenkénti három millió virulásra fogja s teendőink roppant halmazából kiemelni honunkat? Főleg, ha meggondoljuk, hogy az országos választmány 40 ívnyi munkálatát a követek még előbb küldőikkel közlendik, megyéinknél az előbb az utasítás készítésével megbizott választmányhoz, ettől a közgyűlésre, mely bizony nem fog rögtön s mohón megtartatni, vánszorgand szokott lassusággal, arról sem feledkezvén meg, mennyi ármányt, mennyi fondorkodást követend el fizetni nem akaró hazánkfiai sáska serege, hogy megmenthesse szűz vállát valamikép a teherviseléstől, melyet anyaföldünk igényel hű fiaitól; ha meggondoljuk, mennyi időbe kerül még, feltéve a legjobb esetet, hogy kedvező utasításokat kapnak a követek. Ez ügyben kivétel nélkül – valamiben csak megegyezend Pozsonyban épen a tehetősbek, s így fizetni képesebbek osztálya; végre s mindenek felett, ha meggondoljuk, hogy oktober 15-ike, az országgyűlés berekesztésének határnapja, már küszöbünk előtt áll: jóstehetség nélkül is elmondhatni, hogy ezen közügy ismét elcsücsül s mi újra nem fizetünk! Melegíttessék fel a porták szerinti kivetés; mivel azt tán igazságosnak nem találják, tehát újra: nem fizetünk! A dunántúli megyék aránytalanul megterhelteknek hiendik magukat, hát nem fizetnek. A kezelésre felügyelést kormány és nemzet egyaránt követelvén magoknak, e miatt ismét nem fizetünk, s mennyi kibuvó ajtócskát találunk még, főleg a választmányi 40 ívre terjedő munkálatnak redőiben, csak hogy ne fizessünk! Azonban valamit tennünk mégis csak kell, ha mindenben hátramaradásunkat növelni, tetézni nem akarjuk. Ő (a szóló gróf) az adóról sokat írt már, de parányi foganattal; az országgyűlésen subsidiumot nem fogadva el, adóért vítt; de jelen állásunkban kész most már alkudozni is a körülményekkel, s elfogadja a három milliót s csak négy évre is, és úgyis mint subsidiumot! – Hogy tehát anyaföldünk közterhei mindenki által arányos hordozásának igazságos, honunkra pedig egykor áldást, üdvöt hozandó szent elve a fenyegető elsülyedéstől lehetőleg megóvassék, a gróf, ki azt akarja: Gleiche Rechte, gleiche Lasten! egy megyei választmányt kér kiküldetni, mely még most e gyűlés folyama alatt, ha úgy tetszik, itt e megyei teremben akár nyilvánosan tanácskozván, véleményt terjeszszen a RR. elibe, miként lehetne ezen ügyet föleleveníteni, s e fölelevenítést innét a haza szívéből az egész országra szétsugároztatni, hogy míg Pozsonyban az egyik rész rendszeres adót sürget, a másik meg csak subsidiumot ajánl, s annyi időpazarlás után egymáshoz majd csak valamikép közeledik; míg az egyik fél várvívó, a másik fél várvédő szerepét játszik, mi a tulsó kapun a vívók segedelmére berontva, a majoritást részükre győzelmesen dönthessük el. A megyei választmány véleménye azonnal megvizsgáltatván, a RR. által, az így keletkezendő határozat nemcsak az országgyűlési követeknek volna megküldendő, hanem a haza összes testvérmegyéivel, sz. kir. városokkal s kerületekkel is közlendő.
109. NYÁRY PÁL.
(Barabás 1842-iki kőnyomata után.)
A megyei követutasító választmány az ő tárgyalásait rögtön a legnagyobb buzgósággal megkezdé, úgy, hogy éjjeli és nappali munkája eredményét már augusztus 30-án bemutathatta.
Ennek alapján Pest megye az ő követeinek pótlólag a következő öt pontot adta utasításul:
(Rövidség okáért elhagyjuk a különben igen érdekes és tanulságos indokolást.)
1. A mint az országos választmány munkálata bemutattatik, azonnali tárgyalását indítványozzák, s azon esetben, ha a közös adózás elvét fenn nem tarthatnák s a subsidiális eszme terére szoríttatnának, szabad ajánlásképen a négy év alatt évenként fizetendő három millió pfrtra is szavazzanak reá.
2. A mennyiben az eddigi igazságtalan kivetési kulcs (porták) helyett más igazságosabb dolgoztatnék ki, azt eszközöljék ugyan; de ha nem lehet, úgy a régi alapon is fogadják el a fizetést.
3. Ha a kezelésre nézve az alaputasítás ki nem vihető, a felelősség s ellenőrzés elve az illető számadásoknak országgyűlési vizsgálat alá terjesztésével biztosíttassék.
4. Az így alakítandó országos közpénztár rendeltetését részletesen elő nem sorolják, de az illető közczélokat az országgyűlés fogja kitűzni.
5. Mégis mint kiválóbbak felemlíttetnek a fiumei és 5. Bécs-debreczeni vasut s a szegedi csatorna. Magánvállalkozók biztosíttassanak, valamint törlesztés utján a nemzet tulajdoni joga.
6. Minden ily vállalat ellenőrzésére egy-egy országos biztost az országgyűlés válaszszon.
Mindez egyhangulag elfogadtatván, Széchenyi kivánatára, hogy diadala teljes legyen, még a következő három eszmével toldatott meg. 1. Az első pont szerint beszerzendő összegből előre nem látott közszükségek fedezésére egy bizonyos rész (tartalékalap) félre tétessék. 2. Pestről, mint középpontból kisugározandó töltött útak öt mértföldnyi távolságra építtessenek. 3. Ötvenezer pfrt a lónevelés gyarapítására fordíttassék.
Több napot töltött Széchenyi ezen és egyéb ügyek kedveért Pesten, hova Szentkirályi is leérkezett, kinek nagy oka volt az ő fáradságos művét, a városok rendezése iránti törvényjavaslatot a bukástól félteni.
Ment az alatt nagyban a védegyleti agitatio is, mely Széchenyinek álmatlan éjeket okozott, mert hadizenetet látott benne a «birodalmi kapocs» ellen.
Pozsonyba szeptember 2-án érkezett vissza.
E hó 8-án volt az utolsó bizottsági ülés a Kétgaras ügyben. Csupa vota separata.
Szeptember 24-én: Váltótörvény módosítása. Ez ismét alkalmat adott a grófnak az elhamarkodás és erőltetés veszélyeire figyelmeztetni.
Szept. 25-én a törvények kötelező erejének kezdődéséről szóló törvényjavaslatot is hosszabb beszéddel világította meg.
