XXXV.
XXXV.
Széchenyi a népszerűségről. Zsidókérdés. Felsőház eltörlése. (Széchenyi elájul). Hivatalképesség nem-nemesekre kiterjesztve. Birtokképesség nem-nemesekre kiterjesztve. Vasutakról. Országos alap. (Közös teherviselés elve. Sz. díszmagyarban). Taktika. «Kisebb? vagy nagyobb összeg?» Sokfelé szánva. Batthyány Lajos. Színházigazgatóság. Centralisták. Parlamenti rendszer. Eszmezavar. Eredmény.
ÁLTALÁBAN Széchenyi majd minden felszólalásában legyőzve benső forrongását, békítő s a hol lehetett, közvetítő álláspontot foglalt el, nem ritkán egykori elvbarátaitól (egy ízben b. Vay Lajostól) azt a szemrehányást is vonva magára, hogy épen ő reájuk pazarolja, szómondásos intése ellenére legtöbbször a puskaport, mi ellen tréfásan azzal védekezett, hogy ezt a puskaport legalább, mely nem is mindig jószagú, nem ő találta fel. Gr. Batthányi Lajosnak pedig, ki jóakarólag figyelmezteté, hogy egy idő óta a népszerűséget, mely nélkül pedig kivinni alig lehet valamit, nagyon is megvetni látszik, és hogy sokan ezt is a hiúság egy bizonyos nemének tartják, azt a feleletet adja, hogy ő bizony magát megnyergeltetni senkitől, még (tisztelettel mondva, mint kiszolgált katona) magától a fejedelemtől sem hagyja, annál kevésbbé egy felhevűlt publikumtól, melynek violentiáját maga a gróf is nemrég tapasztalhatta. Nem átallotta soha, úgymond, a kormány ellen is kikelni, minden alkotmány és nemzet elleni vétségeire felszólalni, akár látta azt a tömeg, akár nem; másrészt nem tagadja, hogy pusztán a népszerűségre, mely mint láttuk, még oly jeles embert is, minő Deák Ferencz, sárba tud gázolni, ily fajta népszerűségre semmit sem ad (szept. 7.).
A zsidók föltétlen egyenjogusításának, úgy, mint azt gr. Zay Károly az okt. 1-ei ülésben sürgeté, magyar nemzetiségünk iránt, bizonynyal túlzott féltékenységből barátja nem volt, s tovább mint az alsó tábla, egyelőre menni nem akart. Az erre netalán ma is hivatkozók ne feledjék az azóta lefolyt félszáz esztendőt, mely nemcsak egyes embernek, de egy nemzetnek életében is bizonynyal számít.
Október 3-án a főrendeknek rendkívül izgatott ülésük volt. A városok rendezésének legkényesebb kérdéséről, az akkor úgynevezett felügyelőkről vagyis a kormánynak hivatalos képviseltetéséről volt szó. Gr. Széchen Antal szerint nem kormány kérdése volt ez, hanem monarchicus kérdés, de nem monarchicus kérdés csupán, hanem a rendnek, a haza egységének kérdése. Gróf Andrássy Károly a felügyeletet az illető megyék főispánjaira vélte bizhatónak és sajnálatát fejezte ki, hogy a főrendi tábla ily kérdésekben depopularizálja magát. Legkeményebben törtek lándzsát a rendek mellett, sőt túlmentek rajtok Zay Károly és Pálfy József. Ez nem talált elég erős kifejezést a «szótárban», a hazai érdeket annyira semmibe vevő ilyen felsőház ellen, s maga és elvbarátai. számára nem látott sürgősebb feladatot, mint a csecsemős gyermekbe is már beleoltani a főrendi ház iránti gyűlöletet, s annak mint minden haladás akadályának egyenesen eltörlésére agitálni. (Zajos tetszés a hallgatóság részéről.)
Elnök országbiró erélyes rendreutasítása után, még gróf Esterházy József szólott s utána:
Gróf Széchenyi István: A politikának pályája, mondja, hasonlít nagyon az életpályához, melyen midőn kedvezők az idők, akkor mindenki jó széllel könnyen halad; de valamint az egyes ember családi körben, úgy a politikának mezején akkor mutatja ki szilárdságát, midőn az elemekkel küzdenie kell. Mikor atyai jó kormányok igazgatnak, akkor a hazafiságnak azon tiszte, mely a nemzet jogát őrzi, könynyű; de viszont, ha oly kormány ül felettünk és rendelkezik a teendők felett, mely a nemzet jogait sérti, akkor mutatkozik a hazafi, ki vihar és szélvész ellen küzdeni mert! Épen úgy, midőn a nemzet oly irányokat vesz, melyek vesztére válnak, midőn a nemzet némi kedvencz eszméktől felhevülve, tévirányokat vesz, akkor van ideje a hazafinak kimutatni szilárdságát stb.
Ne feledjük megemlíteni, hogy az nap a rendeknél a Védegylet ügye tárgyaltatott. Széchenyi a főrendi ülés megkezdése előtt betért oda mint hallgató. A szónokok, kiknek beszédeit meghallgatá, Pázmándy, Szentkirályi, Bezerédj, felkavarták epéjét, akár az elv, akár a modor miatt, melyet érvényre emelni segítettek. Az izgalom hullámai átcsaptak a felsőházi ülésterembe is. (Csak egy folyosó választá el.) Heves kifakadások voltak itt is a főnemesség, a «kutyabőr» ellen stb.
Ily benyomásoktól volt eltelve, mikor e beszédet tartá. Izgatottságát az itt hallottak természetesen csak fokozhatták.
Mindinkább belemelegszik, védi, különösen történelmi jog és nemzetiség szempontjából a főrendi házat, melynek oly egyszerű eltörlését nem hiszi, hogy az ország népe s józan közvéleménye valójában kívánná, de maguk e rend tagjai sem fognák oly könnyen elsepertetni hagyni magokat. Emlékeztet Phocionra, ki mikor egy gyűlésben a többség nagyon hangosan nyilatkozott mellette, rögtön fenakadva kérdé: tán valami rosszat mondottam, mert a nép úgy tapsol? «Nyerhessem bár a világnak minden élvezeteit, minden kincseit, én minden oly kifejlődést, mely nem magyar, lelkemből gyűlölök: előttem a nemzetiséghezi hűség, magyarországhozi tántoríthatatlan hűség alapja mindennek.» «Valóban isten csudája, mondá befejezésül, hogy ez a magyar nemzet, szláv, német, török elemek között oly sokáig küzdvén, magát fentartani tudta, és ember, kinek szíve helyén van, lehetetlen, hogy ily nemzet iránt sympathiát ne érezzen, – de más részről lehetetlen, hogy a jobb kedély búba ne sülyedjen, mikor látja, hogy azt, mit eddig megmentettünk, mit dicsőséggel és gyönyörrel lehetne fénypontra vezetni, faragatlan kezek megsemmisítik. Ezzel hazámnak tartozom és reám nézve bármi következzék, sőt, ha ma volna is utolsó pillanatom, azon hűségnél fogva, melyet hazámnak esküdtem, bár holttestemen menjenek keresztül és magam maradjak egyedül, magam leszek ellene.» (Kitörő tetszés.)
Mindinkább belemelegszik, védi, különösen történelmi jog és nemzetiség szempontjából a főrendi házat, melynek oly egyszerű eltörlését nem hiszi, hogy az ország népe s józan közvéleménye valójában kívánná, de maguk e rend tagjai sem fognák oly könnyen elsepertetni hagyni magokat. Emlékeztet Phocionra, ki mikor egy gyűlésben a többség nagyon hangosan nyilatkozott mellette, rögtön fenakadva kérdé: tán valami rosszat mondottam, mert a nép úgy tapsol? «Nyerhessem bár a világnak minden élvezeteit, minden kincseit, én minden oly kifejlődést, mely nem magyar, lelkemből gyűlölök: előttem a nemzetiséghezi hűség, magyarországhozi tántoríthatatlan hűség alapja mindennek.» «Valóban isten csudája, mondá befejezésül, hogy ez a magyar nemzet, szláv, német, török elemek között oly sokáig küzdvén, magát fentartani tudta, és ember, kinek szíve helyén van, lehetetlen, hogy ily nemzet iránt sympathiát ne érezzen, – de más részről lehetetlen, hogy a jobb kedély búba ne sülyedjen, mikor látja, hogy azt, mit eddig megmentettünk, mit dicsőséggel és gyönyörrel lehetne fénypontra vezetni, faragatlan kezek megsemmisítik. Ezzel hazámnak tartozom és reám nézve bármi következzék, sőt, ha ma volna is utolsó pillanatom, azon hűségnél fogva, melyet hazámnak esküdtem, bár holttestemen menjenek keresztül és magam maradjak egyedül, magam leszek ellene.» (Kitörő tetszés.)
110. GRÓF SZÉCHEN ANTAL.
(Eybl 1846-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Ezen szokatlan hévvel mondott szavakat rokonszenves, zajos tetszés kísérte s a beszéd látszólag be volt fejezve; csak hozzávetőleg sejtették a hírlapok tudósítói, hogy az a szónok felindulása miatt szakadt félbe.
Utána még gr. Zay Károly beszélt, tiltakozva az ellen, hogy ő az aristocratiát el akarná törülni, de tiltakozva az ellen is, hogy az aristocratia tartotta volna fenn a nemzetiséget. Ennek szerinte a historia ellentmond, mely azt bizonyítja, hogy a szegény református predikátorok és a bocskoros nemes emberek viskóiban tartatott fenn a magyar nemzetiség és korántsem az aranygyapjas vitézek s többi lovagrendek nagykeresztesei vagy a belső titkos tanácsosok által.
Ekkor gr. Széchenyi (szokása szerint kifelé indulván) aléltan hirtelen összerogyott. A részvét és ijedtség általános levén, a tanácskozást hosszabb időre félbeszakították s csak miután mintléte felől megnyugtató hírek érkeztek, szünvén a közijedtség, folytatták azt.*
Naplójában ezeket írja: «Beszélek hosszasan, kenetesen. Kissé kimegyek. Viszszajövök, – oda esem, mint egy darab fa. Hogyan? miért? az én titkom... Haza vitetnek. Nagy összefutás. Senkit se ismerek.» A Jelenkor szerint néhány percz alatt még ott felélesztették, s előbb a nádori szobába, onnét pedig szállására vitték.
Azután még sokan szóltak a tárgyhoz, többek közt Teleki László kétszer stb. A többség gróf Szécsen Antal indítványát elfogadta. E szerint a főrendek a városi kérdésben az alsóháznak az akkor úgynevezett felügyelők (ma főispánok) iránti javaslatához, mely szerint ezen állás a pártok befolyásától függene s így az elvet magát megsemmisítené, hozzá nem járultak.
Széchenyi rosszulléte nem volt olyan súlyos, hogy országgyűlési szereplését megszakította volna. Másnap (okt. 4.) már ismét az ülésben látjuk őt. Ülés előtt tiszteletét tette a nádornál, ki nagy részvéttel tudakozódott utána s azon bókkal fogadá, hogy ő maga akart előbb hozzá menni. – A főrendek is, beléptekor, rokonszenves üdvözlésekkel fogadták. (Brillanter Empfang.)
III. GRÓF ZAY KÁROLY.
(Országos Képtár.)
A főrendi üléseknek ezentúl is buzgóbb látogatója mindvégig nem volt. Csatlakozott hol egyik, hol másik félhez, osztogatta a vágásokat jobbra balra, adomázott, német, franczia és latin szólamokban bővelkedett, emelve gyakran a vita színvonalát, részére vonva mindig a nevetőket. Keserű humor szólt többnyire belőle, mert előre látta sok szép eszmének bukását, időnek, fáradságnak elveszését; de örvendett minden legkisebb sikernek, főleg ha annak kivívásában magának is némi része volt; szívesen keresett vigasztalást még a kilátásban is későbbi vívmányokra. Rettegett, ha ilyenek sikérét, vagy túlbuzgó vagy álbarátok által koczkáztatva látta.
Október 4-én az egyetem kérdése tárgyaltatván, azonnal szabadelvű álláspontra helyezkedett. Haladást jelzett már maga az a tény, hogy az országgyűlésnek a közoktatás tárgyába való beleszólási, illetőleg ellenőrzési joga, többé kétségbe nem vonatott. Azelőtt a kormány ezt a maga kiváltságának tartotta s az 1832–36-diki országgyűlés utolsó napjaiban a rendeket, kik e fontos tárgyban felírtak, egy olyan resolutióval lepte meg, mely ellen Deák is erősen kikelve, tiltakozott.* Ez a jó hangulatot akkor kissé le is hűtötte.
L. Deák F. követjelentése. Kónyi: Deák F. beszédei.
Két emlékezetes napot, melyek Széchenyire s a haladás barátaira örvendetesek voltak, kell ezután nyomban kiemelnünk. Ezek okt. 5-ke, melyen a hivatalképesség és okt. 7-ke, melyen a birtokképesség kiterjesztése tárgyaltatott s Széchenyi buzgó részvételével, daczára az ósdiak ellenvetéseinek keresztül is ment. Széchenyi valami nagy ugrást és veszedelmet abban, hogy országos hivatalokra végre nem-nemesek is, ha kellő minősítéssel birnak, választhatók vagy kinevezhetők legyenek, nem látott; sőt a még most is javaslatba hozott kivételeket (helytartó tanácsnál, udv. kanczellariánál, s némely birói hivataloknál) határozottan rosszalta s egész általánosságban óhajtotta volna kimondatni, a benszülöttek vagy honosultak (bevett vallású) lakosok egyenjogusítását. E beszédében mellesleg az indigenák folytonos szaporodása és az alsóház kizárólagos kezdeményezése ellen is nyilatkozik.
De még nagyobb nyomatékkal pártolja a birtokképességnek (általa oly rég sürgetett) kiterjesztését a nem-nemesekre. Hosszas és tartalomdús beszédét, melyet ezen érdekes ülésben egy második felszólalásával is mintegy kiegészített, ama Jean Paulból vett szép idézettel kezdé «Es trug ein Vogel einen Saamenkern in ein wüstes Land, und es entstand daraus eine neue Creation».* Szemeinek, úgymond, alig hitt, midőn e pár sort (t. i. a különben rég érlelt törvényjavaslatot) először olvasta, abban úgyszólván Magyarország jövőjét látja biztosítva s a legnagyobb rövidlátásnak, bűnnek tartaná azt azonnal meg nem ragadni. Voltak ismét, a kik a nemzetiséget látták veszélyeztetve; (többek közt Rudics Bács megye főispánja, stb.) ezeket czáfolja. Magyarország, úgymond, mi tagadás benne, nagy mozgalomnak indul. Úgy vagyunk, mint egy hajó, melyhez vihar közelít, mikor az angol comandó szerint, mindenkinek a helyén kell állani. Idézi a franczia mondást: les petites propriétés sont les sauvegardes des grandes propriétés. Óhajtaná, ha országszerte a nagyúri kastélyokat, melyeket többnyire szegényes szalmaviskók környeznek, csinos telepek vennék körül, melyek lakói őszintén szeressék a statusquót. Egy «isteni műnek» nevezi a törvényjavaslatot, melyet lehetetlen philantropikus szempontból is nem pártolni; de ez nem a legerősebb indok mellette, hanem maga az egoismus, a birtokos osztálynak saját érdeke: egy varázsvesszővel mentünk meg számos családot, mely maholnap koldusbotra jutna. A földnek becse 10 perczenttel fölebb fog menni; akármit vigyen haza ez az országgyűlés, ennél becsesebbet nem vihet. Nem tagadja, hogy ő barátja a majorátusoknak nálunk a nemzetiség érdekében; de nem oly majorátusnak, mely az országnak harmadrészét teszi: ez oly túlság lenne, mely több kárt hajt, mint hasznot, stb. Második beszédében ismételve magasztalja az oly szerencsés ihletű javaslatot, melynek, úgymond, ha ő volna szerzője, ezért szerényen emlékoszlopot követelne a nemzettől.* Örvendve az előre látott sikernek, elmondja Nagy Pál régi adomáját, a ki mint ujoncz követ egy akkori ellenzéki tekintélytől azt a tanácsot kapta, de nem követte, hogy mindent ellenezzen, a mit a personális pártol. Változtak azóta az idők; nem reményli, hogy most sokan a főrendi háznál csak azért ellenezzenek valamit, mert az alsóháztól jön. Harmadszor is nyilatkozott ez ügyben a főrendi izenet hitelesítésekor, óvatosan hangsúlyozva a «hazafiságot», «magyarságot». (Okt. 9.) Az eredmény ki van fejezve az 1844: IV. és V. t.-czikkben. Széchenyi (már a kölcsönös gyanusítások e divatában) úgy veszi észre, hogy egynémely ellenzékiek nagyon restelték a főrendiház engedékenységét, mely miatt egy odiummal kevesebbet vethettek, mint szerettek volna, rája.(!?)
Egy madár a sivatagba egy magszemet vitt, s abból egy új teremtés keletkezett.
Másképen is kiérdemelte azt. Különben a törvény erkölcsi szerzőjének méltán nevezhette volna magát.
October 11-én hosszas és beható vitatkozásokra adott alkalmat az úgynevezett bécs-debreczeni vasút. Vele kapcsolatosan tárgyaltatott a jobb- és balparti vasutak kérdése, párhuzamos vonatok, híd- és gőzhajózás állítólagos monopoliuma, állami garantia, vidéki érdekek, börzei fondorlatok stb. mellékes dolgoknak több-kevesebb szakértelemmel s elmeéllel belevonatásával. Széchenyinek hol támadó, hol védekező szerep jutott. Az érdeklődés ingerültségig fokozódott s «az ember nem mert az utczára menni pisztoly nélkül» . (?) Közben egy «Elegyes ülés» tartatott, a senki által nem óhajtott «terminus praeclusi» kihirdetése végett. Ennek tudomásul vétele után, még hevesebb lőn a vitatkozás, mely közlekedési ügyünk történelméhez tanulságos adatokkal bővíté ugyan a naplókat és hirlapokat, de helyet nem töltött be a törvénykönyvben.
Felváltotta ezt, hasonló eredménynyel vagyis eredménytelenséggel a vukovár-fiumei vasút okt. 22., 23., 24., 25., 31-én. Utóvégre «határtalan» (vagy: határozott) bizalommal fordultak minden szemek ő felsége kormánya felé, melynek joga és kötelessége ily kérdésekben felelősség mellett elöljárni.*
Metternich mondásaként, melyet azonban nem mindig követett: Ein Land muss vor Allem regiert werden.
October 28-án került végre szőnyegre a főrendeknél az országos pénztár ügye, hivatalos czímen: az ország közszükségeinek fedezése érdemében kiküldött országos választmány jelentése és az országos ajánlatnak mi módon beszedése s kezelése. Nézzük meg előbb, mi van írva a Széchenyi naplójában. 28-án. «Rosszúl, igen rosszúl aludtam …Ma van az én csatanapom! – Vörös nadrág stb. Közös teherviselést brillánsan kivívtuk. Utoljára scandalum. Teleki, Batthányi és Pálfy a főherczeg ellen. Je coupe court: ,Felséges haza’ etc. Vinni akarnak lakásomra. – – Október 29-én második csatanap. Az ellenzékhez: ma nem szorultam reátok, fecseghettek. – – – Többséget nyerek.
Most nyissunk be a főrendek üléstermébe.
Széchenyi csakugyan vörös nadrágban, azaz teljes magyar díszöltözetben rendjeleivel ékesítve, ünnepi arczczal jelent meg. Beszéde, noha ez sem tartozott a készült beszédek közé, megérdemelné, hogy azok számára, a kiket érdekel, egész terjedelmében ide igtassuk.
De minthogy Széchenyi egybegyüjtött beszédei a M. tud. Akadémia gondoskodásából a közönség kezében vannak, csak néhány kiválóbb helyre hívjuk fel, mintegy ismételve olvasóink figyelmét.
«Tizenegy napja és 30 éve ma», így kezdé nagy ünnepélyesen, «hogy a lipcsei ütközet 2-od napján a hős Blücher táborába küldettem.* Szürkületkor érkeztem oda s előszobába lépve, katonáját tükör előtt találtam, haját rendezte s porozta. Csodálkozással tovább menve, hadapródját szintén úgy találtam. Bemegyek az ősz bajnokhoz s szintén őt is a tükör előtt haját rendezve s porozva találtam. Uram, mondám a hősnek, azt véltem, hogy karddal s nem haj-, de puskaporral fogtok ma foglalkozni. – Mire a hős bajnok felelt: Ma ünnepet ülünk. Vannak sokan, kik legszebb ruhájokat parádékra szokták felölteni; mi mindnyájan legjobb öltözetben s lehető legcsinosabban jelenünk meg a mai ütközetben. S ugyanaz nap a porosz tábornak diadalmi zászlói Lipcse falaihoz jöttek. Sokan csodálkoznak, hogy én ma itt ünnepi ruhában jelentem meg. (Zajos éljenzés.) Sokan különcznek tartanak s igaz, nem mindig járok, kivált Magyarországon, tört uton. Sokan születés-, vagy névnapokon, processiónál, vagy ha sollicitálnak s informálnak, szokták díszruhájokat felölteni; én pedig azt akkor teszem, midőn hiszem, hogy a nemzet ünnepet fog ülni. – Mint egy csekély tagja a magyar nemzetnek s e törvényhozásnak, én is becsületesen fáradoztam e főkérdésben, hogy mindenekelőtt ránk virradjon főkép azon nap, midőn nem csak kiváltságokkal dicsekedve, nagy phrásisokkal, de tettleg is járulunk hazánk felvirágoztatásához. Nemcsak hogy áldozattal, hű lelkülettel is, hanem hogy végkép letegyük ezen, igazán szabad emberhez nem illő gőgöt, miszerint mi, a trombitás elől, a huszár hátul, nagy dobokkal akarnók kivívni a csatát. Nem. Ha nemzet igazán nagy és erős akar lenni, szükséges, hogy némi dolgokban egy soron álljunk mindnyájan, hogy minden, ki a magyar levegőt szívja, elmondhassa: én is a hon polgára vagyok! Ha kaszták és összesoroglyázott kiváltságok önös köréből végre tágasb körbe akarunk lépni s elaljasodott nemzetünknek jövendőt eszközleni, nagy köveket kell emelnünk. Ezt pedig ne egyes ember, hanem egyik úgy, mint a másik tegye meg. S miután a közlegények sorában én is napszámosa voltam ez ügynek: magamban szerényen bizva, de el nem bizakodva: legyen szabad elősorolnom a tactikát, mely szerint érvényesíteni igyekezném terveimet. Midőn a közadó más alakban megbukott, átláttam, hogy nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni akarni kellő talentum és tudomány nélkül. Mondom, megbukván ezen tárgy, más formában hoztam azt szőnyegre. Írtam 100 millió kölcsön fölvétele szükségéről, mely 5%-kal 35 év alatt volna törlesztendő» s a többi. «Nem tetszett senkinek. Sokan vádolnak, hogy anyagi ember vagyok s azt a szellemi diplomatiát, mit egyedüli tisztöknek igényelnek, elfelejtem. Meglátjuk: én-e vagy ők, kik nincsenek velem egy véleményen, felejtettük-e el azt! Én Magyarhon jövendőjének kifejtését egyenesen a közbirodalommal lehető legnagyobb összhangzásban látom csak eszközölhetőnek. S így oly esetben, hol valaminek elhatározása onnan függ, a honnan tényleg függni szokott: megvallom, elvekkel parádét űzni nem szeretek, mivel attól tartok, hogy elvháború olyanok közt, kiknek egyike erősebb, a gyengébbnek nem hasznára, de kárára válnék. Sokan azt vélik: «fizetni kell»; mert ha nem fizetünk, az ország soha sem fog kiemelkedni aljas és émelygést okozó helyzetéből. De nem a fizetésben van az erő, mint sokan vélik, hanem a kézfogásban, vállvetésben!» – «A pénz nem a fődolog, hanem az értelmes központosított, kezetfogó s vállvető munkában van az erő, s annak a pénz csak képviselője.» – – – «Ki jobbat tud s hazáját, nem egyes kaszták fényét hordja szivén, lehetetlen, hogy azt a subsidium kielégítse. Az olygarchismusnak s minden gyűlöletesnek szagát viseli ez magán. Ha mindazáltal a többség a rendekkel kezet fog, akkor a lehető legnagyobb sommát kívánnám megállapítani, mert ha már szellemileg nem nyert lelkem írt: legalább legyen sybaritailag hazánk nagyobb s menjünk legalább az anyagiban előbbre. – – – Kikötő, út, híd, s a többi mind csupa tactika volt, hogy belészeressenek az emberek. Itt előttem az elv volt mindig a fődolog s én inkább semmit sem akarnék, mintsem hogy a közfizetés elve ki ne mondassék. Ez az élet; a többi csak levágott galy és virág, mely csak addig virúl, míg öntözik: gyökeret soha sem ver. Ha a subsidium megy keresztül, adjunk sokat; de ha az elvet kivívhatjuk, nagy transactióra vagyok hajlandó ennek megvásárlása végett. Nem ezen három év dönti el az ország sorsát, hanem azon mag, mely elvettetvén, az életbe vitetik át s a nép tömegének, a nagy sokaságnak érdekét kötvén hozzá a mienkhez, életet adand. Nem is adórul van szó. Ez a fizetés circiter olyan, mint mikor valaki urodalmának jövedelmét annak javítására fordítja. Mi is hazánk investitiójára akarunk fizetni s annak, a mit fizetünk, nem kell a sorompón túl vándorolni, az itt az országba fog befektettetni. A kezelésről később! Az olyan legyen, hogy illusio nélkül lássa az ország pénzének hovafordítását. Alkotmányos szempontból akarok eljárni. Jelenleg a tárgyra csak annyit most van ideje annak, hogy egy nagy nemzeti kifejlődésnek vessük meg az alapját; ha ezt a pillanatot elszalasztjuk, tudja isten, mikor jő ismét vissza.»
Lásd 67. 1.
Beszédét hosszan tartó zajos éljenzés követte s a lelkesedés azon foka, melyet Széchenyi fentidézett naplójegyzeteiben is tudomásul vett.
De aztán következtek a czáfoló beszédek s kikelések a «divatos veszélyes eszmék» ellen.
Az akadékoskodók között a vita más napi folytatása alatt, az a ki a vitát meg is nyitotta, gróf Zichy Ödön, a nem-adózók egyik legfőbbike tüntette ki magát, kit Széchenyi azon váddal illetvén, hogy mellékes utakon, taktikával akarja az egész javaslatot megbuktatni, ez nagy ingerűltséggel viszont őt, Széchenyit, a mystificatiók és gyanusítások olyan mesterének nevezte el, a kinél nagyobb sincsen. Hisz még a hirlapokban is hirdette s egyenesen felhívott mindenkit, hogy gyanúsítsuk egymást.* Ő (a szóló) nyiltan ellene van a közös teherviselésnek, mert meg van győződve, hogy az nemesi szabadságunkat egyenesen a kormánynak hozná martalékul. Azért a kezelés kérdésében a rendekkel tart, kik a kormány mellőzésével választást s collegiális felelősséget akartak, stb. (Az a rögzött mágnás beszélt így, ki később a forradalom alatt szerencsétlen véget ért: nem első eset, hogy a szélsőségek összetalálkoznak.)
Többek közt ezt olvassuk az 1843-ki Jelenkor 19. számában: Gyanusítsunk tehát minden kolompvivőt, minden felszólalót, hadd védelmezze magát s mutassa be magas hivatási levelét, politikai capacitásának superioritását. L. Hirlapi czikkei I. k. 420 stb.
Széchenyi felfogta mind e nyilakat, védve az ő javaslatát, mely egyúttal a kormányfelelősség termékeny magvának csíráját is rejté magában. «Nálunk», ezeket mondja többek közt válaszában, «nálunk, hol Verbőczy- vagy Lamenais-féle, megrögzött aristocrata vagy desperát democrata több van, mint széles e világon összeadva, nálunk, hol még magyarúl sem beszélnek az emberek, s akár Naxos szigetében képzelhetnők magunkat, hol lehetetlen a labyrinthból kitalálni, s ha egy Ariadne kivezető fonalat nem nyújt, martalékúl kell esni Minotaurusnak (tetszés, tapsok!); ha itt valaki azt mondja, taktika nem kell: azt egyenesen önámításnak, csalódásnak nevezem. A taktika szó sokaknak nem tetszik; megengedem, hogy valami más jobb szót kellene használni. Sok ember van, ki hazájának kárt ugyan nem, de legkisebb hasznot sem tesz, sőt némelykor tesz igen is kárt, még pedig minden legkisebb taktika nélkül. Ellenben vannak mások, kik minden lehető taktikával azon vannak, hogy hazájoknak szolgáljanak, s ily módon mondhatom, hogy szeretném az embereket még mystificálni is azért, hogy hazánk elaljasodott állásából kiemelkedjék oly állásra, minőt én nagyon is el tudok képzelni magamban.
A kivitel módozatai felett sokat tanakodott Lónyayval, (a Menyussal, mint akkor a követi kar e legifjabbikát, a későbbi pénzügyministert nevezték) s több capacitásainkkal.
Ámde nagyon sokan voltak még, kik azt a vélt jobb állapotot, a nemesség kiváltságainak megszüntetésével, a király személyétől külön vált felelős kormányzattal s közös teherviseléssel stb. épen nem tudták vagy nem szerették «elképzelni» magoknak. Metternich, örömmel üdvözölte volna a nemesség megadóztatását s új pénzforrások megnyílását; de a kezelés országos ellenőrzésével, a kormányfelelősség életbeléptetésével sehogy sem akart megbarátkozni. A nádor azt a kérdést, mely szerint a nemesség egyik fő kiváltságától fosztassék meg, attól t. i. hogy a státus szükségeihez mindenkor csakis szabad ajánlás útján járúlhasson, oly nagyon fontosnak tartja, hogy az úgy a nemzet, mint a kormány legóvatosabb figyelmét kell hogy igénybe vegye, azért is tartózkodva minden rögtönzéstől, inkább a megajánlandó összegre kivánja összpontosítani a véleményeket. Utoljára is azok lettek a nyertesek, a kik legjobban szerettek semmit sem adni, bárminő ürügy alatt is. A hosszas vitatkozások mérlege mindinkább ezek felé hajolt. Már csak egy millióról volt szó: az is elesett.
Széchenyi hiába korholja, hiába békélteti mind a két felet. «Most», úgymond november 9-diki beszédében, «a legkisebb újhúzás is vétek.» – Ha a somma felett nem tudnánk megegyezni, kétségbe kellene esni hazánk jövője felett. – Üdvözli, áldja azt a napot, melyben az ország rendei, magasabb szempontból indulva ki, bár kisded töredékben is, a közös teherviselés elvét kimondották. A haza szent nevére kéri a főrendeket, ne hagyják elsurranni annak életbe léptetését. A kormány a maga czélját már elérte, mert a rendes adó, a szokott formában, már meg volt ajánlva: méltán megvárhatták volna tehát ép a legloyálisabb hazafiak, hogy most viszont a kormány is teljesítse a nemzet óhajtásait. Széchenyit az elnöklő nádor megintette, hogy ez iránybani bizalmatlansága még idő előtti. Erre Széchenyi önérzetesen, kissé ingerűlten válaszolt. «Hisz én voltam», mondá, «ki népszerűségem koczkáztatásával, a kormány iránt bizalmat sürgettem. Bizalmam csakis akkor szűnne meg egészen, ha most a tárgyak kifejtésére időt nem engedne s mi egyszerre minden eredmény nélkül, gőzhajón találnók magunkat (tudniillik hazamenet). Ez esetben, minden parányiságom mellett is, van annyi szilárdságom, hogy rám bizalmat soha senki nem fog parancsolni.»
112. LÓNYAY MENYHÉRT.
(Eybl 1848-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Széchenyi látva hajója sülyedését, nagymérvű indítványának mindinkább összezsugorodását, úgy hogy saját művére igazán már alig ismerhetett reá, teljes önmegtagadással küzdött a még megmenthetők megmentéseért. Vagy közös adózás s ez esetben bármi csekély összeg, csakhogy ki legyen mondva az elv s megkezdve annak életbeléptetése; vagy a régi subsidium, de ez esetben az önkéntes adomány a nemesség és az ország méltóságához illő, tisztességes (szerinte minél nagyobb) összeg legyen. Batthányi Lajos legalább az iránt óhajtott tisztába jönni, hogy a «közös hozzájárulás» elve, az összegre és a kezelésre való tekintet nélkül is, egyszermindenkorra, és visszavonhatlanúl ki legyen mondva. Mind hasztalan fáradság volt: ez az országgyűlés azzal tette magát emlékezetessé, hogy, eltérve az előző országgyűlések példájától, épen csak az országgyűlés költségein kívül semmit sem adott.
Vegyük tehát számba legalább a jó szándékot és soroljuk fel azokat, a miket adni akart.
A föltételesen megszavazott egy, vagy három milliónak hova fordításáról a rendek az utolsó napokban vitatkoztak s iparkodott mindenki a maga kedvencz indítványát előtérbe állítani, Fiumei kikötő, Lujza-út megváltása, Budapestnek biztosítása az árvíz ellen, az ide vezető útvonalak, a Duna szabályozása, Nemzeti színház. (Ennek egyúttal igazgatójává Széchenyit a nov. 6-ki ker. ülésben, felkiáltás útján megválasztották. Szépen megköszönte, de nem vállalta el e tisztet, mely azután Ráday grófnak jutott osztályrészül.) Nemzeti múzeum, országház, hitelintézet, polytechnicum, lótenyésztés stb. Vegyük hozzá az esetleges kamatbiztosításokat a vállalkozókra váró vasutépítéseknél stb. A november 11-diki utolsó ülésben Széchenyi elmondá búcsúztatóját. «Requiescant in pace.» «Adja a magyarok istene, hogy azokért, a kik ezen politikai bűnt elkövették, nemzetünk nemtője vérünket ne sujtsa, ne boszulja. Én az engesztelésnek embere vagyok, fáradtam és fáradni fogok síromig; ha nem használt, ám a nagy istenek úgy akarták!» – «Isten áldja meg őket, bizony nem tudják, mit cselekesznek. Amen.»
A parlamenti rendszer, melyet a magyar centralisták Eötvössel élükön hirdettek, oly kevés tért bírt hódítani, hogy Deák szintúgy mint Kossuth s ez nem kevésbbé, mint Széchenyi, távol tartották magokat tőlök; ámbár mindanynyian ösztönszerűleg sodortattak feléjök. Apponyi mintegy hálóját kivetve a hozzá közeledőkhez, türelmét vesztette ezek ingatagsága s visszaesései miatt. Pletykázták róla, hogy Széchenyiről úgy nyilatkozott: bár maradt volna amott, (t. i. az ellenzéknél) ha nem akar őszintén csatlakozni. «Quelle infamie d’inventer de telles choses», írja erre naplójában Széchenyi.) Wenckheim korholja, miért nem áll az ügyek élére, miért nem veszi át a vezérletet; Eötvös kész lett volna zászlójához állani, biztos levén saját elveinek bekövetkezendő győzedelméről; Bombelles, a ki a bécsi körökben jártas volt, úgy biztatá, hogy kényszeríteni kell az illetőket, mert jó szerivel semmire sem állnak reá; maga Kossuth megmaradt volna ellenzéknek, melynél szerfelett erős állása volt már, semhogy azt feladhassa, de személye iránt folyvást a legnagyobb tisztelettel viseltetvén, lényeges dolgokban nem vonta volna meg tőle közreműködését. Egy pillanatban nem utasítá vissza közbenjárását Metternichnél egy új hirlap érdekében. Szentkirályi bevallá, hogy még csak most érti Széchenyi nagyratörő terveit (később meg ismét nem értette!) s Széchenyi az utolsó pillanatban, mint szalmaszálhoz ragaszkodott hozzá, mint egyedülihez, a ki tán még megmenthette volna. Klauzál kész volt feláldozni népszerűségét s egyes kérdésekben kitenni magát, de fogadta, hogy elpártolni az ellenzéktől soha sem fog. Deák maga, ki az eseményektől távol tartá ugyan magát, mert mint mondá, úgy sem bírna azokon változtatni, nehezen tudott a parlamenti kormányzat és centralisatio követelményeivel megbarátkozni, semmikép sem volt hajlandó a meglevő jót, a municipalis rendszert, cserébe adni az ismeretlen jobbért, aggódott, hogy Széchenyi, ha végkép átcsap, megcsinálhatja a többséget a kormánynak, de ez majd a nemzet ellen fogja azt használni. Széchenyi maga is ily gyanútól soha sem bírt menekülni, érezte, hogy itt apostatának nézik, amott egy megrémült convertitának. Naplói ismét teli vannak hányattatásai, kétségbeesései kifakadásaival. «Je me sens devenir fou.» «Erővel pártemberré akarnak tenni!»*
L. Naplói. T. k. Wirkner és Paziazzi látogatását csak gúnynak veszi. Beöthyt szószegéssel vádolja. Szentkirályit és Fehérváryt provokálja. (Kiegyenlítették.) Ghiczyt örökös scrupulusai miatt bornirt észnek nézi, stb.
A párturalomról, melynek bizonynyal megvannak árnyoldalai, olyan fogalmuk volt az embereknek, mint egy országos csapásról, minő p. o. a mohácsi vészt előzte meg.
Holott épen a pártélet alkotmányos kifejlése, fegyelmezése volt a mentőszer, mely az eszmék e zűrzavarából kisegített s az erőszakos válságtól, melytől Széchenyi rettegett, megmenthetett volna.
113. BÁRÓ WENKHEIM BÉLA.
(Eybl metszete után. Országos Képtár.)
Az országgyűlés a legrosszabb hangulatban oszlott szét. Mindenki érzé, hogy ez így nem maradhat, hogy máskép kell hozzáfogni. A honatyák, ki is fárasztva az örökös éjjelnappali ülesezésektől, lázas izgatottságban éltek: ki sírt, ki nevetett. Okolták egyik a másikat: mindnyáján a rendszert.
De ezen változtatni mindegyik a maga módja szerint akart.
Súlyosabban senki sem érezhette a csapást, mint épen Széchenyi, ki úgy szeretett s némi joggal, a «sikerre» hivatkozni. Minden «taktikája» kudarczot vallott. Megszégyenülve, «sárral dobálva» érezte magát. S fölül rá Pesten, hova gőzhajón nov. 14-én a nádor kiséretében megérkezett, azzal a szemrehányással fogadták, hogy ő volt oka minden bajnak, hogy ő buktatta meg az adót és Fiumét!
A szentesítés alá került tizenhárom czikk közül, csak a magyar nyelv (II.), vallás (III.) és a nem-nemesek birtok- és hivatalképessége (IV., V.) jelez némi haladást; a királyi előterjesztések leglényegesebb pontjai, ú. m. országos bizottsági munkálatok, városok, bank és földhitelintézet, s a korteskedési visszaélések, elintézetlen maradtak. Az utóbbi, mely kitünőbb publicistáinkat (b. Kemény Zsigmondot stb.) évek óta foglalkoztatá, rendi alkotmányunk e szégyenfoltja örökségül szállott át reánk ennek a képviseleti rendszerbe való átültetésekor, mintegy drága ára gyanánt a szabadságnak.
