IX.
IX.
172. A KÉPVISELŐHÁZ BELSEJE 1848-BAN.
(Cserna Károly rajza után.)
Pesti országgyűlés megnyitása. Fölirati vita. Kossuth nagy beszéde. 200 ezer katona s 42 millió megajánlása. Hídláncz. Széchenyi részt vesz a felirati vitában jul. 21. Kossuth a törpe minoritás ellen. Wesselényi indítványa. Ministertanács jegyzőkönyvei. Perczel. Batthyány és Deák Bécsben. Kossuth indítványai szept. 4. Sennyey óvatosságra int. Jellasics betörése. Második magyar ministerium.
A JÚLIUS 2-ára egybehívott, de teljesen még együtt nem levő országgyűlés, a szokásos három nap elteltével, július 5-én ünnepélyesen megnyittatott. A képviselők és a főrendi ház tagjai a városi redoute teremben 10 óra tájban összegyülekezvén, küldöttséget indítottak Budavárba a nádor királyi helytartó és teljhatalmú biztos meghívására. A küldöttség szónoka, mint korelnök, Palóczy volt. 11 és háromnegyed órakor ágyúdörgés jelenté, hogy a menet a várból megindult. Sorkatonaság és nemzetőrség őszinte egyetértésben foglalták el az utczák széleit, Perczel Mór rendőri osztályfőnökkel élükön. Ezt követék a miniszterek párosával; utánok a nádor. Lent a terem lépcsőjénél a meghívó küldöttség fogadta s vezette be a terembe. Csupa öröm és lelkesedés. A két ház tagjai tiszteletteljesen, állva fogadják. Folytonos éljenzés közt a nádor az emelvényen foglal helyet, mellette két oldalt állva, jobbról a miniszterelnök, a pénzügyi, közoktatás- és közlekedésügyi, (Széchenyi), balról a bel-, kereskedelmi-, igazság- és hadügyi miniszterek, egytől-egyig a haza díszei, reményei.
A zaj csillapultával’ ő fensége bemutatja magát, mint a legfensőbb szándokában súlyos betegsége által akadályozott király megbízott képviselőjét s átnyujtja az erre vonatkozó rendeletet, melyet a belügyminiszter (Szemere) felolvas. «Én tehát – folytatja erős, férfias, mindenki által érthető hangon a nádor főherczeg – ő felségének, dicsőségesen uralkodó királyunk, ötödik Ferdinánd felséges nevében és személyében a jelen országgyűlést ezennel megnyitom.»
Következik a már előadott módon megállapítva volt trónbeszéd felolvastatása.
Erősen hangsúlyozza a magyar korona egységét, s minden támadás ellen hathatós megvédését. Hallgatással mellőzi az akkor még csak birodalmi szóval jelzett «monarchia» egységét s tartozó megoltalmazását. A külviszonyokról, a kölcsönösségnek még gondolatát is távol tartva, szárazon, hidegen emlékezik meg, mintha ez a dolog minket nem is érdekelt volna. «A lombard-velenczei királyságban – így szól e sajátságosan kiczirkalmozott tétel – hol a szárdiniai királynak s némely más olaszországi hatalmasságoknak is ellenséges seregei harczczal támadták meg ő felsége seregeit, (!) a háborút bevégezni még nem lehetett. A béke minden egyéb külhatalmasságokkal sértetlenül fenáll.» – Következik a befejezés: «Nem kételkedik ő felsége, hogy az országgyűlés a királyi széknek és alkotmányos szabadságnak elválaszthatatlanul egyesült érdekében haladék nélkül fog intézkedni mindazokról, miket a hon java oly igen sürgetőleg kiván.
Kossuth e diadalával még nem érte be.
A július 8-án tartatott minisztertanácsban kijelenti, hogy még a válaszfelirati vita megindítása előtt fogja kivánni a katona és hitel megadását. Ez elfogadtatik s előterjesztésével természetesen maga Kossuth bízatik meg.
A képviselők idejét azalatt a még szokatlan igazolási (verificatio) eljárás, az országgyűlés kiegészítése, házszabályok, majd a válaszfelirati vita előkészületei, vették osztályonként igénybe. Magántanácskozási helyiségekről, clubb még nem levén, pártalakulás pedig lehetetlen levén, Széchenyi saját magánlakásán, a Dunára néző Ullmann-házban, gondoskodott. Ő maga, vagy bármely minisztertársa, tudtommal, itt soha sem mutatkozott. Szintúgy magukra voltak hagyatva a Magyar király vendégfogadó pár szobájában, mintegy véletlen találkozó mérsékelt elvű képviselők.
Július 9-én volt ismét, hogy közléseinket tovább folytassuk, egy minisztertanács, melyben a nádor közlé a közvetítésre felkérve volt János főherczeg egy levelét, mely arra intett, hogy a horvátok ellen semmi megtámadás ne intéztessék, s a horvátok és határőrvidékiek dotatiója kiutalványoztassék; ezek elmulasztása ellenségeskedésnek fogván tekintetni. Erre elég lakonikus határozat keletkezett az elsőre nézve a most is Bécsben időző miniszterelnök van megbízva; a második pedig, (a dotatio) mint nyilt ellenségnek, megtagadtatik. A hangulat, mint látjuk, mindinkább elmérgesedett.
173. AZ ULLMANN-HÁZ PESTEN: SZÉCHENYI LAKÁSA 1848-BAN.
(Cserna Károly rajza.)
Még három ilyen tanácsülésről fogunk beszámolni. (Aug. 12., 14. és 28.) Közbejött azonban a felirati vita, melyet hallgatással nem mellőzhetünk.
*
Az 1848-diki felirati vitát, melyet kétségkívül az ország, a monarchia, sőt egész Európa feszült figyelemmel várt, a meglepetések e napjaiban meg kelle előznie Kossuth előre bejelentett föllépésének. Hogy ez nem csillapító, hanem gyújtó hatással lesz, azt elég jól sejdítették úgy aggódó minisztertársai, mint előre törtető népvezéreink. A haza megmentéséről volt szó, erre kelle a szükséges pénz- és haderőt kérnie; ki lett volna oly botor kételyekkel állani elő! Rámutatni a közös monarchia veszélyeire, a világbéke megbomlására, egy testvérharcz, egy belháború iszonyaira! Rég meghaladott álláspont volt ez. Széchenyi borongó lelke látta ezt csak előre s elmondá siket füleknek jóslatait. Nem dülleszté most mellét, kisebb méretű becsvágyók módjára, hogy íme neki volt igaza, úgy történik mindén, a mint ő rég megmondá. Ellenkezőleg, beállott közlegénynek s ha lett volna szavának még némi súlya, azt ellenfeleinek javára veti vala mérlegbe, hogy nekik legyen igazok, s teljesüljön általok minden, mi neki is legvégső óhajtása volt, de a mit ő még álmodni sem mert. Ily szellemben tett nyilatkozatai, ma olvasva, majdnem keserű gúnyként hangzanak; holott őszinték valának s rajta nem múlt, hogy az óhajtott sikert, minden pártnak a haza nevében egybeforradását, előbbre mozdítsák. A fulánk, mely egy fényes közpálya oly siralmas befejezésében rejlett, csak befelé, önnön maga ellen fordult, csak saját szívét és agyát marczangolá.
Július 11-dike, inkább mint bármely más emlékezetes napja parlamenti életünknek, egész politikánknak forduló pontját jelzé. Kossuth, a nagy szónok, küzdve folyvást teste beteg szervezetével, de lelki erejével le is győzve azt, lankadva, tétovázó léptekkel közeledett a szószékhez, biztos uralma trónjához. Késztetik az ülve szólásra; állva marad s mindinkább nagyobbodik. «Úgy érzem magamat, így szól, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltja a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba visszasülyedjenek, ha pedig van bennök életerő, örökre ébredjenek. Önöknek, uraim, Isten kezükbe adta a mai határozattal, melyet indítványomra hozandnak, határozni a nemzet élete és halála felett» stb. Beszéde, melynek színészies páthoszát csak egy-két finyásabb hallgatója kifogásolá, majdnem két óráig tartott. Lángszínekkel festé a haza veszélyeit, a pártütést, a bomlást, mely a birodalmat szláv elemekre fogná felosztani, az eddig történteket, a még kilátásban levőket. A bécsi miniszteriumot (akkor Pillersdorf, utána Doblhof), mely az ausztriai császárral a magyar királynak, azaz maga magának hadat izentetett, nem haragra, hanem csak nevetésre érdemesíti, mert az nincs többé, a bécsi aula elfujta!* Szemlét tartva Európa akkori helyzete felett, arra a következtetésre jut, hogy a nagygyá válható veszély elhárítására csak önmagunkban kereshetjük s találhatjuk az erőt; mert élni csak azon nemzet fog, melyben magában van életerő; kit nem saját életereje, hanem csak másoknak gyámolítása tartogat, annak nincs jövőjen stb. Beszéde végéhez még nem érve, kéri a 200 ezer főnyi hadsereget s az erre szükséges pénzerőt. Nyáry, kinek egy nemrég tartott izgató beszédére is ügyesen hivatkozott, feláll s esküre emelt kézzel kiáltja közbe: «Megadjuk». A példát mindnyájan követik; ragadja őket a lelkesedés, a honszeretet. Pillanatnyi csend támadván, Kossuth keresztbe font karokkal, könnyes szemekkel fejezi be szónoklatát s «leborul a nemzet nagysága előtt, melyet a pokol kapui sem döntenek meg». Így lőn, egyértelemmel megszavazva a 200 ezer katona és 42 millió kölcsön. A kimerült szónok, későbbi ellenfele, Perczel Mór karjaira támaszkodva, ment vissza helyére, hol a ház elnöke megölelte.*
Nem hizelgő czélzás a bécsi májusi forradalomra, melyet az imént ismertettünk. (173. l.)
L. HENTALLER L.
Különben, az ülés egy órára felfüggesztetvén, délután még folytattatott.
Széchenyi és a mérsékeltek azon része, melyre még egy kissé hallgattak, daczára a minden oldalról érkező nyugtalanító híreknek, mindenkép rajta voltak, hogy a folyó ügyeket egymásután napirendre hozzák, mintha rendkivüli rendszabályokra semmi ok nem volna. Először önmagokkal, azután a közönséggel, végre a bécsiekkel ügyekeztek elhitetni, hogy mi mindenben a törvényesség terén, vagyunk s hogy a mi állapotjaink, némi apró félreértések felderítése s a kezdet nehézségeinek legyőzése után egészen rendbe fognak jönni. Lásson kiki a maga dolga után.
E közben július 18. egy véletlen eset miatt emlékezetes nap volt Széchenyi életében. A lánczhídnak utolsó (12-dik) lánczát húzták fel az azt tartó budai felső oszlopra. Lassú emelkedését a gróf azon csónakról nézte, melyen az nyugodott. Elejtették, s a rándulástól a csónak a vízbeborúlt. Mint jó uszó, hamar kimenekült a budai partra. Átázott ruhájában volt ama kis tárcza, melybe atyjának. atyai intelmei voltak betéve, melyet, mint drága ereklyét, mindig magával hordott. A dunaparti Ullman-házban, melyben a képviselők köre éppen ülésezett, nagy volt a rémület, de a való megtudásával lecsillapult. «Így fog ez velünk is menni, mondá elborulva a gróf, tizenegy óráig fényesen fog sikerülni minden, s midőn elbizakodásunk nagyra nőtt, a tizenkettedik órában törik össze minden.»*
Az ifjú Clark azon a lánczon szeretett egyik partról a másikig átsétálgatni, mit Széchenyi szörnyűködve nézegetett, míg maga is kedvet kapott reá, sőt egyszer Béla fiát is magával vitte e szédítő sétára.
A leírt benyomások közt érkezett el végre a felirati vita napja, július 20-dika. Kossuth, tisztéhez képest, első ragadta magához a szót, hogy a ház előtt kifejtse a «miniszterium politikáját». Mérsékletre erőltette magát, mint aki nem saját egyéni nézeteit, hanem a kormányét, melylyel még szolidaritásban áll, volt hivatva tolmácsolni. Később maga megtagadta úgy az ellenzék, mint az olaszok elleni kifakadásainak őszinteségét. Az elhallgatottakat megértők s a sorok közt olvasni tudók tisztán felismerhették a közte s kormányzó társai közt fennforgó ellentétet. Részben ismételve a máskor is már mondottakat, s ragadva magával mindig a hallgatóságot, jellemzi a horvát támadást, mely nem háború, hanem pártütés (a minthogy annak is volt az udvar által nyilvánítva). Beszéde közben az ülés egy negyed órára felfüggesztetvén, folytatja, hogy: ha mi pártoljuk az olasz felkelést, (mely mellett az ellenzék csakugyan síkra szállt), úgy pártolnunk kell a horvát lázadást is, mert Carlo Alberto joga semmivel sem erősebb, mint Jellasicsé stb.
Az ellenzék szónokai, mitsem törődve a következetességgel, s a pragmatica sanctióval, sem a már multkor felolvasott minisztertanácsi jegyzőkönyvvel, – egymásután nagy hévvel kikeltek e politika ellen, ú. m. Kállay, Ragályi, Madarász, Papp és Perczel Mór, mely utóbbi ez alkalomból hivataláról is lemondott, hogy a kormány politikájától való elszakadását jelezze.
A szólás sora, másnap, július 21-én került Deákra és Széchenyire. A forradalmi lázat óhajtották volna csillapítani, a kitörőfélben levő háborút megakadályozni; érezve, hogy e törekvésök bár sikeretlen, de kötelesség.
Úgy volt az, (méltán idézhetjük egy kitünő ifjú publiczistánk szavait), hogy: «48-ban elismerték ugyan a közös védelmi kötelezettséget, de semmiféle intézménynyel nem biztosították azt, hogy e kötelezettségnek a szövetkezett államok (t. i. Magyarország és Ausztria) tényleg meg is feleljenek».*
Gr. ANDRÁSSY GYULA: A 67-diki kiegyezésről. 1896.
«Akárkivel találkozom, – így beszélt Széchenyi, – azt hallom, hogy veszélyben van a haza.* Így már lassanként magam is elkezdem (?) hinni; de nem azért gondolom, hogy veszélyben van a haza; mert ellensége támad odakünn, hanem azért, mert ellenségei vannak idebenn.» Világosan a minden rendbontásra kész forradalmi pártot értette; kiemelve azt a sajátságos ellenmondást, hogy egyrészt honárulásnak nyilvánítják egy miniszterválság előidézését, másrészt minden lépten-nyomon nehézséget gördítenek a kormány elébe. Ismétli, mit a mult országgyűlésen is mondott, (márcz. 30. stb.) nem tudja, a Magyarország ege felett feltünt eseményeken örüljön-e vagy búba merüljön? (Hozzá teszi, hogy: akkor «megczáfoltatott!») Most ama szerencsés változásnak bölcs alkalmazása fogja csak a haza sorsát jóra fordítani. Azért a haza szent nevében felszólítja a kisebbséget, mutassa meg, hogy tud loyális lenni s összeforr a többséggel!
A haza veszélyben létét ő maga is, minisztertársaival együtt aláírta, már május 19-én, mikor az uralkodónak Bécsből eltávozása közhírré lett. (P. Hirl.)
A haza sorsának ama jobbra fordulása alatt, melyre a 48-diki törvények bölcs alkalmazásával czélzott, bizonynyal nem a háború véres koczkajátékát, hanem a megalkuvást, az érdekek igazságos kiegyenlítését kell vala értenünk. Erős megpróbáltatás után lehetett csak ily belátásra jutnunk s nagy áldozatok árán.*
El kelle buknunk – Hogy romjaidra s romjainkra hullván, Adjunk, Igaz! tenéked igazat. (Arany, Széchenyi emlékezete.)
Az, a ki egykor a «Nélkülötök, sőt ellenetek» jeligét veté, mintegy gyujtó üszköt, a Pesti Hirlap hasábjain közibénk; most is e hangon szólt, mikor saját lapja 1848 júl. 1-én megjelent első számának vezérczikkét e sorokkal végezte: – «megtartjuk, a mit nyerénk; a mi még hátra van, azt megszerezzük» – – «legyünk készek a küzdelemre!»
Most még, pillanatnyi benyomásaitól ragadtatva, a nevezetes válaszfelirati vita befejezésekor, fölemelt ököllel fordul a zajgó ellenzék felé: «Törpüljön össze ez a minoritás, mely igy violentálni akarja a dolgokat!» S újra hangsúlyozza: «Carlo Alberto nekem semmi; de V-dik Fedinánd királyom, kinek hűséget esküdtem, mely hűséget meg is fogok tartani.» Kormányi többség ezúttal még: 233 volt 36 ellen.
A válaszfelirat, mint különben rendes körülmények közt szokás, nyomról-nyomra követé a trónbeszéd egyes, tételeit; a külügyekre vonatkozó része a hideg beköszöntésnek még fagyosabb viszonzása volt.
Szövege röviden ez: «S a mily örömmel érté a nemzet, miszerint Fölséged s a külhatalmasságok legtöbbjei közt sértetlenül fönáll a béke s egyetértés, mit jövőre Fölséged Kegyelmes atyai gondjai csak állandósíthatnak oly sajnálattal értesült, hogy a lombard-velenczei királyságban, hol a szardiniai királynak s némely más olaszországi hatalmasságoknak seregei harczczal támadták meg Fölséged seregeit, a háborút bevégezni nem sikerült. És a mily őszinte azon hódolat, melylyel hű Magyarország Fölséged iránt viseltetik: szintúgy óhajtja, hogy a kérdés a trón méltóságához s a viszonyos jogos igényekhez képest oldassék meg» .
A főrendi ház felirata kissé melegebb hangon volt tartva, (júl. 21.) a mennyiben «az elődök példája nyomát», «a közbirodalom háborús viszonyai kiegyenlítésének erélyes elősegítését», «s őseitől öröklött tántoríthatlan ragaszkodását» is hangsúlyozni illőnek látta.
Augusztus 3. Rokonszenv nyilvánítását az egységes Németország iránt, Gorove indítványozza. Ez, bizottsághoz utasíttatván, aug. 17-én egyhangúlag elfogadtatott. Ausztriának akkor a német birodalomba tervezett beolvasztása önként vonta volna maga után Magyarország különválását. A, következés megmutatta, hogy ez gazda nélküli számadás volt. Az alatt a Belgiumból megrendelt 10,000 lőfegyver egy első szállítmánya megérkezett. Ezek egyikét fogta reá, mintegy próbaként czélozva, a már beteg Széchenyire Kossuth, azzal a megjegyzéssel, hogy úgy kellene minden honárulót lelőni....*
KEMÉNY ZSIGMOND: Forradalom után.
Széchenyi felháborodva távozott.
Mészáros hadügyminister lemegy a lázadás szinhelyére, hogy nemsokára visszatérve, saját ujonczozási javaslatával lépjen a ház elé.
Aug. 8-án, mintha egyéb bajunk se lett volna, b. Eötvös iskolai törvénye tüzetett napirendre. Hosszas beható vita keletkezett, Széchenyi ez alkalmat is felhasználta, hogy nemzetiség és haza érdekében, minden kényszerítésnek, erőltetésnek (vallás és nyelv dolgában) ellene nyilatkozzék.*
Különben örökké becsületére fog válni a magyarnak, hogy mihelyt önnön magának visszaadatott, még fegyverzaj és harczi készülődés közepett is, első gondja volt törvényt hozni a népnevelésről.
Aug. 14-én a felső háznál tett egy rövid nyilatkozatot a «separatismus vádja» ellen, holott pedig «Magyarország függetlenségének biztosítása szintoly jól összefér Ausztria fennállásával, mint a dynastiához való hűség a legnagyobb hazafisággal».
Mellette állt most már Wesselényi, (főispáni minőségben tagja a felsőháznak), ki, látva a felettünk tornyosuló vészt, «audientiára» ment Kossuthhoz, egykori védenczéhez, hogy őt mérsékletre s a törvényesség terén való maradásra intse. Válaszúl azt nyeré, hogy a Corpus jurisszal, meg kicsinyes aggályokkal és képzelt rémekkel ma már bizony nem mentjük meg a hazát; oda ihlet kell, bátorság és lelkesedés.
174. GOROVÉ ISTVÁN.
(Egykorú metszet az Országos Képtárban.)
Augusztus 21-én Perczel kelt nagy zajt az alsóháznál, leszorítva a napirenden levő ujonczozási törvényjavaslatot.* «Árulás vezérli, kiáltja, hadügyeink kezelését». Vád alá akarják ezért helyezni. Még makacsabbul kijelenti másnap, hogy szavait vissza nem vonja. «Valamint eddig minden zsarnokságnak ellenszegültem – veti oda egy lovagostort tartva kezében – úgy önök zsarnokságának is ellene fogok szegülni». Batthyány tárczáját köti a vakmerő nyilatkozat rosszalásának ki mondásához. Az ezt, nagy ingerültséggel tárgyaló augusztus 21-diki esti ülésben Széchenyi is felszólalt, szokott aggságos modorában. «Ha valaha, most van, mondá, higgadtságra szükségünk. Hivatkozva a Szent-Tamásnál kir. biztosként működő Szentkirályi mondására, miszerint mai napság egyedül lelkesedéssel csatákat nyerni nem lehet, még hozzá teszi, hogy a hazát bizonynyal nem fogjuk megmenteni, ha magunk közt egyenetlenek vagyunk.» «Engem», folytatja, mit máskor is ismételt, «nem az aggaszt, hogy az ellenségnek ilyen vagy olyan nagy az ereje, hogy ennyi vagy annyi ágyúja s puskája van; hanem az aggaszt, hogy köztünk vannak olyanok, kik a vezetőknek (?) úgyszólván minden lépését lehetetlenné teszik.» Madarász ellenében, ki szemrehányással illette a kormányt, hogy miért nem tett eddig erélyesebb lépéseket, miért nem kért katonát, pénzt, mindent megadtunk volna, rámutat a helyzet nehézségeire, miket nem lehet szappanbuborékokként elfujni. Hisz ember ha van, az még nem elég, ruha is kell, fegyver is kell s a dús imaginatio, a magyar lelkesedés arra még nem elég. Idő is kell hozzá. Majd felhozva a chinaiak példáját, kik peniczilusokkal mentek neki a fegyelmezett angol seregnek, de természetesen rövidebbet húztak, a desperatio bátorságát, ha dicsőséggel járna is, nevetségesnek mondja s mind hevesebben támadja az ellenzék «impetusait», melyek ellen folyvást védekeznie kell a miniszteriumnak, úgy hogy lélekzethez sem juthat. «De a mely nemzet önnön maga ellen agyarkodik, életet sem érdemel». Ekkor szokatlan zaj és mozgás szakítja félbe. Az utczán tudniillik az alatt elvonult egy új magyar zászlóalj, víg zeneszóval. Mind az ablakhoz tódulnak, ott hagyva a szónokot. A zaj csillapultával, Kossuth kezével int neki, hogy «tessék», s aztán folytatja. «– a lelkesedés isteni malaszt, mely nélkül az ember törpévé fajul s előtte, ha tiszta szívből származik, tisztelettel leborulunk; de a lelkesedés csak bázis lehet» – – «Én Magyarország jövője iránt nem estem kétségbe; de azt mondom: a magyar maga magát meggyilkolhatja» – «Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásán ne örülne» – «csupa lelkesedésből rohanunk, mint a vak légy» – «agyarkodunk egymás ellen, mint tehetetlen sajtférgek.» «Én tán ez országgyűlésen többször fel nem szólalok, de a haza szent nevében kérem önöket, adjanak szabad kezet a miniszteriumnak, s meg fogjuk talán menteni a hazát». A «talán» daczára, általános éljenzés tört ki. Szánalommal vegyes volt az s merőben búskomolylyá vált ez utolsó zárszavainál: «Ha pedig nem lehet, tehát egyetértésben s mi több, mosolyogva veszszünk egymás mellett!»*
A Mészáros ujonczozási javaslatának lényeges pontjai ezek valának: 1. Kiegészítése a régi harmadik zászlóaljaknak s két tartalékszázad felállítása. 2. Lovasságnál négy osztály s egy tart. (4. §.) 3. A számon feletti ujonczokból honvéd zászlóaljak alakítása, melyeknél ügyvezetés, vezénylet, zászló, ruha, jelvény azonnal magyar. (5. §.) 4. Mihelyt a körülmények engedik, a mostani sorezredeknek is tökéletesen magyar lábra állítása.
V. ö. a mit a Walhalla indítványozásakor mondott. I. k. 475.
Ezen ülés végén olvastatott fel Ferdinánd királynak Bécsben aug. 14-én kelt s Esterházy ellenjegyzésével ellátott azon leirata, melyben az István főhgnek korábban adott teljhatalmat visszavonja.
E visszavonás miatt aztán királyi szentesítés nélkül maradt úgy a haderő mint a pénzerő megajánlása is, valamint az ezen alapon kibocsátott bankó is. Ezek tehát, a kényszerhelyzet által bár menthető, forradalmi rendszabályok voltak.
Augusztus 22-iki esti ülésben folytatólag a honvédelmi vagyis a hadügyminiszter ujonczozási javaslata tárgyaltatván, a botbüntetés eltörlése hozatott szóba. Az öreg Mészáros, a bot mellett tört lándzsát,* s Széchenyi, ki e lealázó büntetés nemét egykor saját testén kipróbáltatta, (nálánál öt évvel ifjabb) veterán társának segítségére sietett. Hivatkozott Anglia és Amerika példájára s hangsúlyozva a szigorú fegyelem fontosságát, mely egyedül képes most mikor «az egész világ bomladozásnak indulj», jövőnket biztositani, miután, fájdalom, vannak «oly állati természetű emberek, kiket bot nélkül féken tartani nem lehet» . Hevesen kikelt ezért ellene Patay s a kellemetlen szóváltásból párbaj is lett. Ez Széchenyinek utolsó párbaja volt, de a mely légbelövéssel s a régi barátok meleg kézszorításával végződött.
A testi büntetés mint hathatós correctivum iránti előszeretetét még derék édes apjától öröklé, mit emlékirataiban szokott jóízü humorával örökített meg.
Augusztus 25. Wesselényi a felsőháznál nemzetiségi törvényt indítványoz a jogegyenlőség alapján. (Összhangzásban évek előtt kiadott a Szózat»-ával).
Szeptember 1-én Széchenyinek mint közmunka- és közlekedésügyi miniszternek kellett a ház sorompója elé állani. A kért szerény dotatiót (500,000) megadták.*
Az első évi magyar budgetünk k. sz. 28.840,000 frttal 18.700,000 deficittel; a második 62.200,000 frttal 45.800,000 deficittel volt előirányozva. Államadósságra vagy ennek kamatjaira semmi sem vétetett fel.
Szeptember elején Batthyány és Deák Bécsben vannak, a kiegyenlítés megkisérlése végett. A magyar lapok felháborodva emlegetik a kósza hírt, miszerint százötven millióban már meg is egyeztek volna. S hogy erre Bécsben azt mondták: «Sind brave Menschen, aber Kossuth muss versprechen» .
Azalatt szeptember 4-én Pesten emlékezetes ülés volt.
Kossuth, ki szintén folyvást betegeskedett, lankadtan vonszolja magát ekkor is a szószékre, ülve kezdi beszédét, de majd tűzbe jő, mennydörög és villámot szór. Indítványa, melyet minisztertársai távollétében tesz, több nevezetes pontot foglal magában.
1. Táborba egy királyi biztos küldessék. (Beöthy Ödön.)
2. Száztagú küldöttség menjen azonnal Bécsbe a ház elnökének vezérlete alatt, megkérdezni: akar-e a király rajtunk segíteni vagy sem?
3. Manifestum Európához s a haza népeihez, a velünk űzött ocsmány játék miatt, összegyűjteni a kétségbeesés erejét.
4. Egy külön comité a horvát egyezés megkisértésére. Mindezek rögtön el is fogadtatnak, bár legtöbben a zaj és ingerültség miatt alig értették meg, s más és másképen magyarázgatták. Annyi tisztán állott, hogy Kossuth és minisztertársai közt solidaritás nincsen. Ezek politikája a békét, amazé a háborút jelentette.*
V. ö. Kovács LAJOS: Történelmi tanulmányok. Bpesti Szemle. Az akkori Közlöny és a Kossuth Hirlapja közlései közt mind erre, mind egyéb tárgyakra nézve jókora különbség van.
Az egy Sennyey mer e rögtönzések ellen felszólalni. Elismerve bár, hogy a haza rendkívüli körülményei rendkívüli eszközök alkalmazását is igazolhatja, mindazonáltal óvatosságra inti a házat, miután a dinasztiátóli elválás a trónra is vészt hozhat ugyan, de a nemzetre nézve mindenesetre veszélyes leend. A küldöttség tehát ne mulaszszon el, mi esetleg a király és nemzet közt kiegyezésre vezethet.
Felel neki Klauzál, hogy itt szó sincs a dinasztiától való elszakadásról, stb. Igyekszik eltompítani a határozatok élét. Bónis kimondatni kivánja, hogy a képviselőház határozata egy szó ellenmondásra nem talált.
A nagy küldöttség Schönbrunnban szeptember 7-én az elnöki beszéd némely kifogásolt helyeinek törlése után, a déli órában fogadtatott s minisztereinkkel együtt, kik semmi kihallgatást nem nyertek, természetesen re infecta tért haza.
Pesten ezentúl csak egy a jelszó: «Éljen Kossuth, diktátor!» – Tényleg az is volt. Minden hatalom, felelősség nélkül, kezében összpontosult. Kémeivel, úgy mint egykor Metternich, behálózta a fővárost, az országot; kézalatt szervezte a terrorizmust. Úgy mint István főherczeget, őt is névtelen levelekkel nyugtalanították. Személyét folyvást árulóktól látta környezve, s biztonságáról nagy hivatásától eltelten, lehetőleg gondoskodott is.*
Ismeretes adoma a szivarról, melylyel Széchenyi egy nála elköltött barátságos ebéd után meg akarta volna mérgezni. Nyáry ezt a corpus delictit hirtelen kikapta K. reszkető kezéből, meggyújtotta s nevetve elszívta.
Következett Jellasics átkelése a Dráván (szept. 11.), Batthyány ismételt lemondása; majd egy halva született második magyar miniszterium, melynek Batthyányval tagjai lettek volna: Ghiczy, Szentkirályi, Erdődy S., Vay M., Kemény D., Eötvös és Mészáros. Az osztrák miniszterium emlékirata (az aug. 31. kelt híres Staatsschrift, melyhez Doblhof neve van kötve, de a mely csak olajat öntött a tűzre). Onnét indult ki, hogy a császárnak, mint akkor már alkotmányos uralkodónak még jogában sem állott a 48-diki törvényeket szentesíteni.
Springer elismerése szerint is, nem volt olyan magyar ember, kinek ez irat olvasására a vér ne szökelt volna arczába.
Az ország önállósága, századokon át, soha kétségbe nem vont jogai voltak egy képzelt osztrák centralisatio javára tagadásba véve.*
«Das formale Recht war auf Seite der Ungarn; an ihrer neuen Verfassung auch nicht ein Titelchen von zweifelhaften Giltigkeit.» (Geschichte Oesterreichs, II. 499.)
*
A töredékes minisztertanácsi jegyzőkönyv, melyre többször hivatkoztunk, e válságos napoknak még néhány nyomát tartotta fenn, melyre talán érdekes lesz még egy futó pillantást vetnünk.
1848. aug. 12. Csányi kir. biztos beadja lemondását, mert hatáskörét teljesen megzsibbasztva látja: Ottinger minden actiót betiltott. Fack menjen a vezérséget átvenni. Addig ideiglenesen Melczer és Csányi mindenesetre maradjon helyén.
«Miután a mindenfelőli ármány és árulás (mintha Perczelt hallanók!) közepette még attól is lehet tartani, hogy a dolgok régi rendjének visszaállítását erőszakkal is megkisérlendik, ezen értekezés nyomán némelyek szükségesnek tartották a miniszterium abbeli nyilatkozatát, miszerint ha a haza épsége föltételezné, a maga tárczáját minden miniszter tegye le» …*
Kezdetleges magyarázata a miniszterválságnak, hol nem a kormányelnökkel együtt állnak vagy buknak társai: hanem egyenként teszik le illető tárczáikat! Ennek akkor Bécsben is különösen nagy divatja volt.
175. BÁRÓ KEMÉNY DÉNES.
(Egykorú kőnyomat után.)
176. CSÁNYI LÁSZLÓ.
(Egykorú kőrajz után.)
Aug. 14. A nem Olaszországban levő magyar katonaság berendeltessék. A bennlevő ausztriai katonák felszólíttassanak: akarnak-e ellenségeink ellen (bárkik legyenek azok! …) harczolni? Ha nem: mondjanak le. Ugyanígy a Drávánál levők. Jellasics betörése ellen a varasdi híd lerontassék. Az útjában levő nemzetőrök fegyvert fogjanak.
Alvidéki városaink nyugodtan maradjanak. Megtérőknek bocsánat.
Aug. 28. «Nevezetesebb» határozatok. A magyar- és horvátországi viszonyok rendezésére törvényjavaslat nyujtassék be.
Az Ausztriával való levelezésnél német fordítás is mellékeltessék.
Az ausztriai miniszteriumhoz emlékirat intéztessék, miszerint a kiegyenlítés megkisértésére a két miniszterium hatalmaztassék fel stb.*
Idézett forrásunkban itt egy nagy hézag támad. Majdnem egy év mulva július 5-én 1849, találkozunk ismét vele, mikor Görgei tábornok, hadügyminiszter lemondásáról, s Klapka és Nagy Sándor únszolására a hadseregnél megmarasztalásáról, Mészárosnak főhadvezérségéről stb. kelle határozni. Mindezek már munkánk keretén kívül esnek.
