X.
X.
Kossuth mindenható. Széchenyi betegsége s döblingi útja. A lapok erről.
MINDEZEK s az utánok következők már Széchenyi nélkül történtek. Ő már semmi volt; Kossuth volt minden. Ő volt föltétlen a helyzet ura.
«Gyakran az országgyűlési teremben Kossuth fényes szónoklataira felharsanván a közhelyeslés rengeteg zaja, midőn minden arcz az elragadtatás hevétől sugárzott, a gróf fölkelve helyéről, kisietett az erkélyre, mintha szabad levegőt keresne forró agyának nyomása ellen. Kezeit fejéhez szorítva, Istenem, mondá, mintha őrültek házába jutottam volna, mintha pokoli bűvölet űzné velünk gonosz játékát, hogy vesztünk felett tomboljunk. S ezt senki, de senki nem akarja látni, csak én szerencsétlen. Ennyi okos belátó ember mind vak legyen és ne lásson?! … Nem, nem, – nekem kell őrültnek lennem!»
«A minisztertanács üléseiből», így tanúskodik a hozzá hivatalos és magánérintkezésekben legközelebb állott Kovács Lajos, «mindig fokozódó levertséggel, betegen láttam haza érkezni; semmi sem birta már kétségbeesését enyhíteni. Istenre kértem, vonúljon vissza, ne járjon a miniszteri ülésekbe, hol úgy sem használhat már semmit, magát pedig tönkre teszi. De nem használt kérésem.» «Benne vagyok, – mondá nekem leírhatatlan fájdalommal, «és viszem a terhet, míg leroskadok alatta.»
E napokban értesült arról, hogy Kossuth véletlen megrohanással el akarja foglalni «a nemzet számára biztosítni») Buda várát. Kemény Zsigmonddal találkozva, elmondá ezt neki. Kezének üterei kidudorodtak; könyezve kiáltott fel: «Ah, én a csillagokból olvasok, vér és vér mindenütt. A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni, őrülten, engesztelhetlenül. Pest oda van. Ah, az én füstbe ment életem! Az ég boltozatán lángbetűkkel vonul végig a Kossuth neve, flagellum dei».*
Magyar szónokok és Államférfiak könyve. 1851.
Örökös hányattatásai közt, melyek nyomai arczvonásain s egész külsején is mind feltünőbbekké váltak, erőt vett rajta a rémület. Saját életét egy perczig sem hitte biztosságban, sem hozzátartozói és elvbarátaiét, kikre egy babonás előérzetnél fogva különben is azt hitte, hogy csak vészt hozhat. Végre elhatározta nejét és gyermekeit, kiknek szerető körében az estéket tölteni szokta, eltávolítani magától s haza szállítani. Úgyde ezentúl magára hagyatva, még inkább martalékává lett gyötrő gondolatainak s annál sebesebben hanyatlott. Kossuth maga, látva (tán szánva is – ) siralmas állapotát, kérte: menjen haza, maradjon el a miniszteri ülésekről, pihenje ki magát. A többi miniszterek is erre únszolták. «Bárcsak pihenhetnék – így sóhajtott fel – s gondolatim rohamaitól menekülhetnék.» Alig volt képzelhető ennek lehetősége a főváros lázas izgalmai közt.
Éjjelenként le sem feküdt, nem evett, nem aludt, de még egy helyben ülni sem tudott. «Ég minden agyamban – panaszkodék – a mint leülni próbálok, pokoli forróságot érzek, mintha agyam lángot vetne».* Neki iramodott olykor a falaknak, hogy koponyáját szétzúzza stb.
KOVÁCS LAJOS II. k.
Megtörve és kimerülve, végre rendes orvosának dr. Balogh Pálnak kezére kelle magát adnia, ki régtől fogva barátja s bizalmas embere volt. Ez azonnal belátta s beláttatta vele, hogy Pesten maradása lehetetlenné tesz minden felüdülést, noha hirtelen érlelődő kórállapota itt ki-törésre még nem jutott. De már indulásközben meg kelle győződnie, hogy útjok czélja más nem lehet, mint az őrültek háza. Távozó szándékát úgy István nádornak, valamint: a képviselőház elnökének, Pázmándy Dénesnek, írásban (reszkető kézzel, rajzónnal, kelet nélkül) bejelentette. Hogy életét is (esetleg «laternizálásal») fenyegetve látta, azt gr. Zichy Adalberthez intézett sorai, (a nejének szóló értékes casette) stb. bizonyítják.* Szeptember 5-én orvosa kocsira ültette s elkisérte azontúli szomorú tartózkodása helyére, Döblingbe.*
MAJLÁTH III. 626.
Részletek KECSKEMÉTHY, FALK, KEMÉNY, KOVÁCS stb.
A szeptember 20-iki Közlönyben ez a régi, kedves embere egy szép nyilatkozatot tett közzé, melynek néhány jellemzőbb sorait ide kell igtatnunk. «A világrendítő események elméjére megrázó hatással voltak, aggodalmai nőttön-nőttek, – borzasztó sejtelmeket érze keblében, bizalma a magyarok istenében csökkenni kezdett, s a rendíthetetlen hős ingadozni kezdett. Folytonos álmatlan virrasztásai közt nem látott ő egyebet, mint rémképeket. És ezen lelki küzdelmekhez járult az a gondolat, hogy ő az oka mindennek, stb. Folyó hó 4-én kijelentém, hogy távoznia kell. Nem akarta hinni, hogy beteg. Másnap csakugyan kocsira ült társaságomban. De alig hagytuk hátunk megett a várost, leszállt vagyis kiszökött a kocsiból, kijelentvén, hogy nem megy egy tapodtat se, hogy visszatér Pestre, hogy mint miniszter helyét el nem hagyhatja, hogy együtt kíván veszni, ha kell, társaival. Csak erélyes sürgetések után sikerült reábirni, hogy ismét kocsiba üljön. A haladás azonban csak növelé sötét melancholiáját. Szünetlen hazája szerencsétlenségét emlegeté s egész komolysággal fejtegeté, mikép nincs többé menekülés nemzetünkre nézve. Beteg képzeletének tükrében már hazánk fővárosát ellenséges vad csordák által elpusztítva, a század egyik legpompásabb remekművét, a budapesti lánczhidat, a hullámok mélyébe temetve látta. – Eltorzult arcza barázdáin gyakran a kétségbeesés keserű könnyei görgedeznek le – – megkisérté őt az öngyilkosság daemona is, (a futás közben magával vitt pisztoly leesett hóna alól s hű komornyikja kezébe került) – – számtalanszor nyilvánítá, mily örömmel ölelné a halált, mint ki többé hazájának hasznos tagja már úgy sem lehet. S mi lelki szenvedéseit a legmagasb fokra emeli, az a vallásos túlingerültség, (máskor is elkárhozottnak, pokoli kínokra szántnak vallá magát) stb. – Ily leírhatatlan kínos lelki gyötrelmek közt, többszöri huzakodások és ellenszegülések után, a legdühösb rohamok gyakori kitörései közt, de mégis szerencsésen jutottunk Döblingbe, hol őt további orvosi felügyelés alá adtam át. Vérző szívvel hagyám el lelki küzdelmei közt hazám nagy polgárát, távol kedves családjától, idegen arczoktól környezve, kik nem értik lelke magas vágyait, s nem osztoznak keble nemes érzelmeiben», stb.
Vörösvártt kiszállván a kocsiból, a földeken át próbált menekülni, csak gyors futással érték utól s hozták vissza cselédei. Egy rejtegetett tőrt, becsületszóra, hogy nem tesz magában kárt, hagyott nála az orvos. Esztergomban, etetés alatt, a fasoroknak indult, majd visszaterelve a hajóhídra szökött s onnét a Dunába ugrott. Egy arra érkező teherhajó hamar csónakot eresztett, s kifogták. «Mily bolondot tettem, mondá, az emberek mind tudják, hogy jó úszó vagyok.» – Győrben eleibe jött neje, hogy Bécsbe elkísérje; de ő ezt nem engedte meg s nem is volt vele találkozása. Mosonyban, pihenés közben, végig futott az utczán, kiabálva, hogy ő ég stb. Döblingbe érkezve, azonnal meg kelle kötözni, mint dühös őrjöngőt.*
L. KECSKEMÉTHY AURÉL: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála. 1866.
A dr. Balogh czikkét megelőzőleg, szeptember 12-én jelent meg egyszerre a Pesti Hirlapban és Kossuth Hirlapjában Wesselényi szép nyilatkozata, melyben panaszolva a jeleseink iránt tartozó minden kegyelet kialvását, mintegy czáfolatul a Márczius tizenötödike, a Népelem és az Életképek botrányos gúnyos kifakadásaira, el nem hallgatja ugyan, miként az elvrokonság közte és Széchenyi közt újabb időben nagyon meg volt ingatva s az «a jó ügynek, melynek előbb oly roppant sokat használt, később, bár használni akarva, sokat ártott», – változatlan személyes barátságának mégis egy megható emlékjelét örökíté meg. «Expiálta ő», úgymond Wesselényi, «e bűnét. Honához hív szíve, honáérti keservében tört meg. S e keserv a hite szerint. már eltávolíthatatlan azon veszély látására nehezedett reá, mely veszélyt események szerencsétlen összeütközése, pokolbeli ármány, s részünkről sokszerű megvétett lépések s eszély-hiány (!) idézett e honra.» – – És az e csapás feletti bú s az annyi hálát érdemlő férfi iránti meleg részvét helyett, gúny és goromba szavakkal támadják meg őt, gyanusítás s rágalom fegyverét használva.» – – Alacsony rágalmazóknak nyilatkoztatja, kik azt mernék állítani, hogy Széchenyi képes lehetne hona ügyét bármikor is s annyival inkább a vész óráiban elhagyni s a veszély elől megszökni, vagy épen a reactio vétkes pártfogására vetemedni, stb. – Végzi bizonynyal találó felkiáltással: «Szegény oroszlán, mire jutottál!» Nem vette észre, hogy önnön magára mondja mihamarább még találóbbá vált e szomorú jelzőt. Ő a csalódottak, a rémülők, a kétségbeesők közé tartozott, el is menekült az események színhelyéről.
A Márczius tizenötödike arra helyezett súlyt, hogy gróf Széchenyi István és családja elutazása titokban történt s a közönség nem nyert kellő felvilágosítást; különben Wesselényi czikkére némi elégtételt adott, kijelentvén, hogy bár gróf Széchenyi politikáját mindig károsnak tartotta, soha sem szünt meg őt «a hon azon férfiai egyike gyanánt tekinteni, ki, hol tettekre van szükség, mindig jelen van, s ki előtt minden magyarnak kalapot kell emelni». – A Népelem, a mindig szélsőségekre hajtó Madarászék lapja volt. Az Életképek Jókai és Petőfi kettős szerkesztése alatt állott, kik azonban felmondták egymásnak a barátságot, mikor Petőfi azt a verset irta Vörösmartyra, mert a Mészáros ujonczozási javaslatát, illetőleg a régi ezredek kigészítését megszavazta: Nem én tépem le homlokodról, Magad téped le a babért, stb. A hang, melyen e lapok Széchenyiről szóltak, még elég tisztességesnek nevezhető az akkor divatos phraseologiához képest. Nem sokkal azelőtt német lapok kárörvendve röpítették ki azt a kósza hírt, hogy Széchenyit minisztertársai mintegy fogva tartják stb.
177, ALMÁSI BALOGH PÁL.
(Rohn 1858-iki kőnyomata után. Az Országos Képtárból.)
178. GRÓF LAMBERG.
(Egykorú metszet után. Országos Képtár.)
Az egyrészt Széchenyi, másrészt Kossuth élete ellen tervezett merényletekről úton-útfélen suttogtak az emberek, felültetettek és felültetők egyaránt. De forradalmi időkben, tudjuk, a szó hamar tettbe megy át, mint ezt nálunk Lamberg gróf meggyilkoltatása is bizonyítja – szabadságharczunk ez örökké szánandó szégyenfoltja! – (Szept. 28.)
