XII.
XII.
Trónváltozás. Békepárt. Ellenmondások. Sylvester estéje 1848. Debreczeni országgyűlés. Széchenyi képviselői igazoltatása Debreczenben.
A TRÓNVÁLTOZÁS (decz. 2.) eltekintve a különben elvi jelentőségű formahibáktól, mindkét félnek (nem létező, vagy megzsibbasztva levő) jóakaratával, még mindig egy forduló ponttá válhatott volna a békés kiegyezkedés, a belháború megszüntetése felé. Horváth Mihály egy, (mondjuk: első) békepártot ismer, melynek vezérét Batthyányban, tagjait Deák, Klauzál, Wesselényi és Pázmándy Dénesben ismeri fel, kikhez önmagán kívül a püspöki kar néhány tagját, s a későbbi (tehát második: debreczeni) békepárt vezéreit, Kazinczy Gábort és Kovács Lajost, számítja hozzá. De ily esetleges pártalakulást nyomban meghiusított Kossuth erélyes föllépte, ki, mint idézett történetírónk mondja, «pár percz alatt megrontotta azt áradozó, lángoló, elragadó szónoklatával». «II Ha egyáltalában veszni kell», mondá, «a nemzetnek, jobb, hogy fegyverrel kezében s törvényes önvédelemben haljon meg, mint gyáva meghódolásban». Szavára az országgyűlés az Olmüczben közbejött családi intézkedést egyhangúlag semmisnek, a királyi jogokba leendő bármely beavatkozást bitorlásnak, s az országnak bárminő ellenséges megtámadástól megvédelmezését hazafiúi szent kötelességnek nyilvánítá; «senki a honárulás törvényes büntetésének súlya alatt másképen nem cselekvendvén». Ez tehát nyilt hadizenet volt! Igazolt talán, ha mint feleletet veszszük a megelőző kihivásra; de politikátlan, sőt vétkes, ha az új uralkodóval lehető közvetlen érintkezés előnyeit mérlegeljük.
Kossuthnak igaza volt, ha a rögtönzött 1848-diki törvényeknek kifejtése, a fennforgó viszonyokhoz alkalmazása, a bár felületesen megjelölt közös érdekeknek tüzetesb meghatározása s a birodalom egységének s hatalmi állásának nyujtandó, megigérve volt biztosítékok már Magyarország végbukását, önállóságának teljes megsemmisülését, feltámadás reménye nélkül az élők sorából kitörültetését jelentették volna; de a békepártiak, s velök a nemzet gondolkodó, józanabb része, ezt nem oly színben látták. S a jövő, későn bár, nekik adott igazat. Sőt, a jogfolytonossági, bár örök igazságú, elmélettől eltekintve, még az egész 1848-diki (rögtönzött) alkotmány félretétele, s az ezt megelőző 1847-diki alapra való őszinte visszatérés, sem jelentette volna, ha igazat akarunk szólni, azt a rettegett végmegsemmisülést, azt a lehetetlenné tételét minden becsületes kibontakozásnak. Széchenyi szemében bizonynyal nem. Maga ez a képviselőház, (akkori terminologia szerint a franczia assemblée national módjára: «nemzetgyűlés»), mely annyi határozatot hozott «egyhangúlag», melyet számos tagjai négyszemközt kárhoztattak, – nemsokára nagy ellenmondásba keveredett önmagával. Az osztrák hadsereg, daczára a falragaszokon folyvást olvasható győzelmi híreinknek, lépésről-lépésre nyomult előbbre a főváros felé. Közeledett az idő, mikor ennek egy döntő ütközet után vagy ilyen nélkül is, átadása felett kelle határozni. Az előrelátott határozat, az országgyűlésnek Debreczenbe áttétele a vesztett moori csata hírének első benyomásai alatt, vegyes ülésben* az 1848-dik év Sylveszter-éjszakáján kimondatván, egyúttal, mintegy utolsó kisérletképen egy békéltető küldöttség is indíttatott az osztrák fővezér Windischgrätz táborába, oly utasítással, hogy ha lehet, magának az «uj uralkodó ő felségének» színe eleibe is járuljon; a mi kétségkívül a korábban hozott határozatnak nyilt visszavonása volt. Ezt a küldöttséget Batthyány kezdeményezte, de az ülésben az a Hunkár indítványozta, kinek nevét egy, Széchenyivel még a pozsonyi dietán történt inkább tréfás, mint komoly összeütközés alkalmából említettük. (L. II. 72.) Most katonásan hozzá tevé, hogy a követek kitűzött órában a pályafőnél jelenjenek meg s neveik induláskor olvastassanak fel; a távollevőknek golyó. Szerencsére, ezt komolyan senki sem vette; de sokaknak arczán a távolmaradás szándoka olvasható volt. Sokfelé ágaztak s begombolództak egymáselőtt a kartársak.
Perényi és Pázmándy közös elnöksége alatt. Amaz szokott idegessége, emez rendkivüli hidegsége által tünt fel.
181. HORVÁTH MIHÁLY.
(Az Országos Képtárban levő festmény után.)
A menekvés, a sikertelen harcz felhagyása, a nyugalom vágya, a szerencse fordulatainak valamely búvóhelyről meglesése s majd utána indulás, végre akár a békeküldöttség eredményének bevárása, akár a döntő pilllanat martyrkoronájának elfogadása, a szökés szégyene, kötelességmulasztás szemrehányása. A küldöttség tagjai voltak: Batthyányn kivül (személyes tiltakozása daczára) Majláth országbiró, Lonovics érsek, gr. Majláth volt kanczellár és Deák Ferencz. Kossuth nem ellenkezett, ámbár vállvonogatva s gúnymosolylyal jóslá meg e lépésnek sikertelenségét. Mi a hullározókat illeti, azokkal vajmi keveset törődött; sőt jó módjával, szabadulni tőlök valóságos nyereségnek tartá. Úgy a mint Széchenyit nógatá az eltávozásra, szívesen utána küldötte volna Wesselényit,* s összes volt minisztertársait, bizonynyal az egész, neki csak útjában álló békepártot, Nyáryval s ennek gyér híveivel együtt. Ott voltak már helyettök az új emberek, élökön Madarászszal, kit a szolnoki indóházban kezdtek először, egyelőre csak saját hivatalnokai, miniszter úrnak (már t. i. rendőrminiszternek) czímezgetni. A hajdani «törpe minoritás» volt most már kormányon; a mérsékeltek kis csapatja ellenzékké vált. E szerepének lehetőleg meg is felelt. Debreczenbe érkezvén, egy a városházán tartatott értekezleten egyik kiváló ifjú tagja Bartal által meginterpellálta a kormányt szándokai és kilátásai felől, hogy legalább tudjuk, hova merre vezetnek; mire Kossuth válaszolva (bizonynyal egész őszinteséggel) a haza nevében arra kérte az aggódókat és kételkedőket, hogy méltóztassanak – haza menni, s őket a haza megmentésének nagy munkájában ne zavarni. Ezzel meglehetős ellentétet képezett aztán azon ünnepélyes jelenet, mely a kollegium oratoriumában jan. 13-án a békeküldöttség leverő jelentésének felolvasása után játszódott le, mikor Kossuth gyujtó ékesszólásával Isten és világ előtt felhívta a hon atyjait: esküdjenek meg, hogy mindaddig míg a haza megmentve nem lesz, együtt maradnak s helyét egy sem hagyja el. Ez eskünek nyomatékot szerzendő, Madarász internálni kezdette Debreczenben a képviselő urakat, hogy igazolás nélkül a város sorompóin túl ne kalandozzanak, leveleiket pedig a postán felbontogatá, mely rendőrségi terrorizmusnak csakis erélyes felszólalásaik vetettek véget. Kossuth, nagyobb dolgokkal levén elfoglalva, az ilyfélékről alig vett tudomást; de kétséget nem szenved, hogy gyanút táplált szivében az ellene áskálódó békepártiak ellen, noha ezeknek hazafiságát kétségbe vonni nem merte. Közvetlen nem is tőle jött, de helyeslésével találkozott a parlamenti epuratio eszméje, mely a különben dologtalan veszteglő országgyűlést heteken, sőt hónapokon át foglalkoztatá. Az igazoló bizottságnak Irányi Dániel volt az elnöke, előadója pedig Horváth Boldizsár. Elvi megállapodás szerint képviselői állásáról lemondottnak tekintetett, 1. a ki márczius 1-éig Debreczenben meg nem jelent, 2. a ki engedelem nélkül távozott el, 3. vagy engedelmen túl elmaradt s ezt nem igazolta. Alkalmazásban azonban, mikor egyes nevekre került a sor, tág tere nyilt a rokon- és ellenszenveknek. Az első sorozatból, a márcz. 23-ki jelentés alapján, emeljük ki p. o. B. Eötvös József, Ghiczy Kálmán, Pázmándy Dénes, Pulszky Ferencz, gr. Széchenyi István és b. Sennyey Pál, – a harmadik sorozatból Szentkirályi, Házmán, Madarász József, – aszó nélkül igazoltak közül gr. Batthyány Lajos, Deák Ferencz, Bónis Samú, Irinyi, Ludvigh, Szemere Bertalan, gr. Teleki László, Vukovics neveiket mint legérdekesebbeket. Márcz. 24-én a tárgyalás folytattatván, hosszas vita támadt Pulszky felett, ki Párisban és Londonban fáradozott; utána Széchenyire került a sor, kinek neve mellett egy kétes hangzású «betegnek mondatik» megjegyzés volt olvasható, e nagy név tisztelőinek méltó botránykozására. Kimondatott bár előre, hogy a névjegyzékből való törlés semmi megbélyegzés nem akar lenni, s az illetőknek újra megválasztatását nem akadályozza. Horváth Boldizsár a bizottságban, melynek előadója volt, kisebbségben maradván, nem kis erkölcsi bátorságot tanusított, midőn a házban képviselői jogával élve, ellene emelt szót.
El is ment, Gräfenbergben temetve el magát.
182. PERCZEL MÓR.
(Egykorú kőnyomat után.)
Nem akar, mondá, hivatkozni gróf Széchenyi István politikai múltjára, nagy érdemeire, mert az most nem ide tartozik; hanem csak egy tudvalevő körülményre, az őt tőlünk távol tartó szerencsétlen betegségére fektetve a súlyt, a nem-igazoltak sorában meghagyatását erkölcsi lehetetlenségnek tartá. Közhelyeslés kisérte e férfias felszólalást. Nyomban Besze ragadja magához a szót, s fájdalommal említve meg, hogy mig egész Magyarország, sőt egész Európa tudja és részvéttel kiséri a betegnek állapotát, az itt csak egy «mondatik» kifejezéssel szerepel, melyet okvetlen kiigazíttatni kíván, esetleg egy helyettesének választatását megengedhetőnek hiszi. Ily új parlamenti praxisnak behozatala azonban átalában pártolásra nem talál. Még két régi politikai ellenfél szólal fel. A szív embere, Bezerédj István, nem tagadhatja egészen meg fájó emlékeit. Ki a múlt évek történeteit, úgymond, némi figyelemmel kisérte, nem fogja mindazok után, miket politikai pályáján irányában cselekedett,* részrehajlással vádolni; de hivatkozik az emberi érzésre, e háznak hazafias méltánylására, hogy azt a nagy szerencsétlenséget, mely a nagy férfiút és benne a hazát érte, ne súlyosbítsuk akárminő olyan határozattal, mely a jobb léleknek érzésével meg nem egyez. Utána Kazinczy egészen rövidre szorítja előadását, melyet főleg ünnepélyes alkalmakkor mindig nagy lelki gyönyörrel hallgatott meg a ház, csak azt óhajtja, hogy az indítvány vita nélkül, minél nagyobb egyhangúsággal fogadtassék el. A bőbeszédű Halász Boldizsár is féket vet magára tőle telhető rövidséggel bizonyitva, hogy a hallgatással mellőzés itt különös gyengédséggel jár s a helyettesítés mégis indokolva volna. Még csak Tóth Lőrincz nyilatkozik. Hogy senki ne mondhassa, miként a fennforgó esetben mende-mondák után indultunk el, ott van a hivatalos Közlöny,* melyben a gróf Széchenyi Istvánt ért szerencsétlen betegséget s annak okait rendes házi orvosa terjedelmesen leírta, s mintegy hivatalos bizonyítványt állított ki róla, stb. Így e kissé alábbrendelt szempontnak is elég téve levén, az elnök szavazásra tűzi ki a kérdést, s kimondja, miszerint: a «kifejtett és az egész haza előtt tudva levő okok és adatoknál fogva tetszik a háznak elfogadni azt, hogy gr. Széchenyi István neve, a nem-igazolt képviselők sorából kitöröltetik». (Helyeslés.) A bizottsági véleményt kellett szavazás alá bocsátani, s igy a végzéssel, bár nem legjobb hangzású volt, meg lehetett elégedni. De még inkább a hangulattal.
V. ö. SZÉCHENYI Beszédeit, és különösen Hirlapi czikkeit. II. k.
L. Közlöny szept. 20. 1848.
183. GHICZY KÁLMÁN.
(Egykorú kőnyomatról az Országos Képtárban.)
184. TÓTH LŐRINCZ.
(Barabás Miklós 1845-iki kőnyomata után.)
A békepártnak tehát, annyi vereség után, egy örömnapja. volt. Egy első győzedelme, melyet még több is követett.
Kossuthnak, ki ez alkalommal távol tartá magát, ez a tüntetés az egykori nagy ellenfele iránt mutatkozott meleg részvét, nem nagyon nyerheté meg tetszését. E napokban egy pár dorgáló beszédben, s többi közt a sajtónak is «irtóztató», «botrányos» viselkedése elleni kifakadásokban adott kifejezést elégületlenségének.
Mind e részletek, s általában a debreczeni országgyűlésnek viselt dolgai kívül esnek munkánk keretén; a mondottakat csak, mint Széchenyi lealkonyodott napjának visszfényét, kelle búcsúzóképen tudomásul vennünk.
Magának Széchenyinek nem lehetett akkor, s aligha volt később is sejtelme ez epizódról, mely egy kis jóakarattal a forradalmi szellem megtagadására s az ő politikája a kiegyezkedés javára volt magyarázható.
