XIII.
XIII.
Döblingi élet. Látogatás a családnál. A hitves. Jegyzetek hiánya. Goergen dr. diagnosisa. Igazolása. Vagyonkezelés. A lakház. Szórakozások. Levelei.
SZÉCHENYIT, hogy elejtett fonalunkat ismét felvegyük, szomorú döblingi útjában mosonyi kitörése után, hideg borogatásokkal ellátva, egyelőre szalvétákkal kezén-lábán meg kelle kötözni. Valótlannak nyilváníthatjuk némelyek azon állítását, hogy ezen szomorú útjában bárhol is, nejével vagy családja tagjaival lett volna találkozása. A jelzett siralmas állapotban érkezett Döblingbe, hol dühöngése annyira fokozódott, hogy az intézet tulajdonosa, dr. Goergen, kénytelen volt őt ágyára lekötözni, s azon túl is többnyire kényszerzubbonyba öltöztetni, mert szóbeli kifakadásain fölül, nyomban tettlegességekhez is folyamodott. Szokása volt öngyilkossági szándékból fejét a falhoz vagy kemény tárgyakhoz vagdalni, haját, ruhaneműit tépdelni, majd ismét képzelt üldöztetésétől való félelmében félre húzódni, ágy alá rejtőzködni, vagy botot ragadva s hátát megtámasztva, dühösen vagdalódzni, mintegy védve magát láthatatlan támadói ellen. Senkit magához nem bocsátott, sokáig még családja tagjait sem, sőt ezek viszontlátásától leginkább iszonyodott, minek kettős lélektani alapját adhatjuk: egyik, hogy restelte oly szánandó állapotban mutatni magát előttük; másik, hogy személyök ellen intézendő életveszélyes támadástól féltette önmagát és szeretettjeit.* A lázrohamok alább hagyván, «tompa fásultság állt helyébe, s teljes közöny a világ iránt». Táplálékot vonakodott magához venni, erőszakolni kelle reá, vagy asztalánál mohó falánksággal, markával evett; a tisztaságra, melyre máskor oly kiváló gondot fordított, legkevésbbé sem ügyelt; teljesen elhanyagolta külsejét, fehérneműt nem váltott, nem mosdott, körmét hosszúra hagyta nőni, haját nyiratlan, fésületlen, szakállat eresztett. Mindez gyakori, szinte mindennapi eset a tébolyodottaknál. Álomtalan éjek után, melyek korábban is mindig gyötörték, napközben hol senkihez sem szólva, sem senkit nem látva, órákon át monologizált, mindig nagy bűnös voltáról s a reá váró földi és túlvilági büntetésekről, hol ismét csacskaságba esve, környezete figyelmét oly elbeszélésekkel foglalta le, melyekből mitsem érthettek, beleszólást nem engedve nekik. Mind e részletek meg vannak írva Kecskeméthy Aurél kis könyvében, bár némi ellenmondásokkal keverve, melyeket idézés közben, megigazítanunk is kelle.*
L. Függelék.
L. FALK MIKSA: Gr. Széchenyi István és kora … KECSKEMÉTHY AURÉL: Gr. Széchenyi István utolsó évei és halála.
«Ezen állatihoz közelítő állapot», – írja ugyanő – «pár évig tartott, míg a kór önmagát kimeríté. A gróf elevenen eltemetkezett, utóbb szobáiból ki sem ment. Hosszas ellentállás után, csak egy ízben (?) történt 1850-ben, hogy dr. Goergen kiséretében behajtatott a városba, ott lakó családját meglátogatni.... Feldúlt külsejével, kisírt szemeivel, beteg kinézésével s kifogyhatatlan önvádaival megrémíté mély gyászba merűlt családját, melynek körében egy órát töltvén, ismét visszahajtattak Döblingbe, honnét többé nem is jött be a városba». (?)
Falk Miksa, úgy hiszem, ebben is igaztalanul hibáztatja Goergent. Oktalanságnak, merényletnek nevezi a bizonynyal jó szándokú, ha nem is sikerült kisérletet. A fáradságot megérdemelte; az eljárás, mely szerint minden erőltetés vagy rábeszélés nélkül egyedül saját ösztönére bizták elhatározását, csak helyeselhető; s a látszólagos «visszaesés» is (reménylett kölcsönös megnyugtatás helyett) «szerencsére nem bírt komolyabb jelentőséggel». A családra, különösen a minden áldozatra kész szerető hitvesre, képzelhetni, hogy «megrendítő» és leverő benyomást tehetett e szomorú viszontlátás.* Hű Vestatűzként ápolták azonban mindvégig a reményt és az óhajtást, hogy a családi tűzhely, a meleg fészek újra felépüljön s a szárnyaszegetteknek, sírbaszállás előtt menedéket nyujtson. Széchenyi maga, haza vagyis börtönébe visszatérve, «ágyára dőlt és sokáig keservesen sírt», – «fogadást téve, hogy soha többé nem lépi át e ház küszöbét!» … A fogadás változatlan maradt, s régibb keltű is volt; de ne sajnáljuk a könnyeket, melyek árja nem egy sebzett szívnek adott gyógyulást vagy könnyebbülést az életben.
Falk elbeszélése ellenében meg kell jegyeznünk, hogy e látogatás a grófnak saját kivánatára, másnap ismételtetett. (Kézirat, az akadem.)
A hű Crescence, ki kedves betegének minden mozzanata felett kimeríthetetlen szeretettel őrködött, s minden illetékes jóakaratú embernek kikérte tanácsát,* maga is még azon ősz elején (októberben) Bécsbe tette át lakását, egyelőre a Johannishofba (Kärntner-Strasse, később Wipplinger-Strasse) – folytonos érintkezésben állván vele és környezőivel. Férje hiába intette, kérte, igazán Hamletre és Opheliára emlékeztető gyengédséggel, hogy menjen haza s ne törődjön többet ő vele, mint különben is elveszett (elkárhozott) emberrel. Még évek mulva is, mikor már aránylag derültebb napokat éltek, a hazamenetelre tett legkisebb czélzásra, a szenvedőnek arcza azonnal elkomorodott, s ismétlődött a bús fogadás, hogy «élve» nem tér meg kedves otthonába. De sűrű levelezés folyt köztök; majd mindennap s olykor 12 lapra terjedő leveleket írt nejének, telve a régi önvádaknak és gyötrődéseknek ezerszeres ismétléseivel, melyeket ez gyengédségből, részint írójok kivánatára is, megsemmisített.*
Köztük pater Albach Szaniszlóét is, kismartoni visszavonultságában.
Csak némi bús töredékeit bírjuk e levelezésnek dr. Goergen másolatai után. (Kézir. akad.) L. Függelék.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNNÉ.
Barabás Miklós olajfestménye után készült aczélmetszetről.
Amint tisztelettel hajlunk meg a kegyelet e ténye előtt, úgy másrészt nem lehet sajnálatunkat és csodálkozásunkat ki nem fejezni a felett, hogy az intézet igazgatója látszólag elmulasztotta, mit bár minden egyes ápoltjáról a tudomány érdekében is tennie kelle, rendes naplót, vagy ezt pótló időszaki jegyzeteket vezetni oly kiváló betegéről, kire, jól tudta, hogy egy ország, sőt egy világrész függeszti szemeit; kelle előre látnia azt is, mi utóbb tényleg bekövetkezett, hogy ily mulasztásért (ha azt csakugyan elkövette) jelen és jövőkor előtt, még a szűkkeblű közigazgatási hatóságok által is esetleg kérdőre fog vonatni,* a mi meg is történt.
A bécsi rendőrség által zárlatba vett irományok kiadása végett évek előtt gr. Lónyay és gr. Andrássy Gyula tettek lépéseket, de melyek eredménye csak azon valószínűtlen válasz volt, hogy azok – nem léteznek többé. Hasonló eredménynyel, azaz eredménytelenséggel volt b. Bánffy min. elnök szives utána járása is. A dr. Goergen elleni vizsgálatról német lapok útján vett némi értesülést a közönség.
E hézag annál sajnálatosabb, mert utánajárásaim is a döblingi magántébolydában s a tiszteletreméltó Goergen-családnak netán még élő s esetleg felvilágosítást adható tagjainál semmi nyomra nem vezettek.* Be kell tehát érnünk a reánk maradt töredékekkel, s támaszkodnunk az aránylag legnagyobb valószinűséggel birókra, melyek a későbbi czáfolatok esélyeinek kevésbbé lehetnek alávetve.
Köszönettel tartozom dr. Schwarzer Ottónak is szives közreműködéséért.
Általában véve, egyelőre szomorú megnyugvással kell hitelt adnunk dr. Goergen azon határozott kijelentésének, miszerint kitünő gonddal és szeretettel ápolt betege, az intézetébe lépte első perczétől kezdve az utolsóig, öngyilkossága pillanatáig, mindig elmebeteg volt; daczára pillanatnyi, gyakran ismétlődő, sőt utóbb huzamosabbá vált javulásainak, melyek felületes megvigyázóit tévútra vezethették. Képes volt ő, órákig, a mint erre elég tanunk van,* a legkülönbözőbb dolgokról, sőt politikáról is, értelmesen, az ő szokott elmés, csapongó modorában elbeszélgetni;* képes volt nagy vagyona kezelését is, alárendeltjeinek adott legpontosabb utasításokkal magára vállalni, a miért minden gyámhatósági beavatkozás is merőben feleslegesnek mutatkozott; de ne feledjük, hogy ez csak nagylelkű nejének, Crescencia grófnőnek, valamint korán érő Béla fiának, és mostoha fiainak erélyes és buzgó segédkezése mellett vált lehetővé; a hatóságok belekeveredése pedig, főleg az akkori sajátságos – majdnem anarchikus politikai viszonyok közt, – egyrészt különös nehézségekkel járt volna, másrészt a grófnak kiméletet követelő lelki állapotjára bizonynyal csak még borzasztóbb befolyással leendett. Intézkedései, mikor már annyira volt, hogy a gyeplőt erőtlen kezébe vehette, soha sem voltak egészen megbizhatók, s főleg nem menttek ama pessimismustól, mely a magyar birtokos osztálynak, s ebben az ő családjának is, anyagi romlását, végpusztulását, amúgy is okvetlen bekövetkezendőnek láttatta vele, hiábavalónak tehát minden ügyekezetét leghívebb jóakaróinak is, jövedelmei s vagyona rendbentartására, megmentésére.*
L. Deák levelét, sógorához, Marienbad, jul. 21. 1857. Ez már a javulás korszakába esik. «A mi lelki állapotját illeti, abban, úgy látom semmi nyoma a betegségnek. Eszejárása épen olyan mint előbb volt; előadása épen olyan érdekes.»
Csak a napokban Krafft Ebing Bécsben egy P. P.-vel (Paralysis Progressiva) jelzett betegjét, művelt közönség előtt tudományos felolvasás tartására hatalmazott fel, melyet az teljes sikerrel és tapsok között végzett el. (L. napi lapok okt. 1896.)
Sok tért nem szentelhetünk az e rovatba tartozó, bár elég érdekes adatoknak. Egy-két jellemzőt legyen szabad röviden érintenünk. P. o. Wesselényi dolga. Wodianer Bécsből 1849. szept. 6. Ha a báró tartozását lefizeti, az utolsó évi kamat elengedhető-e? Sz. felel: igen is! Wesselényi Freiwaldau szept, 17. 1849. Nem kapván meg a reménylett kölcsönt, a tőkének csak egy harmadát (= 4612 frt 20 kr.) kinálja, a kamat leengedése mellett. Sz. felel okt. 1. Elfogadja. Wesselényi jan. 21. 1850. Ismét nem fizethet. Tasner Pestről jan. 4. 1850. (az 1850-ki vagyonmérleghez.) Hogy Wesselényi a kamatokat 1847-re lefizette. Sz. ir W.-nek: jan. 30. 1850. Ha a tőkét letenné, a kamat leengedését a grófnénál eszközölni fogja. Wesselényi febr. 27. 1850. Ismét nem képes fizetni. Tasner ápr. 22. Hogy W. Pesten ápr. 21. meghalt, jó lesz a kötelezvényét betábláztatni. Széchenyi ápr. 27. küldi az eredeti obligatiót postán, stb. (Kézir. jegyz.) Szalay tiszttartó nyugdíja biztosítását kéri (1851. jul.) Sz. válasza (dr. Goergen által), hogy mint egyik legderekabb, s leghűségesebb tisztjét ismeri, a ki ily kedvezést nagyon megérdemel, de ő maga nem intézkedhetik, mert nem is arra való ember már, hogy még valakivel az életben jót tehessen; hanem, hogy nevében a grófnő bizonynyal stb. E napokban épen egy visszaesése volt. (K. i.) Nagyobb fejtörést okozott az oly szép hírben állott Hajnik elbocsátása, a ki minden optimismusa mellett, soha sem bírta a folytonos nagy beruházásokat jövedelmezőkké tenni. (L. Majláth III.) Az előbb Szontaggal, majd Gyürkyvel megkezdett borűzlet melylyel, mint egyik legfontosabb közgazdasági tényezővel, de már korábbi éveiben is tüzetesen foglalkozott, s melyből most nagy jövedelmet remélt, a várakozásnak nem felelt meg. Fiára, Bélára maradt a vállalatnak, nem minden veszteség nélkül, lebonyolítása. (V. ö. Majl. III.) stb. e.
Még kevésbbé lett volna igazolható, házi gazdájának, kit később oly sokan megtámadtak, az ő, minden aprólékos dolgaiba való kéretlen, s bizonynyal gyűlöletessé válható beavatkozása, egyéni szabadságának szükségen túl korlátolása, többi közt minden oly tárgynak, melylyel, ismeretes öngyilkossági maniája mellett, magában kárt tehetett volna, erőszakos elvétele, vagy gyanakodó módon eltávolítása,* stb. Bizonynyal nehéz lehetett itt egyrészt a tartozó gyengéd kímélet és felhányt gondatlanság, valamint másrészt a köteles szigor és ellenőrködés közti határvonalat mindig megtalálni. Bármint itéljünk szegény Goergen egyéni fogyatkozásairól, feledékenységéről, elhízottságából származó nehézkes voltáról, (álmosságáról stb.) vagy épen körén kívül eső politikai nézeteiről, s egy oly nagyszabású államférfiú s hazafi martyr teljes megértésére való képességéről, (melylyel hozzá közel állott honfitársai is alig dicsekedhettek!) azt az érdemét hálásan kell elismernünk, hogy az elébe tűzött feladatot: egy szenvedőnek enyhíteni nagy fájdalmait, egy életúntnak elviselhetővé tenni az élet terhét, s évek hosszú során át távoltartani tőle, a különben előre látott, rég forralt öngyilkosságot, sőt valószínűvé tenni e szándékkal való felhagyását is, – emberi erőtől kitelhető módon, derekasan megoldotta. S e feladatban derék nejének s egész családjának szeretetteljes előzékenysége is nagy segítségére volt.
Szakértők tapasztalásai szerint nincs mód az öngyilkosság igazi jelöltjeinek megmentésére, furfangjaik kijátszására.
185. SZÉCHENYI HÁLÓSZOBÁJA DÖBLINGBEN.
(Cserna Károly rajza után.)
A láz első rohamainak csillapultával, mi azonban csak jó két év multával volt megállapítható, talán ott hagyhatta volna szomorú fogságát, haza mehetett volna kedves övéi közé, régi otthonába; de jótállani az okvetlen megújulandó visszaesésekről s ezek gyászos következményeiről, bizonynyal senki sem mert volna. Közönséges betegeknek is tiszteljük sejtelmeiket: mennyivel inkább engedni kelle az ő beteg lelke oly szilárd elhatározásának, mely ama ház küszöbéhez köté!*
Egynémely bécsi lap oly bárgyuságot hiresztelt, hogy Sz. a gutaütéstől való félelme miatt nem mert kilépni a házból, mely rögeszméje szerint abban a pillanatban érni fogná.
186. A DÖBLINGI TÉBOLYDA.
(Cserna Károly rajza eredeti fénykép után.)
E lakház nyájas külseje, egy lombos és virágos park közepében, úrias homlokzatával, rácsozatlan nagy ablakaival, szomorú rendeltetésére alig emlékeztetett. Bécs vidékének egyik kimagasló pontján állva, kilátást nyujtott a körülötte szétszórt falukra és nyaralókra; éjszak-keletnek a Duna kigyódzó csillámló ágait, dél-keletnek a fényes Schneeberget, a látkör szélein a Kárpátok és a stájer Alpok kéklő körvonalait láttatva. A hátsó homlokzat, melyen Széchenyi lakosztálya volt, zöld, üde tájképre, szőlőkre, erdőkre, s e közt egy temetőre nyilott, mely mélabús hangulataival nagyon is összeegyező lehetett. Kezdetben csak három szoba, utóbb öt állott rendelkezésére, melyek egyik ablakából le szokott nézni szánalomra méltó lakótársaira, de nem szerette, ha ők is viszont észrevették. Egy alkalommal véletlen megpillantotta s felismerte őt egy honfitársa (Szalbeck) s szónoki páthoszszal üdvözölni kezdé, mint a «legnagyobb magyart». Boszankodva vonult vissza, e keserű szavakkal: nem a ,legnagyobb magyar, hanem a legnagyobb bolond’, ablakát becsapta, s ettől fogva óvatosan került minden hasonló alkalmat; még az ablakot is befalaztatta és vastag szőnyeggel takartatta el. Sokáig, nyugodt óráiban, minden iránt közönyösnek mutatta magát, emberekről, eseményekről tudomást nem vett, semmit nem olvasott, senkit magához nem bocsátott, élőhalottnak mutatkozott. Visszaemlékeztet az egykor Normandiában a karthausiak zárdájában tett látogatására, mely már akkor azt a vágyat ébreszté szivében, hogy élete végső napjait ott fogja, vagy más hasonló menedékhelyen befejezni. Sejtelem volt, mely egyéb előrelátásaival együtt beteljesült, habár nem épen úgy, mint gondolá.
Végre mégis jótékony nemtőként az unalom jelentkezett. A mennyire adataink terjednek, 1850-ben lehetett, hogy szolgáival malmozni és ostáblázni kezdett, aztán elkérte tőlük a bécsi dialektusban írt «Wochenbriefe des Hans Jörgel» czímű néplapot. Ez első (?) olvasmánya durva élczein szintoly jóízűeket tudott kaczagni, mint amaz első szórakozása közben megnyert játszmáin. Mind a kettő átmenetet képezett egykori megszokott komoly olvasmányaira s újra megkezdett irodalmi foglalkozásaira egyrészt, de másrészt a sakkjátékba való mértéktelen s csakis betegesnek mondható elmerülésére. Kora estétől éjfélig, sőt olykor hajnalig is ott ült a sokszor fejtörő játszma mellett, mely minden játszó társát kifárasztá.*
Egy Aszbóth nevű fiatal tanuló, kit jó pénzért felfogadott, megörült, s kora halállal múlt ki. Hasonló sors érte környezői közül Kis, volt titkárát, Grosz komornyikját, dr. Goldberg int. alorvost. (L. KECSKEMÉTHY: Nagyoknak estte sok apróbbét vonja maga után.)
Más megbízható értesüléseink nyomán, nem lehet kétségünk az iránt, hogy a forradalom leigázása utáni reactio rémuralmáról, fájdalom, eléggé részletes tudomással bírt. «A háború annyi áldozatai», így ír imádott nejének, szept. 11. 1850. «mind boszút kiáltanak ellenem. Hihetné-e valaki, hogy p. o. István főhg, Esterházy Pál, Zichy Ferdinánd, Hrabovszky, Bezerédi, Jeszenák, Perényi, Mészáros, stb. stb. csakugyan rebellisek voltak. Ó, Jézusom!» Lajos testvérjéhez pedig, ki Gräfenbergbe akará elvinni, szept. 13. «Egy oczeán se moshat engem tisztára. Magyarország a legboldogabb volt a világon, az én irataim, agitatióim, démoni befolyásom mindent örökre semmivé tett … Én vagyok az Antikrisztus! – A nemzetiségek harcza még nincs befejezve: csak kezdetén vagyunk az iszonyú drámának, mely egész Európát lángba borítja, melyben elvész az utolsó magyar» … «Latour, Zichy E., Lamberg, Batthyány Lajos stb. mind boszút, boszút kiáltanak!»
Széchenyi leveleinek szorgalmas gyüjtője, Majláth Béla, nagy örömmel tette közzé a boldogultnak Döblingből 1850. szept. 7-én s 8-án Tasnerhez írt két, valóban megható levelét,* melyekből azt vélte következtethetni, hogy a nagy betegnek lelki egyensúlya ekkor már egészen helyre állott és korábbi szellemi erejének teljes birtokában s öntudatában volt.
Hazánk 1884. 106–126. Az akadémiai kiadvány V. k. 599 és 600. sz. a.
Behatóbb figyelemmel vizsgálva e két okmányt, nem írhatjuk alá a fentebbi véleményt, sőt ellenkezőleg, a lelki kór bár csendesebb, de erősen meggyökerezett folytatásának bizonyítékaiul kell vennünk.
Maga az a körülmény, hogy egy huszonnégy óra alatt két rendkívül hosszúra nyújtott s tartalmilag és lényegileg majdnem azonos levelet indít, egyiket Tasner Antal úrnak, másikat An Herrn von Tasner, czímezve, gyanússá teszi az elme azon világos látását, mely egyéb, bár mindig rhapsodikus hasonló nyilvánulásait jellemezni szokta. Az agylágyulásnak ugyan alig legparányibb mértéke alkalmazható reá, s ez csakis emlékező tehetségének, a vénülő korúaknál különben is előfordulni szokott, némi, de nem állandó gyengülésében ismerhető fel, s talán még önbecsérzetének ama csökkenésében is, mely utóbbi irataiban, egyes világos helyek mellett önkéntelen árulja el magát. De rögeszméitől, melyek kínjainak kifogyhatatlan forrásai, tébolyának okozói, s egyúttal soha félre nem ismerhető főjellemvonásai valának, kezdettől végig soha sem bírt szabadulni. Ha nem ismételte is azokat folyvást családja és jó barátjai körében, mély gyökeret vertek lelkében. Mintegy napirendre látszott térni felettök, de nem ám mint eloszlottak, hanem mint önként értetődők felett.
Keserű gúnynyal írja ugyanezen év nyarán volt mentorának, az oly nagyrabecsült Lunkányinak:* hogy azon elveknek, melyeket ez már gyermekkorában belé oltott, köszönheti (tehát: magasztos eszményi egész gondolkodásmódjának!) hogy most az ördögnek lett martaléka (des Teufels Habe) s hogy ő volt az, a ki a magyart életétől; becsületétől, mindenétől megfosztotta, stb. Hogy miért nem térhet vissza (mely óhajtás hihetőleg ez időben újra nyilvánúlt) családi körébe, mely egy mennyország volna reá nézve, de a melytől őt a boszuló Nemezis vas keze viszszatartja, stb.
Majláth III. 598. sz. 1850. jul. 7.
187. SZÉCHENYI DOLGOZÓ-SZOBÁJA DÖBLINGBEN.
(Cserna Károly rajza után.)
Fenmaradt e szomorú napokból imádott nejéhez írt pár levelének töredékes másolata is. Egyik jun. 29-én kelt 1850. Ebben (An meine edle, von mir ja, aber von Gott gewiss nicht verlassene Frau) azt írja, hogy iszonyú lelki furdalásai még sokáig elzárják őt attól a boldogságtól, hogy közelében lehessen, mert Magyarország vesztének ő az okozója, stb. Menjen csak haza (Czenkre) imádkozzék és bizzon Isten irgalmasságában stb. Másikban aug. 23-án 1850, köszöni nevenapjáról való megemlékezésöket; szereti őrülésig (!) mindnyájokat; de az a tudat, hogy annyi embert vesztébe, kétségbeesésbe döntött, eltiltja őt minden élvezettől, nem hiszi, hogy valaha leróhassa nagy bűnét, stb. Még sötétebb színezetűek az aug. 25., szept. 6. és 8. keletűek.*
Ez érdekes adalékokat 1. II. sz. Függelékben.
Dr. Goergent igaztalanul itélték el egynémely birálói; diagnosisát minden igazolja. Vallásos rajongással párosult mély búskomorság, önkínzás, vélt bűntudat, öngyilkossági mánia. Szünetek jönnek közbe, inkább csak pihenések, melyekből láza s életúntsága mintegy új erőt merít. Ez nem zárja ki, hogy ismételjem, világos perczeiben, megszokott tárgyaival, a haza és a monarchia ügyeivel való, egészen értelmes foglalkozást, tisztán látását a mindkét részről követett hibás politika súlyos következményeinek, valamint a kibontakozás forró óhajtását, sőt módjainak is megjelölését.* De ehhez is idő kellett; sok idő, a kínszenvedések hosszú évei.
A kinek valaha alkalma volt elmebetegekkel társalkodni, tapasztalhatta értelmes, sőt elmeéllel párosult, huzamosb időn át folytatott nyilatkozataikat, míg egyszerre csak váratlanul rögeszméikre ugranak át, s elárulják siralmas állapotjokat.
Bizonynyal még távol állott ettől, mikor Tasnerhez írt levelét e sorral kezdi: Ma indulok a pokolba. Én vagyok az Ármány fia, ki bűneim súlya alatt már 1811-ben (tehát 20 éves korában, a franczia hadjárat alatt, mikor még alig volt sejtelme a magyar közügyekbe leendő beavatkozásáról) elkárhozva, mint ördög szolgája eladtam a magyart a Rom istenének, ezt a dicső fajt, a legdicsőbbet a földön, mely magára hagyatva, most legszebb virágzásban volna! stb.
Mindent fordítva lát, mint a hogy józan korában látott. Híres mondását: Magyarország nem volt, hanem lesz, – merőben ellenkezőre fordítja. Soha nagyobb boldogság, több igazi szabadság, emberszeretet, felvilágosodás nem volt a föld kerekségén, mint a régi Magyarországon volt és fejlődött volna ki mindinkább, ha ő nem zavar fel mindent. Kossuth és társai mind ártatlanok, mert mindent lázban tettek, melyre ő csigázta fel őket, stb. Mintha nem is ő lett volna, ki Kossuthot és pártját, saját népszerűsége feláldozásával, majdnem egy évtizeden át mérsékletre s óvatosságra intette, a leghatározottabban tiltakozva a vele váló azonosíttatás vádja ellen. Most épen ezt a Kossuth elleni föllépését s éveken át folytatott harczát hibáztatja, mint egyik előidézőjét a forradalomnak.* Eszébe jut az öreg Horváth István mondása, mely szerint a magyar volt Isten választott népe, mely ős Ázsiának a vizözönből fenmaradt valamennyi népei felett uralkodásra volt hivatva. Felsorol ezután Pulszkytól, Beöthytől kezdve nagyjában vagy 24 nevet, nem feledve Deákot, Batthyányt és Kossuthot, s még 34 magyar és erdélyi családot, hozzá egy csapatát irodalmunk jeleseinek: mi mindent vihettek volna ezek véghez, ha ő nincs, ki rossz útra csábította őket! Eldicsekszi a magyaroknak az idegen nemzetiségek iránti türelmét s az ezeket egybekötő szeretet kötelékeit, – mintha nem is ő lett volna úgy a magyar nemzetiségnek s nyelvnek, de egyúttal az idegen ajkú népiségek megbecsülésének is legelső apostola! Mintha Magyarország abban hibázott volna, hogy mindenek előtt magyar akart lenni. Vádolja magát, hogy kikelt Kossuthnak, Bezerédjnek érzelmi politikája ellen is, holott ezek a jók és nemesek újjá teremtették volna az országot. Hogy mily véghetetlen volt az uralkodóház és minden tagjának szeretete és ragaszkodása a dicső magyar nemzet iránt, és hogy még Metternich sem ismert dicsőbbet ennél s mind ezt ő, a «nagy gróf» tette rommá. Még családi tűzhelyén sem lel megnyugvást. Nejét egy szentnek nevezi, – most is, mint máskor szokta; – de ezt is «megcsalta», (mert t. i. boldogság helyett kínszenvedést, egy mennyország helyett poklot hozott reá és gyermekeire!) s azért az ördögök lánczra fogják verni s minden kigondolható kínzásokkal illetni. S így folytatja hosszú bűnlajstromát, csakis zavart elmére s feldúlt kedélyre mutató bámulatos összekeverésével jónak és rossznak, valónak és képzeltnek. S a másik levélben ugyanazok ismétlését olvassuk, a nála különben nem szokatlan magyar és német nyelv szinte soronként váltakozó vegyítésével, s jobb sorsra érdemes derék honfitársaink névjegyzékét még egynéhánynyal egészíti ki. Hol vannak, kérdi, oly férfiak, oly családok a világon? Mennyi ész és tapintat! (Miknek hiányát annyiszor szemünkre hányta.)* Soha bölcsebb nemzet nem volt. Ó, irgalmas Isten, és én zúztam mindezt porrá! stb. Kiegészíti egy visszapillantással tanuló éveire, nagy elmeélt tanusítva egykori tudatlanságának, keményszívűségének, az irodalomban, de még a katekizmusban is való járatlanságának, dicső atyja intelmei sikeretlen voltának kimutatásában, minek folytán a legegyszerűbb, legbutább ember is mindent jobban kieszelt s elintézett volna; mint ő, ki hivatlan beavatkozásaival, az embereket; köztük legkitünőbb állásúakat is, csak bolonddá tette stb.
Wenn ich nur nicht angefeindet hätte! – Das Centralisiren in Pest war ein schrecklicher Fehler, stb. (Kossuth, t. i. mint erős municipalista, ezt a hibát nem követte volna el!)
L. Kelet Népe. S Kossuth elleni egész polemiája.
S e leveleinek, egy hagymázos álom szomorún hű leírásainak (curiosumként) a muzeumba vagy az akadémiába letételére szeretett barátját, kihez intézve voltak, felhatalmazta.
Nincsen itt még semmi javulás, de alig egy vékony reményszála is a javulásnak.
Ösztönszerűleg kellett éreznie, hogy ily kedélyállapotban nem mehet ő Czenkre.
Mit Kossuth ellen annyiszor fölvetett, hogy hiába fog majd szándéka tisztaságával mentegetődzni, most azt is maga ellen fordítja. Nincs neki semmi, de semmi mentsége: ő volt megölője ennek a nemzetnek, melyre oly dicső jövő várt volna. Oh, az örök megsemmisülés, melytől mindig annyira borzadott, egy üdvösség lenne most reá nézve! stb. Még anyagi alkotásait is (híd, közlekedési eszközök stb.), melyekért minden párt annyira s egyaránt becsülte, megannyi hibáknak nézi, melyekkel az embereket, még magát a dicső József nádort is, csak félrevezette, «felültette»! s így tovább. Mindez, magára hagyatva, lassú fejlődés útján, sokkal jobban sikerült volna.
Nem vigasztalóbbak a Lunkányihoz, és ismét Tasnerhoz írt töredék sorok. Az első (szept. 10.) tétovázva s mintegy titkolódzva jelöli meg szomorú lakó vagy inkább tartózkodó helyét; könnyű lesz megtudni, úgymond, Döblingben az őrültek házát, «úgy hiszi» Gergen úr (sic) firmája alatt. Egy év mulva pedig (aug. 3. 1851.) Tasnertól pisztolyt, éles kést, mérget kíván, mert ha élve marad, még szörnyet követ el nején és gyermekein, mert ő miatta lett rabbá a magyar, még pedig micsoda szamaraknak a rabja –! Majd (aug. 7.) nyilván az Apocalypsis benyomása alatt annak a «szörnyetegnek» nevezi magát, mely a világot s kivált egy nemzetet, a magyart, sírba dönt. Minden csepp vérében érzi, hogy el van átkozva, elkárhozva! E levelek stilusa, szövege bámulatosan megegyez mindazzal, a mit Krafft Ebing a maniakusok írásainak jellemzésére felhoz.
E kétségbeejtő kifakadásokat csak négy hónappal előzte meg a magyar ó-conservativ legkitünőbb államférfiak amaz emlékirata, melynek 23 aláírói majdnem kivétel nélkül, Széchenyi meghitt baráti köréhez tartoztak, s melynek sikeretlen volta annál kínosabban hathatott reá, mert tartalma (ha csak Zichy Henrik útján is) előtte titok nem maradhatott.*
Az érdekes okirat magyar és német szövegét közzétette Török János. – Ide igtatjuk az aláírók névjegyzékét: Gr. Apponyi György, b. Jósika Samu, ifj. gr. Zichy Ferencz, Ürményi József, gr. Széchenyi Pál, b. Barkóczy J., Ambrózy J., gr. Zichy Felix és Henrik, Szirmay, Bretzenheim, Batthyány Ker. J., Esterházy F., Bethlen D., Dessewffy E., Sennyei, Pallavicini Ad., Péchy M., Waldstein J., Bánffy M., Babarczy, Andrássy György, ifj. Majláth Gy., Kelt apr. 4. 1850.
A rendelkezésünkre álló levelezésben ettől fogva nagy hézag támad 1857-ig, mikor aztán egészen más hangulat uralkodik rajta. Magán ügyeivel tüzetesebben foglalkozik, mintegy szórakozást keresve, találva is azokban.
