XIV.
XIV.
Lonovics érsek. A Blick. Önismeret. Török János.
DE ELSŐ lelki orvosa, a magas műveltségű főpap, régi jó barátja, Lonovics egri érsek volt. Az 1848-diki mozgalomhoz bár a törvényesség korlátai között való nyilt csatlakozása miatt, méltóságaitól megfosztva, előbb a melki apátságban, aztán Bécs falai közt «internálva» töltötte idejét, s hasznosabbra valóban alig fordíthatta, mint a haza nagy betegénél, többnyire hű titkára, Hopf kanonok kiséretében tett látogatásokra. Keresztény szeretet, s politikai bátorság (mondjuk apostoli jellem!) kelle hozzá.
A fájdalmas és örvendetes viszontlátást, s annak erkölcsi hatását (1852-ben) Falk Miksa meleg tollal írta le; híven fogjuk ezt visszaadni. «Sokáig tartott, míg Széchenyi csak némileg is uralkodni tudott érzelmein, hanem akkor lelke egész fájdalmát kiönté nemes barátja kebelébe. Először is testi szenvedéseit festé le, melyekkel Isten meglátogatta, hogy hentereg egész éjeken át álmatlan ágyán, míg végre a bágyadtság lezárja szemeit. Ah! sóhajta, akkor még nekem is boldog óráim vannak, mert úgy érzem magam, mintha egész életem csak egy álom volna; mily szép ez, – de mily borzasztó reá a felébredés. Ismétlé, mint egy gyóntató atyja előtt mindazon önvádakat és szemrehányásokat, melyekkel régtől fogva gyötörni szokta magát. Mikor a főpap azzal vigasztalá, hogy hibátlan ember nincsen a világon, de az ő hibáit legalább nagy erények is ellensúlyozzák, hisz jó keresztény, jó férj, jó atya és hazafi volt, stb., erre tiltakozva ismételgeté: «Nem, nem; én senkit se szerettem, sem nőmet, sem gyermekeimet, sem hazámat, hanem csak magamat; büntetésre méltó önző voltam és oly nagy szerencsétlenségbe döntöttem hazámat!» Mit Wesselényi, mit Batthyány, mit Kossuth vétett, azt, mondá, közvetve vagy közvetlen mind ő követte el, s ő volt, a ki azokat is szerencsétlenné tette. Bűneinek halmaza oly nagy, hogy Isten se bocsáthatja meg. Erre a főpap, Isten véghetetlen irgalmasságára hivatkozva, beható módon érteté meg vele, hogy mily nagy kevélység beszél belőle, midőn elhiteti magával, hogy ő egymaga, vagy bármily halandó is, tetszése szerint a gondviselés akarata ellen irányozhatta milliók sorsát, hogy egyedül tőle függött, bárminő nagy tehetségei mellett is, egy egész haza, egy nemzet boldogulása vagy bukása, stb. Minél tovább beszélt így Lonovics, annál észrevehetőbben megnyugodott Széchenyi s oly pillantással, melyben leírhatatlan hála nyilatkozott, szótlanul szívéhez szorítá nemes vigasztalója kezét. Más térre vezetve át a beszéd folyamát, oly nyugalommal oly tiszta észszel, minőre csak egy óra előtt nem lett volna képes, folytatta a társalgást, régibb és ujabb események felett, mintha a mindkettőjökre nézve oly végzetes 1848. év nem is lett volna. Az érsek e látogatásától kezdve, melynek gyakori ismétlései voltak, a gróf állapota folyvást javult, munkakedve visszatért, kezdett, vagy legalább akart ismét remélni …*
Utána járásaim a jeles főpap netán hátrahagyott irásai s oly sok más tekintetben is érdekessé válható feljegyzései iránt, eddigelé sikertelenek valának.
188. FALK MIKSA.
(1857-iki aquarel után.)
189. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN DÖBLINGBEN,
(Ernst Lajos gyűjteményében.)
Kőre rajzolta Katzler V.
Nejét és gyermekeit is mind sűrűbben gyűjté össze maga körül, szívesen látta régi barátjait, s oly behatóan foglalkozott velök a legégetőbb politikai kérdésekről, hogy lehetetlen volt a mindig éber és gyanakodó rendőrség atyai figyelmét is kikerülnie. Csak börtönének elhagyását nem volt szabad szóba hozniok.
Sem annak a gondolatnak nem adhatott helyet szívében, hogy ő valaha még a politika küzdhomokjára kilépve, újra vezérszerepet vállaljon magára, akár az ellentállás, akár az új alkotás terén. Inkább elviselte a természetével mérőben ellenkező «összeesküvés» (nevetséges) látszatát. Ellenben egykori szokásához: eszméket adni másoknak s tettre buzdítani az arra hivatottakat, újra visszatért.* «Mit keresnék én rozoga vén ember a világban», mondá egy alkalommal ifjú barátjának dr. Guszmannak, «az ilyen vénember csak férczmű, szétválik eresztékeiből, végre összeomlik, s mint hasztalan lim-lomot bedobják egy gödörbe».
L. t. k. gr. Zichy Edmundhoz írt levelét, 1858. okt. 14. (Majláth III.)
Széchenyi tehát hosszú éveken át a döblingi elmegyógyintézetben szenvedett, vezeklett, sőt sajátságos eszmelánczolatánál fogva, itt egy új otthont teremtett lassanként magának. Ilyen úton aztán lelki egyensúlya látszólag s időnként legalább helyreállván, kezdett ismét érdeklődni a közügyek iránt is, habár azok behatóbb tárgyalása reá nézve mindig «excessus» számba ment. Mi sem természetesebb, mint hogy régi szokásához az iráshoz ismét visszatért. Próbára tette, van-e tollának hatalma még? A nélkül, hogy a romokból egy új föltámadásnak reménye éltette volna szívét, szükségét kelle éreznie, hogy egyszer legalább kiöntse nemes epéjét.
Bach miniszter annyira bizott rendszere megszilárdulásában, hogy a fejedelem egy országos körútját is, természetesen megfelelő környezetben, koczkáztathatni vélte.* Ekkor történt, hogy ama 130 «feddhetetlen» előkelő név aláírásával ellátott petitio elfogadása megtagadtatott. Az intéző miniszter pedig czélszerűnek vélte saját rendszerének igazolásáúl a magyarországi állapotokat az ő hivatalos világításában állítani, illetőleg állíttatni a maga korlátolt közönsége elé. Ez a visszapillantás, állítólag egy magyartól, csak egy meghitt kör számára aránylag csekély számú példányokban nyomatott 1857-ben. Fölidézte a Blick czímű megsemmisítő választ,* mely czélzatosan epét jelző sárga borítéka miatt közönségesen a «Sárga könyvnek» neveztetett, s melynek párja az e nemű politikai irodalomban alig mutatható föl.
Kossuth jellemzése szerint: ultra-radikálisból lett ultra-absolutista, hypocrita mindig. (Iratai.)
Ein Blick auf den anonymen Rückblick, welcher für einen vertrauten Kreis in verhältnissmässig wenigen Exemplaren im Monate October 1857. in Wien er schien. Von einem Ungarn. London, 1859.
Mindaz, mit egykor Dessewffy s egyéb ellenesei, mit utóbb Kossuth s a magyar ellenzék hevesebb töredéke ellen írt, szelíd enyelgésnek, jóakaratú czirógatásnak nevezhető, ehhez képest skorpiókból fonottnak nevezi Falk ezt a korbácsot, s nem mond sokat. Gyulai, mint művet bírálva, a fönségesnek és triviálisnak, a tragikainak és komikainak ezt a nagy szatirikusoknál mindig jogosúlt összeolvasztását, egy Shakespeare magaslatán állónak látja; csakis «egy mélyen szerető és gyűlölő szív, egy geniális lélek kétségbeesése teremthet ily munkát».
190. SZÉCHENYI «EIN BLICK»-JÉNEK CZÍMLAPJA.
Hozzátehetjük, hogy roskadó egész lényének utolsó, de minden erejét belé lehelte e könyvbe, mely életpályájának zárköve, fejfája lőn. Ő maga soha sem nevezte magát szerzőjének, mit különben meghitt baráti körében gyengéd számításból tett, hogy helyzetöket az előre látott rendőri és birói zaklatások ellenében könnyűbbé s a bűnrészesség eltitkolását lehetővé tegye. De minden sorára annyira rányomta egyénisége bélyegét, hogy csakugyan járatlan vagy egyűgyű lett volna félrevezethető. Béla fiára bízta a kéziratot, melyet ez sajátkezűleg le is másolt, mert az eredetit, atyja parancsára meg kelle semmisítnie. A másolattal utazott ki Londonba, s ott nyomatott a könyv egy megbízható jó barát, akkor emigrans Rónay Jáczint, gondozása alatt. A kész példányok egy jó csomagát szépen sikerült bőrönd fenekén haza hozni; míg egy másik útjában a határszélen, külön utasításból, szinte fehérneműig levetkőztették, de mitsem találtak nála a lelkiismeretes kutatók.* Gondja volt reá, hogy a munka, melynek hatásától méltán nagy eredményt várt, az illetők kezébe eljusson. Egy az uralkodó elnöklete alatt tartatott miniszteri tanácsban, minden jelenvoltnak elébe volt fektetve egy példány.
Befejezésül, ily tollatlan állapotában még becsületszavát kérték, melyet, mint ez esetben fölöslegest, megtagadott.
Állítsuk egybe azokat a szemen szedett epithetonokat, melyekkel Magyarország akkori sanyargatóját megtiszteli. Egy kis oldalt talán betöltenek.
Rendes, teljes czíme, melynek gúnyos ismétlését egy fordulatnál sem felejti el: Excellenz, Baron, Minister und Favorit! Azután sorban jőnek: Parvenu, Tartuffe, Paravent, (az uralkodó és népe közé tolakodó), Chameleon, Magyarfaló, Igaztalan, Szívtelen. Gyalázatos. Vak és részeg (lelkileg, mit nehezebb fölismerni, mint a physihai vakságot vagy részegséget). Torlaszhős. (Többszöri czélzásokkal a híres szürke lóra, melyen ülve egykor a dicső márcziusi napokban, az utczai nép élén, a Burg ellen támadást intézett). Pirulni nem tudó. Szemtelen. Bankócsináló, (ki tudniillik a világot egy ideig bolondítja, de utóbb mégis rajta veszt). Piszkos kezű (minőnek valami vasútűzlet körül gyanusították, de minek ő, Széchenyi, hitelt nem ad). Különben mégis (politikai) impostor. Gensdarm. (Csakis erre támaszkodó.) Lucifer (már a ki egyedül lett volna képes nekünk buta magyaroknak világot gyújtani). Mephisto (hozzátéve Ligne herczegnő élczét, hogy: plus veau, que démon) Mert eljárása inkább éretlenségre vall, «Knabenhaft»; mert mindenféle ellenkező tarkaságok keveréke, «Misculanz»; miért is «Gasconade»-jainak többé senki sem hisz. Majd egy gonosz fordulattal egyszerre viszont Magyarország benefactorának, (tudniilik á la Polignac, kinek makacssága megbuktatta a Bourbonokat) s igazi védangyalának nevezi, ki fölnyitván a nemzetnek szemét, tisztán láttatja vele, hogy semmi jót nem várhat többé stb. (A Dante mottója: «lasciate ogni speranza».) Mindez vastagon fűszerezve a Hans Jörgeltől eltanúlt bécsi lokális élczekkel s szójátékokkal. A Bach névre csak egy echo van: Ach! – S a Miatyánk utolsó tétele: Szabadíts meg a gonosztól, – csakis ő reá vonatkozik … Valóban a Lear király derék Kent grófjára kell gondolnunk, ki a nyomorúlt Oswaldra szórt tömérdek csúfszavait azzal végzi, hogy mindjárt el is fogja döngetni, ha csak egy betűt is eltagad mindezen czímeiből. Beismeri maga, hogy ő bizony goromba és aljas (trivial, gemein), de, úgymond, olyan álszenteskedőkkel, hóhérokkal, gyilkosokkal nem is lehet á la fleur d’orange társalogni.
191. RÓNAY JÁCZINT.
(Eredetije az Országos Képtárban.)
Ha Bachot, a forradalom felkapottját, pelengérre állítja, mit, mint mondja, épen nem személyes (de annál inkább elvi) ellenszenvből tesz; úgy embereit, kik politikájának eszközeűl adták oda magokat, a megvetés, lenézés, nevetségessé tétel minden nemével sújtja. Ezek csak Hanswurstok, Kakadúk, Sextus Baculusok,* lelketlen subjectumok s végre, a reájok galádúl erőltetett magyar egyenruha alkalmából «Bachhuszárok», mely elnevezés évek hosszú során át rajtok ragadt. Haragja magasodik, epéje keserűbb lesz ellenfeleinek magasb állásával, nagyobb jelentőségével szemben s tetőpontját éri herczeg Schwarczenbergnél (blutigen Angedenkens), kinek még nevében is (oh Felix!) iszonyú ironiát lát. Hallgassuk el a többit.
E furcsa frázisnak kétféle magyarázata lehet. Egyik a római nép előitélete a hatujjas kezüek ellen, kiket, igazságtalanul bár, mindenfelé gúnynyal illetett, másik a bibliai csapások egyike, melyeknek a zsidó népre rámérése vagy róla levétele Mózesnek egy-egy botütésébe került.
Ellenben nagy kegyelettel emlékszik meg Metternichről, kit különben is akkori észjárása szerint, egészen igazoltnak tartott, azután meg a tisztelet egy nemével szól Windischgrätzről, ki «az ő töviskoszorúját legalább emelt fővel viseli».
Nem a törvénytelen, bár súlyos adót panaszolja, hanem a szolgaságot; tiltakozik a jogvesztés elmélete ellen, hivatkozik a pragmatica sanctióra, mint kétoldalú szerződésre s az ország egyéb sarkalatos törvényeire, melyeknek egész kivonatát a könyve végéhez mellékletűl csatolja;* utálattal tölti el az a nyegle dicsekvés, mely a korral vele járó minden anyagi haladást magának ró föl érdeműl, de még inkább az a hypocrisis, mely a szabad sajtó ürügye alatt utólagos censurát hozott be, s minden bátor szót sokkal inkább lenyűgözött, mint valaha volt. (Mindez néhány évvel később, az alkotmányos élet első megnyiltával, az országgyűlésen, sokszoros változatokban, újra meg újra ismételtetett.) Nem érhette meg a jó ügy győzedelmét. Egyelőre – hattyúdalát zengé el. A sárga könyv minden betűje egy-egy koporsószeggé vált. A rendszer nem tarthatá magát. Azóta fátyolt vetettünk a multra; nem hivatásunk azt szellőztetni.
Magyarország közjogának s alaptörvényeinek e tüzetes ismertetése a derék Hopf J. (jelenleg kalocsai kanonok) szakavatott tollából származott, ki, mint említők, Lonovics érsek kiséretében, többször megfordult a gróf döblingi lakásán.
Egy szomorú adomáját azonban az akkori válogatás nélküli üldözések- és kivégeztetésekre vonatkozót, nem hallgathatjuk el. Az asperni ütközet után, úgymond, kirendeltek a gyásztérre egy csapat katonát, a halottaknak, barátnak, ellenségnek, szokás szerint közös gödrökbe leendő eltakarítása végett. Az ott fetrengők közt egy szerencsétlen föleszmél s könyörögni kezd, hogy ne temessék el, mert hisz ő még nem halt meg. Eh, mond a vezénylő tiszt, azt mindenik mondhatná, le vele! …
A Széchenyi lakásán 1860. márcz. 3-án tartatott motozás, melyről még szólni fogunk, s a rendőrség főnökének hozzá intézett fenyegetése után, miszerint döblingi czellája ezentúl nem lesz az összeesküvések egy asyluma, a megtört öreg magát is ily gödörbe szánt félholtnak nézte, s inkább önként vált meg a nyomorúlt élettől. Hosszú, kínos halogatás után végrehajtá önönmagán a rég kimondott halálos itéletet.
Az Önismeret, melyet halála után, a családnál talált irományokból meleg tisztelője, Török János állított össze (1875), épen nem tekinthető, mint kiadója állítja, a Blick folytatásának vagy talán magyar kiadásának. Nem sorolhatjuk e könyvet egyáltalában a politikai munkák közé, mert egy-két vonatkozás, csípős megjegyzés vagy kitérés, minőket bármely regényben, értekezésben, sőt köznapi társalgásban is eleget találhatunk, nem adja még meg e minősítést, s nem is eshetik oly szigorú bírálat alá.
Mikor, a többi közt, azt mondja, hogy «az uralkodás philosophiája: mindenkit a maga helyére állítani, a melyben legtöbb jót és hasznost művelhet», ha aztán élczeket szór arra, a ki jó szabó vagy czipész lett volna, de miniszterré tették, – ha ily szerepcserében, ily ignorantiában oly karrikaturát lát, mely végtelen nevetséges, ha nem volna oly «átokteli», – ha ismét nemes haragra gerjedve, így fejezi ki magát: «Háboru, invasio, elemi csapásokból kigyógyúl a nemzet, de egy fő és szív nélküli kormányt, mely Tartuffetől és Macchiavellitől szedi föl egész tudományát s merőben csak zsoldosaira és bakóira támaszkodik, csak akkor fog elviselni, mikor utolsó csepp vérét lecsapolták» stb.; mindezekben a gyűlölet és kétségbeesés azon természetes kifakadásait látjuk, mely ama rossz időkben minden magyarnak szinte elválhatatlan kísérője volt.
Ilyenekkel az Önismeret számos lapjain találkozunk ugyan, de még sem feledhetjük, hogy a könyv, melyet forgatunk, czímének megfelelőleg, a bölcselmi, illetőleg tartalma nagyobb részénél fogva, a neveléstani irodalom körébe tartozik.*
L. Gróf Széchenyi István, mint paedagóg. 18.
192. TÖRÖK JÁNOS.
(Egykorú metszet után.)
Nem szorosan tudományos mű; kevés benne a rendszer, a szabatosság és következetesség: ily követelésekre, hogy ne mondjam, pedanteriára, különben a nagy hazafi egész írói működése, a Lovaktól kezdve egész ez utolsóig, nem igen szoktatott reá. A kritika, az elmélet, a logika szemüvegén át nézegetve, elég hibát, ellenmondást, képtelenséget fogunk benne meglátni, melynek csak benső kapcsolatát, erkölcsi rendszerét, finom vonatkozásait kell keresnünk, hogy keresve, könnyen meg is találjuk. Though this be madness, yet there is method in’t.*
Polonius híres mondása: «Őrült beszéd, de van benne rendszer». (SHAKESPEARE Hamlet. Arany ford.)
Hogy élvezetünk tiszta és zavartalan legyen, ne is tekintsük könyvnek, hanem képzeljük, hogy a nagy embernek benső körébe bocsáttatunk: előttünk áll nemes, bár görnyedő alakja, s közvetlen ajkairól hallhatjuk, pongyola társalgás közben, minde szétszórt, eredeti, szikrázó gondolatokat. Ki ne számítana így eltöltött egy pár órát élete legnemesebb élvezetei s örökre felejthetetlen emlékei közé!
Örömmel vehetjük tudomásúl, hogy a nagy gondolkodó még a paedagogia terén is az úttörők közé tartozik. Mint a nemzet nevelője szól hozzánk. Miket a tehetségek összhangzatos kifejtéséről, miket az egészség ápolásáról a testi erő és ügyességnek a hervasztó száraz tudákosság ellenében érvényesítéséről mondott: átmentek azóta az iskolába, az életbe.
Meg fogják ezért neki bocsátani az orvosok – alleo-, homoeo-, hydropathák stb. – mindazon ártatlan élczeket, melyeket tapogatódzásaikra szórt, addig-addig folytatván a tréfát, míg utóbb mégis kénytelen nekik igazságot szolgáltatni.
Nagyon fontos mindaz, mit a kényelmes, jó lakásokról, mit a mérsékelt, egészséges táplálkozásról, helyenként elég terjedelmesen mondogat; bár részben ismétlések korábbi műveiből. (V. ö. Pesti por és sár, 81. I. 451.)
Számos gyakorlati tanácsai s útmutatásai után bizonynyal megható egyszerre azon naiv vallomása: «Én igen okos soha sem voltam, mert ha az lettem volna, most nem ülnék itt, a hol ülök» …*
T. i. a döblingi elmebetegek házában.
De minő világot vet a régi municipális rendszerre, s az egykori dicasteriális kormányzatra, mikor például a fővárosunkat ért nagy csapást, az 1838-ki árvízveszélyt, idézi vissza emlékezetünkbe, mely előre látott catastropha elhárítására akkor szinte semminemű intézkedések sem történtek.* Előbbre vagyunk-e? – Akkor, úgymond, néha a bolondok adtak tanácsot; ma (értve a Bach-korszakot) úgy látszik, renaissance-korukat érik!
A válságos napokban mennyire elégületlen volt önmagával, Naplói tanusítják. V. ö. I. k. 404.
S ha csak tartózkodva helyeselhetjük, miket e könyvben is a túlnépesedés veszélyeiről annyiadszor ismételve mond, miért többek között határozott ellensége volt minden lelenczháznak stb., bizonynyal engesztelődve fogjuk aláírni e lelkes sorokat:
«Egészségtől viruló egyén, ugyan van-e a világon ennél kellemesb látvány? Igen van, és vajjon mi az? Egészséges család! Minél csak egészséges község gyönyörűbb; midőn egészséges nemzet, mennyekbe ragadó tünemény!»
Emlékezünk, hogy Prágában mulatásakor szinte irigy szemmel nézte a piros-pozsgás cseh urakat és asszonyságokat a mi vézna mágnásaink mellett.*
L. gr. Sz. I. Utirajzai és feljegyzései.
