I.
I.
A SZERDÁR intése előre kijelölte Thököly sorsát. A porta azon elve, hogy a vazall föltétlen engedelmességgel tartozik a szultántól kirendelt parancsnoknak is, csak elméleti jelentőségű volt a váradi fogság előtt. De 1685 után Thököly tulajdonkép a török hadsereg egyik kiválóbb tisztjévé lett, ki régi jelentőségét csak futólag nyerte vissza.
Azonban Munkács még fennállott – Thököly fejedelmi hatalmának utolsó maradványa. Nem is oly helyen s nem úgy volt építve a vár, hogy könnyen meghódoljon. Mocsaras rónaság vette körül, úgy hogy nyáron alig lehetett eljutni a sziklahegyhez, melynek tetején emelkedett a három részre osztott erőd. Hármas kőfallal volt az ellátva s átjáró hidak vezettek az egyes részekhez. Úgy látszik, hogy Koháry Fülekjéhez hasonlított Munkács. A várhegy alatt terült el a palánk, mely bástyatornyok közt elhúzódó hegyes gerendákból volt összeróva. A palánkot vízzel tölt mély s széles árok vette körül. A várhegytől egy puskalövésnyire folyt a Latorcza vize.*
LEHÓCZKY: Beregvármegye monographiája, Ungvárott 1881 III. köt 515–523. l.
Fülek lerombolása óta Munkácsot nevezhetnők Felső-Magyarország legerősebb várának, de most nem csupán bástyáiban s falaiban rejlett ereje. Nem közönséges s könnyen megfélemlíthető várnagy gondjaira volt bízva, mint Thököly többi várai. Itt az úr szeme vigyázott a szolgák munkájára. Ha a vallás különbséget leszámítjuk, mely különben a házasság után viszályra nem adott okot, Zrinyi Ilona Milton Évájával elmondhatta férjének, hogy te vagy az én törvényem. A szerencse fordúltával leginkább attól tartott, hogy valamikor elrekesztik férjétől, pedig, úgy mond, kész vagyok elmenni, ha gyalog is, valahún hallom Kegyelmedet lenni.* Férjének gyakori távolléte alatt parancsnak tekintette annak egy-egy megbízását, ha katonai dolgokra vonatkozott is. Ily dolgoktól vissza nem riadhatott az akkori háziasszony, kinek váraira is kellett vigyázni s ha azelőtt Báthory Zsófia gondját viselte Munkácsnak súlyos viszonyok közt, menye most hasonló szilárdsággal vállalkozott szerepére még nagyobb veszélyektől környezve.
A levelet HORVÁTH MIHÁLY közli (Zrinyi Ilona, 62. lap) kelet nélkül. Mivel a levélben Buda ostromáról is szó van, úgy hiszszük, hogy 1684 második felében írta azt Zrinyi Ilona. Ugyancsak 1684 őszén írta a HORVÁTHtól közölt másik levelet (58. l.), mely a közlő szerint 1685-ben iratott volna. De a levél a Szebenből s Bártfából kivonuló kurucz őrséget emlegeti s azt jegyzi meg, hogy Sztropkó táján is vannak labanczok, mi 1685-ben már nem volt közlésre méltó ujság.
1685 octoberében, midőn Thököly utolsó várait vívta az ellenség, Zrínyi Ilona azon nyilatkozatát terjeszték, hogy inkább veszszen el minden körülötte, sem hogy férjének tekintélye a legkisebb sérelmet szenvedje.* Pedig Caprara megigérte a fejedelemasszonynak, hogy őt és gyermekeit kímélni fogja, ha elválasztja ügyét a Thökölyétől. Zrínyi Ilona úgy hitte, hogy ezt ép Caprarának kellett volna tennie, ki jogtalanúl foglalta el a Rákóczy árvák birtokait. Ő maga gyermekei számára meg fogja védeni a várat; férjének pedig hűséget esküdött s ez esküt csak a halál bonthatja fel.*
Relatio Status Superioris Hungarić Oct. 13. 1685. (Orsz. Lt. Lymbus).
Zrinyi Ilona ismeretes novemberi levele Caprarához.
Caprara tisztjei erre megszállották Munkács környékét; egyelőre az esős időjárás s a lőszerek hiánya miatt csak azon voltak a császáriak, hogy elrekeszszék a várbelieket a fától, víztől és a malmoktól.* Ily czélból az ostromlól elsánczolták magukat a Latorcza körül s vagy száz főnyi őrség védte azon sánczot, mely a gyümölcsös kert szeglete mellett épült. 1686 februar 4-én e sánczot megrohanták a várbeliek először sikertelenűl, kis idő múlva nagyobb számban visszatérve megujították a rohamot s félórai küzdelem után levágták az őrséget.*
Thököly levele Amhát szerdárhoz 1686 február 18. (Levelek 260. l.) s Buonvisi január 20 s 25-iki jelentései (FRAKNÓI-nál Monumenta Vaticana Hungarić Series II. T. II. 11, 14. ll.)
Dobay Zsigmond naplója, (THALY-nál M. H. H. II. oszt. XXIII. k. II. Rész 416., 417. l.)
57. MUNKÁCS KÖZÉP UDVARA.*
A munkács váráról készűlt képeket Dörre Tivadar rajzolta.
A várbeliek tudták, hogy e sikerrel még nincs vége a veszélynek. Zrínyi Ilona mohón várta a belgrádi híreket. Férje elég sűrűn értesíté őt bajairól, majd mind nagyobb reményeiről. Thököly december 24-én indította el Belgrádból udvarmesterét, Ubrisi Pált, ki 1686 elején urának nevében szétküldött kiáltványnyal s egyesekhez intézett levelekkel igyekezett új életre hívni a fölkelést.* Ugyanekkor a szerdár is elindúlt Belgrádból, Thököly pedig január tizedike táján átkelt a Dunán. A nagyvezir eddig tízezer tallért adott át neki hadak fogadása s kivált régi tisztjeinek visszacsábítása végett.*
Thököly naplója THALY-nál (M. H. H. II. oszt. XXIV. k. 297. l.) Kriegsregistratur 1686. január 31-iki jegyzet s Buonvisi január 15 és 27-iki jelentései FRAKNÓI-nál 14., 18. ll.
Relatio Thökölii ad suum Residentem januarii 27. Kaprinay Gyűjtemény XXXVI. kötet 71. l.
Midőn Thököly Aradhoz közeledett, Amhát szerdár magához hívta a gyulai táborba. Itt igen szépen bánt vele, s Ali gyulai basát bízta meg a magyarországi király mellé rendelt segítség vezetésével. Thököly ugyan azt kívánta, hogy Ali az ő parancsai alá rendeltessék, de így is örömmel indúlt Nagyváradra.*
Thököly levele Maurocordatohoz 1686 april 1. u. o. 73. l. és a febr. 18-iki levél Amháthoz.
Februar elsején az őszszel történt félreértés ünnepélyes fogadtatással kívánták felejteni a nagyváradi törökök. A basák előtt lovagolt Thököly zöld köntösben, veres mellényben, meggyszín nyusztos süvegben, török-tatár hadak kiséretében.*
KÁROLYI ÁRPÁD: Buda és Pest visszavívása. 118. l.
Nem sokáig maradt Nagyváradon, már nehány nap múlva Erdély határán volt Sebesváron. Erdélyi területen át akart Munkács felé menni mondván, hogy másként nem is férhet várához. De meg nem elégedett az átvonulás engedélyével. Kívánta, hogy Apafy hada is csatlakozzék az övéhez. Általában igen messze menő kívánságai voltak, mert nem csupán jószágainak visszaszerzésére, hanem az erdélyi trónra is vágyott. Hadd legyek Nagyságod czirákja én itten, írja a szerdárnak. De az erdélyiek ép oly kevéssé sereglettek zászlai alá, mint a magyarországiak, s nagyon nehezökre esett nekik a Thökölytől hozott török-tatár vendégek ellátása ép akkor, midőn Hunyadmegyében és Kővár vidékén horvátok s németek teleltek. Nem igen vigasztalta őket a tudat, hogy e különböző vendégek egymással nem sokáig fognak megférni. Februar 7-ike körül valóban gyülekeztek a császáriak s e hírre Thököly alig ezer főnyi hadával visszafutott Nagyváradra Petrőczyt Erdélyben hagyván.
Ugyanekkor fogott Caraffa Szent-Jób ostromához, lehetséges, hogy Ali a várnak fölmentésére akart elindúlni, elég az, hogy a vonakodó Thökölyt kényszerítette a kivonulásra, de e vállalat is szerencsétlenűl végződvén, Thököly februar 18-ára már Bihar déli határáig menekűlt.* Itt sem állapodott meg, a hónap végén Temesvárig vonúlt, úgy látszik, a takarmány hiánya miatt.*
Székely László Telekihez február 7. (Török-Magyarkori Államokmánytár 143. l.) s a február 18-iki levél.
Levelei GERGELY SAMU-nál Tört. Tár 1888 711. l. s budai jelentés márt. 22. (Türkenkrieg Fasc. 73. bécsi állami levéltár.)
De ily helyzetben is folyvást Erdélyre s Munkácsra gondolt. Apafy «assitentiáját» kérte s a szerdártól legalább négyezer embert kívánt, mert – úgy mond – mivé legyen, ha felesége s gyermekei elvesznek? Abbúl az várbúl – írja a szerdárnak – országokat hódíthatnék. Csak hogy a szerdár egy másik várra fordította minden figyelmét, Szarvast akarván visszafoglalni a császáriaktól. Azonban gyengének érezve magát e vállalatra gyulai táborából szintén délre húzódott. Nem a porta jó szándékán múlt, hogy Thököly Munkács felé nem vihetett török segítséget, Szulejmán nagyvezir felszólította a váradi basát, hogy csatlakozzék erejével Thökölyhez. «Kegyelmes Uram, – válaszolá a basa, – Munkács hat napi járásra van Váradtól s hozzá még a Tiszán is át kell jutnunk. Mit tegyünk csekély erőnkkel, ha az ostromlók elébünk jönnek?»*
Thököly február 18-iki levele, a mártius 22-iki budai jelentés, Thököly levele Izdenczyhez Halmágy márt. 14. (Levelek 263. l.) és Copia Literarum a. Passa Varadinensi ad Magnum Vesirium 8. Aprilis 1686. (Kaprinay Gyűjtemény XXXVI. 75. l.)
S most ismétlődött, mi a bécsi ostrom óta annyiszor történt. Thököly török segítséget várt, pedig a török szorúlt az ő támogatására. Aprilisban Mercy tábornok Szolnokról Kecsekmétre indított lovasságot takarmány végett. E mozdulatot a szerdár támadásra kívánta felhasználni s Thökölyt is magához rendelte török-tatár hadával. Mercy értesűlvén a szerdár szándékáról, aprilis 24-én Szeged alatt meglepte a török tábort s egy részét a Tiszába szorította. Hír szerint a Mercy alatt szolgáló magyarok szerették volna kézre keríteni Thökölyt, ki állítólag a leghamarabb futott el. Úgy mondják, hogy a szerdár a súlyos és szégyenletes vereség után szakállát tépve kiáltozta: oh Mohamed népe, az ég haragja szállott fejünkre.*
Buda maggio 14. 1686. (Türkenkrieg Fasc. 73. bécsi áll. levéltár), Buonvisi május 5 s 12-iki jelentései FRAKNÓI-nál 84 s 87. ll., s Corner 1686 május 12-iki dispacciója.
Az bizonyos, hogy a törökök birodalmuk életerejét nem hitték oly rugékonynak, mint Thököly s a Munkácsba zárt magyarok, kik folyvást várták a felszabadító török hadi erőt, mert – mint mondani szokták – az ottomán birodalom csak csatákat vesztett, de háború nem.* Pedig szükségük volt a segítségre, kivált martius 9-ike után, mely napon Caprara Munkácsra érkezett.*
Ex arce Munkacsiensi Universitas Comitum et Baronum a nagyvezirhez 1686 május 15. (Közli PAUER IVÁN Magyar Történelmi Tár V. kötet 222. l.). Zierovsky jelentése szerint Thököly ezekre menő török-tatár segítséget igért volna nejének. (Kriegsregistratur 372. k. 1686 áptil 15.)
Caprara Fischer Mihályhoz Stättl Munkács 10. Martii 1686. (Orsz. Ltár. Lymbus.)
Negyenhét napig tartott a vár szorosabb ostroma. Caprara ez idő alatt a palánk elfoglalására törekedett s úgy hitte, hogy a romboló és gyújtó lövegek hatása el fogja rémíteni a szűk erődök őrségét. Hogy a palánkhoz férhessen, az árok vizét szerette volna levezetni. Aprilis 14-dikén rést vágtak az ostromlók a palánkbeli árkon, melyből egy singnyi víz kifolyt s több is kifolyt volna. De 15-én reggel egy hajdú átúszta az árkot, egy zsák gyapjúval bedugta a rést s erősen megtömte földdel. Egykorúak általában lehetetlennek tartották a folyóvízzel telt s a Latorczánál is mélyebb árok lecsapolását. Kétségtelen, hogy Caprara hiában próbálta, pedig az árok kiszárítása nélkül nem sokra mehetett. Mert a vár lövetése csekély hatású volt. Caprara panaszkodott, hogy nem kapott elég lőszert s katonát és hogy emberei rosszúl voltak ellátva. Kassáról s Lengyelországból hozatott ágyúkat s golyókat. Még nagyobb baja volt az, hogy bombái, gránátjai s tüzes golyói nem sok kárt tettek. Bombáinak jó részét meg kellett faragni, hogy a mozsarakba férjenek. Az egész ostrom alatt a bombák csak hat embert öltek meg, noha például martius 30-án összesen hetvenhét bomba hullott a várba. Arra számítottak a császáriak, hogy az őrség élén álló «asszonynép» el fog réműlni, de mennyire csalódtak. «Senki» – írta férjének Zrínyi Ilona, ki ekkor «új vendégszámot várt» – «sem engemet, sem két gyermekimet megijedt állapottal bizony nem látta.» S az úrnő példája hatott. A Caprarától felküldött trombitásokat, kik a várat felkérték, «hallani sem akarta a vitézlő rend». Az őrség kevés lövést tett hiába.
58. A SZEGEDI CSATA.
A szegedi ütközet Thököly és Mercy közt.
(Egykorú rézmetszet Lanfranconi gyűjteményéből.)
Bécsben már sokallták a költséget s az ostrom áldozatait. Különben is Caprarára szüksége volt a főhadseregnek, a hadi tanács parancsára tehát aprilis 27-én oda indúlt, csupán némi lovasságot hagyván Munkács városában.*
Dobay naplója, Corner dispacci 1686 martius 7, ápril 21., Buonvisi ápril 28-iki jelentése FRAKNÓI-nál 80. l. Caprara Fischer Mihályhoz Munkács april 9, s a bártfai parancsnokhoz Munkács april 27. (Orsz. Ltár. Lymbus), Zrinyi Ilona levele Thökölyhez május 5. Közli SZILÁGYI SÁNDOR (Történelmi Tár 1880, 418. l.). Die Eroberung von Ofen, und der Feldzug gegen die Türken in Ungarn im Jahre 1686. (Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs 1686, 12. l.), s KÁROLYI ÁRPÁD: Buda és Pest visszavívása. 120. l.
E lovasság bloquirozta most Munkácsot. A nagy török háborúban több várat foglaltak el ily módon a császáriak, mivel a tulajdonképeni ostromhoz gyalogságuk nem volt elég erős s a lőszerből gyakran kifogytak.*
Des Grafen Veterani Kaiserlichen Feldmarschalls, Feldzüge in Ungarn, Dresden 1788. Anmerkungen Nro 11.
1686-ban Munkács körül sem volt igen szoros az ostromzár. A vezető tisztek Ungvárra vagy Szerednyére vonúltak, mert seregeik jó része a tulajdonképi harcztérre rendeltetvén, alig bírtak volna megmaradni a városban s környékén.* A munkácsiak ugyanis nem igen nyugodtak, sűrű kitöréseikkel érzékenyen sújtották az ellenfélt s maguknak szabad mozgást szereztek. Kivált júliusban élénkültek meg a küzdelmek, mert ekkor Terzy Guido gróf Munkácsra indúlt, hogy az aratást megakadályozza. Folyt tehát a harcz a következő évi élelemért, fegyveres őrizet alatt arattak ekkor Munkács vidékén s a császáriak elég kárt tettek, például a búzakeresztek felgyújtása által, de nem bírták teljesen megakadályozni a mezei munkát.*
Molnár János levele Fischer Mihályhoz Szerednye 1686 augustus 3. (Orsz. Ltár, Lymbus.)
Gr. Terzy levele Fischerhez 1686 julius 17. (Orsz. Ltár, Lymbus) és Dobay naplója.
Elég jó dolguk volt a várbelieknek, átpártoló labanczokkal is gyarapodtak.* De az őrség számbeli gyarapodásának veszélyes oldalai is voltak. 1687 februárjában a magyar s német gyalogság, a lovasság a városiakkal s a várba menekült nemesekkel együtt háromezer főnél többre volt tehető. Egy talán nem igen túlzó kimutatás szerint az őrség számára havonként négyezer s háromszáz magyar forintot kellett fizetni. Élelem és lőszer még elég volt 1687 elején, de már ekkor a munkácsiak nem minden aggály nélkül gondoltak arra, hogy a németek elzárhatnák az útat Lengyelországba s hogy az aratást megakadályozhatnák.*
U. o. és Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs id. h. 25. l. Houchin 1686 junius 21-iki jelentése Kriegsregistratur 372. k. s Thököly levele Girardinhoz Belgrád 1686 julius 26. (GERGELY SAMU-nál Tört. Tár 1888. 720. l.)
Lessenyei Nagy Mihály és Absolon Dániel memorialéja Béthunehez. Leopoli 1687. február 23. (GERGELY SAMU-nál Történelmi Tár 1888., 729. s 730. ll.)
Valóban 1687 tavaszától kezdve Caraffa megbizásából Terzy gróf állandóan Munkács körül maradt s most a bloquadának nagyobb hatása volt, mint a múlt évben. Augustusban még mindig telve voltak az éléskamrák s pinczék, de igen nehéz volt már kimenni a várból. A muskéta golyók fogytán voltak, a szobakulcsokat s gyertyatartókat is golyókká olvasztották. A környéket még az előző év végén elpusztította a munkácsi őrség, hogy a császáriak ott meg ne maradhassanak, most csak itt-ott lézengett egy-egy paraszt, s a föld vetetlen maradt. Terzy gróf táborában az őrség lövései nem tettek kárt.*
Caraffa 1687 május 8-iki jelentése (Kriegsregistratur 374. k.), Terzy a kamarához. Unter Munkács 1687 7. Augusti (Orsz. Ltár, Lymbus) s Dobay naplója nov. 13-iki jegyzet.
59. MUNKÁCS BELSEJE
A vár sorsa előre látható volt. Zrínyi Ilona eleitől fogva legtöbbet várt a férjétől küldendő segítségtől. Rongyos várba jó szívvel látnánk mindnyájan kegyelmedet, – írta Thökölynek Caprara távozása után, mert kivált az 1686 juniusára várt családi esemény miatt szerette látni férjét.*
Levelei közölve SZILÁGYI SÁNDORtól. (Történelmi Tár 1880. 418–424. l.)
De nem hogy Thököly segítette volna a munkácsiakat, inkább ezek küldöttek táborába embereket. 1687 juniusában ezerhatszáz gyalog és lovas katona indúlt Munkácsról Thökölyhez.*
1687 junius 12-iki levél Béthunehez (GERGELY SAMU-nál Történelmi Tár 1888. 737. l.).
Szívesen bocsátottak ki a várból a csapatok selejtesebb részét, mert ekkor már bajos is volt ruházni és élelmezni őket. Zrínyi Ilona a francziák bőkezűségétől várta e veszélyes bajok orvoslatát. Bécsben úgy hitték, hogy Munkácsot franczia pénzzel védelmezik,* de úgy hiszszük, hogy nem sok franczia pénz jutott a várba. Absolon írja 1687 elején Béthunenek: A szentírásban olvastam, hogy kopogjatok és megnyilik az ajtó, kérjetek és adatik nektek, kopogtattam, de nem kaptam választ, kértem, de elrémít a mély hallgatás.*
Corner 1687 május 11-iki dispacciója.
GERGELY SAMU-nál 724. l.
60. GRÓF TERZI ALÁÍRÁSA.*
Gróf Terzi, «Raykó bei Munkács» 1686 jul. 17. a felső magyarországi administratoroknak írt leveléről.
1687 decemberében Zrínyi Ilona már sehonnan sem várt segítséget. A katonák naponként szökdöstek az ellenséghez, attól tartott, hogy a fizetetlen s éhezni nem akaró őrség fellázadván kényszeríteni fogja a föltétlen átadásra.*
Zrinyi Ilona Béthunehez 1687 decz. 8. (u. o. 740, 741. l.)
S Munkács átadását mégis árulásnak tulajdonítja történetírásunk. Thököly felszólította volna nejét, hogy küldje egyik udvari papját a pápához oly izenettel, hogy katholikussá lesz, ha ő szentsége a császártól kedvező föltételeket szerez számára, sőt az esetben még a lutheranusok kiírtására is törekedni fog. Absolon olvasta e levelet s közlé azt Radics várnagygyal; «a két férfiú ezóta szintúgy vallásuk, mint a maguk személyes érdeke által ösztönöztetve, elhatározta a vár feladását». Alkudoztak Caraffával, s az eleséget pazarúl osztogatták, hogy így megtörjék Zrínyi Ilona ellenállását. Szalay szerint Absolon már előbb is elégületlen volt Thököly alkuvást nem ismerő politikájával.*
HORVÁTH VI. 198., 199. s SZALAY V. 406. l.
61. CARAFFA ALÁIRÁSA.*
Caraffa aláirása az Erdélyi Múzeumban levő eredetiről vétetett.
Pedig Absolon táplálta leginkább Thököly illusióit. 1682 végén erdélyi szolgálatban volt, s azóta Thököly titkára lett. Mindkét állásban a lengyellel s francziával való összeköttetéseknek volt egyik fő vezetője vláglátottsága s nyelvismeretei miatt. Diplomatiai munkásságáért nemcsak előljáróitól húzott fizetést, hanem a francziáktól is olykor, mint Thököly más ügynökei is.* Munkács ostroma alatt is jutalmat kért Béthunetől a Thököly iránt mutatott hűségért, mely neki veszteségeket okozott.* Jó protestans volt s szegény sorból küzdve fel magát, majdnem egész szerencséjét a Thököly-háznak köszönhette. Ő maga nem igen szeretett aggódni s annál kevésbé volt hajlandó urának jó kedvét a helyzet nehézségeinek feltárásával zavarni.* Könnyűvérű, elmés, élelmes ember volt, ki gondtalanúl evezett a fölkelés hajójában, de az utolsó perczben átugrott az ellenfél szilárdabb járművére s ott oly ügyesen sürgött-forgott, mintha soha más ügyet nem szolgált volna. Munkácson sokáig az optimisták közé tartozott, még 1687 szeptemberében arra kéri Béthunet, hogy küldjön papot a várba, ki mindig kész volna a szentségeket szolgáltatni, mert Zrínyi Ilona állhatatosságát megingatta az egyházi átoktól való félelem.* Nem lehetetlen, hogy Thököly valóban el akarta küldeni nejének udvari papját a pápához, de ha Absolon el is olvassa az említett levelet, bizonyára belátta volna, hogy urának katholizáló szándéka csak színlelés s így lutheránus érzelmei föl nem háborodtak volna. Különben Zrínyi Ilona nem volt oly figyelmetlen s önállótlan, hogy Absolon és Radics büntetlenűl pazarolhatták volna az élelmet.
A Duvernay Boucaultnak 1681-ben adott franczia utasításban olvashatók e sorok: «Sa Majesté a renvoyé ledit Absolon trčs satisfait pour ce qui le regarde en son particulier et avec de bonnes paroles pour l’intéręt de ceux quil’avaient depeché. (A Legrelle: Louis XIV-et Strasbourg. 654. l. jegyzet.)
Sztry november 11. Meam quoque paupertatem et contestata fidelia servitia Excellentiae vestrae submitto, rebusenim omnibus amissis (GERGELYnél Történelmi Tár 1888 723. l.)
Erre nézve hívatkozhatunk a Bujdosók Levéltárában s az Országos Ltár Lymbusában található, s tőlünk már idézett leveleire.
GERGELYnél 738. l.
ABSOLON DÁNIEL.*
(A történelmi arczképcsarnokban levő eredeti olajfestményről.)
Absolon Dánielt egykorú, az orsz. képtárban őrzött olajfestmény után Cserna Károly másolta.
Terzy grófnak voltak ugyan bizonyos összeköttetései a várbeliekkel,* de talán inkább a zsoldosok közt kell keresnünk embereit, mint Zrínyi Ilona tanácsosai körében. Természetes, hogy ezek közől is némelyek elvesztették türelmöket, de az bizonyos, hogy az átadás után is találtak még eleséget a várban* s hogy Zrínyi Ilona árulók cselszövénye nélkül is beláthatta, hogy nem jó lesz addig várakoznia, míg az utolsó falatokra kerül a sor.
Olasz jelentés Bécsből 1687 oct. 12. (Bécsi hadi leltár.)
Corner 1688 február 1. dispacciója
De ellenállt a csüggedőknek jó ideig. Már nem annyira férjét várta, mint inkább a Lengyelországba küldött Görgei Imrét. Az ostrom kezdetétől fogva sokszor megfordúltak követei a lengyel udvarnál. Sobieski közvetítésével szeretett volna alkudozni a császárral. Bizonyára remélte, hogy ily módon gyermekei gondokságát tovább is megtarthatja s talán férje számára is egyelőre tűrhető s a további alkudozásokat előkészítő föltételeket vívhat ki. El is akarta küldeni gyermekeit Lengyelországba, ha a király s a köztársaság garantiája megnyugtatta volna arról, hogy az árvák ki nem adatnak a bécsi udvarnak. Volt más czélja is a követküldéseknek. 1686 november 11-én egy Absolontól vezetett küldöttség négyezer tallérnyi kölcsönt vett föl a sztryi kastélyban. Sándor Gáspár azt állította, hogy Zrínyi Ilona zálogba adott ékszerei ötször annyit értek, mint a fölvett kölcsön s a lengyel udvar még sem engedte meg a követeknek a gabonavásárlást. És így az élénk részvét, melyet a lengyel udvar a Rákóczi-ház iránt mutatott, fölkeltette ugyan a bécsiek gyanakodását, de tulajdonkép keveset javított Zrínyi Ilona sorsán. Görgei is szép szavaknál egyebet aligha kapott Béthunetől és Sobieskitől.* S mivel Caraffa fenyegetései és igéretei az őrség forronágást növelték, Thököly is bizonyos körülírásokkal felhatalmazta a munkácsiakat az alkura, arra kérvén nejét, hogy ő róla is szóljanak az alkupontok s hogy a Füleknél kapott fejedelemség jelvényeit át ne adja a császáriaknak.* De Caraffa szerint Thököly polgári halott volt, róla szó sem lehetett többé; Zrínyi Ilona sírva olvasta el a férjére vonatkozó szavakat, s nehéz szívvel adta át a fejedelmi jelvényeket.* Január 15-én aláírta a Caraffától küldött pontokat, melyek szerint gyermekei gyámsága Leopoldra szállott át s ő maga Bécsbe internáltatott. Thököly és pártján maradt híveinek Munkácsban talált tulajdonát a kamara elkobozta, de Zrínyi Ilonát és gyermekeit nem sújtotta vagyonbeli büntetés. Ez utóbbi pont végrehajtását Caraffa szorgosan ellenőrizte; a Rákóczi árvák tulajdonát nem szabad bántani, – írja a kamara administratorának, – mivel ők semmit sem vétettek. Ne mondhassák rólam, hogy szavamat megszegtem.*
Thököly levele 1686-ból, munkácsi levél 1687 junius 12. s Zrinyi Ilona 1687 deczember 8-iki levele Béthunehez. Lettre de Comtesse Tekeli 1687-ből (GERGELY SAMU-nál Tört. Tár 1888. 724., 737., 740. s 741. ll.). Az ékszerek elzálogosítására nézve l. Extrait des minuettes… (THALYnál M H. H. II. XXIV. 510., 511. ll.) s Sándor Gáspár naplója (THALYnál M. H. H. II. XXIII, 2. rész, 686. l.).
Thököly utolsó levelére nézve Corner 1688 február 8-iki dispacciója, s Sréter János 1710-iki levele II. Rákóczi Ferenczhez, közölve NAGY IVÁN-tól. (Századok 1874. 376. l.)
Vico: De Rebus gestis Antoni Caraphći 272. l. s Corner februar 1. dispacciója.
Caraffa levele Fischerhez Munkács, 1688. január 20. (Orsz. Ltár Lymbus). Ugyancsak Caraffa parancsára Zrinyi Ilonának a már Terzytől utalványozott ezer forinthoz még kétezer forint előlegeztetett a kamara részéről a bécsi út költségeire, mivel a fejedelemasszony «per juramentum assecuriret», hogy nincs semmi pénze. (L. még a Kriegsregistratur 376. k.-ben Terzy 1688 martiusi jelentését.)
A tábornok nem vigyázott így hírnevének tisztaáságra egy másik ügyben, mely szorosan összefügg Munkács ostromával. Ez alkalommal az absoluta dominatio híve, ki szeretett hivatkozni a spanyol politika módszereire, megfelejtkezett minden lovagias s emberi érzésről.
Boszantotta a munkácsiak hosszas ellenállása. Ő is azt hitte, hogy kívülről bátorítják Zrínyi Ilonát a kitartásra. Kivált a munkácsiak magyarországi összeköttetései ébresztették fel gyanúját. Absolon nejét elfogták ily gyanú miatt Eperjesen s 1687 elején szabadon bocsátották, miután megfogadta, hogy többé nem fog leveleket küldeni Munkácsra.* Kiderűlt, hogy Zrínyi Ilona izenetet küldött Eperjesre Thököly javúlt helyzetéről s a tőle remélhető segítségről.*
Absolonné Zauner Charitas reversalisa 1687 január 12. (Orsz. Ltár Lymbus.)
Vico: De Rebus Gestis Antoni Caraphaei 190., 191. ll. Dobay naplójából kitünik, hogy az eperjesiek sűrűn érintkeztek a munkácsiakkal. THALY az erre vonatkozó adatokat összeállította az Ottlyk György önéletrajzához csatolt jegyzetben. (M. H. H. II. Oszt. XXVII. 61. l.)
Ugyanekkor a felsővidéki városokban előkelőbb protestánsok mintegy 400 forintot gyűjtöttek az eperjesi intézet tanárai számára.* Caraffának e pénzgyűjtés nagyon feltűnt, úgy hitte, hogy Radványszky, Roth, Palásthy s Bezzegh György a bányavárosokból Munkácsra igyekeztek pénzt szállítani különböző ürügyek alatt.* Általában ismerte a protestáns felvidék hangulatát. Fleischhacker, Zimmermann és Schönleben, s talán még Gútt az eperjesi protestánsok vezetői, bizonyos ellenkezésbe jutottak a vallásügyben kiküldött királyi bizottság intézkedéseivel.* Aligha hiányoztak besúgók és hírvivők, kik a Thököly idejét visszakívánó protestánsok nyilatkozatait s magatartását a tábornok előtt kiszínezték. Már pedig Caraffa tudta, hogy Zrínyi Ilona és Thököly folyvást küldözgetnek követeket egymáshoz s mivel 1687-ben Eger és Nagyvárad még a török birtokában volt, úgy képzelte, hogy a bányavárosoktól Törökországig terjedő összeköttetések hálózata a kisebb császári őrségeket veszélyezteti s általában hatalmas gátja lehet a császári fegyverek előnyomulásának. Gyorsan és gyökeresen akart segíteni a bajon. Oly néppel, – így szólt, – melynek történelme a lázadások lánczolata, az irgalomnak nincs helye.* S mily kedvező ez alkalom a kincstár gyarapítására az elkobzások által.
L. Das blutige Schauspiel von dem Grafen Anton Karaffa. (Magazin für Geschichte, Statistik und Staatsrecht der österreichischen Monarchie, Göttingen Bcl. II. 1802 21. l.) Ily czím alatt adott ki e folyóirat egy 1705-ben készült iratot, mely több használható adatot tartalmaz.
Caraffa 1687 február 15-iki jelentése (Kriegsregistrautr 374. k.)
Protestatio Civium Eperjesiensium Catholicorum pro effectuatione articuli 26. Anni 1681., 1687. január 8. (Lymbus O. 132. Orsz. Ltár.)
Levele Viconál 192–197. ll.
62. FLEISCHER GYÖRGY ALÁIRÁSA.*
Felischhacker, Zimmermann, Gútt, Rauscher aláirásait Eperjes 1686 25-én kiállított keresetlevélről vettük.
63. ZIMMERMANN ZSIGMOND ALÁIRÁSA.*
Felischhacker, Zimmermann, Gútt, Rauscher aláirásait Eperjes 1686 25-én kiállított keresetlevélről vettük.
64. GUTT ZSIGMOND ALÁIRÁSA.*
Felischhacker, Zimmermann, Gútt, Rauscher aláirásait Eperjes 1686 25-én kiállított keresetlevélről vettük.
Ily veszedelmes összeesküvés még nem volt ez országban – jelenté Caraffa az udvarnak.* Bécsben igen komolyan vették jelentéseit. Leopold becsülte Caraffát buzgó hűsége miatt, de tudta róla, hogy hatásköre korlátaira nem igen szokott vigyázni.* E hiba nem ártott Caraffa előmenetelének s kivált ily veszélyesnek látszó ügyben Leopold szabad kezet engedett hivének. 1687 martius 15-iki leíratában arra hivatkozik, hogy a foglyok közől a legtöbben a császári kegyelemmel már egyszer visszaéltek. Ezért Caraffának, mint vezénylő tábornoknak, a tetten értek ellen követett eddigi eljárását helyesli s a további eljárást is reá bízza, hogy kiírtassék a gonosz per poenam in paucos et terrorem in multos. Bizonyos méltányosságot kívánó intések sem hiányoztak, de a Leopoldtól adott teljhatalom kiszolgáltatta a vádlottakat Caraffának.*
Martius 22-iki jelentése. (Kriegsregistratur 374. k.)
Leopold Marco d’Avianohoz 1693 január 27 (KLOPP: Corrispondenza Epistolare 234.l.)
Kriegsregistratur 375. k. «weillen die meisten Delinquenten schon öfters die Kais. Gnad misbraucht haben, als werden die von ihme als in capite commandirendem Generaln wider Sie in flagranti geführte execution ratificirt, und die fernere Execution überlassen, um diesem Übel per poenam in paucos et terrorem in multos radicitus abzuhelven.» E rendelet fontosabb, mint a Vicotól közölt császári levél.
Úgy látszik, hogy a delegált biróság tagjai közől csak Fischer Mihály, administrator merészelt kételkedni az összeesküvés létezésében. Nyiltan megmondotta Caraffának, hogy példáúl Bezzeghet ártatlannak hiszi s bizonyára másokról is így nyilatkozott, még ideje korán elhagyván Eperjest.
De a felfedező dicsőségétől a tábornok nem akart megválni s mint az elfogúlt szerzők előre megalkotott tételeik számára mindenfelől szedegetik érveiket, úgy keresgélte a rettentő pedáns a tanúságokat áldozatai elejtése végett. A hitvány tanúk, vagy feladók vádjai kevésbé hatottak a foglyok sorsára, mint a kínpadon kicsikart vallomások. «Nem birom elhallgatni,» – írja Caraffa Fischernek 1687 aprilisében, – «hogy az administrator úrtól ártatlannak hitt Bezzegh már megvalotta, hogy ezüstöt szállított Munkácsról s hogy újabban is levelezett a felkelőkkel.» Tudnunk kell, hogy Bezzeghet ekkor már másodszor megkínozták.* Caraffa, úgy látszik, kegyelmet igért azoknak, kik mások ellen vallanak. Palásthy szenvedéseit élesítette a tudat, hogy a kínpadon hazugságokat vallott Radvánszky ellen. Szegény Feja Dávid a hóhér keze alatt tizenkét kassairól azt vallotta, hogy rossz érzelműek voltak s hogy Thököly visszatérését óhajtották. A Fejától vádlottakat a delegált biróság szabadon bocsátotta, midőn már az üldözés dühe szűnőben volt.*
Caraffa levele Fischerhez (Orsz. Ltár Lymbus), Fischerről Das blutige Schauspiel id. h. 8. l., s Bezzegh kínoztatásáról Rezik Die Schlachtbank zu Eperjes u. o. 133. l. (A Magazin Rezik ismeretes kézirati munkáját német fordításban közölte.)
Das blutige Schauspiel id. h. 43., 44. ll. Feja vallomásairól Protectional von I. Exc. Graf Caraffa 1687 junius 27. (N. R. A. Fasc. 54. Nro II. Orsz. Ltár.)
Írott bizonyságokat Caraffa nem bírt előteremteni, az udvartól sürgetett írásbeli jelentés beadását mindig elhalasztotta. A kivégzett Rauscher Gáspár iratai közt a kamara biztosai napokon át hiában keresték a «conspiratiot» bizonyító leveleket.*
Caraffa jelentéseinek kivonatai a Kriegsregistratur 375. k.-ben s Christian Weingärtler Cammer Secretarius Interims Relation 1687 ápril 30. (Orsz. Ltár, Lymbus.)
Úgy látszik, hogy majus vége felé Caraffa már megelégelte az Eperjesen játszott szerepet s a hacztéren kivánt becsültebb alkalmaztatást. De ellenségei nem tartották elég jó katonának s azon voltak, hogy a császár Eperjesen maraszsza egyrészt az inquisitio folytatása s másrészt az élelmezés ügyének vezetése végett.
65. RAUSCHER GÁSPÁR ALÁIRÁSA.
A császár majus 27-iki leiratában valóban felhívta Caraffát, hogy Eperjesen folytassa eddig dicséretes munkáját a legújabb rebellio elfojtása tárgyában. Caraffa már korábban is hajhászott bizonyítékokat előkelő urak ellen s úgy látszik, hogy a császári leirat után kiválóan ellenségei gyanúsításával foglalkozott. Annyi bizonyos, hogy majus közepétől fogva a vádlottak vérét kimélte, csak pénzöket kívánván. Azonban ellenségei sem nyugodtak s midőn az országgyűlés megnyíltának ideje közeledett, az udvar komolyabban csillapította Caraffa hevét.*
A fentebbiekre nézve l. Reziken kívül Viconál Leopold leveleit 198. s 201. l., de főleg Leopold május 27-iki levelét Carrafához (Bécsi hadi levéltár) s Corner 1687 junius 8-iki dispaccióját. Tudjuk, hogy május elején történtek az utolsó kivégzések, a Fejától vádoltak junius 27-én mentettek fel (id. h.) s junius 17-én 10,000 tallér váltságdíj lefizetése után szabadon bocsáttatott Roth János mivel sufficientes testes non fuerunt adinventi (az absolutionaliát ismerteti a Blutiges Schauspiel szerzője 25 s 27. l. id. h.)
Végleg azonban csak az 1687/8-iki országgyűlés határozata ürítette ki az eperjesi börtönöket. 1688 eleje körül már nyiltan lehetett szólni a kivégzettek ártatlanáságól,* s különben is az udvar némi viszonzással tartozott s a rendeknek. Mert az örökös királyság elismerését s a fegyveres ellenállás jogának eltörlését kívánta tőlük. Rég tervelte az udvar e reformokat, de a török háború sikerei után s a Thökölytől vezetett mozgalom hatása alatt nem akarta többé elhalasztani azok végrehajtását. Thököly többször hivatkozott II. András czikkelyére s 1683-ban úgy látszott, hogy az ország a királyválasztás jogával élve, egy új dynastiát akar trónjára ültetni.
Dankelmann 1688 január 1/11-iki jelentése MARCZALI: Regesták 258. l.
Akkori jogászok fejtegették, hogy a fölkelés által elévültek a magyar szabadságok s hogy a fejedelem törvényeket szabhat az országnak, melyet meghódított.* De e felfogás kisebbségben maradt s ép ebben nyilatkozik a különbség az 1671-iki s az 1687-iki helyzet közt. Akkor a történelmi jog felforgatása volt a czél, most pedig a fejedelmi hatalom szilárdítása a hagyományos formák törvényes megújítása által. Helyeselték ez újítást az országgyűlés azon tagjai, kik előtt az európai monarchiák példája lebegett s kik a dynastia iránt hálát éreztek a terület visszaszerzéséért.
L. JOH. NICOL. FLÄMITZER: Der in Böhmischen Hosen ausgekleidete Ungarische Libertiner Würzburg 1689. 71. l. «teste Cujacio vox juris ist quod fidem frangenti, fides non sit servanda». A háború jogát emlegetik a királyi előterjesztések is SZALAY V. 376. l.
De a követek tábláján némi megütközéssel fogadták a királyi előterjesztéseket. Ország előtt ilyen dolog még soha nem forgott, mondogatták ott. Csakhogy a Carrafához intézett leiratban említett terror in multos, az udvar jelenléte Pozsonyban, a kamaraelnök fenyegetései, a fejdelmi hatalom mindenütt érezhető súlya elfogjtották az ellenzéki tüzet. Jellemző, mint egy követ mondott a tizenhárom vármegye nevében, midőn a spanyol ágnak az örökösödésbe foglalásáról vitatkoztak a rendek: «Nem tudjuk, hogy kitől deferáltattunk, hogy mindenben csak mink teszünk gátlást, azért mink is azt mondjuk, kit a másik vox».*
Leginkább OTTLYK önéletrajza után.
Az országgyűlés kiterjesztvén az amnestiát az 1684 óta beállott eseményekre, egyedűl Thökölyt s körülötte levő híveit nyilvánította felségsértőknek s a haza ellenségeinek. S így marasztotta el az ország törvényes képviselete a fölkelés vezérét ugyanakkor, midőn a királyi hatalomnak mélyebb meggyökerezéséről intézkedett. Megdöbbenve tapasztalta a régi állapotok száműzött védője, hogy e hatalom előtt Erdélynek is meg kellett hajolnia.
LEOPOLD CSÁSZÁR MAGYAR KIRÁLY.*
(Blooteling Ábrahám eredeti egykorú metszvénye után.)
Leopold arczképét a háttérben Budával Blooteling németalföldi művész metszette. Buda visszavétele alkalmából készűlt nagy folio lap.
Erdély elszakadása a portától nem épen úgy történt, mint történetírásunk elbeszéli. Íróink 1682-től 1688-ig, vagyis a Habsburgház fenhatóságának végleges elfogadásáig, majdnem szakadatlan folytonosságot látnak az erdélyi politikában, melynek okát a «mindenható» Telekinek leplezett, de egyenest a czélra törekvő úgynevezett «németességben» keresik.
Láttuk, hogy az erdélyi politika már 1681 végén jutott a fordulóhoz, midőn Thököly aláásta Teleki tíz évi munkája eredményeit. De ekkor csak az eszközök változtak, a czél, a caput rei, mint Apafy mondá, a régi maradt. Erdély kibővítését egész a Tiszáig, most nem a török fegyver, hanem a bécsi udvar jó indulata segélyével akarták elérni az erdélyiek. De nem Leopold véduraságának elismerésével akarták e jó indulatot kinyerni. Bármily szólásmódokkal élt Vajda László 1682-ben s 1683-ban, követségeinek egyik főczélja a török-osztrák béke közvetítése volt. E közvetítésért Apafy a caput reit várta jutalmúl, mi nem látszott képzelgésnek akkor, midőn a bécsi udvar egy pártja oly igen óhajtotta a békét. De a követküldéseknek meg volt az a gyakorlati czélja is, hogy Apafy a török önkénytelen szövetségesének tünjék föl, a ki annak idején jogosan számíthat a császári fegyverek kiméletére. Mert nem kell hinnünk, hogy 1684-ben Apafy «késznek nyilatkozott volna Erdélyt a király hadainak megnyitni».* Ez évben s később is, Apafy követei egyre a békét akarták közvetíteni, remélvén legalább a Barcsai alatt felszaporodott évi adó leszállítását. Volt némi önámítás is e dipolomatiai munkásságban, de másrészt a czélszerűség követelte, hogy a barátságos érintkezés fonala meg ne szakadjon Erdély és a bécsi udvar közt.
SZALAY V. 307. l.
Azonban 1685 elején színt kellett vallani. Leopold kormánya ekkor Erdélyre, Oláhországra és Moldvára akartván kiterjeszteni fenhatóságát Dunod patert elküldé Fogarasba. De a magyar koronától való szoros függést, melyet Dunod javasolt, minden aggály nélkül visszautasítá Apafy ekkor, mindőn még a fölkelők s a törökök várai távol tartották a császári fegyvereket az erdélyi határtól. Dunod útja még sem volt egészen eredménytelen. April 14-én titkos szerződést kötött Telekivel Kercsesorán. A szerződés a császár nevében bocsánatot ígért Telekinek eddigi szerepléseért, különböző jószágokat, esetleg oltalmat s menhelyet biztosított számára, ha Teleki viszont elősegíti az erdélyiek csatlakozását a császáriakhoz, ezeknek élelmezéséről gondoskodik s lehetővé teszi átkelésöket az erdélyi területen. Egy történetírónk e szerződést «a hazai közérdek vétkes megbántásának» nevezi.*
JAKAB ELEK: Az erdélyi fejedelemség utolsó évei (Magyar Történelmi Tár XIX, 136. l.)
Szeretnők tudni, hogy Apafy ismerte-e a kercsesorai szerződést? Bajos e kérdésre válaszolni határozott adatok nélkül, mert számba kell vennünk, hogy Telekinek tartania kellett a fejedelem szeszélyeitől s hirtelen föllobbanásaitól. Csak az bizonyos, hogy elfogadható okokkal igazolhatta volna eljárását. Sejtette, hogy a folyó háború véget fog vetni a török hatalmi állásának. Mint gondos családapa, biztosítani akarta gyermekei jövőjét oly válságos időkben. Úgy gondolta, hogy Erdélynek is sokat használhat egy hű erdélyi, kit a bécsi udvar saját lekötelezett hívének gondol. Mert nem szándékozott minden körülmények közt teljesíteni a Kercsesorán elvállalt kötelezettséget. Bármennyire örült a magyarság felszabadulásának, Erdélyre nézve kívánta volna az addigi államjogi viszony épségben maradását, kivált ha leszállíttatnék a töröknek járó évi adó. Azt sem bánta volna, ha sikerül Leopold fenhatósága alatt Erdély számára annyi szabadságot biztosítani, mennyit a porta megengedett az országnak. De az esetre, ha az udvar megtámadván Erdély önállóságát, el volt szánva annak tőle telhető védelmére a nélkül, hogy magát igen az előtérbe tolja, nehogy elessék a Kercsesorán megígért előnyöktől. Erdélyre nézve minden haszon nélkül.
Meg is történt az első támadás még 1685 septemberében, midőn Leopold bejelenté Apafynak, hogy a töröknek az eszéki hídig való visszaverése után a császári seregek Erdélyhez közelítenek, kérvén a fejedelmet, hogy támogassa azokat a téli szállások elrendezésével s az élelem beszerzésével.* Ép attól irtóztak az erdélyiek, hogy ily terheket kell viselniök s midőn a kéretlen vendégek valóban megérkeztek, Apafy Dunod paterrel, ki ekkor újra Erdélyben volt, Ebesfalván november 27-én szerződést kötött, melynek értelmében a császáriaknak ki kellett volna vonulniok minden Erdélyhez tartozó helységből, mely a hódoltság területén kívül esik. E kedvezményért százezer tallért akart fizetni Erdély s azonkívül tömérdek eleséget ígért oly kikötéssel, hogy ez adományok prćcedensül ne szolgáljanak.*
Alvinczi Péter Okmánytára. III. k. közzétették: GERGELY SAMU és PETTKÓ BÉLA (M. H. H. I. oszt. 9. l.)
Alvinczi okmánytára I. kötet, közzétette: SZILÁGYI SÁNDOR (M. H. H. I. oszt. XIV. k. 34. l.)
Dunod a vezénylő tábornokok megkérdezése nélkül kötötte meg a szerződést, melynek érvényét megsemmisíté Caraffa azon kijelentése, hogy a csapatoknak a tavaszig az erdélyi területen kell maradniok.*
Caraffa novmeber 29-iki levele «manebit usque ad ver». (ALVINCZI Okmánytára. III. 33. l.)
Caraffa jóval többet követelt a hadak kivonulása díjául s neki ugyan hiába fejtegették az erdélyi követek, hogy az ő országuk nem «peculiuma» Leopoldnak. Készpénzfizetésre nehezen volt bírható Apafy, azért Mármaros, Kővárvidéke s kivált a szerencsétlen Debreczen viselték a Caraffától kirótt terhet.
S így valóban királyi peculiummá lett Erdély, az óvástételek ellenére is. Már 1685 novemberében, midőn az idegen hadak a határszélhez értek, e jogtalan állapot szabályozására törekedett Apafy tanácsa. Bécsbe küldetett a Haller-féle követség, az egyezség megkötése végett. Ha a követségnek adott utasítás a szerződés alapjául elfogadtatik, Erdély oltalmat, területi kikerekítést, teljes önállóságot s még közvetítői szerepet is nyert volna, az ellenszolgálatok kijelölése nélkül. A jámbor óhajok e teljességét csupán a fejedelmi tanács megkérdezése után korlátozhatták a követek engedmények s ígéretek által. Nevezetes, hogy az alkut nem a magyar királylyal, hanem a római császárral szerették volna megkötni az erdélyiek. «Legyenek azon» – így szól az instructio – «ne másutt, hanem az német cancellárián expediáltassanak… az tractusról való levelek…»* Ily módon inkább remélte Erdély önállósága megóvását, kivált a vallás ügyében, mert főleg a vallásszabadság s a katonai élelmezés miatt idegenkedett a magyar korona fenhatóságától. Csak az időt töltitek, mondá 1686 áprilisában egy minister Halleréknak, kik január óta időzve Bécsben, még az évi adó megadására sem voltak bírhatók.* Valóban időt akartak nyerni Erdélyben és csak a végső szükség esetén nyugodtak volna meg az államjogi viszony megváltoztatásában.
U. o. 19. l. Különben Hallerék intsructióját már JAKAB ELEK is közölte Magyar Történelmi Tár XXI. kötet, 212. l.
Haller, Pernyeszi, Miles s Inczédi jelentése ápril 21. (Alvinczi Okmánytára III, 127. l.)
De Leopold kormánya unni kezdé a várakozást. Erdély, Moldva és Oláhország birtokát a diadalok egyik legszebb jutalmának tekintette az udvar s egyelőre is a téli pihenő végett szüksége volt e még el nem pusztult területekre. Leopold állítólag ministereinek tudta nélkül hagyta meg Scherffenbergnek, hogy hajtsa végre fegyveres erővel azt, mit Dunod diplomatiája el nem ért.* Scherffenberg 1686 május elsején Kende Ádámot küldé Apafyhoz azon izenettel, hogy csatolja hadi erejét az övéhez, mert azért vonul az ország belsejébe, hogy megvédje azt a török s tatár ellen.*
Corner 1686 április 14-iki dispacciója: Vorebbero pero alcuni ritrattare le commissione di Scafenberg alla quale la M. S. pare si sii indotta senza communicatione con Ministri, e per secreti consigli.
Alvinczi Okmánytára I. 88. l.
A véletlen okozta, hogy ez indoklás nem látszott puszta ürügynek. Mert Thököly a szegedi vereség után a Maroson át elmenekülvén, április 28-án Jenőhöz ért s innen Lessenyei Nagy Mihályt küldé a fejedelemhez s a rendekhez, hogy sürgesse az ügyet, melyet Kende Gábor s Báncsi Ádám, Thökölynek már régtől fogva Erdélyben időző követei, el nem intéztek. Lessenyi Nagy arra kérte az erdélyieket, hogy engedjék meg az országon való átmenetelt s urának hadaival egyesülve Munkács segítségére induljanak. E kívánságot Erdélyben kifogásnak nézték. Nem ez a rövidebb út Munkács felé, – mondották – mivel Erdélyen át tizenhét magyar mérföldet kellene kerülnie Thökölynek, még pedig «nehéz, köves, hegyes, erős» útakon s ép a német hadsereg állomásain keresztül.
Igaz is, hogy nem e vállalat volt Thököly jövetelének egyedüli czélja. Most is, mint elfogatása előtt s közvetlenül kiszabadulása után, menedékhelyet keresett Erdélyben, hogy onnan újra visszaszerezze elvesztett hatalmát. Május elején már Hunyadba vonult hajdani jószágaira, fenyegető közelléte által akarván Erdélyt a tőle ajánlott unio megkötésére bírni. Thököly a nagyvezir fermánjára hivatkozott, az erdélyiek eleintén kimélték, tekintettel a törökre s területük épségére. De követeinek kitérő válaszokat adtak s nehezen tűrték, hogy Thököly hadakat fogad, élést szerez s általában úgy rendelkezik, mintha ura volna Erdélynek. Thököly azt mondta, hogy az erdélyiek kötelesek élelmezni a hatalmas császár hadait s végre határozott választ kíván. Május 22-én Kendét és Báncsit felhatalmazta utolsó feltételei előterjesztésére oly meghagyással, hogy siessenek vissza hozzá, ha az erdélyiek újra halogatnák a választ. Mindenek előtt fejedelmi czímének elismerését kívánta Apafytól, kinek fogadott fia akart lenni. Erdélyi honosságának törvényes megerősítésével együtt elkobzott jószágait is követelte. Egy nevezetes erdélyi várat is kívánt menhelyül, hogy «szorosabban köteleztetnék az nemes haza szolgálatjára». S végül a mostani alkalomra kétezer katonát kért a saját zsoldjára.
Apafy sokallott ily árt a fogadott apa czímért. S Hunyadmegye pusztulását sem lehetett tovább nézni. A Scherffenberg ellen táborba szállt erdélyi hadból junius 2-án indúlt el egy csapat Thököly ellen, Kálnoky Sámuel és Kabos Gábor vezetése alatt. Thököly biztosságban érezte magát Hunyadvárában, Kendét és Báncsit türelmetlenül várta, de különben örvendett a munkácsi s egyéb híreknek, újra «a bányavárosoktól fogvást való földnek protectiója alá való folyamodásáról» álmodozván. Gyulafi Györgyöt mintegy 250 emberrel őrjáratra küldötte, a mellette maradt rácz, török s magyar katonaság számra és minőségre nézve alig volt kiváló. Kálnoky észrevétlenűl közeledett Vajda-Hunyadhoz. Egy órányira volt tábora a vártól, midőn Thökölyt valaki értesíté a veszélyről. Háromszáz lovast hagyott hátra, kik a reggel négy órakor Hunyadra érkezett erdélyiekkel megverekedvén, fedezték Thököly futását. Szerencséjére jobb kalauza volt, mint az erdélyieknek, kik két mérföldnyire üldözték. Thököly egyenesen Facsetra futott, elhagyva összes tábori készletét, éléses szekereit s pénzes ládáit. «Egy mentém rajtam lévő köntösömön kívül, egy ingem vagy dolmányom nem maradott» – így panaszkodék.*
L. ezekre nézve a Levelekben, Alvinczi Okmánytára I. kötetében s a Török-Magyarkori Államokmánytárban azon okiratokat, melyek Thököly 1686-iki erdélyi vállalatáról szólnak. L. még Kálnoky Sámuel 1686 junius 9-iki levelét a tanácsurakhoz (Túnyogi Gyűjtemény) s Zs. Mikó János Napló-Jegyzeteit, kiadta TORMA KÁROLY. Kolozsvártt 1863. 16. l. Az Alvinczi Okmánytára I. 174. lapon Kende Gábor és Báncsi instrucitója nincs aláírva, de bizonyára Thökölytől ered.
Annál nehezebb volt Scherffenbergtől szabadulni. – Lehetetlen dolog az ő kegyelme kívánsága szerint magunkat a török ellen declarálnunk – izenék a rendek a tábornoknak. Scherffenberg azonban kényszeríteni akarta Apafyt semlegessége feladására. Erdély hűségének jeléűl fontosabb várak átadását kérte s csak akkor szándékozott elállani a további előnyomulástól, ha jóval több élelmet szolgáltatnak neki, mint a mennyit Apafy adni akart. A várak átadásától irtóztak az erdélyiek s kérték Scherffenberget, hogy várja be Hallerék alkudozásának eredményét. Bécsben eleintén nem is kívánták Kolozsvár és Déva átadását s úgy látszik, hogy Scherffenberg ösztönzésére csatolták e pontot a diplomához.* Csupán az utólagos jóváhagyás fentartásával fogadták el a követek e pontot s valóban erdélyben, hol a portai fenhatóságnak a magyar koronára súlyosbító föltétel nélkül való átszállítása is igen népszerűtlen volt, a Kolozsvárra s Dévára vonatkozó pont miatt el nem fogadták a Bécsből küldött díplomát.
L. Gyulai Ferencz és Inczédi Mihály instructióját 1686 julius 25. Alvinczi Okmánytára I. 375. l., a többiekre nézve különböző okiratok u. o.
Bécsben s Scherffenberg táborában e makacs idegenkedés miatt Telekire hárítottak minden felelősséget. S noha alig egy évvel azelőtt Leopold irásban fejezte ki neki elismerését a kercsesorai szerződés megkötése alkalmából, az udvarnál most azt beszélték róla, hogy a bécsi kormány irányában érzett konok ellenszenvből képes volna Erdélyt veszedelembe sodorni.* E vélekedés terhére esett Telekinek. Midőn Nagy Pál majus elején Bécsbe küldetett, a fejedelemtől kiállított megbízó levél kötelességévé tette, hogy «tudakolja meg Teleki főgenerális hívünk ő felsége udvarában sinistre lett vádoltatásának okozóját, mert ugyanis az odafelvaló s mind pedig egyéb dolgaink administratiója nem egy privata persona, hanem közönséges tetszésből szokott az mi hazánkban folytatni; magának ő kegyelmének is egy voxa levén mindenekben».*
Corner majus 12-diki dispacciója: Teleki piu tosto esponera il stato ad ogni rischio e cimento conservando antichi rancori et insuperabili diffidenze con questa corte. Gyulai Ferencz is ezeket írja Telekinek, Szász-Sebes 1686 julius 4.: Úgy látom, Uram, ezek minden dolgot Kegyelmednek tulajdonítanak. (Alvinczi Okmánytára I. 324. l.); Leopold dícsérő iratát l. JAKAB ELEK-nél: Az erdélyi fejedelemség utolsó évei. (Magyar Történelmi Tár XX. k. 101. l.)
Nagy Pál instructiója majus 6. (Alvinczi Okmánytára I. 110. l.)
Csakhogy e voxnak döntő súlya volt az ügyek vezetésével megbízott «deputatusok» üléseiben. Legkomolyabban Bethlen Miklós ellenkezett Teleki nézeteivel.
A történetíró s kanczellár fia ifjúságában sokat utazott s külföldi egyetemeken is tanult. Úgy hitte, hogy a külföldi szokások és viszonyok ismeretére nézve Erdélyben senki sem vetekedhetik vele. Kissé lenézte Telekit, mivel szerinte természeti adományai «a jó cultura, tanítás és experientia» híjával voltak. Teleki hatásköre régebben is bántotta hiuságát s kivált azóta fokozódott féltékenysége, mióta az erdélyi politika bonyolultabbá lett s vezetését oly tanúlt elmére kellett volna bízni, minő csak egy volt Erdélyben.
Úgy látszik, hogy elégületlenségét az erdélyi politika vezetőjével, el nem titkolta Scherffenberg előtt s bizonyos, hogy megnyerte a tábornok kegyét. Teleki ellenben éreztetni akarta a tábornokkal, hogy idegen földre lépett; szerette, hogy a parasztság pusztán hagyja a területet, közfelkelést rendezett s örült, ha az erdélyi katonaság zaklatta Scherffenberget. «Csipik hát Scherffenberget? Hadd, hadd, de bizony még jobban kell csipdesni» – mondá Bethlennek.
Bethlen hibátlan logikával kifejté, hogy ez állapot sem békének, sem háborúnak nem nevezhető. Szerinte már a nagy háború kitörésekor kellett volna a külföldi protestans fejedelmek segítségével néhány ezer zsoldost fogadni. «Most minket nem fognának be, mint az okröt, nem tartanának favágó tőkének.» Igy azonban el kellene fogadni a diplomát, legalább egy hitlevelet szegezhetünk az erőszak ellen s egyelőre jó lesz a németet meg nem haragítani. Igy beszél Bethlen önéletrajzában, noha nem bizonyos, hogy egészen így beszélt-e akkor, midőn bölcsességének még hasznát vehették volna.*
Az Alvinczi Okmánytára I. kötetéből kitűnik, hogy a deputatusok 1868 junius 7-iki ülésében Scherffenberg conditiói közöl a Kolozsvárra s Dévára vonatkozó pontot Bethlen sem akarta conclusumba venni. (215. l.) Másrészt kétségtelen, hogy Scherffenberget kimélni akarta.
Teleki elhallgatá – így végzi elbeszélését Bethlen – de úgy hiszszük, hogy nem azért hallgatott, mintha nem bírt volna válaszolni.
Tízezer zsoldos fogadására s bizonytalan ideig való ellátására bajosan vállalkoztak volna az erdélyiek, míg a veszély nem volt kézzel fogható. Még bajosabb lett volna engedélyt nyerni a német muskatérosok toborzására a protestans fejedelmektől, vagy a lengyel királytól. S biztosra volt-e vehető, hogy e hadi erő távol tartja a határtól az idegen hadat s hogy Erdély nem lesz-e kénytelen egy vesztett ütközet után elfogadni a győző föltételeit? Úgy hitte Teleki, hogy a harczi vállalatok helyett tanácsosabb lesz a diplomatia eszközeivel élni. Már 1682-ben érintkezett a lengyel udvarral, mi akkor fölkeltette az erdélyiek gyanúját, de 1683-ban, midőn a bécsi udvar Sobieskyt Erdélybe szerette volna küldeni, mindenki belátta, hogy hasznára vált Erdélynek Teleki elővigyázata.* Várt némi eredményt a protestans fejedelmek s kivált a brandenburgi választó jó indulatától, de leginkább a szomszédos lengyel udvarra kívánt hatni, melyet viszontszolgálatokkal lekötelezhetett. «Hidd el posteritas párisi szél fútta el a te diplomádat a lengyel János király trombitája által» – mondja Bethlen, mivel a Párisból sugalmazott lengyel udvar követe értesíté Telekit, hogy Scherffenbergnek távoznia kell az országból.
Bujdosók Levéltára 332. l.
Alapos értesülések beszerzése volt egyik főczélja a lengyel barátság keresésének, de a párisi szél nem ingatta meg Teleki elhatározását. Buda elfoglalása előtt még tartania kellett a törököktől, úgy hitte, hogy kár volna sietnie oly föltételek elfogadásával, melyeknél az udvar úgy sem állapodnék meg, ha a körülmények neki kedveznének, mint az 1685 őszén Dunodval kötött szerződés története is mutatta. Igy legalább nem önkényt nyitott kaput az idegennek, mi neki is, de kivált a vénülő s beteges fejedelemnek igen rosszul esett volna. Különbenmaga hitte a legkevésbé, hogy halogató politikája meg fogja menteni Erdély teljes önállóságát. «Ezekben az állapotokban – írja a fejedelemnek – isten s nem ember adhat egyenes tanácsot».*
Kercsesora 1687 martius 18. (Alvinczi Okmánytára III. 166. l.)
Akkor írta ezeket, midőn Erdélynek Caraffával kellett alkudoznia az 1686/7-iki téli szállás költségeiről. Nem sok túlzással írták a deputatusok 1687 aprilisában, hogy 1685 novembere óta «milliókra menének már fel, a mennyit adtunk, küldtünk és erőszakosan elvontanak együtt másutt rajtunk».*
Alvinczi Okmánytára II. k., közzétette SZILÁGYI (M. H. H. I. XV. 140. l.)
De minden eddigi kirovást fölülmult az összeg, melyet a lothringiai herczeg kívánt a harsány diadal után. Tizennyolczezer embert vezetett* téli szállásra Erdélybe s mivel az erdélyiek nem eleget ígértek s a török boszujára hivatkoztak, tényekkel akarta elejét venni a hosszas alkudozásnak. Somlyót, Kolozsvárt, majd Szamos-Ujvárt meghódoltatta és «oh szomorú idők – beszéli az itélőmester – az alatt tractálván velek, beljebb-beljebb jöttek».* A Balázsfalva mellett october 27-én kötött szerződés szerint nem két, hanem tizenkét várba kellett Erdélynek a német őrséget bocsátania s hétszázezer forinton kívül tömérdek eleséget és takarmányt szolgáltatnia. A herczeg eleintén portiókat akart kivetni, de az erdélyiek kérelmére szívesen átszámította azokat készpénzre. Gyűlöletes volt Erdélyben a portio elnevezés, mely az adózásra köteles alattvaló viszonyára emlékeztetett. Általában a szerződéshez csatolt pontok s kivált az, melyben a herczeg ígéri, hogy tavaszra kivonúl a katonaság, az ideiglenes conventio jellemét adják a szerződésnek s jogilag épségben hagyják a fejedelemség önállóságát.
Alvinczi Okmánytára III. 187. l.
Alvinczi Okmánytára I. 229. l.
De az ideiglenes állapotba vetett reményeket megszüntette a hír, hogy Caraffa veszi át a főparancsnokságot. Caraffa még négy várat s határozott hűségi nyilatkozatot követelt. Teleki volt a hozzá rendelt küldöttség vezére. Caraffa már előbb is szerett volna Telekivel személyesen alkudozni a téli szállásolások ügyeiről s noha Teleki kerülte a találkozást, úgy látszik, hogy már 1688 előtt igyekezett a tábornok kegyét megnyerni. Most azonban, midőn a vad katona rég kilátásba helyezett megjelenésével tisztelte meg Erdélyt, Teleki jónak látta végkép elejteni a halogató politikát. Gyorsan átadattak a várak s majus 9-én alá volt írva a szebeni nyilatkozat, melyben Erdély kijelenti elszakadását a portától s elfogadja a magyar korona fenhatóságát. E gyorsaság jól esett a tábornoknak, emelte az udvarnál buzgalma s eszélye hírét. «Jó affectioban» tartotta Telekit. Az erdélyi közvélemény előtt e viszony ártott Teleki hírnevének. «Miért kelle, uram – kérdé Telekitől Pataki, a kolozsvári professor – feladni a szegény országot?» «Két gonosz közül – válaszolá sóhajtva Teleki – jobb volt a kisebbiket választani; ez a német fegyverre hánta volna az ország népét, ha be nem esküdünk s török uram, a bestye pogány nem vette volna el rólunk.»*
Cserei után.
Nem kellene felejteni, hogy a szebeni nyilatkozat óta szerzett befolyást Teleki nem csupán saját s családja javára használta fel. A szebeni nyilatkozat fentartja a balázsfalvi szerződéshez csatolt pontozatok érvényét s a mennyire lehetett, tényleg is éreztetni akarta Teleki, hogy a katonai invasio el nem temette Erdély önállóságát. Igy midőn kivitte Caraffánál, hogy erdélyi hadak is részt vegyenek az ellenszegülő basák megfékezésében s hogy erdélyi törvényszék ítélje el a fölkelés vezetőit.*
Teleki levele Caraffához. 1688 majus 17. (Alvinczi Okmányátra III. 205. l.)
Ez új állapotok Thökölynek tetszettek a legkevésbé, mert most már két kibékült ellensége zárta el Erdélytől. A szégyenletes hunyadi vereség fokozta haragját Apafy s udvara ellen. Akkor nem mert a szegedi táborba menni Amhád szerdárhoz, ki felszólítá, hogy csatlakozzék hozzá még fenmaradt erejével. Nem bízott a szerdárban, attól tartott, hogy az erdélyiek felingerelték ellene. «Félénk ember vagyok – írja ekkor – nem merem a szerdárnak elpanaszolni bajomat.» Inkább akart «arczával a nagyvezír lábai elé borúlni» s annak parancsára 1686 junius 23-dika körül Pirotba (Sarkiöi) érkezett, a jancsár aga táborába. Szulejmán ekkor Drinápolyból az ostromlott Buda segítségére indúlt. Thököly hozzá küldte embereit, hosszú iratokban vádolva Apafyt, hogy a porta ellenségeivel tart s hogy őt megrohanta, mint egy «útonállót». De az erdélyi követek sem voltak restek, vádakra vádakkal feleltek, pénzzel «csinálgatták» az elméket. Szulejmán nem volt megelégedve Apafyval, szemére hányta, hogy elődei szembe mertek szállni a némettel. Átlátta az erdélyiek kettős játékát, kik a német ellen török segítséget hívtak s azután mindenféle ürügy alatt eltávolították országukból a küldött csapatokat. Szívesen vette volna, ha Thököly leszorítja Apafyt trónjáról, de most más baja volt, mint összetűzni Apafíval Thököly miatt s meghajolt az erdélyiek különböző természetű érvei előtt. Sophiába érve junius 22-én meghagyta, hogy a hozzá siető Thököly Belgrádba menjen; mert csak ott fogadhatja. Ez által megtagadta tőle a fejedelmi személynek járó tisztességet, mi oly rosszúl esett Sophiában tartózkodő kapitiháinak, hogy az erdélyi követ szavai szerint «sirának mint valami rossz asszonyok». Belgrádban julius 14-én fogadta a nagyvezír Thökölyt s tudtára adta, hogy elveszi tőle katonáit. Szulejmán az erdélyiek előtt úgy nyilatkozott, hogy így bünteti azt, ki Erdély engedélye nélkül zavarta, de Thököly előtt egy titkos audientián kifejtette, hogy jobb lesz kimélnie személyét, bevárván a hadjárat eredményét. S így a nagyvezír szavai szerint «Thököly mint egy bolygó úgy járt» had nélkül, mialatt Budáért harczoltak a keresztyén seregek.*
L. Thököly levelét a szerdárhoz (Levelek 270. l.); az erdélyi követek 1686 juniusi s juliusi jelentéseit, tovább Szulejmán levelét Apafyhoz (Alv. Okm. I. 301, 328, 350, 358. ll.), Thököly leveleit a nagyvezírhez 1686-ból (Registratura Actorum Hungaricorum, kézirat a bécsi állami levéltárban 292. sz.) és Thököly levelét a franczia követhez, Belgrád 1686 julius 26. (GERGELY-nél Tört. Tár 1888 719. l.). Téves tehát, mit HAMMER beszél a belgrádi fogadtatásról (HAMMERVI. 469. s SZALAY V. 312. l.).
S valóban elég messze bolygott, Belgrádról Eszékre s innen a horvát határszélen majdnem a stájer földig. Úgy látszik, katonákat toborzott, a horvát rendeket is felszólította szabadságuk védelmére, de a horvátok, kik 1683-ban sem szegődtek hozzá, Bécsbe küldötték patenseit.*
Kriegsregistratur 372. kötet augustus 17. s september 2-iki jegyzet, Dobay naplója THALY-nál id. h. augustus 2., 6-iki s sept. 13-iki följegyzések, végre Relationis Historicć Vernalis Continuatio 1686. 32, 33. l.
Mialatt a vezír «szaladó útjában» Buda alól Belgrádnak tartott, Thököly elküldötte Váradra vagy 260 emberrel, megparancsolva a váradi töröknek, hogy kísérjék el Munkácsra.
September 21-én már Szalontáról küldé parancsait a falusi biráknak az élés beszerzése végett, de mivel a váradi basa «becstelenűl bánt vele», nem akarván megadni a segítséget, namsokára visszatért s november 4-én ujra Belgrádra érkezett, Petrőczyt Váradon hagyván «hogy az Munkácsban levő magyar nemzet valami formában ne desperáljon».*
Szalontai levele (Orsz. Lev. Lymbus 1686), Olasz Ferencz Apafyhoz 1686 oct. 5. (Tunyogi Gyűjtemény) s Baló Mátyás Apafynak, Belgrád november 8. (Tör.-Magy. Államokmánytár 200, 201. ll.)
Bizonyos, hogy Mehemed váradi basa kimentette eljárását a nagyvezír előtt. Úgy látszik, hogy Szulejmán nem is sokat törődött Munkács megmentésével, fermánjaival kedvet csinált Thökölynek s arra számított, hogy Thököly Váradra érve vagy Egert élelmezhetné, vagy legalább a szomszédban elszállásolt németeket háborgathatná. Azért ujra útnak indítá 1687 elején tatárokkal együtt. Úgy látszik, hogy Thököly most jobb sikert remélve indúlt el Gyuláról Váradra, február 16-ika körül. De a basa most is megtagadta a munkácsi útra kért kíséretet, mondván, hogy Thököly nem hozott új fermánt. A Thökölyvel érkezett tatárok s az Ubrisi vezérletére bízott magyarok Váradon maradtak, de Thököly szomorúan szánkázott vissza Gyulára Petrőczi társaságában.*
Baló Mátyás Apafyhoz. Belgrád 1687 martius 14. (Alv. Lev. II. 132. l.), Olasz Ferencz levelei. Somlyó, februar 16. s 19. (Tör.-Magy. Államokmánytár 226. l. s Tunyogi Gyűjtemény.)
Így élt vissza hiszékenységével a török s most levertségében másik pártofógjára gondolt, ki a legkeresztyénibbnek nevezte magát. «Az ottomán pokolban – írja Gyuláról martius 28-án XIV. Lajosnak – nyomorúltan s siralmasan élek». Mivel isten után csak a királyban bízik, könyörög neki, hogy hallgassa meg hozzá induló követét, Izdenczi Mártont. Izdenczinek Munkácson s Lengyelországon át kellett volna Párisba mennie, de juniusban még lengyel földön volt s úgy hiszszük, hogy Béthune nem is küldötte tovább.* Béthunehez folyamodtak Munkácsról is Thököly hívei a fejedelmök érdekében, de XIV. Lajos portai követe útján intézte el azt, mit Thökölyért tenni kívánt. Főleg három kívánsággal ostromolta Thököly XIV. Lajos kormányát. Pénzt kért, környezetének tagjai közt egy franczia residest is szeretett volna látni, például Forvalt s végül azt kívánta, hogy XIV. Lajos követei támogassák ügyét a portán.* Mindebből igen keveset teljesített XIV. Lajos 1686 derekáig. Röstelte az összeköttetést a lázadóval, a török vasalljával. «Kellemes dolog ismerni a Thökölyvel történő dolgokat,» – írja Croissy – «midőn az isteni gondviselés még továbbra is meg fogja áldani a török ellen küzdő keresztyén fegyvereket.» De nemsokára bővebb áldást öntött az isteni gondviselés a keresztyén fegyverekre, mint XIV. Lajos kívánta, ki attól kezdett tartani, hogy Leopold nagy diadalai meg fogják könnyítani a béke, s mi még rosszabb, a császárra nézve igen előnyös béke megkötését. Azért tanácsosnak látszott el nem hanyagolni a keleti zavarok fentartásának bármily csekély tényezőjét is. XIV. Lajos 1686 julius 19-iki megbízása szerint Girardinnak a portán fejtegetnie kellett, hogy a török érdek nem engedi meg «a szerencsétlen Thököly» elejtését. S e fejtegetések annál behatóbbakká lettek, mennél jobban haladtak előre Leopold seregei.*
Thököly levele XIV. Lajoshoz. Gyula 1687 mart. 28. s Absolon levele Béthunehez 1687 junius 23. (GERGELY-nél Tört. Tár 1887. 172. l. s 1888 738. l.)
Absolon 1687 februar 22-iki memorialéja (u. o. 728. l.)
KÁROLYI ÁRPÁD: Buda és Pest visszavívása 1686-ban. 23–25. l.
Egyelőre a franczia pártfogásnak nem sok hasznát látta Thököly. Nehéz nyavalyában feküdt Gyulán s kígyógyulása után is itt maradt junius elejéig.* Ekkor Temesvárosn át Belgrádba húzódott hadával, mert Szulejmán hívta oda, hogy részt vegyen ő is az 1687-iki hadjáratban. Midőn a nagyvezír Belgrádról Eszék felé vonúlt, a péterváradi hídon nem mert átmenni «német bűzt érezvén». Ott hagyta tehát Thökölyt Dsafer basával együtt a híd őrizetére julius 9-én.* A német ugyan nem bántotta a hídőrzőket, de bajban voltak, midőn a nagy harsányi vereség után a török tábor fellázadt Szulejmán ellen. Dsafernek is futnia kellett, Thököly Szalánkeménbe menekült, s itt biztosságban volt. Ide húzódott Maurocordato is a nagy katonai forradalom elzajlásáig.*
Instructio pro Macskási 1687 apr. 26. (Avl. Okm. II. 165.l.)
Sándor Pál kapitiha naplója Jakab Eleknél (Magyar Tört. Tár XIX. k. 172. l.)
U. o. 180. l. Thököly tehát nem vett részt a harsányi ütközetben, mint Histoire d’Emeric. de Tekely 212. l. s a Histoire des Revolution de Hongrie I. 338. l. olvassuk.
Thököly azonban nem bírt nyugodni. Munkács sorsa nyugtalanítá s october végén újra Nagyvárad környékére sietett. Volt vagy másfél ezernyi lovas s gyalog hada, mely sokat prédált és sarczolt. Biharmegyében, de Munkácsig el nem jutott. Heisler azonban nem akarta tűrni e szomszédságot. Thököly vagy 300 lovassal egy szomszédos faluban volt, midőn Heisler 1688 februar 13-a körűl meglepte gyalogságát Telegd mellett. Thököly rögtön elmenekűlt, vagy 600 embere ott veszett, gyalogsága már alig maradt. Ehhez járúlt, hogy a váradi basa nem akarta embereit a várba fogadni, csak a környékét engedvén át nekik.* De e környék kevés biztosságot nyújtott neki; midőn aprilis elején Várad előtt táborozott még megmaradt ezer emberével, a labanczok ebéd közben szalasztották meg, úgy hogy megrakott asztalához ülhettek.*
Olasz Ferencz levelei Apafyhoz 1687 october 31., november 11., 1688 februar 9. s 25. (Török-Magyar Államokmánytár 277., 280., 289. s 290. ll.) Corner 1688 február 22-iki dispacciója s Heisler februar 13-iki jelentése. (Kriegsregistratur 376. k.)
Corner aprilis 11-iki dispacciója s bécsi jelentés aprilis 11-éről. (Hadi Levéltár.)
Pedig Thököly szeretett volna megmaradni e tájékon. Nagyváradon nem érezte magát száműzöttnek, innen Erdélyt nyugtalaníthatá s itt a magyar területről újabb erősbödést remélhetett. Midőn távoznia kellett, egyik főtisztét, Bige Györgyöt, Váradon hagyta residensűl. Corbelli alezredes azonban julius 11-én elfogta a residenst s megvédte a magyar katonái ellen, kik fel akarták nyársalni a tőlök pribéknek nevezett foglyot.*
Joh. Friedr. Grüner an Gf. Leop. Josef Lamberg. Wien, 1688, 25. Julii s Foglietto Straordinario 25. Luglio. (Hadi Levéltár.)
66. SZULEJMÁN PASA LEFEJEZTETÉSE 1688-BAN.*
Egykorú rézmetszet után.
Szulejmán lefejeztetése Ricaut: Der neu eröffneten Ottomanischen Pforte 432. l.
Thököly ekkor már újra Belgrádnál táborozott. Itt ugyancsak változott viszonyokat talált. Szulejmán ki volt végezve, utódja Siavus elesett a lázadók elleni küzdelemben, s ennek utódját Ismailt majus eleje óta Mustafa váltotta fel. IV. Mohammed sem uralkodott többé, utána II. Szulejmán neveztetett «isten árnyékának a földön». Még le nem csillapultak a katonati forrongások, midőn a bajor választó Belgrád ellen indúlt. A lázadó Jegen Osman basa vezette a vár védelmét, magához ragadván a seraskieri hatalmat. Ez általános fejetlenség közepett a Czigánysziget megszállásával bízták meg Thökölyt. A megbízatás igen fontos volt, mert a Czigányszigetről gátolni lehetett az átkelést a Száván. Csakhogy Thököly hadaival s a hozzá rendelt tatárokkal nem lehetett sokra menni oly harczedzett s győzelemhez szokott csapatok ellen. Megtámadta ugyan az első átkelőket augustus 7-én éjjel, de már 8-án reggel Sereni táborszernagy 4000 császári katonával elsánczolta magát a jobb parton.*
RÖDER, I. 57., 58. l. s Joh. Friedr. Grüner an Gf. Lamberg. Wien, 15. August. (Hadi Levéltár.)
Úgy hiszszük, hogy Thököly még háborgatta ellenségét az erődítés munkája közben, de nemsokára lefelé indúlt tatárjaival a Duna mentén, pusztítván a vidéket.* Szolgálatokat is tett a török ügyének. Augustus 22-én megegyezett a vetiszláni török parancsnok a Csernecznél táborozó Veteranival, hogy átadja neki a várat az őrség szabad elvonúlása feltétele alatt. Ugyanekkor több száz hajó érkezett a Dunán e környékre az elfoglalt Belgrádból menekülő törökökkel. A hajók szabad elvonúlását is kikötötték a törökök nagy összegeket igérvén. Már kicseréltettek a túszok, kiknek élete kezeskedett volna az alkú teljesítéséért, midőn Thököly Vetiszlánra tört s a keresztyén túszokat magával vitte. Midőn Veterani emberei Vetiszlánra értek, a helység már el volt pusztítva s a hajók nagy része is elmenekült Thököly segélyével a megáradt Dunán. Thököly később azt állította, hogy ekkor vagy ötezer s nehány lelket szabadított meg Veterani kezéből.*
VICO: De Rebus Gestis Caraphći 367., 368. l. l. Bajor választó augustus 11-iki jelentése (Kriegsregistratur 376. k.) s HAMMER: VI. 516. l.
Itt a Relationis Historicć Vernalis Continuatio (1689. 24. l.) előadása után indúltunk, mert azt Veterani augustus 22-iki jelentésének rövid kivonata (Kriegsregistratur 376. k.) is megerősíti. A Des Grafen Veterani Feldmarschalls Feldzüge 41. s 42. ll. olvasható elbeszélés hézagosabb, mint a Relatióé, mert nem is említi a vár átadására vonatkozó egyezményt. V. ö. még Thököly Imre Naplója 1693. s 1694. évekből közli Nagy Iván (M. H. H. II. XV. 228. l.)
67. BELGRÁD OSTROMA 1688-ban.*
Egykorú rézmetszet után
Belgrád elfoglalása: Feigius Const. Joh. Adlerschwung.
Thököly ezután a töröktől elhagytt Widdint szállota meg kétezer emberével. A császáriak egy ötszáz magyarból s ezernél több ráczból álló csapatot küldöttek Thököly ellen, de a magyarok előre értesíték Thökölyt s így mint Caprara mondja, «hűtlenül nehány száz ráczot a mészárszékre» hurczoltak. Thököly ez ütközetet legszebb fegyvertényei közé sorolta. Azt állította, hogy vagy négyezer rácznak holttestéből rakatta Widdinnél a halmot, melyet Thököly halmának neveztek akkor.* A tőrbe esett csapatnak kellett volna fedezni a kétszáz lőszerrel megrakott s állítólag Widdin ostroma végett előre küldött hajót, melyeket Thököly hatalmába ejtett. Igy jelenté a portára, hol mind e hírek igen jó benyomást tettek, s mivel akkor már XIV. Lajos megszegte a regensburgi fegyverszünetet, Girardin élénken sürgette Thököly jutalmazását.
Hist. Rel. Cont. id. h. 25.l. s Caprara november 2-iki jelentése. (Kriegsregistratur 376. k.) V. ö. még Kapitiha Bay M. uram diariuma (THALYnál M. H. H. II. XXIII. 2. r., 472. l.) Thököly 1704-iki levele Rákóczyhoz (THALYnál M. H. H. II. XXIV. 513. l.) s Komáromy Jánosnak törökországi diariuma. Közli Nagy Iván, Pest, 1861. 10. l.
Az oláh vajdaság lett volna a jutalom. Serban Cantacuzen halálának híre november 20-án ért Drinápolyba s a hírt vivő bojárok Brancovano Constantin megerősítését kérték. Négyszáz erszény adott nyomatékot e kérelemnek, a nagyvezír el is halasztotta a Girardintól küldött Fonton audientiáját 22-éig, hogy a bevégzett ténynyel válaszolhasson neki. De Fonton nem beszélt hiában. Mustafa megigérte, hogy Widdint vagy környékét átengedi Thökölynek téli szállásúl s hogy a vajdától fizetendő háromszáz erszényből ötvenet neki fog utalványozni.*
Girardin 1688 december 5-iki jelentése. HURMUZAKI: Documente privitore la Storia Romanilor Supplement I Volum. I. Buccuresci 1886. 273. s 274. ll.
