X.
X.
Bethlen királylyá avattatása. Thurzó azon van, hogy meg is koronáztassék, de ezt maga a fejedelem ellenzi. A beszterczebányai gyűlés határozatai. Előkészületek a háborúra. A csehekkel kötött szövetség megújíttatik. A portára közös követség indíttatik. Thurzó némely más urakkal titkos szövetségre lép Bethlennel. Ferdinand szerencsés háborút folytat a magyarok szövetségesei ellen. Ez Bethlent is gyors cselekvésre ösztönzi. Thurzó Bethlen seregének egy része felett vezényletet vállal. Hadjárat. Thurzó Batthyány Ferenczet Bethlen pártjára hajlítja. Dampierre halála. Ferdinand a cseheket a Fehérhegynél megveri. A catastropha visszahatása a magyar ügyekre. Békekötési kísérletek a franczia követek közbenjárásával. Ferdinand rideg magatartása Bethlen pártfeleivel szemben. Sokan ezek közül a császárhoz hajolnak. Thurzó is ingadozik. Összekoczczanása Bethlennel, s ennek okai. A fejedelem ismét megbékélteti. Thurzó a jägerndorfi őrgróf kijövetelén fáradozik s a pártos nemeseket Bethlen hűségére esküdteti.
A szerény felvidéki bányaváros e napon nagy horderejű események, soha nem látott ünnepélyességek színhelyévé lőn. A rendek már reggeli hét órakor a nádor palotájában egybegyűlvén, rövid tanácskozás után Ferdinandot trónvesztettnek nyilváníták s helyette közfelkiáltással Bethlen Gábort választották Magyarország királyává. Voltak ugyan, kik a királyválasztást ellenezték, de gyönge szavuk a nagy többséggel szemben, mely ingerűltségében az ellentartókat már Slavata és Clam-Martinitz cseh tanácsurak sorsára emlékezteté, csakhamar elnémúlt. «Éljen a király!» hangzott a rendek lelkes szózata, mely a palota előtt egybegyűlt polgárság által ezerszeresen viszhangoztatva, csakhamar elhatott a város legutolsó zugába is. Ennek megtörténtével a rendek a fejedelem palotájában gyűltek össze; mire Bethlen belső lakosztályából, a szövetséges tartományok követei által kísérve, a tanácskozási terembe lépett, s az ott felállított bíborpiros selyemmel bevont arany mennyezetű trónt elfoglalá. Alighogy a lelkes éljenek, melyek között a fejedelem bekísértetett, elhangzottak, a rendek sorából kilépett THURZÓ IMRE, ki Bethlent egy hosszabb, magyar nyelven tartott ékes szónoklattal üdvözölvén, a rendeknek mint az ország új királyát bemutatá. Utána Péchy Simon cancellár emelt szót, s az újonnan megválasztott király nevében a rendek szavazatát és a megválasztást megerősíté; «Éljen felséges Gábor király!» hangzott fel ismét Thurzó harsány szava, mely a jelenvoltak által lelkesen visszhangoztatva, kezdetét vette az ily alkalommal szokásos kézcsókolás.
Ezen ünnepélves királylyá avattatás után Bethlen a rendek által kísérve, lóháton a templomba ment, hol ének és zeneszó kíséretében ünnepélyes isteni tisztelet tartatott. Innen a fejedelmi csapatok sorain át a polgárság örömriadásai közt palotájába visszatérvén, száz ágyú és taraczk üdvlövése hirdeté az eseményt, melynél nevezetesebbet Beszterczebánya sem az előtt, sem azután nem látott soha. Az ünnepélyt dísz-lakomák, táncz és játék rekeszték be.*
LOTICH. Katonánál: XXX. 480. és köv. l. – Czobor Erzsébet levele Thurzó Imréhez, 1620. aug. l. – Thurzó Ilona lev. Czobor Erzsébethez, 1620 aug. 29.
A királyválasztás ekkép megtörténvén, Thurzó Imre, az utóbbi események főintézője még tovább is akart menni, s némelyekkel, kik vele egy értelemben valának, azt kívánta, hogy az új király azonnal meg is koronáztassék. De a túlbuzgók eme szándéka, jóllehet a magyar szent korona Bethlen birtokában volt, magának az új királynak mérsékletéről tanúskodó határozott ellenzésén, hajótörést szenvedett.
Alighogy az ünnepélyek, melyek a királyválasztás alkalmából rendeztettek, lezajlottak, a rendek 54 törvényczikket terjesztettek az új király elé, ki nem is késett azokat megerősíteni. Az új viszonyok az eddigi intézményekkel ellentétben álló reformokat tettek szükségessé – s az új törvények ennek alapját vetették meg. Ezek szerint a három vallás egyenjogúnak nyilváníttatván, az ország négy kerűlete számára bizottságok neveztettek, melyeknek feladatúl tűzetett a vallások szabadságára ügyelni. Továbbá rendeltetett, hogy az egyházi tizedben mind a három vallás lelkészei részesűljenek, s hogy úgy, mint a protestáns felekezeteknek csak három főfelügyelőjük van, a katholikusoknak is csak három püspökük legyen, kiknek évdíja 2000 forintban állapíttatott meg. A jezsuiták újra kitiltattak az országból. Az egyházi javak a korona elidegeníthetlen tulajdonáúl nyilváníttattak, s jövedelmeik a végházak fentartására rendeltettek. Tekintettel a rendkívüli szükségre, felhatalmaztatott mindazonáltal az új király, hogy egyes javakat árúba bocsáthasson. Ezen kívűl a jobbágyokra telkenként 12 forintnyi, a földesurakra pedig minden kapu után 16 forintnyi adó vettetett ki, az utóbbiakra nézve egyszersmind határoztatván, hogy ha a szükség úgy kívánná, a haza védelmére személvesen is felűljenek. Azon esetre pedig, hahogy Ferdinand békét akarna kötni, biztosokúl a nádoron kívűl THURZÓ IMRE és Szaniszló, Széchy, Rákóczy, Batthyány Ferencz, Nádasdy Pál, s több mások választattak. Pázmány Péter, mint a közbéke háborgatója, nemkülönben Balázsfy Tamás bosniai püspök is, örökre száműzettek. Esterházy Miklósnak, ki a pozsonyi gyűlés határozata szerint eljárásáról számot adandó a jelen gyűlésben személye szerint megjelenni elmúlasztotta, Szent-Mihály napjáig terjedő határidő tűzetett, oly határozattal, hogy ha ezen idő alatt a fejedelem és ország hűségére nem térne, ő is száműzessék. A további czikkelyek közül elegendőnek véljük azt emelni ki, hogy az új király felhatalmaztatott, mikép a jelen háború alkalmából kiadandó pénznemek értékét ő maga határozhassa meg.*
KATONA: Hist. Crit. XXX. 490, és k. l.
BETLEN GÁBOR BIBORZÁSZLAJA.
(Egykorú metszvény után.)
A viszonyok átalakítására irányzott eme sokféle törvényes intézkedése kívűl Bethlen és a rendek mielőtt eloszlottak volna, más irányban is megtették a kellő intézkedéseket, hogy Ferdinand ellen az immár elkerűlhetetlen háborút több nyomatékkal folytathassák. Így a cseh követekkel mielőtt Beszterczebányáról távoztak volna, a szövetség megújíttatván, míg ezek a háború czéljaira még ez év folytán 300,000 forint lefizetését ígérték, addig Bethlen kötelezte magát, mikép saját vezérlete alatt 25,000-re menő sereget vezetend Ferdinand ellen. A portára közös követség indíttatott 70,000 forintnyi értékű ajándékkal a szultán és főbasái számára. Minthogy pedig a szultán a segélynyújtás dijáúl már korábban Vácz átadását követelte, Bethlen a követek részére kiadott közös utasításon kívűl a magyar, követeket, Dóczy Istvánt és Rimay Jánost még külön utasítással is ellátta, mely szerint végső esetben felhatalmaztatták bizonyos feltételek alatt Váczot is megígérni.
Az ország védelme és megmaradása érdekében tett eme sokféle intézkedések között végűl nem hagyhatjuk említés nélkül azon titkos szövetséget sem, mely itt (1620 július 2.) a fejedelem és némely kiváló párthívei, nevezetesen: Széchy György, Rákóczy György, THURZÓ IMRE és Illésházy Gáspár között köttetett. A gyűlés folyama alatt tartott bizalmas tanácskozásukban ugyanis sok szó ejtetett, melynek titokban tartása a közös ügy és az egyesek érdekében egyaránt szükséges vala, s azért semmikép sem árthatott, ha az illetők írásban is, hitök és nemesi becsületökre fogadják, hogy a mondottak közül semmit el nem árulnak, s «hazánk szabadsága, megmaradása mellett együtt élni halni akarnak».*
SZILÁGYI SÁNDOR: Adalékok Bethlen Gábor szövetkezéseinek történetéhez 21. és k. l. – Értekezések II. köt. 1872–1873.
Mialatt Bethlen és a magyarországi rendek ügyök érdekében ekkép fáradoztak, Ferdinand sem maradt tétlen, s míg a portára kűldött követe által egész erejével oda működött, hogy Bethlentől a törökök barátságát elfordítsa, addig idebent javában folytatta a háborút a magyarok szövetségesei ellen. Miksa bajor herczeg a «liga» seregeinek élén Ausztriát már engedelmességre kényszerítette, s most Csehország ellen készűlt végcsapást mérni. September elején Bouquoi tábornagy is a bajor herczeggel egyesűlvén, ez utóbbinak hadteste 30,000 emberre szaporodott. Ugyanily haderővel várták a spanyol király részéről Spinolát, kinek serege ez időtájt Frankfurt táján táborozott.
A szerencse, mely Ferdinand seregeinek fegyvereit kísérte, Bethlent is gyors cselekvésre ösztönzé. A fegyvernyugvás határideje még le sem járt, midőn seregének egy részét Haller György és Fekete Péter vezérlete alatt a Dunán átszállíttatván, a dunántúli vidéket egész a Dráváig saját hűségére esküdtette. Ő maga is már september első napjaiban megindúlt Beszterczebányáról s miután útközben Nyitrát meghódoltatta, ugyanazon hó közepe táján már Nagyszombatnál táborozott. Itt csatlakozott a fejedelemhez THURZÓ IMRE is,* ki Bethlen seregének egy része felett a vezényletet elvállalván, ezentúl a háború minden fordúlatában tevékeny részt vett.
Thurzó J. levele anyjához, 1620. sept. 26.
Az ekkép egyesűlt hadak sept. 28-kán Pozsonynál a Dunán átkelvén, míg a fejedelem a lovassággal és a gyalogság egy részével, valamint három nagyobb ágyúval Német-Óvárt szállotta meg, addig Thurzó Szaniszló a hajdúság többi részével, két zászlóalj cseh gyaloggal és négy agyúval Haimburg alatt szállott táborba. Vele volt THURZÓ IMRE is,* kinek lovassága Fáncsy Ferencz vezénylete alatt már korábban Ausztriába törvén, itt nem kis kárt tett a szász választó fejedelem hadi-szállítmányát kísérő német csapatokban.*
ZÁVODSZKY: Katonánál: XXX. 630. l.
Thurzó levele anyjához, 1620. sept. 26.
THURZÓ SZANISZLÓ.
(Khevenhüller Conte fet Kupferstichje II. kötetéből.)
A mindenfelől ellenséges hadakkal környezett város ijedtségében követet küldött Thurzó Szaniszlóhoz azon kérelemmel, halasztaná el az ostromot egy nappal, mert ők készek a magyar urakkal a város feladása iránt barátságosan megegyezni. A fővezér készséggel engedett a jó haimburgiak kívánságának. A polgárság meghunyászkodása azonban csak színlett volt. Ők csak időt akartak nyerni, hogy a város helyenként rongált falait hirtelen kiigazítsák. S midőn másnap előbb a fővezér, majd THURZÓ IMRE által a fejedelem nevében felszólíttattak: hogy valahára nyilatkozzanak, válaszúl azt adák: hogy lévén saját urok és császárjok, kit elárulniok nem szabad, készek inkább magukat védve meghalni, mintsem a várost feladni.
30. HAIMBURG.
Bethlen, midőn a cselről értesűlt, nem kis haragra lobbant, s a várost rögtön kétfelől lövetni rendelé, sőt – látva, hogy a lövetéssel nem sok kárt tesz az erős falakban, lajtorjákat készíttetett, melyek segítségével az ostromot sikerrel reméllé végrehajtani. És vitézségben, lelkesedésben a magyar had részéről csakugyan nem volt hiány, mit eléggé bizonyít ama tény, hogy a fejedelem és Thurzó Imre lobogói egyízben már a falakra is tűzettek. De a létrák szűk és rövid volta miatt, szemben a nem kevésbé vitéz őrség elkeseredett védelmével, nehéz volt az egyszer kivívott állásokat megtartani, s a fejedelem hadai négyszer ismételt sikertelen roham után a város falai alól elvégre is nagy veszteséggel vissza kényszerűltek vonúlni.*
ZÁVODSZKY: Katonánál, e. h. 631. l.
Mialatt Bethlen a két Thurzóval Haimburgot sikertelenűl ostromlá, hadainak egy másik osztálya Huszár és Petneházy István vezérlete alatt Lakompakon Esterházy Miklóst fogta ostromzár alá. De ezen vállalatnak sem volt sikere. Hasonlóan a haimburgiakhoz, Esterházy is a kastély megadásával kecsegtetvén a megszállókat, időt nyert a császári hadak egyik osztályával Soprony felé vonuló Dampierre-t segítségűl hívni, – ki is Lakompaknak fordítá seregét, s Huszárt a vár alatt meglepvén, egy véres ütközetben megveré, s a szorongatott Esterházyt megszabadítá.
Nehogy immár Dampierre Soprony felé vezesse győzedelmes seregét, Bethlen, mihelyt a lakompaki kudarczról értesült, rögtön Soprony felé nyomúlt, hol különben is szándéka volt a dunántúli nemességgel gyűlést tartani, hogy, mint egyik levelében ő maga mondja «megrostálja a hűséget az emberekben». Miután útjában Lakompakot feldúlatta, okt. 10-én már Kőszeg és Szombathely között táborozott hadaival. Az utóbbi önként meghódolt, Kőszegen azonban Hagymássi Kristóf vitézűl ellentállott s a várat feladni vonakodott. Bethlen ezúttal nem vesztegette idejét a vár ostromára, melynek meghódolását a császárpártiak birtokában lévő végházakkal együtt különben is bizton remélte az esetben, ha az ezen vidéken nagy befolyású, hatalmas dynastát, Batthyány Ferenczet – Német-Újvár urát – ki eddig teljesen közönyösen viselte magát – ügyének megnyernie sikerűl. Mielőtt tehát seregét Soprony felé visszavezetné, nem akarta a kínálkozó alkalmat elszalasztani s Kőszeg alól éjnek idején THURZÓ IMRÉT kűldé Német-Újvárra, hogy Batthyányt, kivel Thurzó különben is közel rokonságban állott,* minden úton és módon a fejedelem pártjára hajlítsa.* – Thurzó derekasan megfelelt feladatának, s az ő ügyes rábeszélésének köszönhető, hogy a hatalmas főúr s vele nemsokára ezen országrész egész nemessége, Esterházy és Bánffy Kristóf kivételével, Bethlen pártjára állott. A következő napon Batthyány személyesen is találkozott a fejedelemmel Rohonczon, hol «mindenről beszéltettenek, a miről szükséges volt»,* egyebek között Kőszegről is, melyet Batthyány nemsokára csellel megvevén, annak kapitányát Hagymássyt fogva kűldé Sopronyba a fejedelemnek.*
Nagyanyja: Ilona, nővére volt Batthyány Ferencz anyjának: Zrínyi Dorának.
ZÁVODSZKY; i. h. 634. l.
Thurzó levele anyjához, a Sopron melletti táborból, 1620 oct. 11.
PETHŐ G.: Krónika 192. l.
GRÓF DAMPIERRE DUVAL HENRIK.
(Khevenhüller Conterfet Kupferstichje II. kötetéből.)
E közben Dampierre Pozsony felé vezette nemrég diadalmas seregét, s a várost október 8-kán reggel egyfelől szárazon, másfelől pedig vízen megtámadá. De vesztére – írja Thurzó okt. 11-kén – mert «nagy szégyenvallással megverettetett, és ő magának is feje vétetett . . . Ennek fölötte sok fő német is esett fogolylyá, és a vízen való népe is három hajóval, petardájokkal és ágyúikkal együtt csak . . . elszélyedett, úgy, hogy azokban egy sem mehetett ki». – Ugyanis Rákóczy György «szintén akkor érkezett volt Pozsonyban, az ő népével, a midőn Dampierre a várost megütötte, és így nyolcz órától fogva, délutáni négy óráig tartott a harcz köztök, úgy hogy az ellenség elég nagy kárt és szégyent vallott».* – Nem több szerencsével járt Collalto, ki a várost a Duna jobb partjáról támadta meg. Ez Petneházy István és Török István által űzőbe vétetvén, okt. 11-én Petronell mellett még erősebben megveretett.
Thurzó levele anyjához, 1620. oct. 11.
Bethlen, ki ezalatt Sopronyhoz ért, Rákóczy szolgája Ibrányi Mihály által még útközben vette a diadalhíreket, melyek annál inkább megörvendeztették, mennél aggasztóbb színben látta a csehországi állapotokat fejlődni. Ez ország helyzete, főleg mióta bajor Miksa szept. közepe táján Bouquoival egyesült, a spanyol hadak pedig Spinola alatt Fridrik rajnai tartományaira ütöttek, csakugyan mind válságosabbá lőn. Bethlen, midőn még a nyáron Karnis és Bornemisza vezénylete alatt hatezernyi segélyhadat indított a csehek mellé, nem múlasztotta ugyan el ezeket figyelmeztetni, hogy Ferdinandot, mielőtt hadainak egyesülése a bajorokkal megtörténhetnék, megtámadják; de a szövetségesek az élesen látó fejedelem tanácsát nem fogadták. Mióta azon reményök is meghiúsúlt, hogy Miksa, kinek országába időközben az unio hadai becsaptak, annak védelmére fog sietni,* a katasztrófa elkerülhetetlen volt, és az – bár Bethlen a csehek felszólítására október vége felé újabban 500 kopjást küldött segítségökre – be is következett. A császári hadak november 8-kán Prága előtt a Fehérhegynél Fridriket megtámadván, egy diadalmas ütközetben véget vetették királyságának és Csehország szabadságának. Prága elestével valóságos rémület fogta el a szövetségeseket s Bethlen minden bátorítása, segélyígéretei daczára a csehek, morvák, siléziaiak egymásután meghódoltak.
Thurzó lev. anyjához, 1620. oct. 17.
A prágai ütközet szerencsétlen kimenetele nem maradhatott visszahatás nélkűl a magyarországi ügyekre sem. Újra bátorság szállott az utóbbi ütközetek következtében némileg megfélemlített császári hadak szívébe. A Dunán túl, alig hogy onnan Bethlen ismét Pozsony felé vezette vissza seregét, Prainer tábornok az imént elesett Lakompakot, Csepreget, Kőszeget ismét visszafoglalá. Ehhez járult, hogy a töröknél sürgetett segély is, melynek fejében a fejedelem Váczot csak az imént megígérte, még mindég késett, sőt a történt, hogy Vácz nov. elején a budai basa által megtámadtatván, annak kapitánya által némi ellentállás után a töröknek általadatott.
31. A MAGYAROK MEGFUTAMODÁSA A FEJÉRHEGYI CSATÁBAN.
Bethlen csak bosszúsággal értesűlt a törökök hűtlen eljárásáról, és e végett nem is mulasztá el keserves szemrehányással illetni a portát, kijelentvén követei által, hogy a magyarok megingatott bizodalma csak úgy állhat helyre, ha a porta az ígért segélyt immár tüstént megadja. De – jóllehet a budai basa maga is váltig hirdeté, hogy «a király (Bethlen) és a magyar urak adták neki Váczot» s ígéré, hogy «ő is immár a portára ment követink végezéséhez tartja magát híven ezután mindenből»* – a várva várt kedvező válasz még mindég késett.
Thurzó levele anyjához, 1820. oct. 12. az utóiratban.
Ily körűlmények között nem csoda, ha a magyarokon is némi félelem vett erőt, s az urak közül is mind többekben felébredt a vágy Ferdinanddal békés úton megegyezni. Erre e pillanatban kiválóan kedvező alkalom kinálkozott. Ugyanis a franczia király (XIII. Lajos) attól tartván, hogy a Németországban mindinkább elterjedő vallásháború könnyen a francziaországi hugenottákat is fölkelésre indíthatná, már előbb utasítást adott Bécsben székelő követeinek, hogy közbenjárásukat a béke érdekében felajánlják. Ferdinand akkor – valószínűleg a magyarok által csak az imént kivívott diadalok befolyása alatt – szívesen fogadta az ajánlatot, s beleegyezésével a franczia követség tagjai: az angoulesmei herczeg, Bethune gróf és De Préaux úr, már okt. 18-án csakugyan Pozsonyba rándúltak, hogy Bethlent békealkudozásokra bírják.
Kezdetben – úgy látszott – egyik fél sem idegenkedett a békealkútól. Minthogy azonban Ferdinand azt kívánta, hogy az időközben meghódolt tartományok az alkúból teljesen kizárassanak, Bethlen pedig határozottan kijelentette, hogy az egyezkedésbe csak a cseh rendek és Fridrik beleegyezésével léphet, a franczia követek jóakaratú közbenjárása sem eredményezé az óhajtott sikert.
Az angoulesmi herczeg mindazonáltal nem ejtette el az alkudozások fonalát, s deczember elején Croisilles urat kűldé Nagy-Szombatba oly utasítással, hogy a fejedelmet mindenkép engedékenységre bírja. A feladat nem volt könnyű. Ugyanis ép ez időtájt Morvaországból is követek érkeztek Bethlenhez oly üzenettel, hogy bár a békességhez ők is készek, nélkűle végezni semmit nem akarnak, sőt elhatározott szándékuk vele élni halni.* De a követek, kik Bethlent a szövetségesekkel szemben elvállalt kötelezettségeire ekkép figyelmeztették, a csehországi eseményekről is kimerítő hírt hoztak. A véginségre jutott ország gyászos állapotát élénk színekkel ecsetelvén, elmondták, hogy míly kíméletlenűl járnak el a győzők a letiport nemzettel szemben, el, hogy a parasztság is «mintegy Ziska idejében, mind a császár részén valókat, mind pedig egyéb rendeket egyaránt ölik, fojtják, sőt a szentegyházakat is törik».*
GINDELY: Bethlen Gábor und seine auswärtigen Verwickelungen in der Zeit von 1620–1623.
Thurzó levele anyjához, 1620. dec. 8.
Mind e hírek, ha Bethlenre – ki a törökök támogatását még mindig remélte – nem is, de annál nagyobb hatással voltak a környezetében lévő pártjabeli főurakra, s ezek között első sorban Thurzó Imrére is, kinek nagykiterjedésű uradalmai nagyrészt a morvaországi határszéleken feküdvén, attól tartott, hogy ha a császár arra felé fordítja győzedelmes seregét, őt és birtokait is hasonló sors éri. S méltán, mert csakugyan nem hiányzottak, kik az ifjú főurat Ferdinand szemeiben nem szűntek meg olyanúl feltűntetni, ki Bethlen felkelésének nemcsak egyik főokozója, hanem egyszersmind leghatalmasabb támasza is. Esterházyn kívűl főleg Pázmány volt az, ki e tekintetben fáradhatatlanúl működött. Az ő kezdeményezésére nov. elején a püspökök egy emlékiratot nyújtottak be Ferdinandnak, melyben hivatkozva azon sok kárra és költségre, melyet annyi idő óta szenvednek, egyebek között arra kérik a császárt, hogy Thurzó Imre bécsi házát nekik adományozza. Ezen, epébe mártott tollal írt nevezetes íratban Thurzót valamennyi felkelők között a legveszedelmesebbnek, legvakmerőbbnek mondván, olyanúl tűntetik fel, ki semmit sem mulaszt el, sőt mindent kigondol, sürget és tesz, a mi a császár romlását, a katholikus felekezetnek Magyarországból való kiküszöbölését s az osztrák ház tekintélyének aláásását előidézhetné.*
FRANKL V.: Pázmány P. levelezése 262. l.
Bármily kézzelfogható a túlzás, mely a püspöki kar ezen emlékíratában foglaltatik, az mindamellett nem téveszthette hatását sem a császárra, sem környezetére, de még a közbenjáró franczia követségre sem. Midőn tehát Croisilles Nagy-Szombatba ért, első feladatáúl tekinté Thurzót s Bethlen más befolyásosabb pártfeleit a békének megnyerni. E tekintetben a követ – úgy látszik – külön titkos utasításokkal is el volt látva, melyek szerint a békefeltételek tekintetében positiv javaslatok tételére is felhatalmaztatott – oly czélból, hogy Bethlent és pártfeleit a szövetségesek kizárásával való egyezkedésre hajlítsa. – «A császár – írja Thurzó decz. 8-án anyjának – noha még semmit sem tractáltunk vele, de immár is megengedi Pozsonytól fogva Magyarországot, és a Dunán túl való földnek is egy részét ő felségének (Bethlennek), ha pedig a tractához hozzákezdünk, hiszem istent, hogy ennél is többet enged.» Ezen ígéretek nyilván csak a franczia követektől eredhettek, kik a közbenjárók szerepét egyszer elvállalván, a nádor s más a Bethlen pártján lévő kath. urak által is folyton ösztönöztetvén, minden eszközt felhasználtak, hogy a fejedelmet a béketárgyalások megkezdésére hajlandóvá tegyék.
Hogy ily körűlmények között Croisille sem fukarkodott az ígéretekkel, az kétségtelen, s ennek tulajdonítjuk, hogy az ügyes férfiú fáradozása ezúttal sem maradt teljesen sikertelen. Miután előzőleg Thurzó Imrét és Péchy Simon cancellárt egy velök tartott értekezletben a békealkudozásokra hajlandókká tennie sikerűlt, Bethlen is engedékenyebbnek mutatta magát, s abbeli – csak a szövetségesek érdekeinek feladásával teljesíthető – kívánságát, hogy fegyverszünet köttessék, elejtvén, beleegyezett, hogy a béketárgyalások csak Magyarországra terjesztessenek ki.*
GINDELY: i. e.
Ferdinand a fejedelem ezen üzenetét, jóllehet az Bethlen ama szándékának világos kifejezése mellett történt, hogy a tárgyalások folyamán szövetségesei érdekeit nem fogja szem elől téveszteni, – szívesen fogadta, s a tárgyalások helyéűl egyelőre Leitha melletti Bruck városát tűzvén, kijelenté, mikép kész oda öt biztost kűldeni, mihelyest Bethlen a maga biztosait megválasztja.
De a dolgok most sem fejlődtek oly símán, a mint azt a békepárti urak és a közbenjáró franczia követek óhajtották volna. A fejedelem, ki már a tárgyalások folytatására kitűzött hely ellen annak nagy távolsága miatt kifogást emelt, azt kívánta, hogy a Ferdinand részéről választandó bizottságban magyarok egyátaljában ne vegyenek részt, s nevezetesen, hogy abból a magyarok legnagyobb ellensége Esterházy Miklós zárattassék ki. Minthogy pedig Ferdinand éppen ennek részvétére fektette a fősúlyt, félő volt, hogy a béketárgyalások ismét zátonyra kerűlnek.
Messze eltérnénk feladatunktól, ha a békeértekezleteket megelőzőleg felmerűlt sokféle – bár magokban véve eléggé érdekes – apró akadályokat részletesen akarnók ecsetelni, s azért mellőzvén ezt, elegendőnek véljük megjegyezni, hogy a fejedelem elvégre is engedékenységet tanúsítván, bíztosaiúl a nádoron és cancelláron kívűl Batthyányt, Jakussith Endrét (Thurzó Imre sógorát), helyettesekűl Apponyi Pált és Sándor Jánost nevezé,* s egyszersmind belenyúgodott, hogy Ferdinand részéről Meggau, Preiner és Solms német urak mellé Esterházy és Dallos pécsi püspök is bíztosokúl neveztethessenek. A találkozás helyéűl a Bruckban kiütött ragadós betegség miatt előbb Bécsújhely, majd ismét hosszas tárgyalások és ismételt üzenetváltás után közakarattal Haimburg tűzetett ki.
Bethlen levele Thurzó Imréhez: Szilágyinál 225. és kk. l.
De az utasítások, melyekkel mindkét fél követei 1621 január vége felé Haimburgba érkeztek, már előre is kevés kilátást nyújtottak a béketárgyalások sikerére. A császáriak utóbbi diadalai s Morvaország eleste szinte elszédítették az udvari köröket s mindinkább elterjedt a hit, hogy immár Magyarország is fegyverrel lesz nyugalomra hajlítható. Az engedmények, melyekre Ferdinand hajlandónak mutatkozott, oly távol estek a másik fél túlhajtott követeléseitől, hogy azokkal előreláthatólag sem a fejedelem, sem a magyarországi rendek nem lehettek megelégedve. Egyébiránt valamint Ferdinand részéről az ajánlatok csak színleg tétettek, hogy időközben új erőt gyűjtsön az országnak meghódítására s katholikussá tételére, úgy Bethlen is – bízva külföldi összeköttetéseiben, főleg pedig a török segítségében – inkább csak időnyerés kedvéért folytatta az alkut.
Hogy ily körűlmények között a béketárgyalások már kezdetben nem szakíttattak meg, leginkább a franczia követeknek köszönhető, kik befolyásukat az alkú létrejötte érdekében a körűlményekhez képest hol az egyik, hol a másik félnél használták fel kellő nyomatékkal. Csak így történhetett, hogy a tárgyalások harmadfél hónapon át folytattattak, s hogy Ferdinand ismételt üzenetváltás után végre april elején ultimatum gyanánt két okmányba foglalva körvonalozta feltételeit, melyek – habár a fejedelem és párthívei tetszésével feltétlenűl nem találkoztak is, mégis a megbékülésre való hajlandóságról tanúskodnak. A császár ugyanis kijelentette, hogy Bethlennek az oppelni és ratibori herczegségeket örökre, valamint a négy tiszántúli megyét életfogytiglan átengedi, s a birodalmi herczegi czím adományozása mellett 100,000 frtot készpénzben, a munkácsi uradalmat pedig 300,000 frton a császár örökösei által visszaváltható zálog gyanánt általadja. Ennek ellenében követelé, hogy Bethlen a királyi czímről végkép lemondván, a koronát is szolgáltassa ki, a magyarországi ügyekbe többé ne avatkozzék, s hogy a Homonnay-örökösöktől s Ferdinand más egyházi és világi híveitől elkobozott javakat ezeknek adja vissza.
Kevésbbé mutatta magát engedékenynek Bethlen pártfeleivel szemben. Ezeknek csak általánosságban tett ígéretet, a nélkűl, hogy a koronázási hitlevélben foglalt régi szabadságaikat s az általános bűnbocsánatot feltétlenűl biztosította volna. Ez, valamint ama körűlmény, hogy a császár oklevelében a magyarországi rendekről mint lázadókról szól, s feltétlen megkegyelmeztetésöket is csak oly feltétellel volt hajlandó megígérni, ha a végházakba német őrséget fogadnak be, elegendőképen bizonyítja, hogy a császár Bethlen pártfeleivel szemben szabad kezet kívánt magának fenntartani, s azért nem csoda, ha a békefeltételek ez utóbbiaknál általános elégedetlenséget szűltek.
Ferdinand eme rideg magatartásának egyik fő oka főleg ama változásban találja magyarázatát, melyet utóbbi időben Bethlen némely párthívei részéről tapasztalt. Számos főúr ugyanis – egyrészt megfélemlítve a császári hadak által legutóbb kivívott győzelmektől, másrészt látván, hogy a törökök segítségében Bethlen folytonos dicsekvései daczára sincs mit bízni, – a császárhoz hajlott: a ki nem is késett a megtérőket kegyelmében részesíteni. Első ezek között maga a nádor volt, ki alighogy a béke-értekezlet eredmény nélkűl eloszlott, nyiltan elpártolt a fejedelemtől.
Követték példáját nemsokára Széchy György, Apponyi Pál, a két Pálffy: István és Miklós, Bosnyák Tamás, Balassa Zsigmond és Péter, Daróczy István és mások.
Egy pillanatra – úgy látszik – maga THURZÓ IMRE is ingadozni kezdett.* Ő, ki eddig a fejedelem leghívebb követője, legfőbb támasza, sőt mondhatnók, vak eszköze volt: utóbbi időben maga is kezdett kételkedni Bethlennek váltig erősített «sinceritásában». Okot erre a haimburgi békealkudozások vontatott menetéről érkező híreken s némely befolyásos urak rábeszélésén kívűl Bethlennek Thurzóval szemben tanúsitott követelő magatartása is szolgáltatott. Ugyanis Thurzó, ki a békealkudozások közben is folyton folyó ellenségeskedések alatt a morvaországi határszéleken elszállásolt hadak jó rendben tartása körűl, miként alább fogjuk látni, annyit fáradott már s költött is, – ebbeli fáradságát és költségét megúnván, e miatt ismételve panaszt emelt a fejedelem előtt, s mert bensőleg meg volt győződve, hogy a béke egy kis jóakarat mellett könnyen létrejöhetne, már szemrehányással is illette, hogy a békét Ferdinanddal megkötni vonakodik. Bethlen – ki úgy látszik máskülönben sem sietett az ifjú főúr odaadó hűségét megjutalmazni, kezdetben csak szép szóval válaszolt, s biztosítván Thurzót, hogy «ha az úristen jó végét engedi dolgának, ő sem lesz feledékeny állapotjának elrendelése felől s nem utolsó leszen az urak és grófok között tiszti szerint is »* – a béke megkötését illetőleg is lehetőleg megnyugtatni igyekezett. Midőn azonban látta, hogy mézes szavai nem idézték elő az óhajtott hatást, sőt ellenkezőleg Thurzót csak arra ösztönzék, hogy a fejedelem követelő fellépése miatt újabban is, s most már némileg ingerűlt hangon adjon kifejezést elégületlenségének: Bethlennek is megszakadt türelme. « . . . . Isten én nem vagyok – úgymond – és nem én hatalmomban vagyon az országok békessége, mert ha én rajtam állana, bizony régen végben vittem volna . . . . . eddig is nagy bolondság volt tőlem, hogy itt Kegyelmetek között tekergettem . . . . melyet azért én soha bizony nem cselekedtem volna, és bogár után nem indúltam volna, de az Kegyelmed és egynehány urak felől való nagy reménységadás (melyet hittel asseráltak az urak) indíta meg. . . . . Erővel édes öcsém Kegyelmeddel semmit ez ideig nem cselekedtem, mert az nem is illett volna hozzám, ezután annál inkább elkerűlöm; ha mit Kegyelmed eddig fáradott, költött, én azt tudtam, hogy hazájához való szeretetéért cselekedte gratis, sőt tudja isten, dicsekedtem az Kegyelmed magaviseletével az emberek között, és sokszor példáúl hoztam elő Kegyelmedet, hogy csak Kegyelmedet látom egyedűl, ki a privatumot nem követi. »
HORVÁTH; Magy. tört. III. kötet. – GINDELY: i. h. – Ez utóbbi állítása szerint Thurzó Imre is kegyelemért folyamodott volna Ferdinándhoz; melyet a császár rögtön meg is adott neki. – Kutatásaim közben nem találtam kútfőt, mely a tudós szerző ez állítását igazolná.
SZILÁGYI S.: Bethlen Gábor levelei 234. l.
A felindulás e keserű hangján folytatja tovább is levelét a fejedelem, s elpanaszolván, hogy «a rendek is haza kéredzenek,» végűl kijelenti: « ha Kegyelmeteknek maga országa nem kell, azt hiszem, hogy a kinek szüksége vagyon reá, hozzá nyúl; engemet az úristen úgy éltessen, hogy ilyen állapottal, a mint Kegyelmetek viseli magát, német császár ha éppen nálam hagyná is, meg nem maradnék uram köztetek, jobb volna nekem egy jó nemes emberségben élnem, hogysem ilyen visszavonó nagy reputatiójú országban szamárkodnom.»*
SZILÁGYI S.: Bethlen G. pol. lev. 238. és kk. l.
Habár a fejedelem eme nevezetes levelének sorai között a jóakarat is félreismerhetetlen, Thurzó abból csak a fenyegetést tudta kiolvasni; a miért aztán ismét rajta volt a sor Bethlent keserű szemrehányásokkal illetni.
A fejedelem sajnálattal értette Thurzó felháborodását, nem is késett kemény szavainak oly magyarázatot adni, hogy intéseit csak «tiszti szerint» cselekedte, nehogy isten és világ előtt gondviseletlenséggel vádoltathassék.*
U. o. 243. és kk. l.
De a fejedelem békítő szavai csak kevéssé tudták megnyugtatni a büszkeségében sértett, rátartó főurat, s minthogy sem az annyira óhajtott béke meg nem lőn, sem a vitézlő népnek gyakran sürgetett s megígért hópénze meg nem kűldetett: Thurzó ragaszkodása is a fejedelemhez, mely a beszterczebányai gyűlés óta csaknem a rajongásig fokozódott, némileg alább szállott. Ez időtájt egyébiránt más körűlmények is járúltak hozzá, hogy ama szíves – mondhatnók – baráti viszony, mely e két férfiút az első pillanattól fogva összefűzte, kevéssé lehűljön. Ezen körűlmények magukban véve ugyan inkább csak alárendelt s magán természetűek; mind a mellett Thurzó és Bethlen között – bár csak pillanatra – majdnem meghasonlást idéztek elő.
Az ellenségeskedések Bethlen és Ferdinand között – mint már fentebb futólag érintők – a béketárgyalások alatt sem szüneteltek, s minthogy Ferdinand hadseregének egy részét Bouquoi vezérlete alatt már január elején a Morva folyóhoz szállítá, Bethlen is gondoskodott róla, hogy a határszélek védtelen ne maradjanak, s lovasságának egy részét a hegyen át Morvaországba vezeté. De Thurzó Szaniszló,* kit a fejedelem Sztraznicza várában hagyott volt vissza, feladatát itt rosszúl oldotta meg; mert az őrséget magára hagyván, nemsokára ez is kivonúlt,* s Bouquoi ellentállás nélkűl vette hatalmába az erősséget.* Hasonló sorsban részesűlt nehány nappal később Szakolcza. Itt egy gyalogvajda a kapitányára, Kasza Györgyre támadván, okává lőn, hogy a város az őrség árulása következtében január 25-én szintén Bouquoi hatalmába esett.
ZÁVODSZKY, Katonánál XXX. XI. 662. l.
SZILÁGYI: Bethlen G. pol. lev. 228. l.
V. ö. HORVÁTH M.: Magy. Tört. 3. k. 565. l.
Thurzó Imre, kit ez időtájt egy várandó örömteljes esemény családja körébe szólított, itt vevé hírét a német hadak gyors előre nyomulásának, az árulásnak s az általános rémületnek, melyet a két vár eleste nemcsak a lakosságnál, de az e vidéken elszállásolt magyar hadak között is előidézett. A kettős veszély, a mely hazáját és kedves otthonát egyaránt fenyegeté, gyors elhatározásra ösztönzé, s Thurzó félretévén magánügyeit, még mielőtt a fejedelem megbízását vette volna, lovasságával a morvaországi határszélekhez közel eső Jabloniczán termett. Megjelenése csakugyan új bátorságot öntött a csüggedők szívébe, s minthogy az árulók közül is többeket elfogatott, a már-már bomló félben levő rend és fegyelem a vitézlő nép között is csakhamar ismét helyreállott. Egyes kapitányok nemsokára már kísérletet is tettek, s nem minden eredmény nélkűl, az elvesztett állomások visszafoglalására. Így Horváth István nehány gyalog zászlóaljból álló hadával a hegyen átkelvén, az ellenség által megszállott helyekre ütött, s azokat tűzzel-vassal pusztítván, nem kis zsákmányra tett szert, s foglyokat is ejtett, mely utóbbiakkal aztán első áldomás gyanánt Thurzó Imrének kedveskedett.*
ZÁVODSZKY: Katonánál XXX. 10. 663. l.
Bethlen örömmel értette Thurzó «szorgalmatos vigyázását,» de egyszersmind figyelmeztette, hogy az árulókat ne kímélje. «Az mely vajda Kasza Györgyre támadott, az istenért édes öcsém, ölesse mindjárt meg Kegyelmed az többinek jelenlétekben in exemplum, el ne szenvedje Kegyelmed, mert ha meg nem büntetünk az árulókban, soha tisztességet senki vélek nem vall.»*
SZILÁGYI S.: Bethlen G. pol. lev. 231. l.
De Thurzó, bár Bethlen ismételve sürgeté a büntetést, vonakodott azt végrehajtani, az e miatt bosszús fejedelem előtt azzal mentvén magát, hogy a vajda nemes ember. «Az gyalog vajdát hogy Kegyelmed meg nem bünteti, mert nemes személy . . . . írja egy későbbi levelében a fejedelem – én nem erőltetem arra is Kegyelmedet, hozzák által uram ide, lássuk, mint igazítják el dolgát, bűntelen én sem szoktam öletni senkit . . . . Hogy pedig Kegyelmednél más följebb akarja az dolgot, azt nem tudtam, és bizony bánom, mert én két gárgyánt nem rendeltem volt az klastromban. »*
U. o. 240. l. – Kit értett Bethlen a «feljebb» való alatt – nem mondja, de ha nem csalódunk, Thurzó Szaniszlót kell alatta értenünk.
A gúny, mely Bethlen eme szavaiból kirí, a leczkéztető hang, eléggé bizonyitják a fejedelem felindúlását, de egyszersmind indokolják Thurzó neheztelését is, mely tetőpontját érte, midőn nemsokára teljesen ártatlanúl még sokkal érzékenyebb szemrehányásokat kell vala hallania. Történt ugyanis, hogy a legutóbb ejtett foglyok közül a kapitányok tizenhárom hitvány rabot a fejedelemnek küldtek volt, míg a javát, egy főember gyermekeit, – köztük egy hajadon leányt – magoknak tartották. Ezt értvén a fejedelem, rögtön meghagyta Thurzónak, de a kapitánynak is, hogy a visszatartott rabokat neki kűldjék, mert – úgy mond – «a barátimtól, az kapitányoktól nem emberség, hogy magoknak tartják a javát, s nekem kocsisokat kűldenek.» Intézkedett-e Thurzó, hogy a fejedelem parancsa végrehajtassék, vagy nem, – azt nem tudjuk; de tény, hogy a kapitány (Borbély Ambrus) még csak választ sem adott a fejedelem levelére, «hanem váltságra tartván az leányzót,» Thurzóval mentette magát. Ha Bethlen már e miatt felindúlt, még inkább fájlalá, hogy az emberek azt beszélték egymás között, mintha Thurzó olyat mondott volna felőle (Bethlen felőli), « mely ha úgy vagyon – mondja ő maga – bizony igen szégyenlem és csudálom.»*
SZILÁGYI S.: Bethlen G. lev. 248. l.
Válaszában Thurzó mentette ugyan magát, hogy a ráfogott gyalázó szavakat nem ejtette, de boszúságában azt is hozzá tette, hogy «illetlen dologból való kedveskedéssel» ne bántsa Ő felsége, «mivel affélében eddig része nem volt.
Ónsúlylyal nehezedtek e szavak Bethlen lelkére. Úgy vette azokat, mintha Thurzó is valónak tartaná a vádat, melylyel rosz nyelvek szeplőtlen erkölcsösségét megszenynyezék. Első felindúlásában tehát alig talált szavakat, melyek elég élesek volnának méltó felháborodásának kifejezésére, s az alaptalan gyanú eloszlatására. «Akarom – úgy mond – hogy Kegyelmedtől nem hallatott az én gyalázatomra való szó, de bizony akartam volna azt is, ha kitől estek afféle szók, megbüntette volna avagy bekűldte volna Kegyelmed . . . Veszesse isten az rossz ebeket. Ezer németért sem vettem volna fel, az úristen úgy éltessen, csak ez egy írását is Kegyelmednek, hát ott mit beszélhetett Kegyelmed?» *
SZILÁGYI: Bethlen lev. 250. kk. l.
Hogy ezen, kölcsönös elkeseredettséggel elég soká folytatott levelezés nem volt alkalmas arra, hogy Thurzóban a fejedelem iránt való bizodalmat megerősítse, az kétségtelen. Ehhez járúlt még, hogy többen legközelebbi rokonai közül, kik részint nyiltan Ferdinándhoz hajoltak, részint elpártolásra gondoltak, most minden eszközt felhasználtak, hogy Thurzót is az átállásra bírják. S míg egyfelől bizonyítani igyekeztek, hogy Bethlen nem lesz képes a császárnak ellentállani, másfelől keresztény emberhez nem illő eljárásnak tűntették fel előtte, hogy a fejedelem a török-tatár segítségre támaszkodik, s ezáltal nemcsak az országot, hanem az egész keresztény világot is a legnagyobb veszedelemnek teszi ki: mind ez összevéve okozá, hogy Thurzó is, legalább egy pillanatra, csakugyan ingadozni kezdett hűségében.
De Bethlen sokkal tapasztaltabb ember, sokkal ügyesebb diplomata volt, hogysem a dolognak még az utolsó pillanatban más fordulatot ne tudott volna adni. Hogy Thurzó a hadviselés mesterségét még nem sajátította el, azt a fejedelem már eddig is eléggé tapasztalhatta, de szép tehetségeit, nagy befolyását kezdettől fogva felismeré, s azért – bár leveleiben úgy tűnteti fel a dolgot, mintha nélkűle is el lehetne – elpártolását méltán a legnagyobb veszteségnek tekintette. Midőn tehát neszét vette, hogy Thurzó is elpártolási gondolatokkal tépelődik, sietett minden rábeszélő tehetségét felhasználni, hogy ifjú barátja lelkébe újra bizalmat, s szívébe pedig bátorságot csepegtessen.
Nem volt titok Bethlen előtt, hogy Thurzó egy ízben valaki előtt oda nyilatkozott, hogy a török segítségében maga a fejedelem sem bízik, s hogy e miatt bátyjával (Thurzó Szaniszlóval) elvégezték, mikép végső esetben Újvárott elzárkóznak s a várat addig fel nem adják, míg a császár meg nem kegyelmez nekik. Első feladatáúl tekinté tehát Thurzót a törökök barátságáról meggyőzni s minthogy épen ez időtájt a portán lévő követeitől kedvező hírek érkeztek, sietett a követek leveleit lemásoltatni s Thurzónak megkűldeni. Azonban mind e hírek ezúttal nem idézték elő a kívánt hatást, sőt épen ellenkezőleg, Thurzó, bár a török segítséget azelőtt maga is váltig sürgeté, most szinte megrettent a pogányokkal való szövetségtől, s a fejedelemnek adott válaszában egyenesen kijelenté, hogy ő inkább akar a keresztényekkel élni halni.*
SZILÁGYI: Bethlen pol. lev. 273. l.
A fejedelem látván, hogy a szer, melylyel Thurzó ingadozó elméjét megerősíteni igyekezett, nem használ, csakhamar más eszközhöz folyamodott s újabban is biztosítván ifjú barátját a béke megkötéséhez való hajlandóságáról, komolyan figyelmezteté: hogy meg ne engedje magát csalni az szép szónak ígéretivel, hitnek ne higyjen, jusson eszébe azon egyezmény, mely ötjük között Beszterczebányán «privatim» köttetett, «a német ellen való cselekedeti, magára (Thurzóra) való neheztelése, szegény atyjára való gonosz szándékjok. . .» Hogy pedig a császár részéről teendő kegyelmi ígéretekre se igen támaszkodjék, felhozá Csehország esetét, hol a nemesség Ferdinand ígérete ellenére birtokaitól megfosztatik, sőt a vesztőhelyre is hurczoltatik.
Ezen következetes érvelés kétségkívül nagy hatást gyakorolt Thurzóra, de egyszer megingatott bizodalmát a fejedelemhez teljesen helyre mind a mellett sem állítá. Ő a Ferdinand által szabott feltételeket egyáltalában nem tekintette olyanoknak, hogy azok alapján a békét ne lehetett volna megkötni, s bensejében meg volt győződve, hogy a császár, ha a békealkú még tovább folytattatik, Bethlen pártfeleivel szemben is engedékenyebbnek mutatta volna magát. Ily feltevésben zokon vette tehát Bethlentől, hogy a béketárgyalásokat megszakította, de még inkább, hogy midőn kevéssel a béketárgyalások megszakítása után hadainak nagy részével Kassa felé vonúlt, a Zólyomban őrzött szent koronát is magával vitte. – E mellett boszantotta Thurzót, hogy Bethlen a béketárgyalások folyamán egyebek között a tokaji vár és uradalom átadása iránt is alkudozásba bocsátkozott Ferdinánddal, sőt hogy már e vár praefectusát is saját hűségére eskettette. S mert nem hiányzottak olyanok, kik a fejedelem eljárását önzőnek, az országra nézve veszedelmesnek igyekeztek előtte feltűntetni, nem csoda, ha a bizalmatlanság mind mélyebb gyökeret vert ifjú szivében.
Bethlen őszintén fájlalta ifjú barátja ezen tépelődését, vagy – mint ő maga mondja – «búsulását», s ezentúl leveleiben csak annál szívósb kitartással igyekezett őt szándékai tisztaságáról s a békére való hajlandóságáról meggyőzni. «Az koronát – úgy mond – nem akarván ellenségnek kezében ejteni, azért vöttem fel, és elhoztam, de nem azért, hogy eltulajdonítsam, és más országba vigyem . . . ótalmazzon isten annak csak gondolatjától is, hiszem ha megtarthatom az országnak, nem szidnak meg érte, de ha elveszteném tőlök, méltán érdemleném a büntetést.»* – A mi pedig a békességet illeti, biztosítja Thurzót, hogy ő attól egyáltalán nem idegenkedik, de kívánja, hogy az tisztességes és biztos is legyen. Egyébiránt jun. 1-jére gyűlést hirdet Eperjesre, hol a diplomát előterjeszti, s ha a rendek elfogadják, ő ellentartó nem lesz. – Végűl pedig, minthogy úgy vette észre, hogy Thurzó, ki a fejedelem távozása óta liethavai várába zárkózott, ott – főleg mióta a szomszéd urak közül sokan Ferdinandhoz hajoltak – némileg kényelmetlenűl kezdi magát érezni, az iránt is sietett őt biztosítani, hogy, ha a várat ellenség szállaná meg, mindenkor kész segítséget kűldeni.
Bethlen levele Thurzóhoz. SZILÁGYI-nál: Bethlen G. pol. lev. 291 és kk. l.
Ily s ehhez hasonló tartalmú leveleivel legalább egy pillanatra csakugyan sikerűlt Bethlennek ifjú barátját némileg megnyugtatni, s meggyőzni a felől, hogy tartós béke csak fegyverrel lesz szerezhető. Újra remény és bátorság száll Thurzó szívébe. Váraiban az őrséget megkétszerezi, hadi szerekről gondoskodik, sőt ő maga is harczra készül. Kardot a fejedelem kűld neki, fegyverderekat nyakvassal (vértet) ő maga rendel tokaji praefectusa által Kassán; «mert – úgy mond – a mennyire én veszem eszemben, német és az hitetlen magyar uraimmal még ez esztendőben meg kell marakodnunk».* És bár a nádorral a béke megkötése iránt ezentúl is folyton levelezésben áll, a fejedelem számára is katonaságot fogad, sőt Bethlen megbízásából a jägerndorfi őrgróffal is alkúba bocsátkozik.
Thurzó I. levele Debreczeni Tamáshoz. 1621. máj. 12. az árvai vár levéltárában.
32. LIETAVA VÁRA.
Bethlen örömmel értette Thurzó eme serény forgolódását, s gyakori leveleiben ezentúl sem szűnt meg őt bátorítani, kitartásra ösztönözni. De a bekövetkezett események nemsokára ismét más irányt adtak a fiatal főúr gondolkodásának. Az ellenségeskedések, melyek már a békeértekezletek tartama alatt is folyton folytak, azoknak megszakítása után, s főleg miután Bethlen hadaival elvonúlt, mind élesebbekké lőnek. Ferdinand magyarországi párthívei, ezek között főleg Esterházy Miklós és Pázmány Péter által ösztönöztetvén, nemcsak hogy a Bethlen által szorgalmazott fegyverszünetet megadni vonakodott, hanem egyenesen elérkezettnek vélte a pillanatot, melyben a felkelésnek Magyarországon is egy csapással véget vethet. S fegyvereit szerencse kísérte. A Bethlen-pártiak hatalmában volt várak sorban megvétettek. A Dunán túl Kőszeg, Körmend, Rohoncz, majd Óvár is elestek. Pozsony Bouquoi hadai előtt önként nyitá meg kapuit, mire rövid vívás után a vár is megadta magát. Hasonló sorsban részesűltek nemsokára Nagy-Szombat és Nyitra, melyeket Bouquoi és Forgách megvevén, nemsokára Érsekújvárt is megszállották. Besztercze és a többi bányavárosok meghódoltak, Fülek elesett. Trencsény, miután Szúnyogh Mózes,. Bethlen hadainak kapitánya, gyáván megfutott, Balassa pedig elpártolt, szintén Ferdinand pártjára szándékozott hajolni, sőt attól lehetett tartani, hogy példáját a szomszéd megyék is követni fogják. Nemsokára maga Illésházy, habár eddig Thurzó rábeszéléseire Bethlenhez hű maradt, a fejedelemnél hitétől való felmentését kérte.
Ily körűlmények között nem csoda, ha Thurzó, kit Forgách ezentúl sem szűnt meg leveleiben Ferdinand pártjára édesgetni, s őt a császár kegyelméről s adott szavának hűségéről biztosítani,* – ismét ingadozni kezdett.
Forgách levelei Thurzóhoz 1621. máj. 29. és máj. 29-ről. – Ered. a gr. Batthyány-ak köpcsényi levéltárában.
Helyzete csakugyan válságossá lőn, s ha a fejedelemhez való hűségében mind a mellett kitartó maradt, ez kétségkívűl inkább Bethlen rendkívüli ügyességének, rábeszélő tehetségének, mintsem Thurzó jellemszilárdságának tulajdonítható. Jól tudta Bethlen, mivel lehet ifjú barátjára leginkább hatni; azon eszközhöz folyamodott tehát ez úttal is, melylyel Thurzó ingadozó elméjét már annyiszor sikerűlt megerősítenie. Ismételve figyelmezteti a Beszterczén «privatim subscribált rettenetes reversalis»-ra, melyet nem is ő, hanem Thurzó maga szerkesztett s diákjával íratott, továbbá a Fridriknek Prágában tett hitére, melyet – úgy mond – nem illik ily könnyen megszegnie. Bouquoitól nincs mit tartania, Inert annak ő maga lesz útjában, a mi pedig a pártos megyét illeti, annak ugyan könnyen ellentállhat. Különben ígéri, hogy Abaffy Miklóst 2000 lovassal felkűldi, hogy kitisztítsa az útat Tessen felé, s a jägerndorfi herczeg biztos bejöveteléről gondoskodjék. . . «Uram, édes öcsém, nem in secundis, hanem in adversis ismerhetjük egymást valóságosan meg, nem illik Kegyelmednek mindjárt megijedni».*
Bethlen levele Thurzó I.-hez: Szilágyinál i. h. 318. és kk l.
Habár Thurzó némileg zokon vette a fejedelem ezen kissé élesebb hangon tartott levelét, annak bátorító szavai, – főleg miután a fejedelem egy későbbi levelében biztosította, hogy a fenyegetés, melyet abból Thurzó kiolvas, eszeágában sem volt – most sem tévesztették hatásukat. Egyébiránt innentúl, s azon pillanat óta, hogy Bethlen hosszú készülődések után hadaival maga is megindúlt, s a pártos urak közül többeket megfenyített, Thurzó ingadozása is megszűnt. – Híven a fejedelem utasításaihoz, most főleg két dologra fordítá figyelmét. Az egyik volt a jägerndorfi őrgróf kijöveteléről s hadainak ellátásáról gondoskodni, a másik pedig a megyét és a pártos urakat a fejedelem hűségére hajlítani. Thurzó mindkét irányban derekasan s az őt jellemző körűltekintő óvatossággal felelt meg feladatának. Minthogy az összeg (50,000), melyet Bethlen Ormánközy által már előbb oda küldött volt, az őrgróf hadainak fizetésére nem volt elegendő s még 10 ezer forint kívántatott volna, Thurzó pillanatig sem habozott ez összeget hajadon nővérének a liethavai tárházban őrzött atyai örökségéből pótolni.*
Említést tesz erről Thurzó I. egy későbbi keletű levelében. (1621. szept. 30.)
Bethlen nagy súlyt fektetett ezen 7–8000-re menő segélyhad mielőbbi kihozatalára, s azért nagy hálával vette Thurzó ajánlatát. Sietett is ifjú barátját eme készségéért megdicsérni, fejedelmi hitével fogadván, hogy az előlegezett összeget, mennél előbb lehet, pótolni fogja. – Hogy pedig az őrgróf hadaival annál biztosabban jöhessen ki s Thurzó se veszélyeztessék, jun. közepe táján Abaffy Miklós vezénylete alatt csakugyan 3000 hajdút kűlde Trencsénbe.* – Ezen fölűl nyilt parancsot íratott «minden vármegyére generaliter, és privatim commissiót», hogy minden rend Thurzótól függjön s ahhoz tartsák magokat a mit nekik a fejedelem nevével parancsolni fog.*
ZAVODSZKY: Katonánál XXX. 678. Érdekesnek tartjuk e helyütt megjegyezni hogy Thurzó Abaffy Miklóst és a többi kapitányokat megérkezésök másodnapján liethavai várában megvendégelé, sőt egyenként valamennyiöket aranyozott ezüs kupákkal is megajándékozá.
Bethlen levele Thurzóhoz. Szilágyinál i. h. 330. és kk. l.
Bethlen ezen intézkedései a fejedelem iránti bizalmatlanság utolsó szikráját is kioltották Thurzóban. Újra lángra gyúlt benne azon ifjúi lelkesedés, melylyel a fejedelem iránt kezdetben viseltetett, s vele a bátorság és a tetterő.
A fejedelem azt kívánta volna, hogy Thurzó, bevárva a jägerndorfi őrgrófot, vele együtt egyesült volna saját hadaival Lévánál vagy más alkalmas helyen. De Thurzó már megúnta a hosszas várakozást, s a fejedelem leveleiből értvén annak megindulását, miután előzőleg a megyebeli pártos urak közül többeket Bethlen pártjára hajlított,* s a nemességet is a fejedelem hűségére esküdtette,* julius elején ő is megindúlt, s ugyanazon hó 20-ika táján Érsekújvárnál Bethlennel egyesűlt.
Thurzó levele anyjához. 1621. jul. 8-ról és 9-ről, az árvai vár levéltárában. – ZAVODSZKY: i. h. 690. l.
A hitlevelek (reversales) eredetben a budai kir. orsz. levéltárban. – Fasc. 30. No. 1–88. Magy. Tört. Tár. 1887.
