Az alsó ruha. Gatya, nadrág.
Az alsó ruha. Gatya, nadrág.
A milyen különböző és sokféle volt őseink felső ruhája, oly kevés változatosságot találunk az alsó ruhánál. Az elnevezések közül csupán a gatya az, mely régebbi a honfoglalásnál, a nadrág, harisnya, salavári, mind később honosodott meg nyelvünkben. Mindamellett a bő vászongatyán kivül, melynek a mai magyar gatyával egyező jazig- és párthuskori idomáról már az első fejezetben szóltunk, kellett lenni egy bőrből, nemezből vagy vastagabb posztóból készült szűkebb téli alsó ruhának is, melynek szárait a csizmába gyürték, miként a későbbi szűk magyar nadrágot. Valamennyi olyan emléken megtaláljuk ezt a nadrágforma ruhát, a mi valami módon összefügg a honfoglaláskori és előtti magyar viselettel. Megvolt a parthusoknál és Szasszanidakori persáknál (1. t., 10., 15–16.), aztán a népvándorláskori turánoknál, mint az altaji turk (4. t., 3.), a kelet-európai hunn (4. t., 1.), s magyarországi avar (4. t., 2.) viselet körébe tartozó képes ábrázolatok tanúsítják; a honfoglalás ideje körül erre utalnak a byzanczi (17. t. 3.) és kaukázusi (17. t., 4.) viseletre vonatkozó emlékek, továbbá egypár déloroszországi kun szobor (20 1., 2.); az Árpádok korából felhozhatók a velenczei Szent Márk-templom scythái és indusai (20. 7–9)s a mennyiben a lábszárat nem tekintjük meztelennek, a pécsi domborművek (19. 3–4., 18–26.). Mindezek azt bizonyítják, hogy azon környezetben, melynek befolyása alatt fejlődött ki a honfoglalók viselete, úgy a korábbi, mint a későbbi időkben mindig és mindenfelé megvolt a nadrágféle öltöny, lehetetlen tehát, hogy az Árpád korabeli magyarok is ne ismerték és használták volna. Lehetséges, hogy ezt is gatyának nevezték, hiszen a magyar «gatya» szónak megfelelő vogul «kas» szó térdig érő bőr- vagy posztó nadrágot jelent, tehát olyanforma alsó ruhát, a minőt a nagyszentmiklósi vitéznél találunk. De bárminek tulajdonítsuk is, hogy a későbbi magyar viselet egyik legjellemzőbb darabjának, a csizmába gyűrt szűk nadrágnak neve későbbi a honfoglalásnál: annyit bizonyosnak tarthatunk, hogy ha nem is későbbi formájában, de ahhoz hasonló alakban maga a ruhadarab megvolt már a honfoglalás előtt is.*
Gatyára l. 10. jegyzet és szöveg 5. l. – A nadrágra l. szöveg 61. l. A szó Miklosichnak a magyar nyelvbeli szláv elemekről irt műve szerint csak az ó-szlovénben (nadrazi) és magyarországi ruthénban (nadragi), meg aztán az oláhban van meg (nadraži). M. Nyelvőr. XI. 1882. 359. – Hunfalvy P. Vogul föld és nép.
A mi alakját illeti, úgy látszik, inkább szűk volt, mint bő. A testhez álló nadrág ép olyan hagyományszerű volt a kelet-európai turánoknál, mint az, hogy a nadrágszárat a csizmába huzták. Ilyen volt a szkitha (1. t., 5., 8–9.) s a kercsi katakombák freskoi szerint a szarmata nadrág (4. t., 8–9.), megvolt továbbá a bakancsba huzott szűk vászon nadrág (1. t., 10.), bő gatya és a bokában összekötött salavári mellett a parthusoknál; a magyarsághoz közelebb eső időből ezt a szűkebb idomot találjuk a byzanczi (17. t., 3., 6–7.) és kaukázusi (17. t., 4.) emlékeken, egyik déloroszországi kun-szobron (20. 2.), a velenczei Szt. Márk-templom scytháin és indusain (20. 7–9.) s a hainburgi Attila-szobron (19. 9.). Kevesebb nyoma maradt a gatyának. A parthus és jazig gatyának (1. t., 11., 2. t., 2.), mely hosszú volt s egész a bokáig ért, a magyar gatya a legközvetlenebb folytatása, mind a mellett ilyen öltönyt nem találunk a magyarsághoz idő tekintetében közelebb eső emlékeken; vagy azt kell tehát föltennünk, hogy a honfoglalók nem ismerték a gatyát, a mi a föntebbiek után egyszerűen képtelenségnek tűnik föl, vagy azt kell hinnünk, hogy a honfoglalóknál az a csupán térdig érő rövid gatya volt elterjedve, a mi itt-ott a dunántúli magyarságnál, különösen pedig – a mennyire eddigi észleleteim terjednek – az idősebb cselédségnél, öreg béreseknél van szokásban s e miatt aztán az emlékeken nem mindig lehet megkülönböztetni, hogy melyiket kell térdig érő gatyának s melyiket a felöltő alól kilóggó hosszú ingnek tekinteni. Ez az eset áll például egypár kaukázusi emléknél (17. t. 4–5.) s aztán a X–XI. századbeli evangelium egyik lovas csapatánál. (17. t., 7.)
