Sisak.
Sisak.
Az Anjoukori sisaknak három- vagy négyféle nemét ismerjük. Egyik volt az Árpádkorból átjött nehéz helym, mely kissé esetlen csöböralak helyett, a minőnek még a kigyósi csat is mutatja (22. 8.), a tetszetősebb fazékidomot vette föl magára (26. 16.) s nemcsak szemréssel, hanem oldalt keresztalakú kivágással is el volt látva, meg rostaszerűen kilyukgatva. Igmándi Lőrincz, valamint Zécheni Tamás vajda pecsétje bizonyítja (26. 15, 18.), hogy ez a forma mindjárt a XIV. század kezdetén föllépett nálunk s eleinte régi magyar szokás szerint pávatollbokrétával volt ellátva, de csakhamar elterjed a czímernek (franz., cimier, ném: Zimier) nevezett sisakdíszítés, «crista» is, mely a sisak tetejére erősített fából faragott vagy bőrből készült és kifestett figurális jelvényből, rendesen valamely állatalakból, sasszárnyból, szarvból állt, különösen alkalmazták pedig a család jelvényét, melyet aztán innen neveztek el később «czímer»-nek. A kigyósi csaton két szarvasagancs a sisakczímer (22. 8.), a Piaszt-ház ágából származott Oppelni László nádor 1370-ki pecsétjén pedig a Piaszt-ház czímerét, a fehér sast találjuk sisakdísznek. (27. 15.) Több emlékből ismerjük Nagy Lajos király sisakczímerét, mely három strucztollal díszített koronás sisakból kiemelkedő és szájában patkót tartó hosszú nyakó struczfejből állt; a sisak hátsó részét a sisak csúcsához erősített és orjegynek nevezett lepedő takarta. (26. 2, 27. 7.) Mennyire ismeretes volt a külföldiek előtt is Nagy Lajosnak ezen sisakczímere, arra felhozzuk Suchenwirt Péter német versirót, ki szintén ilyennek írja le. Leírása szerint a sisak gazdagon volt aranyozva s a korona ékkövekkel díszítve, a strucz nyaka hermelinnel volt szegélyezve, két szeme két rubinból, orra és a szájában tartott patkó aranyból volt. A Képes Krónika egy izben a havaselvi hadjáratnál, Róbert Károlyt is ilyen sisakkal ábrázolja, neki azonban nem ez, hanem a lehajtott karimájú vaskalap volt a kedvelt sisakformája, a Képes krónika legalább rendszerint ezzel szokta őt feltüntetni. (25. 4. – 26. 14.) Nyugoti szokás szerint többnyire csak az uralkodók viselték s azért nálunk, hol a királyi házbeli herczegeknek sora Nagy Lajos öcscsével, Istvánnal megszakadt, nem terjedt el. Annál nagyobb divatba jött a sisaknak egy könnyebb neme, melyet főkötőhöz hasonló alakjáról a németek «beckenhűbe»-nek, «pickelhaube»-nak, őseink pedig németesen pikonghognak neveztek. (26. 17.) Nagy Lajos udvari vitézei a Képes Krónika czímképén az olasz «celatá»-hoz hasonlóan elől levélalakú érczczímerrel díszített pikonhógot viseltek (IX. A. 5–6.) s ugyancsak a Képes Krónika tanuskodik arról, hogy alig tünt fel nyugoton a föl s alá csapodó arczvédő vas, régi nevén lélekező, nálunk is csakhamar alkalmazni kezdték (IX. A. 7.), habár valami nagyon nálunk soha sem terjedt el, a székelyföldi falfestmények pikonhogjai a XIV. század végén s a XV. század elején arczvédő nélküliek (30. 1–2. 31. 2.), holott nyugoton a «visier»-nek, «hundsgugel»-nek nevezett vaslálarcz mind tökéletesebb kifejlődése épen ezen időtájban történt. A nemzet zöme, mely a nehéz fegyverzethez soha sem tudott hozzászokni, megmaradt a régi könnyű sisak mellett, mely sodronyból font vassapkából állt (22. 8.) s legfölebb alacsony teteje készült vaslemezből.*
L. Tagányi id. czikkét. Századok. 1893. 309–314. l. – Az egyes elnevezések a régi szójegyzékek sz. galea = helm (Schl. 559, B. 90.); cassis = sisak (Schl. 560.), piconhog (B. 91.); fidia = piconhog (Schl. 574. emliti az Ehrenfeld Codex is «pikonhok» alakban); celebrum, cerenuz (azaz cervella, cervelleria, cerebrerium), culpitrum = vas salap, salap (Schl. 561, 570, B. 92, 100.); crista = eimer (azaz: cimer), chimer (Schl. 564, B. 94.); lucertum = lelek vas (Schl. 571.), lelekeuz (Beszt. 101.), Tagányi K. (id. h. 313.) az utóbbit tollhibának vélte «lelekzu» azaz lélekző helyett, a Schlägli szójegyzék sz. «lelekuaz» azaz lélekvasnak kell olvasnunk; coma, capellum = orjeg (Schl. 562, 563.), or yeg (Beszt. 93.); a celibium = pokenhog (105, 106. sz.), mely Tagányi sz. (id. h. 314.) sodronyos pofatakaró, a német «backen» és «hobel» szók összetétele; a másik a conum = zukishul (102. sz.), melyet Tagányi (id. h. 313 s köv. l.) a «Hundsgugel»-nek megfelelő előreszökő élű sisakrostyél magyarázatáéul vesz fel s «szökös» vagy «szükös él»-nek vél, Ducange sz. conum a. m. «summa pars galeae.» – Egy eredeti középkori sisakczimer maradt fenn a soproni benczések templomában; színes másolatban közölte Varju Elemér Turul. XV. 1897. 3. füz. 105–114. l. V. ö. U. o. 1898. évf. 90. l. – P. Suchenwirt’s Werke aus dem XIV. Jahrhunderte. Herausgegeben A. Primisser. Bécs. 1827. 3. l. V. ö. Bleyer Jakab czikk. Századok. XXXIII. 1899. 807–809. l. – Róbert Károlyt struczczimeres sisakkal ábrázolja a Képes Kr. a rozgonyi csatában is (közölte Szalay-Baróti: A magy. nemz. tört. II. 19. és Millen magy. tört. III. k. 54.), a havaselvi hadjárat képét l. Millen magy. tört. III. 104. – A vaskalap (isenhut, chapel) tulajdonkép a gyalogzsoldosok, számszeríjjasok sisakja volt a XII–XIII. században, a XIV. századtól azonban maguk a királyok is viselték. Boeheim: Waffenkunde. 36. l. – Nagy Lajos testőreinek sisakjához hasonló «celatát» l. Angelucci: Catalogo della Armeria reale. Torino. 1890. 169. l. – A lélekvassal ellátott sisak anjoukori emlékei közé tartoznak még a földvári és kassai domborműveken ábrázolt sisakok. L. Matlekovics S. Magyarorsz. ezerév. fennáll. V. 432, 440. és Czobor B. Magyarorsz. tört. eml. az ezredéves kiáll. 7. füz. 140, 1412. A székely freskók pikónhogját l. az idézett képeken kivül Arch. Ért. XVIII. 1898. 390.
