Csizma. Szekernye. Saru. Sólya.
Csizma. Szekernye. Saru. Sólya.
A lábbeli most is leginkább szár nélküli kivágott és hegyes orrú czipőből vagy rövid, bő száru saruból állt, a szekernye és csizma a XV. század második felében kezd mind általánosabb használatba jönni. A Képes Krónika reczézett posztó- vagy selyemczipői a XV. században is divatban voltak; ilyet látunk a székelyföldi falfestményeken, melyek közt az 1419-ben készült udvarszékhelyi derzsi (31. 1.) s a nehány évtizeddel későbbi killyéni (31. 2.) minden kétségen kivül a XV. század emlékei közé tartoznak. A czipő ezeken is hosszú, hegyes orrban végződik, hasonlót látunk a homoród-szent-mártoni Margit-legenda képén (30. 3.); még jobban meghosszabbodott az általános nyugoti divattal egyezően a czipőorr a XV. század második harmadában; ilyent találunk a szmrecsányi falfestményeken (37. 7–9.), Froissard krónikájában (34. 7, 35. 10.), a történelmi arczképcsarnok Sz. István királyt ábrázoló képén (40. 9.) s aztán a bécsi udvari gyűjtemény magyar nemest ábrázoló fametszetén (46. 6.); a század utolsó harmadában eltűnik a tulságos hosszú czipők divatja, a hegyes orr azonban Mátyás egész uralkodása alatt megmaradt, mint egyebek közt a Thuróczi augsburgi kiadásában levő képek tanusítják (39. 8. XVII. 3, 4, 5.). Mátyás korában a czipő kissé ki volt vágva és széle más szinü szegélyzettel ellátva. (39. 8. XIV. 8. XVII. 4.) A XV. századbeli szójegyzékekben fordul elő a «solea» vagyis a későbbi sólya elnevezés, melyet a schlägli «bőr»-nek, a beszterczei pedig «fatalp»-nak magyaráz, egy 1522-ki oklevélben pedig «calipedium seu solya» megjelöléssel találjuk; a «calupes», «calopus», a. m. fapapucs, a XV. században faltalpú félczipőt értettek alatta s mint az elnevezésből látjuk, a XV. században nálunk is használatban volt; alakja Kánthor Benedek 1509-iki czimeres levelében látható (44. 2.), mely magát Kánthort ábrázolja, a mint a királyi vadászok alkalmával II. Ulászló láttára egy szarvast agyonlő, viselete tehát a királyi vadászok viseletének tekinthető; lábbelije fatalpu papucs vagy czipellős fatalp. A puha bőrből készült hosszú száru szekernye, mint láttunk, már a Képes Krónikában előfordul, de általánosabb elterjedést csak a XV. század dereka felé nyert; a nagy-szebeni 1445-iki oltárképen, az aacheni magyar zarándok képén (34. 1.), valamint Froissard krónikájában (34. 7.) a szekernye felső szára vissza van hajtva, mint a hogy az olaszoknál volt divatban s a lehajtott rész más szinű bőrrel volt szegélyezve. Angliában IV. Edvard korában az elől felhasított és szalaggal összekötött szekernyék is divatoztak; ilyen lehetett az országos képtár magyar királyának lábbelije is (40. 9.), mely semmi esetre sem czipő, mert szára van, de a szár felső részét eltakarja a hosszú mente. A Jagellók alatti szekernye abban különbözött a korábbi formától, hogy a szár felső része nem volt ellátva visszahajtott szegélyzettel, hanem térdig, sőt azon fölül ért (45. 2., 47. 4., 48. 5.), a puha bőr azonban a térdhajlás nyomása alatt itt is összegyüremlett s minél hosszabb volt a szár, annál nagyobb volt a gyüremlés, a térd körül különben is tölcsérformán kibővült a szár, mint Haller Pál († 1531) képén elég jól kivehető. (XVII. 7.) A szekernyétől abban tért el a törökös csizma, hogy keményebb bőrből készült s különösen a szára egyenesen állt és nem gyüremlett össze; ez a csizmaforma már a XV. század első felében előfordul a székelyföldi falfestményeken, Maksán (30. 1.) és Killyénben (31. 2.), mint a kunok viselete; később mindinkább elterjedt s Jagellókori formája a szár vágásánál fogva is különbözött a szekernyétől, elől ugyanis, mint Dürer Albert egy 1517-ki rajzán látható (44. 10.), magasabb volt, mint hátul s fölfelé álló háromszögű csúcsban végződött, vagy pedig, mint Dombay János 1506ki (XVIII. 2.) s Dobay Márton 1519-ki (45. 1.) czímeres levelében látjuk, elől középen szívalakú kivágással volt ellátva. Ennek is hegyes orra volt, mint a XV. századbeli nyugoti lábbeliknek, csakhogy abban aztán nagyon különbözött az utóbbiaktól, hogy a csizmaorr nem lapult le, hanem török-tatár módra fölfelé kunkorodott. (45. 5.) A «Triumphzug» magyar urainak viselete tanusítja (XVII. 10–11. – 45. 3.), hogy ugyancsak török szokás szerint a Jagellók korában az alsó czizma is el volt nálunk terjedve.*
V. ö. 159. jegyz. – «Unum caliopidum seu solya.» Buda város 1522-ki árszabásában. Tört. Tár.1889. 378. – Planche id. m. l. 47, 459–460. – «Tyzma azoni allatnak valo» Ingóságok jegyz. a XVI. sz. elejéről. b. Radvánszky B. Magyar családélet. II. 8. sz. az Érdy-Codexben: «aranyos chyzma.» L. Nyelvtört. szót. I. 442.
