CSALOMJAI
CSALOMJAI
Az ember azt hitte volna, hogy nagy poéta lesz belőle. Aki fiatalkori munkáit olvassa, azt megragadja az azokon elömlő melegség, irálycsín, azok a nagy vonások, mik a Madách »Ember tragédiáját« megnépesítik, mint óriás dörgésnek hol elő-, hol utóhangjai meg-megrezdülnek a fiatal Csalomjaiban. A futópaszuly kapaszkodott a nagy fára és körülfonta iszalagjaival hirtelen megnőtt derekát. Hogy nem bírt a sudaráig felnőni, annak az az oka, hogy kevesebb eső érte az árnyékban, melyben szerénységénél fogva olyan jól érezte magát.
Nem akarok világosabban beszélni, mert nem illik. Hiszen ha csak poéta volna, az ember nem viseltetnék iránta valami nagy devocióval, könnyen elbánnék a pegazusával, mely már azért sem lehetett első a versenytéren, mert kívüle sem nem vakarta, sem nem kefélte senki, hanem ő humorista is és a hatvágást erősen érti, s azonfelül megvan neki is az a gyengéje, ami a nagy embereknek, hogy abban szereti magát tartani a legerősebbnek, amiben a leggyöngébb, – a poézisban.
A nagy emberek gyengeségeit örökölni már magában véve is erő.
Nem akarom életrajzát megírni, mert még korán lenne. Ő hasonlít a hajdani ezüsthúszasokhoz, hol kijön a forgalomból, mint azok, s hol túlnyomólag lép megint előtérbe, mint azok. Megvárom, hátha még porosz tallér lehet belőle valaha… Van hozzá hajlandósága.
Ha túlélem, semmiesetre sem mulasztom el a nemzetnek bemutatni e hű, szerény munkását, ki azért volt nagy, mert csak kicsiny lehetett. Neki mostohája volt az irodalom. Az országos hír és dicsőség sohasem mosolygott rá érdeme szerint, mert talán nem sietett körébe, s Cézárral tartott, ki inkább akart Puteoliban első lenni, mint Rómában második. Más ember elszaladt volna arról a hálátlan térről. Teszem azt, én is elhagytam a múltkor a Tini szeretőmet, amiért ásított előttem és jobb szemmel nézte az ulánus őrnagyot. Ő nem tett úgy. Ő nem követelt mosolyt, melegítő csókot az irodalom istenasszonyától. Ő beelégedett azzal, ha nézheti, ha körében lehet, ha udvarolhat neki.
Néha le-letette a tollat pihenni… a játszi elme, a meleg kedély elzárkózott a ridegségbe; de hát van valami csodálatos benső ösztön, mely némán beszél az íróhoz és lelkesedve; »fogd meg, barátom, azt a régi tolladat, jó szerszám az… és rakd papírra, amit elméd gondol, és szíved érez… ha nem gyújtja is meg a világot, de legalább megmelegíthet nehány kedélyt, és ez elég.«
Ő be is elégszik ennyivel.
Mióta a Nógrádi Lapok keletkeztek, azóta ismét többször találkozunk nevével. Ő olyan, mint a hétféle asszony. Ezúttal ismét mint »új alak« megifjultan lépett a sorompók közé. És meglepett mindnyájunkat. A szelíd, művelt humor gúnyoros hangján szól hozzá a dolgokhoz, majd éles szarkazmusával sebez. Némely cikkeiben megragadó példáit látjuk a »naiv humornak«, minőket legkitűnőbb humoristáink műveiben sem. P. o. »Nyájas szóváltás az Ipoly-ban szerénykedő úriemberrel« stb. Persze, hogy imitt-amott kizökken a kerékvágásból, s művei hasonlítanak egy ügyes női kéz gyönyörű hímzéséhez, melybe azonban hellyel-hellyel belestikkelt egy-egy ferde virágot valami hímezni tanuló kislányka is. Az ember megesküdnék rá, hogy nem egy kéz munkája.
No, hanem hát az ember a jó bort szívesen megissza vízzel is. Az ő cikkeit érdekkel olvassuk úgyis, s az olvasóközönség úgy van velök, mint én a rossz tulajdonságaimmal, hogy ti. nem bírok megválni tőlük. Nagyon egymásba szerettünk.
Persze, hogy nem érdemli meg az olvasóközönségtől a szimpátiát. Nagyon rosszul bánik vele. Úgy tesz, mint Mucius Scaevola, aki az égő tűznek tartotta kezét. Hadjáratot visel saját népszerűsége ellen; mert hadjáratot üzent a mi gyarlóságainknak. A »merész indítványok« mindegyike egy-egy oldalba döfése a társadalomnak. Négy ízben próbálta magára haragítani az egész világot. Egyszer azt mozgatta, hogy ne csináljunk luxust a dohányzással, másszor nekiesett a káromkodásnak, harmadszor eltörölte az alázszolgáját, negyedszer pedig lelkünkre köti, hogy ne füllentsünk. Boldog isten! ha még ezeket is elindítványozza tőlünk, micsoda élvezet marad akkor nekünk, magyaroknak, ezen a világon. Be kell csukatni minden újságírót nyomban! A mi ős, szent szokásainkhoz ne nyúljon senki! Az »Ipoly« fel is jajdult rá. Ihol van, ni, az átkos kormány halomra döntögette a honyboldogító, dicső törvényeket… Most meg tetejébe előáll Csalomjai és ki akarja ütni a szájunkból az édes pélpát is, és a káromkodási szólásszabadságot! Ha nem káromkodhatnánk, ékesszólásunk örökös némaságra lenne kárhoztatva.
Azonban Csalomjainak semmi sem sikerül. Minélfogva most sem sikerült neki megharagítani a közönséget, mert olyan pajtáskodó hangon tudja a legnagyobb gorombaságot is elmondani, mint ahogy nekem a doktor édes málnalekvárban adogatta be a keserű pilulákat.
És ebben rejlik az ő varázsereje.
…Hát csak hadd percegjen az az el-eldobott toll ezentúl szakadatlanul. Szívesen olvassuk a »merész indítványokat«-at, ha nem követjük is azokat, legalább meglátjuk magunkat tükrükben olyan alakban, aminőknek lenniük kellene. És ez is nyereség.
