augusztus 14. 224. sz.,
augusztus 14.
224. sz.,
224. sz.,
(Az Ágai–Zichy afférhez)
Ami a képviselőházban Csengeri, az az irodalomban Gyulai Pál.
Csengeri ugyanis nem tudom milyen jogcímen (ha ugyan a hiúság nem elég jogcím) beleterpeszkedett a Deák Ferenc székébe s ha néha megereszti bölcsessége csatornájának zsilipjeit, olyan prosopopeával beszél, mintha ő teremtette volna hat nap alatt a világot s most, a hetedik napon, megmagyarázná annak a többi baleknak, hogyha már megteremtette, hogyan viseljék magukat benne.
Nos tehát éppen ilyen Gyulai Pál úr is. – Sehogy sem bírja az ember elképzelni, honnan támadt az irodalomban az ő »pápai csalhatatlansága«, melyet önmagának tulajdonít, s melyet már ő olyan veleszületettnek vesz, mint a mágnás a kék vért…
Mi azonban a mágnás vérét is csakolyan közönséges vérnek látjuk, mint a többi emberét…
Gyulai úr legutóbbi felszólalása az Ágai–Zichy polémia gordiusi csomójának szétmetszésére, a gyarlóság többnemű nyomait viseli magán.
Gyulai úr ugyanis az az ember, aki érti a maga szerepét, s jól tudja, hogy kell okos embernek látszani. A nagy titok abban rejlik, hogy minden irodalmi polémiában akár van, akár nincs hozzá köze, övé az utolsó szó.
Megolvasván a vitatkozó felek által elmondottakat, rendesen az erősebb védelmére kél, s a felületességet művészileg eltakaró reflexióival kápráztató módon játszik az emberek elméjével és az igazsággal.
Most Ágai ellen fordult anélkül, hogy tudná, miért. Ágait szokott fitymáló modorával nevetségesnek tünteti fel, amiért azon »nem tisztességes« állítást kockáztatta, hogy miután a Zichy képe azon pontról van fölvéve, melyrül az ő vázlata, őt is rész illeti a sikerben.
Nem akarunk visszatérni e kicsiny polémiára s nem akarjuk vitatni, igaza van-e Ágainak e pontra nézve, hanem azt bátran kimondjuk, hogyha nincs is igaza: – lehetne; ami pedig ez ügyben a fődolog, dacára annak, hogy Gyulai Pál úr, ki csodálatos módon a vita végére, egyszerre odacseppen bírónak: – nem látszik ezt észrevenni.
Ágai úr nyilatkozatának, bár nem volt ment némi tárcaszerű staffagetól, mely a felszólás magvát vékonyabb elmék látása elől eltakarta, alapját azon panasz képezte, hogy a hírlapírók, kik leginkább vannak hivatva az események megfigyelésére, a felsőbb közegek által nem gyámolíttatnak kellőleg e feladatuk teljesítésében, pedig ez néha nagy horderejűvé is válhatik.
Így Deák Ferenc ravatala megtekintéséhez is csak nagy nehezen juthatott be – pedig milyen jó, hogy bejutott, stb.…
Nos, és nincsen-e Ágai úrnak igaza? Mert ha ezúttal tévedett is (oka lévén tévedésbe jönni) abban, hogy Zichy Mihály az ő vázlata után rajzolta nagy képét, de vajon vesztett ezzel a felszólalás lényege, mely a hírlapírók és képes lapok szerkesztőinek lehetővé célozta tenni egyes nagyobb szabású események hívebb megfigyelését.
Éppen a Zichy nyilatkozata, melyben elsorolja azon sok fáradsággal járó utakat, melyeket igénybe kellett vennie a képhez szükséges részletek iránti információ végett – bizonyít Ágai felszólalása mellett legjobban.
Világosan kitűnik tehát, hogy Gyulai Pál úr Hübele Balázs módjára beleszabadulván az ügy mellékes, igazán jelentéktelen részébe, mint a macska a lyuk körül szaladgált… pedig ez egyszer nem ottan volt az egér.
Vagy a polémia modorára nézve érezte Gyulai úr a belekottyanás kényszerűségét?
Ez esetben is – bár a polémiáról leginkább a Gyulai úr felszólalásával kezdett lekopni a finomság – semmi esetre sem Ágai az, ki ellen kifogást lehetne tenni.
