július 31. 210. sz.,
július 31.
210. sz.,
210. sz.,
Mióta Toldy Istvánra ama szerencsétlen kimenetelű álmot bocsátá az isteni gondviselés – azóta feltűnően megszaporodának az álmok a sajtóban…
Úgy látszik, Midhát visszahívása sem egyéb álomnál…
Herman Ottó cikkei az »Egyetértés«-ben szinte álmok…
Csak egy nem álom… amit pedig félve hiszünk el valóságnak, hogy t.i. Ausztria mozgósít…
Tehát csakugyan, hogy ugyancsak…
A Bumbumgenerálisok végre megálmodták, hogy nemcsak azért van fringia az oldalukon, hogy legyen mivel parádézni úrnapján a processzióban, hanem azért is, hogy néha kilépjenek vele a sutból…
Vagy nem a generálisok ideája az? A nép akaratának engedtek volna Bécsben? (Már ilyet nem teszek fel.)
[……]
Vagy azt látták be valahára, hogy minden talpalatnyi föld, melyet a török birodalomból elfoglalnak, egy-egy késszúrás Ausztriának? (Ezt még korán volna nekik észrevenni.)
Ma attól félünk, hogyha Bécsben mozgósítanak, azért mozgósítanak – csak, hogy a háborgó közvéleményt megnyugtassák.
Mert hát hiába, a bécsi politika olyan leleményes, mint az édesanyai szeretet.
A lármázó gyermekeknek, kik már éhesek és az ebédet sürgetik, megterítik az asztalt, bár még az ebédnek se híre, se hamva…
És ez igen hasznos anyai fortély úgy tizenegy óra táján…
De a »tizenkettedik órában« már nem járja… mert az éhes gyermekek – nekigyürkőznek a konyhának is s veszedelem lészen belőle…
Valóban itt a »tizenkettedik óra«.
De mindamellett, hogy a végső pillanat is itt van, ha föltéve igaz lesz is az a hír, mely az osztrák ármádia talpraállítását jelzi, s melyet márcsak azért is sokan hisznek, mert a két pénzügyminiszter is Bécsbe hívatott, lévén ugyanis háborúnak lényege a pénz, akkor is mondom, bizony nagyon különös a mi állapotunk, mert még mai napig sem tudjuk, hova megyünk, kit ütünk tulajdonképpen.
