II. A SORS HUMORA Embervásár. Szédelgések. Egy koncesszió ára. Öt forinttól 60 000-ig. A hiúz és róka szövetsége. Elv-föladás
II. A SORS HUMORA
Embervásár. Szédelgések. Egy koncesszió ára. Öt forinttól 60 000-ig. A hiúz és róka szövetsége. Elv-föladás
Embervásár. Szédelgések. Egy koncesszió ára. Öt forinttól 60 000-ig. A hiúz és róka szövetsége. Elv-föladás
A sorsnak néha nagyon keserű humora van. A Deák-párt nem akarja belátni sem azt, hogy az országot a hanyatlás lejtőjére taszította, sem azt, hogy az anyagilag tönkre juttatott nemzet irtódzik az ő uralmuktól és hét esztendeig görcsösen ragaszkodik az uralkodás előnyéhez. S azok, akik a hatalmat alig akarják kezükből kiadni, ma cinikus vakmerőséggel dobják oda Tisza Kálmánnak, hogy egyéni hiúságáért föláldozza az ország érdekeit, és nem akar lemondani.
Ők, akik a hatalomhoz egyéni haszonlesésből ragaszkodtak, ezzel a bűnnel nem merik vádolni Tisza Kálmánt, hanem elkeresztelik hiú embernek, aki mindent alárendel miniszteri tárcájának.
Hát nem a sors humora-é ez?
Tudjuk, hogy a Deák-párt a kiegyezési kérdésekben az engedékenység legszélső határáig ment el.
Deák Ferenc politikai működése és egyénisége ma már a történelemé. Én halhatatlan érdemeiből nem akarok semmit levonni, de az igazság érdekében azt hiszem, elmondhatom, hogy Deák Ferenc mindenből opportunitási kérdést csinált, és engedett mindenben. Nem azért, mintha talán a hazára nézve üdvösnek tartotta volna némely dolgok Ausztria javára hajló opportunus megoldását, de mert károsabbnak hitte a joghoz netáni merev ragaszkodásból eredhető súrlódásokat. Utolsó időben pedig az öreg úr már csak eszköz volt a róla nevezett párt némely embere kezében.
És ma mégis Tisza Kálmánt vádolják engedékenységgel azok, akik nagyon is jól tudják, hogy Deák Ferenc maga volt az engedékenység folytonossága.
Hát nem a sors humora-é ez?
*
Mikor a Deák-párt sötét múltját néha-néha fel szokták emlegetni, azok, akik találva érzik magukat, ma azzal védekeznek, hogy a balközép magatartása az oka baklövéseik legnagyobb részének. Ebben a nézetben van II-ik Kákay Aranyos is.
Ma, három év után a balközépet vádolják politikai bűneikért; azt mondják, az ellenzék megtartása akadályozta őket abban, hogy jót tegyenek, s ezen magatartás elleni védelmük kényszerítette őket rosszra, mert hogy Tisza és pártja ellen fedezzék magukat, egyeseket az ország rovására túlságos kedvezményekkel halmoztak el. Míg három év előtt, hét éven keresztül mindig azt hajtogatták, hogy a balközép kormányképtelen; tehát nincs tőle mit tartani.
Hát nem a sors humora-e ez is?
*
És nem a sors humora-e, hogy ma azok az emberek képezik Tisza Kálmán ellen a leghevesebb oppoziciot, akik, mint a Deák-párt főszerepvivői, a nemzet szívéből ki vannak szakítva örökre. Nem a sors humora-é, hogy Kerkápoly Károly, aki tisztességes pénzügyi műveletre nem volt képes, akit a franciák vezetésében a legnagyobb járatlanság jellemez, és aki a sínlődő ország elszegényedéséhez a kegyelemdöfést adta meg ma nagy képpel akarja bebizonyítani, hogy őbelőle milyen jó pénzügyminiszter válnék!
Tán bele akarna tanulni még egyszer, mint minisztersége első idejében.
Arról volt szó, ki legyen a pénzügyminiszter. Andrássy előállt vele, hogy:
Kerkápoly lesz a legalkalmasabb ember rá.
De hiszen nem ért a pénzügyekhez! vetették az ajánlat ellen.
Nem baj: majd beletanul.
És Andrássynak ez a válasza tette meg Kerkápolyt pénzügyminiszterré!
*
Nem a sors humora-e, hogy gróf Lónyay Menyhért, akinek minden költségvetési előirányzata a hazugságok láncolata volt, rátámadt a pénzügyminiszterre, hogy tételei megbízhatatlanok.
Nem a sors humora-e, hogy ezek az erkölcsi halottak ma olyan kérkedő vakmerőséggel akarnak az ország baján segíteni, mint hogyha az országot nem ők taszították volna bajba.
*
És nem a sors humora-e, hogy a volt Deák-pártnak egyesült ellenzékké fűződött matadorjai fölteszik a magyar nemzetről, hogy őket még valaha az életben számba veszi.
Ennyi cinizmus láttára a léleknek föl kellene háborodni és kétségbe kellene esni a magyar nemzet jövőjén, ha nem tudnók, hogy a sors gyakran megenged magának ilyen keserű tréfákat.
*
A Deák-párt vádolta az ellenzéket, hogy akadályul szolgált a nagyszabású reformalkotásoknak; s ma az ellenzékké lett Deák-párt mit csinál?
Hogy hazudik képtelen dolgokat, s ráfog Tiszára olyan célzatokat, amelyek a miniszterelnöknek esze ágában sincsenek, hagyján.
Hogy rágalmaz és fölhasználja a legparányibb téntafoltot, amiből a nemtelen gyanúsítás segélyével gyöngítheti a többség erejét, erre sincs szavam, mert ezt és azt egyaránt természetesnek találom.
Ez a lesüllyedt Deák-párt politikai erkölcstelenségek logikája, mint ahogy az ellenzéki frakciók egyesülésének főoka ebben a sokszor említett politikai erkölcstelenségben gyökeredzik.
A hazugság és rágalom rendszerré lett folytonosságát tehát el sem ítélem, mert nem tudnám mit mondjak akkor a fuzionált oppozició parlamenti szerepléséhez?
Alkotmány-ellenesnek bélyegzik Tisza Kálmánnak a népgyűléseket szabályozó rendeletét. S Tisza csak szabályozza a népgyűléseket, s ez kötelessége; de ők hatalmuk teljében betiltották a politikai köröket, amihez nem volt joguk.
Hát becsület ez, hazafiság ez, politikai tapintat ez, ma a népgyűlések szabályozása ellen opponálni? és opponálni nekik, akik a véleményszabadságot nyomták el az erőszak fegyverével?
Legyünk őszinték és valljuk meg, hogy azon erőszakoskodó excessusok után, amelyeket a budai Szent György-terén a decemberi népgyűlés csőcselékjei maguknak megengedtek, s amelyekért a felelősséget a népgyűlés intézői magukról siettek elhárítani, akár Simonyi Ernő, akár Simonyi Lajos báró nem fogják-é a népgyűlések megtartását éppúgy szabályozni, mint Tisza Kálmán szabályozta?
Nem is ez fáj ezeknek az uraknak, hogy a népgyűlések megtartása szabályozva van, hanem, hogy a népgyűlések szabályozása által az ő személyes törekvéseik vannak korlátok közé szorítva.
Decemberben is ők izgatták a népet odáig, hogy az megrohanta a miniszterelnöki palotát. Mert nálunk és mindenütt a népakaratnak a vezetők adnak irányt, s miután Kaas Ivor és Helfy, mert a többi, nem tudnák a lelkükön elviselni, hogy a népakarat tisztességes, méltóságos nyilvánulásáért felelősséget vállaljanak, mert éppen ellenkező a céljuk, elnevezik alkotmánysértésnek azt a rendeletet, amelynek érvényesítése esetén ők alkotmány-sértéseket el nem követhetnek.
Nem a sors humora-é ez is?
De menjünk tovább, s nézzük azt a másik vádat, amelyet a volt Deák-párt, ma egyesült ellenzék, meggondolatlan könnyelműséggel dob Tisza Kálmán szeme közé.
Értem a muszka szövetség vádját.
Még akkor is, ha keleti politikánk csakugyan a muszkáknak kedvezne, jogosult-é e vád Tisza Kálmán személye ellen, aki csak a törvény által engedett korlátok között érvényesítheti az ország befolyását a külügyi politika intézésére, és akiben bizonyára van annyi hazafiság, hogy ha a nemzet akaratának érvényt szerezni nem bírna, letenné tárcáját.
Próbálják meg utána azok, akik mikor az ország urai voltak, nem hogy a nemzet akaratát figyelembe tudták volna vétetni, de azt sem bírták kivinni, hogy a monarchia külképviseletében Magyarország is elismertessék valaminek.
Egymást érték a panaszok a Deák-párt idejében, hogy a monarchia nagykövetei és konzulátusai k. k. österr. Gesandtschaft vagy k. k. österr. Consulat-nak nevezik magukat: pecséteik ezen köriratot viselik: sőt köttetett szerződés a közös külügyminisztérium által, amelyben Magyarország neve meg sem volt említve.
Ha jól emlékezem, tán éppen ezen szerződés provokálta az országházban azt az elkeseredett vitát az és fölött.
S ma ezek az emberek, akik Magyarország külügyi befolyását még a formában sem voltak képesek megóvni, merészelnek szemrehányásokat tenni Tisza Kálmánnak, hogy az ország akaratát a lényegben nem bírja érvényre emelni.
Nem a sors humora-é ez is?
*
És ha még igazuk volna! ha a kemény vádak az alaposságnak csak némi látszatával bírnának, meg lehetne magyarázni a túlzásokba hajtott elkeseredés kíméletlen kifakadásait.
De hírlapi kofálkodás, eszeveszett irigység, országbolondítás az egész muszkaszövetségi vád.
Hiszen ma már tudva van, hogy Erdélyben és Dalmáciában védelmi előkészületeket teszünk az eshetőleges muszka invázió ellen. Ma már muszka-barát lapok nyíltan támadják monarchiánk keleti politikáját és mindezek dacára a volt Deák-párt meggondolatlanul kürtöli világgá, hogy: íme, Boszniát okkupáljuk a muszka javára.
Ha ez így volna: ha mindazon támadások, amelyek Tisza ellen az egyesült ellenzék által napról napra intéztetnek csak felében lennének igazak, akkor egész bátorsággal dobhatnók Tiszának szemébe a leggyalázatosabb címet, teljes joggal nevezhetnők őt hazaárulónak!
És van-é valaki, aki még csak gondolatban is képes legyen feltenni ilyen bűnt arról az emberről, akinek politikai múltja éppen úgy, mint politikai jelene maga a megtisztult hazaszeretet, az ország érdekeinek és javának szívén-hordozása és a haza jólétének, a haza virágzásának, a magyar nemzet faji erejének gyámolítása és emelése.
Ezért van aztán, hogy a nemzet érzelmi politikusai kezdetben mohón falták a muszka-szövetség idétlen vádját és hidegen fordultak el a kormányelnöktől: míg ma a nemzet józan politikai ösztöne Tisza felé hajtja azokat, akik elfordultak tőle s a Deák-párt nemtelen fegyverei ártalmatlanul puffognak a végtelen semmiségbe.
*
Igenis a Deák-párt fegyverei!
Mert az egyesült ellenzék korifeusai egytől egyig a volt Deák-párt azon szerepvivői, akik hét évi gazdálkodásuk által Magyarországot csaknem a végbukás szélére juttatták. Szilágyi Dezső, a kis Pulszky, Pacolay, Lónyay, Kerkápoly Károly, Somssich, Bittó, emg a többi mind a vesztett hatalmat sirató s újra uralkodni vágyó egyéniségei a habarékpártnak, akik mert nem tudják Tisza Kálmánnak megbocsátani, hogy szegődött bérért osztott konchoz nem jutottak , ma bosszújok, epéjök egész tengerét okádnák a miniszterelnökre, s a régi Deák-pártot jellemző álnoksággal intézik orgánumaikban Tisza ellen a rendszeres támadásokat, úgy levén meggyőződve, hogy a szabadelvű pártot és uralkodó kormányt ők is alulról fogják megbuktatni, mint ahogy Tisza őket buktatta meg.
Csakhogy e jó urak egyben nagyon csalatkoznak. Abban, hogy őket Tisza buktatta meg.
Nem igaz.
Alulról buktak, a parlamenten kívül; buktak a lételét féltő nemzet utálatában. A parlamentben Tisza csak eszköze volt a parlamenten kívüli nemzet akaratának.
S ha most arra számítanak, hogy Tiszát úgy fogják elbuktatni, mint ahogy ők elbuktak, nagyon csalatkoznak. Először, mert a nemzetben van ugyan elégületlenség a kormány és a többség ellen ma is, de ezen elégületlenség tolmácsolására ma nincsen párt a parlamentben. S másodszor, ha volna is, a pártnak nincsen meg az a vezére, akinek a nemzeti elégületlenség kezébe merje adni a zászlót, amely után az alakulandó vagy megalakult többséget kövesse. Arra a zászlóra pedig, amelyet ők lobogtatnak, higgyék el nekem, nem az van felírva, hogy: e jelben győzni fogsz, hanem az, hogy: e jelben elbukol.
*
Nem írok én védelmet a Tisza ellen intézett támadásokra. Nem írok mélyreható politikai tanulmányt; írok egyszerűen korrajzot, s így nagyon is könyvem keretébe tartozik azon tény konstatálása, hogy az egyesült ellenzékben a volt Deák-párt támadt fel, s hogy éppen ezért a habarékok politikája: személyes gyűlölet Tisza ellen, aki nézetük szerint hatalomra jutván őket mellőzte; vagy, hogy fájdalmaikat igaz nevén nevezzem, nem ültette őket a húsos fazék mellé.
Mert ezek az urak a hatalmat húsos fazéknak képzelik, amiből kölcsönös elnézés mellett kiki tetszés szerint hízlalhatja magát.
Tagadják el, hogy nem így van. Tagadják el, hogy nem: hinc illae lacrimae. Hiszen amit tesznek, írnak, vagy mondanak, minden szavuk, minden betűjök erre a fájdalomra vall.
Vezércikkeket szentelnek annak, hogy a kormány három Móricznak adott hivatalt.
Az a hivatal!
Boldog idők voltak ugyé, mikor ők három Móricz helyett háromezer nem Móriczot juttattak zsíros falatokhoz. Boldog idők voltak, mikor kibukott Deák-párti képviselők noha a kormány pénzét, amelyet újra megválasztásukra kaptak, a saját személyükre költötték el, s azzal meg lesznek-é választva vagy nem mitsem törődtek és elbuktak, de azért bukásuk után is fényesen tudtak Pesten élni hivatalosztogatásból.
Ismertem közülök egyet, kíméletből nem mondom meg, kicsoda, akinél egymást érte az ember, hogy egyiknek ezt az állást, másiknak azt az engedélyt szerezze meg ismeretes befolyásánál fogva.
Az ismeretes befolyású képviselő mosolyogva kérdezte tőlük:
Mit ad érte?
Ezer frtot.
Legyen nyugodt. Egy hét múlva kezében lesz az engedély.
És egy hét múlva kezében lett.
S ma mégis arról szól a nóta, hogy három Móricz hivatalt kapott: három Móricz, aki végre is a hivatalát kezeli annyi ügybuzgósággal és lelkiismeretességgel, mint amennyivel az a száz és száz tehetetlen öregúr, aki törvényszéki bíróvá lett, s rövid időre rá illő nyugdíjba helyeztetett, csak azért, emrt a Deák-pártnak buzgó kortese volt valamennyi.
*
Vagy, hogy még egy közelebb eső példát mondjak, nézzük a hivatalos lap történetét.
Gyakran képezte fölszólalás tárgyát az országgyűlésen is, hogy a hivatalos lap bérlete az Athenaeum részvénytársaság monopóliuma. Volt rá eset, hogy egy pályázatnál a kormány előnyösebb ajánlatot kapott, mint az Athneaeumé, és a Budapesti Közlöny-t mégsem a nagyobb ajánlattevő nyomatta, mert a belügyminiszter, hogy saját szavaival éljek: több garanciát látott a kevesebb ajánlatot tevőben a többet ígérőnél.
Arra is volt eset, hogy a hivatalos lap bérletére beérkeztek az ajánlatok egynek kivételével. A lejárati idő utolsó percében ez az egy szerzett magának valahonnan egy Asmódit, s e pajzán sánta ördög segítségével megtudta, hogy a beérkezett offertek hogy szólnak.
A be nem érkezett egy aztán 5 frttal többet ígért, mint a legtöbbet ígérő, és a hivatalos lapot tovább is az Athenaeum nyomatta.
De hajh! Tisza Kálmán minisztersége alatt Asmódi újra üvegbe került és az üveget nem lehetett összetörni. A hivatalos lapot még mindig az Athenaeum nyomtatja ugyan, de 60 000 forint évi bérösszeggel drágábban, mint ezelőtt.
És ez a hatvanezer forint olyan zokon esik az Athenaeumnak, hogy azóta a Pesti Napló minden vezércikke csupa zokogás, minden entrefilet-je egy-egy krokodilkönny, amivel ezt az országot siratják, amelyet Tisza Kálmán úgy tönkre tett.
Hát nem a sors humora-é ez is?
Szegény ország!
Szegény Athenaeum!
*
Egyébként régen megírott, sokszor elmondott dolgok már ezek. Én csakis azért hoztam föl, mert ott, ahol annyi soha nem hallott újdonsággal állunk szemközt, mint a II-ik Kákay Aranyos könyvében, jól esik egy kissé emlékezni régiekről.
*
Szükségel-e még több igazolást, hogy az egyesült ellenzék elkeseredett magatartása Tisza Kálmán személye ellen abból ered, mert a volt Deák-párt azt hiszi, hogy őket Tisza Kálmán személye buktatta meg, s mert a fúzióhoz csatlakozás által remélvén, hogy a hatalom előnyeiben osztozni fognak reményeikben csalódtak.
Ha még szükséges, elmondhatjuk, hogy ők Tiszában a saját bűnüket, a hatalomvágyat támadják. Pedig Tisza készséggel átadja helyét akárkinek és akármikor, csak kormányképes párt és többség kezébe tehesse le a hatalmat.
Ők Tisza Kálmán személye ellen nyíltan kimondják, hogy a balközép rovására a fúzió után a volt Deák-pártot egészen negligálta.
Ez ugyan megint alaptalan ráfogás, mert hiszen a szabadelvű párt elemei között akárhányat találunk a volt Deák-párt józan és hazafias tagjai közül, s Tisza csak azokat negligálta, akiket az ország közvéleménye egyhangúan elítélt és akiknek túlsúlya a volt Deák-pártban először dekomponálta, azután lejáratta és végül megbuktatta a volt Deák-pártot.
De ha úgy lenne is, amint ők mondják, bűnül róható ez föl Tiszának? Hiszen a nemzet bizalma nemcsak a Tisza személyében, hanem a Tisza pártjában is összpontosult. A fejedelem Tisza Kálmánt nem a Deák-párt vezetésére állította miniszternek, hanem miniszternek állította azért, mert többség volt a háta megett, amely többség a Tisza pártja, a volt balközépből nyerte erejét, s így ha Tisza saját pártját favorizálta is, csak okosan, józan számítással és kötelességszerűen cselekedett.
Hogy mennyire a volt Deák-párt akar feltámadni az egyesült ellenzékben, kirí abból a kacérkodásból is, amelyet egyik-másik lap a szabadelvű-párt azon tagjaival űz, akik a néhai Deák-párt kebelében szerepet játszottak, noha talán csak csekély mértékben, vagy éppen nem tényleges részesei az országpusztító politikának, amely a balközép és Tisza Kálmán uralmát egy egészséges pártalakulásig biztosította.
És kirí az egyesült ellenzék minden törekvéséből, hogy az 1875. február 3-ig uralkodott többséget akarja kebelébe vonni. Innen van, hogy olyan fegyverekkel él, amely a politikai erkölcstelenségben elpuhult, s a hatalom után esenkedő embereket legkönnyebben lépre csalhatja. Jól tudjuk, hogy a Deák-párt életében személyi okok, személyi kérdések és törekvések mindig nagy szerepet játszottak. A személyes érdekek húrjainak ügyes összekapcsolása tette lehetővé, hogy egy különben ellentétes elemekből álló többségből oly összhangzó akkordokat lehetett kihozni azoknak, akik e többséggel játszottak.
Ebből természetes, hogy ma ugyanezen húrokat pengetik.
Tisza eljárását taktikának keresztelik, no mert taktika volt az ők minden eljárásuk.
A Tisza politikáját az ő egyéniségére vezetik vissza, mert a Deák-párt politikája mindig személyeknek kedvező, egyéni érdekeknek szolgáló politika volt.
Elnevezik Tisza Kálmánt büszke, hiú embernek, mert a Deák-párt idejében ha ki valaminek többséget akart szerezni, előbb udvarolt azoknak, akik által a többséget biztosítva látta, és ez hízelgett némely dii minorum gentiumnak, s éppen azért tudnak most vele hatni, hogy Tisza Kálmán hiú, büszke ember.
*
A Deák-párt uralkodása végzetes volt a nemzet sorsára. A politika svindlerei, amint az egykorú lapokból akárki meggyőződhetik, minden tettükben mint Deák-párt lettek elítélve még akkor is, mikor ez az elnevezés a Deák-pártot többé meg nem illette, mert Deák megszűnt a saját pártjának tagja lenni. Ma megfordítják a dolgot, s a Tisza uralkodását elkeresztelik Tisza-korszak-nak, mert ez is imponál. Lépre csalt jámbor együgyűek hisznek e politikai szédelgők szavának, s tetszik nekik, hogy: íme ma Tisza-korszak-ot élünk és a mi többségünket a Tisza emberei merték a Deák-párt uralmának nevezni.
Megint a régi csalódás, mert a Tisza-korszakot csak a Pesti Napló és a Kelet Népe nevezi Tisza-korszaknak; a nemzet nem ismeri és nem teszi magáévá ezt az elnevezést.
A nemzet látja, hogy a kancsal mészáros hová vág, s mikor Lónyay és Kerkápoly kibékülnek és kibékülvén mind a kettő a markába nevet, a nemzet megérti ezt a kibékülést. Ismeri a múltak történetét és ő is kacag hozzá! Csakhogy a nemzet nem azt kacagja, amit a kibékült ellenségek olyan mulatságosnak találnak.
A nemzet kacagja a sors humorát, amely néha olyan keserű, hogy elsírná magát az ember, ha nem volna kénytelen rajta jóízűt nevetni.
Lónyay és Kerkápoly jó barátok!
Lónyay és Kerkápoly ellenzéket képeznek a kormány ellen és segítenek azoknak, akik Tisza Kálmán személyét rugdalják.
Lónyay és Kerkápoly hatalomra vágynak és úgy mutatják be magukat, mint honmentők.
A hiúz és a róka szövetségben!
Hát nem a sors humora-é ez?
De itt már megszűnik a nemzet kacagni.
Itt hallgat, és pirul!
És pirulnak a nemzettel a Deák-párt azon elemei, akik megértették azt az óriási lelkesedést, amely Tisza Kálmán[nak] 1875. február 3-án azt a beszédét követte és amely lelkesedés az egymással hét évig szemközt állott pártokat a fúzióban részint szívből, részint színből egyesítette.
Szívből azokat, akik ma is tagjai a szabadelvű pártnak, és akik közül az egyesült ellenzék tizenkét lyukú furulyájának csábító szava aligha fog valakit magához édesgetni. Ezek belátták, hogy korifeusaik szédelgéseinek ők éppen úgy áldozatai, mint áldozata lett e szédelgő politikának a nemzet. Belátták, és ahogy a nemzet józan politikai ösztöne megérezte a fúzióban a menekülő utat a Deák-párt által előidézett zűrzavarból való kibontakozásra megérezték ők is; és nem számításból, mint azon Deák-pártiak, akik ma már megszűntek a szabadelvű-párt tagjai lenni, de őszintén, minden tartalék-gondolat nélkül csatlakoztak Tisza Kálmánhoz és támogatják őt ma is.
*
Mert az egyesült ellenzék magatartása és eddigi szereplése fölött igazán csak vagy pirulni, vagy kacagni lehet, aszerint, amint támadásaikat Tisza Kálmán ellen vagy a politikai erkölcstelenség cinizmusa, vagy az ártani vágyó együgyűség tudatlansága jellemzik.
Vádolják Tiszát, hogy hatalmát féltve, mint belügyminiszter pressziót gyakorolt egyes képviselőválasztásoknál. Persze a Lónyay által vezetett választásokat elfelejtik!
Pedig Tisza Kálmán bizalmas körben őszintén bevallotta, hogy ő csak három képviselő megválasztásánál gyakorolt pressziót: Somssich-, Bittó- és Kerkápolynál.
És most éppen ezek tesznek neki a javukra gyakorolt presszióért szemrehányást.
Támadják a miniszterelnököt, hogy a protestantizmust politikai emelkedéséhez lépcsőül és hatalma megtartásához eszközül használja.
Ha tanulmányt írnék, sok érdekes dolgot mondhatnék el a protestantizmus- és katolicizmusnak még ma is egymással szemközt álló érdek-eltéréseiről, amelyek eredményei gyanánt jelentkezik, hogy mind a kettő politikai faktornak számítja magát, s bizonyos tekintetben mint ilyennel szükséges velök számolni. Mert nem írok tanulmányt, a Tisza ellen emelt vádra csak annyit jegyezhetek meg, hogy ő a protestantizmust feleannyira sem tette eszközévé, mint ahogy br. Sennyey Pál és pártja a katolicizmust saját céljaikra már akkor fölhasználták, midőn a fúzió után a jobboldali ellenzékkel képeztek oppoziciót a szabadelvű-pártnak. S míg Tisza Kálmánnak a protestantizmussal úgy mondott szövetkezése vagy érdekegysége bizonyítást igényel, addig báró Sennyey Pál és pártjának gyöngéd viszonya a katolicizmushoz bebizonyított tény.
E tárgyban különben bővebb felvilágosítást adhat a Magyar Állam utóbbi három esztendős folyama; okulni is, mulatni is lehet belőle.
*
Szemére vetik Tiszának, hogy föladta elveit és ezek árán szerezte meg a miniszteri bársonyszéket. És ezt azok vetik neki szemére, akik ma föladott és fönntartott elvek árán egyesültek olyan ellenzékké, amely az ő hitök szerint kormányképes.
Ezt azok vetik Tiszának szemére, akiknek köréből báró Sennyey Pál kivált, mert elveihez következetlen maradni nem akart.
Szatíra!
