IV. AZ 1866-IKI ÖSSZEESKÜVÉS ÉS HATÁSA A PÁRTALAKULÁSOKRA
IV. AZ 1866-IKI ÖSSZEESKÜVÉS ÉS HATÁSA A PÁRTALAKULÁSOKRA
Hogy a mai viszonyokat megérthessük, hogy méltányolni tudjuk a Tisza Kálmán ellenzéki politikáját és azon tettét, amellyel némelyek véleménye szerint elveit föladta, vessünk egy futó pillantást az 1867-iki országgyűlés előtti eseményekre.
1861-ben két párt áll egymással szemközt a képviselőházban: a fölirati és határozati.
Lényegileg egyet akart mind a kettő: az ország alkotmányának helyreállítását a fejedelemmel való kibékülés árán. Csak a módozatokban tértek el egymástól azok, akik Deák Ferencet, és azok, akik Teleki László grófot vallották vezérökül. Ez az eltérés adta meg a két pártnak azt a jellemző nevet, amelyben egy egész politikai program nyert kifejezést.
A Teleki László gróf pártjánál az ország azon elemei csoportosultak, amelyek tulajdonképpen magva, ereje a hazának: a tiszta magyarság, a középbirtokos osztály és azon nehány nagy vagyonú ember, aki megszokta magát a középbirtokossággal azonosítani; aki megszokta a magyarság érdekeit egyszersmind saját érdekeinek tekinteni.
Ezen egyének- és elemeknek a történelem logikája szerint találkozniok kellett a határozati pártban. Ez elemek nem is lelhették volna másutt elveiknek megfelelő otthonukat.
Deák Ferenc, mint hazafi és mély belátású államférfi, bizonyára számolt ezen tényezőkkel, midőn Ausztria iránti engedékenységében csak addig a határig ment el, amely a legszigorúbb méltányosság korlátait nem lépte át. És éppen ebben leli magyarázatát, hogy noha a határozati pártnak tényleg többsége volt, mégis engedtek a helyzet kényszerének és csináltak magukból kisebbséget, nehogy a felülről támasztott akadályok mellett még ők is nehezítsék azt, amit különben őszintén óhajtottak, a minden jogfeladás nélküli kibékülést: az alkotmány és a nemzet szabadságának teljes visszaállítását.
Mi lett a 61-diki kísérlet eredménye ismeretes dolog.
*
1865-ben az országgyűlés újra összehívatott, hogy az osztrákporosz háború kitörése által rövid ülésezés után elnapoltassék. E háború alatt történt aztán az, amiről, ha sokan tudnak is, kevesen írtak még, s amit én csak futólagosan és csak annyiban kívánok érinteni, amennyiben szorosan tárgyamhoz tartozik.
E háború folyása alatt jött létre vagy jobban mondva akart létrejőni a magyarországi összeesküvés.
*
A magyar nemzet gondolkozása és jelleme sokban találkozik a franciáéval.
Lapozzuk át a világtörténetet és úgy fogjuk találni, hogy annyi belső zavargást, mint amennyi hazánkban és Franciaországban történt, egy nemzet históriája sem mutat föl.
A két nemzet jellemének egymással találkozó vonásai még a parlamenti tárgyalásokban is fölismerhetők. A mienknél zajosabb, hogy ne mondjam botrányosabb országgyűléseket csak Franciaországban találhatunk.
A nemzeti hiúság, lovagiasság, könnyen lobbanó fantázia, heves véralkat, s mindezekből folyólag a nemzet egyéniségének kiválóan érzelmi politikára hajlása éppúgy megvan a franciában, mint mibennünk. A különbség a francia és a magyar között csak az, hogy míg a magyar nemzet érzelmi politikájának eshetőleges túlkapásait vagy veszélyeit a helyes politikai ösztön ellensúlyozza vagy teszi jóvá; s míg a magyar nemzetnél a hamar lobbanó fantázia mellett bizonyos konzervativizmussal találkozunk: addig a francia határozottan könnyelmű: politikai akcióiban nem annyira nemzeti, mint inkább társadalmi érdekek s a modern civilizáció eszméinek ott mindig hálás talajra lelő áramlatai irányadók. Tán e jellemrokonság okozta, hogy a magyar nemzetnek tettekben nyilvánulni készülő elégületlensége nem egyszer remélt támaszt Franciaország meggondolatlan könnyelműséggel odavetett ígéreteiben.
Így 1861-ben Napóleont úgyszólva megváltónknak tekintettük, s kalandosnál kalandosabb mesék keringettek a francia császár ígéreteiről, amelyek közhit szerint Magyarországot lesznek megváltandók Ausztria igája alól.
Az olaszországi magyar légió alakulása kapcsolatba hozatott Napóleon állítólagos ígéreteivel. Garibaldit a francia császár szövetségesének szerették tekinteni, s a nép hite és reménysége dalokban is kifejezést nyert, amely dalok Garibaldit éltették, várták és hívták a haza megmentésére.
Hogy a Bach-korszak ellen nyilvánult nemzeti elégületlenség s az elveszettnek hitt alkotmány fölötti keserv visszahatásának nagy része volt e kalandos mesék terjedésében, éppoly kétségtelen, amint igaz, hogy a határozati párt többségét szintén ezen körülményeknek köszöni.
És ha a nemzet hangulata tán nem ilyen elkeseredett, valószínű, hogy Deák Ferenc túl megy a méltányosság határain, s már 1861-ben megköti a kiegyezést azon engedmények árán, amelyeken azt 1867-ben megvásárolta. De e hangulattal neki is számot kellett vetni, sőt e hangulat hatása alatt állott ős is; innen merev ragaszkodása az alkotmány teljes visszaállításához, s innen a határozati párt többségének a párt akaratából lett kisebbséggé olvadása.
Mert bármennyire kalandos tervei voltak is a nemzetnek, s a nemzet azon tagjainak is, akik a határozati pártot képezték, a törvénytisztelet, a nemzeti konzervativizmus és a helyes politikai ösztön azonnal szakított e tervekkel, mihelyest a kibékülést a birodalom másik felével minden jogfeladás nélkül reménylette. Ők és sokan a felirati pártból őszintén kívánták az alkotmány helyreállítását Ausztria hozzájárulásával, s a birodalmi kapcsolat szétválasztására csak azért gondoltak, mert nem hitték, hogy a közeledő fél Ausztria legyen.
A határozati párt alakulása, többsége és önkéntes kisebbsége tehát szükségszerű folyománya a nemzet jellemének, szabadságszeretetének, s ha szabad magamat így kifejezni, a nemzet egész történetének; és aki mint II. Kákay Aranyos is Teleki László gróf és pártjának szereplését másként magyarázza, sőt a kisebbséggé olvadt többséggel és annak politikájával gúnyt merészel űzni, az meghamisítja a történelmet, arcul üti nemzetének legmagasztosabb törekvéseit, legszentebb eszméit ha ugyan az ilyen ember nemzeti törekvésekkel vagy eszmékkel valamit törődik.
*
És amint a határozati párt politikai szereplése az 18491861-iki időszak történetének szükségszerű következménye volt, úgy az 1867-iki ellenzék politikai magatartása, az 186167-iki eseményekben leli magyarázatát, eredetét és jogosultságát.
A reményeiben megcsalatott nemzet csak elkeseredettebbé lett azáltal, hogy felfüggesztett alkotmánya és szabadsága bilincsein valami keveset tágítottak. Midőn 1865-ben az országgyűlés összehívatott, érezte, hogy a birodalom másik felének a magyarokra szüksége van, de a közelmúlt példáján okulva nem hitt föltétlenül e második közeledés őszinteségében. Hozzájárult még az osztrákporosz háború kitörése, és azon tudat, hogy Ausztria ereje e háború által jelentékenyen gyöngül. Mindez megfoghatóvá teszi, hogy az elégületlen nemzet 186566-ban kedvezőbbnek hitte az alkalmat, mint valaha arra, hogy magát Ausztriától teljesen függetlenítse. Párizsban egy komité alakult, amely az általános elégületlenség szálait csomóba fűzte, szította és az összeesküvésnek rendszeres hálózatát szervezte Magyarországon. Minden megyében egy főnöke volt a kitörendő fölkelésnek, aki mellett végrehajtó bizottság intézte a forradalom ügyét. Lázas izgatottsággal várták az osztrákporosz háborúról érkezett sürgönyöket; minden vesztett csata az elégületlenek ügyének újabb támasza, s az ügy sikerének egy újabb reménysugara volt.
Klapkának kellett volna a magyar légiót megalakítani, s a határhoz közel már nem emlékezem, melyik porosz falucskában lettek volna az önkéntesek összegyűlendők, hogy egy alkalmas pillanatban Magyarországba betörve, a függetlenség zászlóját kitűzzék.
Azonban Ausztria szerencse-csillagának halványodásával növekedett idebent a komolyabb gondolkozású elégületleneknek nem annyira rokonszenve, mint inkább reménye az iránt, hogy Magyarország jogos követelései forradalom nélkül is teljes mértékben ki lesznek elégítve alkotmányos úton, az országgyűlés hozzájárulásával. És a komolyabb gondolkozásúak lassankint visszavonultak az akciótól; kivonták magukat a bizottságokból, s mikor arra került a sor, hogy a magyar légió működését megkezdje, csak egyetlen ember ment ki a jelentékenyebb szereplők közül, az egyik Károlyi, aki ma is külföldön él valahol.
Mikor arra került volna a sor, hogy az elégületlenek szövetsége nyíltan lépjen föl, hirtelen megköttetett a béke Ausztria és Poroszország között; Klapka elvesztette támaszát a porosz hadseregben; az országgyűlés lehető gyorsan összehívatott és az elégületlenek józanabbul gondolkozó része kárpótolva tudta magát abban, hogy a nemzet féltett jogait a parlamentben fogja kivívni.
*
Így alakult meg a szélső baloldal, melynek tagjai részint tényezői voltak az 186566-iki összeesküvésnek; részint a nemzettest oly elemeit képviselték, amelyek a megkötött béke által azon elveket látták veszélyeztetve, melyekért fegyverrel kezökben lettek volna képesek síkra szállani.
Ezen elemek ma már nem kiegyezést, de teljes függetlenséget követeltek, annál inkább, mert túlzásaikban úgy voltak meggyőződve, hogy Ausztria kénytelen engedni Magyarország követeléseinek, mert csak Magyarországra támaszkodhatik.
Túlzásaikban követelték az 1848-iki állapotok teljes visszaállítását, sőt még a 48-iki törvények által elismert közjogi kapocs létezését is megtagadták s a pragmatica sanctiót nemcsak félre-, de elmagyarázták.
Ezen pártnak meg kellett alakulni a képviselőházban, mert ennek a pártnak történelmi múltja van. A párt tagjainak lelkében élő nemzeti konzervativizmus e történelmi múltban hitte jövendő politikai szereplésének alapját, folytatását.
És amíg a magyar országgyűlésben a magyar nemzettest meghamisítatlanul lesz képviselve, addig a szélső baloldal elvei nem fognak abban szószóló nélkül maradni.
*
És így alakult meg a balközép az elégületlenek ama józanabb részéből, akik 1861-ben a határozati párt elemeit képezték.
Fennebb jeleztük néhány sorban az 186166-iki események által előidézett helyzetet, mely annyira megváltoztatta a viszonyokat, hogy az 1867-ik év balközépét az 1861-ik év határozati párt-ja folytatásául tekinteni nem lehetett.
1861-ben arról volt szó: méltányosak legyünk-e vagy követeljünk?
1867-ben pedig arról: milyen legyen a közjogi kapcsolat Ausztriával, s e közjogi kapcsolatban az ország teljes önállósága és függetlensége mily garanciákban nyerjen biztosítékot; más szóval: 1867-ben tisztában voltunk, hogy Ausztriával egyeznünk kell, csak abban volt eltérés, hogy ezen kiegyezést az ország javára hogy lehessen előnyösebben megcsinálni.
Deák Ferenc vagy attól tartott, hogy az 1861-iki követelésekhez mereven ragaszkodván, az óhajtott kiegyezkedés ismét meghiúsul, vagy a porosz háború után erősebbnek hitte Ausztriát, mint amilyen tényleg volt, vagy nem látta méltányosnak, hogy az ellenfél gyöngeségét az ország a maga előnyére zsákmányolja ki, ha ugyan jogaink teljes biztosítását követelni egyértelmű az előnyök kizsákmányolásával; vagy pedig úgy vélekedett, hogy alkotmányunk helyreállíttatván, később sokkal könnyebben fogjuk teljes önállóságunkat és függetlenségünket Ausztriával szemben biztosíthatni; s amely kérdések megoldása nehezíti vala a békés kiegyenlítést, azok későbben úgyszólván önmaguktól vagy legalább nagyon könnyen leküzdhető nehézségek mellett fognak megoldatni.
A balközép ellenben így okoskodott: Ausztria határozottan utalva van a kibékülésre, mert erejében meggyöngült, s nagyhatalmi állását veszélyeztetheti, ha a birodalom nagyobbik felével úgyszólván hadi lábon áll. És így okoskodott: az ország kész lett volna tiprott szabadsága-, felfüggesztett alkotmány- és nemzeti jogaiért fegyverre kelni. E jogokból tehát egy hajszálnyit sem adhatunk fel, annyival inkább nem, mert ha a teljes önállóságot ma nem biztosíthatjuk; ha mindenre kiterjedő kiegyezést nem csinálunk: nagy kérdés, hogy egy más alkalommal csinálhatunk-e, miután a közelmúlt események is igazolják, de maga a történelem minden lapja tanítja, hogy Ausztria hagyományos politikája csak akkor enged Magyarországnak, s csak akkor ismeri el a nemzetnek alkotmányos jogait, mikor szüksége van reánk; s hogy ez a hagyományos politika, még ha a kibékülésre Ausztria nem a viszonyok által lenne is szorítva, a monarchia másik fele érdekeinek sokkal inkább kedvez, hogysem ha a megoldatlan kérdésekből Lajthántúlra haszon háramlik azoknak későbbi elintézését egykönnyen megengedje.
És így okoskodott: kell módok- és eszközökről gondoskodni, amelyekkel a birodalom két fele között előforduló közös ügyeket a teljes jogegyenlőség alapján lehessen elintézni.
És végre így okoskodott: a méltányosság megköveteli ugyan, hogy mi Ausztria terheinek egy részét átvegyük, de nem olyan mértékben, hogy azzal magunkat károsítsuk.
És midőn a többség az 1867. XII. t.-cikket és az azzal rokon kiegyezési kérdéseket a Deák Ferenc politikája szellemében oldotta meg, a balközép a közjogi kapocsnak ilyen tág magyarázatát nem tehette magáévá, s ezen törvénycikk és annak többi függelékei ellen határozott oppoziciót képezett, úgy fogván fel a dolgot, hogy belügyeink eredménydús rendezése csakis az ország azon önállásának és függetlenségének garanciái között lehetséges, amely önállóságot és függetlenséget az Ausztriával kötött kiegyezkedésben ők a hazának biztosítani akartak.
És ebből eredt Tisza Kálmánnak és a volt balközépnek hét éven keresztül folytatott közjogi oppoziciója, amelyről ma minden habozás nélkül ki merem mondani, hogy az nemzeti politika, a magyar nemzet többségének politikája volt.
*
Meglehet, hogy Deák Ferenc teóriában jól gondolkodott; meglehet, okoskodását a gyakorlat is helyben hagyja vala, ha pártja magatartása ezen okoskodás érvényesítését lehetetlenné nem teszi.
Szükségtelen bővebben indokolnom, mi által.
Az előző fejezetekben elmondtam már, hogy mily könnyelműséggel élték ki az ország gazdagságát, tették tönkre hitelünket, csinálták és szaporították az adósságokat úgy, hogy már hét év után Ausztria erősebb, gazdagabb, hatalmasabb volt, mint mink, annyira, hogy a Deák Ferenc által megoldatlanul hagyott kérdésekben alkuba se lehetett vele bocsátkozni.
Növelte gyengeségünket Ausztriával szemközt belügyi viszonyaink kétségbeejtő állapota is, amelyekért a Deák-párt elég cinikusan Tisza Kálmánt és a balközépet tette felelőssé közjogi oppoziciója miatt.
Valójában pedig hét esztendő eredménye igazolta a Tisza Kálmán 1867-iki politikájának helyességét, igazságát és a balközép vezérének éles előrelátását.
Igazolta annyira, hogy a nemzetnek még azon része is, amely 1867-ben Deák Ferenc reményeiben osztozott, belátta, hogy e remények nagyon ingadozó alapra lettek építve és csatlakozott a Tisza pártjához. A Deák-párt minden népszerűségét elvesztette; hogy a kormány magának többséget csináljon, a választásoknál a legnagyobb erőfeszítésre volt szüksége; Kárpátoktól Adriáig tüntettek a balközép elvei mellett: egyszóval Tisza Kálmánt és nézeteit igazolta az idő.
És az idő megadta az igazolást Tisza azon állításának is, hogy a belügyi reformkérdések sikeres megoldása egy hiányos kiegyezés által lehetetlenné van téve. Láttuk, hogy a Deák-párt uralkodása alatt az országgyűlésnek majdnem minden idejét Ausztria vagy olyan ügyek amelyek a megkötött kiegyezés következményei gyanánt tekinthetők vették igénybe. Innen van, hogy a Deák-párt által foganatba vett belreformok legnagyobb része csak félszeg rendszabály, felületes, elsietett munka; innen van, hogy nagyon sok törvényünk csak a papiroson törvény; végre innen van, hogy számos orvoslást váró jogi, közgazdasági vagy társadalmi baj még ma is megmaradt annak, ami volt bajnak, mert az orvosláshoz az Ausztriával való örökös súrlódások miatt a kormánynak nem volt ideje.
Tisza Kálmán mégis felhagyott a közjogi oppozicióval, tehát föladta elveit, így fogják mondani azok, akik a fönnebbi sorokból meggondolás nélkül vonnak maguknak következtetést.
Csalódás!
Tisza Kálmán hét évig állott a közjogi oppozició élén, mindenesetre abban a reményben, hogy a nemzet többsége be fogja látni az 1867-iki XII. t. c. tarthatatlanságát, s az ő politikai álláspontja, mint a tények által igazolt érvényesíthető lesz. A nemzet többsége talán belátta, de a képviselőház többsége hét évig nem a nemzet többsége volt.
Tisza Kálmán hét évig állott a közjogi oppozició élén, mert hét évig szükség volt reá, hogy ezen az alapon ellenőrizze a kormányt, amely tevékenységének legnagyobb részében az ezen alapból eredő ügyek elintézésére volt szorítva. Hét év alatt azonban azon visszásságok, amelyek az 1867. XII. t. c. hiányait kirívóvá tették, lassanként elenyésztek, megoldattak már úgy ahogy vagy elsimíttattak.
Hét év alatt a Deák-párt annyira meggyöngítette az ország anyagi erejét, hogy minden józan gondolkozású embernek be kelle látni, miszerint a Deák Ferenc kiegyezése egy végzetes kiegyezés, amelyen változtatni ki tudja lehet-e, és mikor? Hét év alatt a józan gondolkozóknak be kellett látni azt is, hogy az uralkodó, aki birodalma mindkét felének jólétét atyai szívén hordozza, határozottan ragaszkodik az 1867. XII. t. c. sértetlen épségben tartásához, mert a monarchia belbékéjét ezen törvénycikk megváltoztatása által okvetlenül bekövetkezendő viszálykodásokkal megzavartatni s az ellenségeskedést Ausztria és Magyarország között újolag fölidézni nem akarja.
Tisza tehát, midőn az 1867. XII. t. c. által szabályozott közjogi alapot elfogadta, csak kötelességét teljesíté. Nem adta fel elveit, hanem elismerte a törvényt törvénynek és belátta azt, amit be kellett látnia, hogy az ő nézetei érvényesülésének egy hosszú időre nemcsak az uralkodó akarata, de a Deák-párt által elrontott helyzet is útjában áll.
Ha Tisza valamiben hibázott s ha őt valamely hibájáért vádolni lehet, úgy ez azon szívós elv-szilárdság, amellyel nézeteinek érvényesülését még akkor is reménylette, amidőn már az 1867. XII. t. c. által megalkotott közjogi kapocsból eredett visszás kérdések közül csak néhány alig jelentékeny elsimítani való ellentét maradt meg kiegyenlítendőnek.
Vádolni lehet őt ezért, annyival inkább, mert makacssága lehetővé tette, hogy a Deák-párt országpusztító garázdálkodásait hét évig folytassa, holott neki ezt megakadályozni módjában lett volna; mert sokkal józanabb politikusnak, sokkal mélyebb belátású embernek ismerem a kormányelnököt, mintsem feltegyem róla, hogy előbb be nem látta, miszerint az ő közjogi politikája egyelőre a maga teljességében és összességében nem érvényesíthető. Nem azért, mert nem jó, nem helyes és nem igaz, de mert a Deák Ferenc kiegyezésével a föntebb érintett okokból minden messzebbre menő törekvés bizonytalan időre legyőzhetlen akadályokba ütközik.
Ezeknél fogva nem szükségel bizonyítást, hogy Tisza se föl nem adta, se föl nem tartotta, se félre nem tette elveit, csak a létező alapot fogadta el olyan bázisul, mint amelyről a fejedelmi akarat Magyarország alkotmányos kormányzását ez idő szerint egyedül véli lehetőnek, s mint amelynek felforgatása az ország mai belpolitikai és közgazdasági viszonyai között csakugyan komoly veszéllyel fenyegetne; mert ma Ausztria az erősebb fél ellenünk, sokkal erősebb, mint 1867-ben Magyarország volt őellene.
*
Míg hazánk hogy egy közönséges kifejezést használjak virágjában volt, addig Tiszának kellett a közjogi oppoziciót folytatni, mert a viszonyokon lehetett volna változtatni, ha a balközép kellő időben nyer többséget. Kellett neki folytatni a közjogi oppoziciót azért is, mert számos kérdésben az uralkodó kormány politikája erről az alapról volt nemcsak megtámadható, de ellenőrizhető is. És végre kellett a közjogi oppoziciót folytatni, mert Magyarországon és ezt merem a legnagyobb határozottsággal kimondani egészséges pártalakulás még ma is csak a pártoknak közjogi alaprahelyezésével lehetséges.
Nálunk addig, amíg Ausztriával a pragmatica sanctio által megállapított közjogi kapocs fennáll; s amíg a monarchia két felének közös ügyei léteznek, minden belügyi kérdés bár első fontosságú de másodrendű dolog.
Nálunk a közjogi kapcsolat mellett érdekeinket Ausztriától mindig óvni, védeni, Ausztria kapzsi politikáját ellenőrizni szükséges. És ez teszi lehetetlenné, hogy a magunk dolgait nyugodtan, úgy intézhessük, hogy az egyik szemünk ne mindig Ausztriára nézzen, vajon miben akar ipari, kereskedelmi és közgazdasági fejlődésünknek ártani.
Mi éppen úgy vagyunk ezzel a közjogi kapcsolattal, mint ahogy Franciaország a kormányforma kérdésével. A pártok ott is köztársasági, császársági vagy királysági tervek szerint tömörülnek, s amint ott a legcsekélyebb kérdésnél is visszahat, ki indítványozza, s már kutatják okát, hogy az indítványozó monarchikus vagy republikánus törekvéseinek mi érdeke van, s mi előnye lehet az indítvány keresztülvitelében; azonképpen nálunk is a legcsekélyebb kérdésre hatással van azon közjogi kapocs, amelyben hazánk Ausztriával áll. Tehát mert ez így van ismétlem, hogy egy egészséges pártalakulás Magyarországon csak úgy lehetséges, ha a pártok közjogi alapra helyezkedve állanak szemközt egymással.
*
Ez állításom igazsága mellett szól először, hogy az első oppozició, amely a Tisza-kormány ellen alakult, a kiegyezési kérdések első tárgyalásánál született meg; másodszor, hogy az egyesült ellenzéket szintén a kiegyezési tárgyalások körüli nézeteltérések hozták életre. Tán öntudatlanul, ösztönszerűleg; tán korteskedési viszketegből, mert úgy hitték, hogy e kérdésekben fognak tudni legjobban hatni a nemzetre.
Akár így, akár úgy, de a tény megvan és a tény állításom mellett bizonyít.
*
A következő fejezetek föladata lesz annak kifejtése, hogy miért nem egészséges sem a mostani ellenzék, sem a volt független szabadelvű párt alakulása.
E helyütt csak azt kívánom még érinteni, hogy Tisza Kálmán magához és politikájához volt következetes akkor, midőn az 1867. XII. t. cikket kormányzási alapul elfogadta.
Ő nem adta föl elveit, mint az egyesült ellenzék különböző árnyalatai cselekedték; nem is tartotta fenn azokat, hanem belátván, hogy az elvek teljes összességükben való érvényesítése ez idő szerint lehetetlen: érvényesíti azokat a kormányzásra elfogadott alapon lassanként.
Mindenekelőtt megold kérdéseket, amelyeket Deák Ferenc és pártja megoldatlanul hagyott; azután törekszik az országot az előbbi állapot-ba visszahelyezni: törekszik helyreállítani az egyensúlyt az államháztartásban; törekszik az ország anyagi gyarapulásának elősegítésén; és törekszik a nemzet faji erejét és a magyarság túlsúlyát növelni és fejleszteni.
Ez három olyan sarkalatos alapvonása Tisza Kálmán kormányzási politikájának, amelynek mindenike együtt és különvéve egyaránt biztosítani vannak hivatva Magyarország jogainak és önállóságának Ausztria ellenében való teljes érvényesítését, s amelynek mindenike kézzelfoghatóan mutat nem az elvek föladására, hanem e föladottnak látszó elvek valósítására irányuló következetes, rendszeres és szívós törekvésre.
*
Különben Tisza Kálmánt törekvéseiben az ellenzék is szépen segíti.
Olvasóim emlékezhetnek, hogy a kormányelnök ellenzéki vezér korában mily hevesen támadta meg a delegációk intézményét.
Nos, a 60 milliós kölcsönt a delegációk megszavazták, s megszavazták a delegációnak különböző pártárnyalatú ellenzéki tagjai is.
Akkor, midőn e kölcsön fedezéséről volt szó, azok az ellenzéki vezér-egyéniségek, akik magát a kölcsönt a delegációban megszavazták, a kölcsön fedezését a képviselőházban csak bizonyos feltételek mellett szavazták meg. Ezáltal a képviselőház fölébe helyezkedett a delegációnak, s megeshetik vala, hogy amit a delegáció megszavazott, az országgyűlés nem szavazza meg.
Tanulság, hogy az ellenzék fényes igazságot szolgáltatott Tisza Kálmán nézeteinek a delegációkra vonatkozólag, s adja elő magát még egy ilyen eset, az ellenzék oda segíti Tiszát, hogy ez abszurd intézményt vagy eltörülheti egy törvényjavaslat által, vagy ugyanily úton orvosolhatja annak hiányait.
*
És ezen az eseten kívül fognak még fölmerülni dolgok, amelyek Tisza Kálmán ellenzéki politikáját igazolandják, s annak lassankénti érvényesítését a szükség követelményeihez képest lehetővé teendik.
Az út egyengetve van hozzá a kiegyezés által, amely, hogy mennyivel jobb annál, amit a Deák-párt létesített, csak az méltányolhatja kellőleg, aki párhuzamot tud vonni az ország mai és tíz év előtti anyagi állapota között.
