VI. ORSZÁGOS KUPAKTANÁCS
VI. ORSZÁGOS KUPAKTANÁCS
Évekkel ezelőtt, mikor még Szilágyi Dezsőnek csak titkos ambíciói, titkon őrzött vágyai voltak; mikor még beérte azzal, hogy tehetségnek tartják, és nem kívánt vezérszerepet játszani, évekkel ezelőtt Szilágyi Dezső a népről per csőcselék beszélt.
Ma a csőcseléket népnek nevezi el; síkra száll e csőcselék érdekei mellett az ország házában és védelmezi az utcai demonstrációkat.
Ez nem magyar nemzeti politika.
Báró Kaas Ivor, midőn Jókai a képviselőház május 14. ülésében párhuzamot von az 1848-iki és a mai események, Tisza és Kossuth eljárása között, e szavakkal szakítja félbe a szónokot:
Quod licet Jovi, non licet bovi.
Ez sem magyar nemzeti politika; ez még csak nem is parlamentáris eljárás.
Az egyesült ellenzéknél pedig ma ilyen nóta járja.
De Kaas Ivor nem azért tartozik a világbolondítók pártjához, hogy még ezzel az idézettel is ne csalja meg a közönséget.
A másnap reggeli lapokban Quod licet Jovi helyett ez a citátum volt olvasható: non licet magna componere parvis.
Önök azt hiszik, hogy az újságok a nemes báró inparlamentáris parasztságából merő kollegialitás kedvéért csináltak klasszikus idézetet.
Hogyisne!
A gyorsiroda hamisította meg az országgyűlési tudósítást, amelyet szóról szóra kellene kiszolgáltatni a lapoknak; a gyorsiroda szívességéből lett érthetetlenné a Jókai beszéde, és klasszikus idézetté a báró Kaas Ivor parasztsága.
mert ki tehet arról, ha gyorsíróinknak csak a keze pártatlan, a füle ellenzéki, és ki tehet arról, ha a pártatlan kéz azt írja le amit az ellenzéki fül hallott.
És ki tehet arról, ha az ellenézi fülek az okos szót a házon kívül, odafenn az irodában is meghallják!
*
Csak azután mindig meghallanák; hogy ne lenne kénytelen a nemzet saját képviseletét megutálni azon botrányokért, amelyek az országgyűlésen napirenden vannak; mert az az interpelláció-halmaz, amelyet az ellenzék Tisza Kálmánra zúdít, nem a hazafiúi aggodalom, a monarchia érdekeit féltés kifejezése.
Ah! Törődnek is ők hazafiúi aggodalommal és a monarchia érdekeivel!
Bosszantani a miniszterelnököt, s a közeledő holt diényben vezércikk-tárgyakat szolgáltatni lapjaiknak!
Ez az ő összes céljok, semmi más.
Ha nem így lenne, minden haszontalanságért, minden semmiségért, néha kétszer, háromszor interpellálnának-e? Ha az interpellációt ellenzéki kötelezettségük komoly fegyveréül használnák, akkor a monarchia legnagyobb érdekét érintő ügyeknél vetemedhetnének-e oda, hogy a legkomolyabb szónoklat alatt abban igazolják olvasottságukat, hogy Jupiter nem ökör, hanem bika volt.
És a hazafiúi aggodalmaktól áradozó ellenzék olyan jó ízűen tud hozzá röfögni, hogy Jupiter bika volt, midőn éppen arról van szó, hogy katonai készülődéseket tegyünk a muszkák ellen Erdélyben és Dalmáciában.
Vallják be önök, hogy ezekre a parlamenti komédiásokra nyugodt lélekkel rá mernék bízni a haza védelmét? Tudnának örülni annak, ha Tisza Kálmán letenné tárcáját és a kormányzást e népámító, hebehurgya gondolkozású, frázist kergető bajadzók kezére bízná? Vallják be Önök, ilyennek képzelik-e a magyar nemzeti politikát, mint amilyennek azt az ellenzék főorganumának vezére, báró Kaas Ivor csinálja? Ilyennek képzelik a magyar nemzeti ellenzéket, mint ahogy annak hivatását a képviselő testületben Ragályi felfogja?
Nem.
Ezerszer és örökké nem.
*
S ha még beérnék az idétlen interpellációkkal! De tovább mennek.
Főkérdés, mellékkérdés, a kiegyezés Ausztriával, vagy a Szt. István-napi rendelet, a perrendtartás hiányai, vagy a vasútügy rendezése az nekik tökéletesen közönyös: akármiről foly a vita, ők hozzászólanak. Nem azért, mert értenek hozzá, távolról sem; hanem, mert a tisztelt választóknak meg kell mutatni, hogy az ország idejét és pénzét tudatlan kötekedéseikkel, vagy hogy hízelegjek nekik, hát szónoklataikkal ők is rabolták.
Magához a tárgyhoz keveset mondanak, mert nem mondhatnak. Hiszen nagyon soknak a tduománya nem terjed tovább, mint hogy a pénzügyminiszter minden törvényjavaslata ellen jogosultnak hiszi a támadást abból az okból, mert a britannika szivarok rosszak.
Ha tehát Széll Kálmán még a szivarokat sem tudja becsületesen gyártatni, hogy volna akkor képes jól kiegyezni Ausztriával?
Tagadhatatlanul éles logika és argumentum ad hominem.
A független sajtó, ahogy lapjaikat nevezni szokták, közöl is beszédjükből annyit, hogy pl.:
Ragályi Nándor egy találó megjegyzésével a kormány szónokának a leghatalmasabb argumentumait tette tönkre (értsd: Ragályi Nándor azt mondta, hogy Jupiter nem ökör volt, hanem bika).
De ez a Cicerós dicséret, ha talán Ragályi Nándornak elég is, nem elég a hozzá hasonló számtalannak; ők beszédjeiket egészen kinyomatva akarják látni.
Tudják ugyan, hogy őkívülök és korteseiken kívül más el nem fogja olvasni, de hiszen ők nem is beszéltek másnak, csak maguknak, meg a korteseiknek.
A független sajtó tehát kinyomatja a beszédet s lapjához mellékelve küldi szét.
A közönség nem érti, hogy ez a melléklet azért van, mert a főlapba még a független sajtó is szégyelli ezt az orációt belenyomatni, és el van ragadtatva, hogy ez az újság milyen jól szerkesztett. Minden másodnap melléklete van.
Kedves járatlanság a kulisszák titkaiban!
A független sajtó mellékeltének nyomtatási és szétküldési költségeit a hazabeszélő képviselő olyan szívesen fizeti meg. Hiszen 80–100 frttal több vagy kevesebb, az már nem határoz, mikor egy egész választókerületről van szó.
*
Ha a gyorsiroda szívessége az ilyen beszédekből csinálna szónoki műremekeket, nagy szolgálatot tenne vele a magyar parlament hitelének.
Hiszen ma már oda jutottunk az ellenzék kegyelméből, hogy az országgyűlés nem a nemzet képviseletének tanácskozó háza, hanem egy 52 vármegye küldöttjeiből álló kupaktancás.
És itt bocsánatot kell kérnem azon ellenzéki képviselőktől együtt és összevéve, akiket az előbb azért bántottam meg, mert az utcai demonstrációkat, tehát a csőcselék privilégiumát védelmezték.
Bocsánatot kell kérnem, hogy az ellenzéket és egyes tagjait e könyv folyamában következetlenség vádjával illettem.
Visszavonom.
Ahol a parlament kupaktanács, ott az utcán demonstráló csőcseléket védelmezni kell, különben az országgyűlés nem lesz kupaktanács többé, hanem parlament.
S hogy a nemzet képviselőtestülete, mint parlament előtt tisztelettel hajoljunk meg, azt az ellenzék már csak azért sem akarhatja, mert maga sem tiszteletet, sem tisztességet nem ismer a parlamentáris és alkotmányos élet egyik főfaktora, a kormány és a parlament többsége iránt.
*
Ha ismerne, szabad volna-e az ellenzék vezérének, báró Simonyi Lajosnak a miniszterelnök szónoklatát zugprókátor fogás-nak nevezni?
Ha ismerne, szabad volna-e Szilágyi Dezsőnek lovagiatlan szójátékot használni Zsedényi Ede tisztaságára?
Ha ismerne, szabad volna-e objektiv viták helyett az ingerült, elkeseredett hangulatot kihívó személyeskedésekkel ellopni a képviselőház drága idejét?
Hiszen a parlamenti tanácskozások minden percének az ország ügyében kell határozni. Csak kupaktanács szokott tagjainak személyes ügyeivel, magándolgaival bíbelődni, s hagyni a község ügyeit vitatás nélkül, mert az ráér akármikor, de a személyes ügyek nem várhatnak.
És ezek az emberek merik Tisza Kálmánt azért megtámadni, mert parlamenti beszédei élesek!
Tisza gyakran kényszerítve van rá, hogy élesebben szóljon, mint szólna, ha nem kupaktanácsban volna kénytelen beszélni. De bármennyire élesek is Tisza Kálmán válaszai, mindig megtartják a parlamenti illem határait. És Tisza Kálmán támadói hálás köszönettel adósak a miniszterelnöknek, hogy fogadj istene nem olyan, mint amilyen az adjon isten; s hálás köszönettel tartoznak a kormánypárti sajtónak, hogy elég kíméletes és a képviselőház tanácskozásairól mérséklettel nyilatkozik; hogy nem állítja közpellengérre, nem teszi gúny és nevetség tárgyává másodszor is őket, akik fölszólalásaik által a házban a tisztességtudó emberek előtt napról napra sajnálkozást, a botrányhajhászók előtt pedig az ismeretes zárjel közé szedett derültség-et költik.
Nevezetes, hogy az egyesült ellenzék abban keresi a parlamentarizmust, hogy hova üljön a képviselőházban.
Emlékezem, hogy a hova ülés kérdése volt a független szabadelvű pártnak is az első politikai akciója. Addig tanakodtak rajta, hogy hova üljenek, míg egyszer aztán szép csendesen elültek.
A fuzionált ellenzék éppen így fog járni. Kereshet magának az országházban helyet akármennyit, a független szabadelvűek és a konzervativek két széke közt a pad alá kerül; és mert a világon minden ismétlődik osztozni fog a független szabadelvű-párt sorsában.
A fúzióban felültek.
Azt már kivívták, hogy az országházban leültek; még csak a harmadik hibázik, amit pedig nagyon könnyen el fognak érni, hogy az országházon kívül a választások alatt elülnek.
Segítse őket benne az Isten!
*
Jellemzi az egyesült ellenzéket, hogy még azzal is bolondítják a világot; hova üljenek.
Elfoglalták azokat a padokat, amelyekről 1867 óta Tisza Kálmán és pártja csinálta az oppoziciót.
Miért?
Mert e mellett az elhelyezkedés mellett őket baloldalnak, a kormánypártot pedig jobboldalnak fogják hívni.
Hogy ez a választások alatt egyik hatalmas fegyver lesz a kormány népszerűtlenítésére, százat merek tenni egy ellen.
A jobboldal neve még csak 3 évvel ezelőtt is egy-jelentőségű volt az országra a tatárpusztítással. A Deák-párt ez elnevezésének, valamint a baloldal népszerűségének emléke még ma sincs a választókban elmosódva, és az egyesült ellenzék erre épít, midőn baloldalnak nevezteti magát.
Nevetséges!
Még mikor Tiszát népszerűtlenné akarják tenni, akkor is az ő népszerűségének romjain kérődznek.
*
Ha báró Sennyey Pál tagja lesz az egyesült ellenzéknek, tán rendet tud e csorda között csinálni; ha báró Sennyey Pál tagja lesz az egyesült ellenzéknek, akkor a pártok fúziójának előmunkálatai nem a képviselőház folyosóin mennek végbe.
*
Az, hogy nálunk minden parlamenti mozgalom a folyosókról indul ki, a legeklatánsabb bizonyítéka, hogy a mi parlamentünk csak országos kupaktanács, semmi több. Alig van tíz szónokunk az összes képviselők között, akiknek beszéde általános figyelemmel hallgattatik, s akik ha szólásra vannak jegyezve, bírnak annyi érdeket költeni maguk iránt, hogy a tisztelt ház padjai nem ásítanak az ürességtől.
A többi, ha beszél, a ház üres, a folyosók ellenben hemzsegnek az unatkozni nem akaró képviselőktől, akik itt künn csinálják a nagypolitikát.
Még mikor báró Simonyi Lajos beszél is, saját pártja a folyosókon hallgatja, hogy mikor végzi be szónoklatát.
Mi következik ebből?
Vagy az, hogy akik a házban üres padok előtt dikcióznak, csak az ország idejét prédálják, és sejtelmük sincs arról a tárgyról, amihez hozzászólanak: vagy az, hogy tárgyszeretet és tárgyismeret csak azon kevés képviselőt lelkesít, akik a házban hallgatnak, míg a folyosó habituéi minden komoly kérdéstől idegenkednek.
A folyosó-párt tehát nálunk nagy szerepet játszik, annyira, hogy mint fentebb érintettem a második fúzió is a folyosókon jött létre.
A megyeházi közös-ülés csak szerződési formája a pártok egyesülésének.
Hogy a forma tökéletes legyen, a szerződést fölbélyegezték.
Ráütötték stemplinek április 13-át.
*
Van a mi képviselőházunkban 8-10 olyan ember, kik mindig elsők egy új pártba lépésnél és mindig elsők, mikor arról van szó, hogy az új pártot amelybe beléptek meg kell bontani. Erre a 8-10 emberre minden pártalakulás biztosan számíthat.
Van azután másik 8-10 olyan, akik egy párt kebelében sem érzik otthon magukat.
Ezek között talán legelsőnek említhetem Nemes Nándor grófot.
Ő senkié, mégis mindenki a magáénak tartja.
A második fúzió eszméje ándor grófé.
A független szabadelvű párt, mint tudjuk, csak időre-órára alakult, addig, amíg a kiegyezési kérdések befejezést nyernek. A kiegyezés sorsa közel állott a végbefejezéshez, s a független szabadelvű pártnak az oppozició szerepe annyira megtetszett, hogy kedvet kapott magát szervezni egy mindenre kiterjedő program alapján. Azonban magatartása a kiegyezési kérdésekben olyan, amelyről az általános hit azt tartotta , és méltán hogy a független szabadelvű-párt komárnyképtelen. Így tehát nekik olyan programról kell vala gondoskodni, amely a kormány képtelenségéről uralkodó nézeteket eloszlassa.
Azt is tudjuk, hogy a konzervativ pártról az volt az általános nézet, hogy kevesen vannak, de kormányképesek.
Nemes Nándor gróf fuzionális eszméi a nemzetiségi elemekkel is számot vetettek. Megpendítette tehát a pártegyesülést először az ingóknál. Természetesen a legnagyobb sikerrel, mert ezek a nemes gróf által kibocsátott aláírási ívre a legnagyobb készséggel jegyezték neveiket.
Azután kopogtatott az elégületlen szászoknál. Ezeknek végre is mindegy, akár a kormánypárt kebelében, akár azon kívül függetlenül, akár pedig mint valamely ellenzék tagjai támadják a Tisza Kálmán specialiter magyar nemzeti politikáját; ezek is készséggel jegyezték alá magukat a kibocsátott listának.
Figaró itt, Figaró ott, Figaró mindenütt.
Nemes Nándor gróf és aláírási íve tapogatódzni kezdett a független szabadelvű párt körében is, ahol megtalálta azokat az elemeket, akikben nagy volt a hajlandóság a konzervativekkel egyesülni, míg a jobboldali ellenzék tagjai között az új pártalakulás eszméje szintén visszhangra lelt.
Bizonyosan nem állíthatom, de minden arra mutat, hogy a Nemes Nándor gróf ívének, amely a képviselőház folyosóin cirkulált, akadt aláírója a kormánypárt kebelében is.
Egy szép reggelen azonban a lista, amelyen már mintegy 60 név volt jegyezve elveszett. A fúzió a független szabadelvű-párt zöménél, élén Simonyi Lajossal, aki az új pártalakulásban vezér-szerepének elvesztését féltette, akadályokra talált: az egyesülés nem jött létre, de azért a kezdeményezés érdeme mégis a Nemes Nándor grófé, kinek eszméje ott kísértett a folyósokon és a párt-körökben, mint a sötétség, amely lebeg vala a vizek fölött.
*
Eközben a konzervatívek kezdik belátni, hogy a választásoknál a pártnak nemcsak többségét, de szaporodását is alig remélhetik. Kezdik belátni, hogy ők tulajdonképpen sohasem válhatnak népszerűekké, s csak hiába vesztegetik az időt, és hiába szubvencionálják évi 12 000 frttal a független Kelet Népé-t. És fölveszik a párt-egyesülés eszméjének elejtett fonalát, s közelednek a független szabadelvűekhez.
A kormánypárt kebeléből támadt új disszidensek hasonlóan szükségesnek tartják a fúziót: e tárgy a folyosók tanácskozásának ismét napirendjén van, s lassanként a legkedvesebb harmónia fejlődik az egymástól elvekre annyira különböző ellenzéki árnyalatok között. Konzervatívjeink udvariasan éljeneznek a független szabadelvű párt lármás szónokainak, míg a Simonyi Lajos pártja megtapsolja a konzervatív beszédeket, és mind a ketten együtt Szilágyi Dezsőéket, valamint hogy Szilágyi Dezsőék szintén helyeselnek mindent, ami a kormány ellen akár a konzervatívek-, akár a független liberálisoktól kikerül.
Formailag nincs meg a fúzió mondotta Szilágyi Dezső e sorok írójának , de tényleg megvan.
Csakhogy e tényleges fúzió olyan elv és rendszer nélküli eszeveszett galimatiász volt, hogy a konzervatívek szükségesnek látták a formai egyesülést forcirozni, s bizonyos érülközési pontokat megállapítani, amelyek alapján a pártok szabatos együttműködése lehetővé váljék.
A független szabadelvűeknek új programra volt szükségük. Közel küszöbön állanak a választások is, amelyeknél a különböző ellenzéki pártok egymással szembeállított jelöltjei csak ronthatják egymást, s használnak a kormány jelöltjének, akik a duos litigantes között bizonyosan tertius gaudens-nek maradnak meg.
E körülmény nagy befolyással volt arra, hogy a független szabadelvű párt zöme is hajlandóságot mutasson az egyesülésre. A fúzió módozatai a körben megbeszéltettek, s kimondatott, hogy elvileg az elvfeladás a független szabadelvű párt részéről akadályokba nem ütközik. Miután pedig az első kezdeményezés a konzervatíveké volt, vicem pro vice, a második kezdeményezés a független szabadelvűektől származott, s Lukács Béla, a Közvélemény főszerkesztője egy fölszólalást tett közzé lapjában, amely a pártokat egyesülésre szólítja. E fölhívás, el lehet képzelni, jó hatást tett a konzervatívekre, míg a Simonyi Lajos pártja elhamarkodottnak találta, mert úgy vélte, hogy ezáltal engagirozva van nagyobb engedmények árán is, keresztül vinni a fúziót, mint amennyire különben hajlandó.
Lukács Béla fölszólalását sokan nemcsak elhamarkodottnak találták, de sőt határozottan rosszallták. Így szivárgott ki a folyosókra azon hír, hogy a nyilatkozat nem a párt véleményét fejezi ki, s pusztán a Közvélemény főszerkesztőjének egyéni nézete.
E föltevésnek nagy része volt abban, hogy a fúzió eszméje csak nehezen tört utat magának a független sajtóba is. Átvették ugyan a Közvélemény cikkét, de minden kommentár nélkül; vagy legfölebb azon jámbor óhajtás kifejezése mellett, vajha a pártoknak ezen sokak által óhajtott egyesülése megvalósulhatna.
A hivatalos kommentálások s az ex offo, lelkesedés csak akkor kezdődtek, midőn a független szabadelvű párt nem akarván egyetlen orgánumán hagyni a baklövés szégyenét, s tán Lukács Bélát sem akarva megbántani, a szállongó hírekkel szemben nyilatkozott, hogy igenis a Közvélemény-nek a pártokat egyesülésre hívó fölszólalása a független szabadelvűek nézetét is kifejezi.
Annak dacára, hogy Simonyi Lajos báró és pártja tartózkodásának oka nyilvánossá lett, a független szabadelvűek mégis aggódtak a konzervatívek túlköveteléseitől, annyival inkább, mert érezték, hogy a Lukács Béla cikkére adott nyilatkozat ismét olyan kényszerhelyzetbe hozta őket, amely könnyen és sikerrel zsákmányolható ki.
Szerencséjükre a konzervatíveknek, sokkal nagyobb szükségük volt egy új pártalakulásra, hogysem sokat követeltek volna maguknak. S így a fuzionális tárgyalások a lehető legnagyobb sietséggel kezdődtek meg. De befejezésük jó ideig elhúzódott.
*
Az egyesülendő két pártnak számolni kellett egy harmadikkal, az új disszidensekkel , annyival inkább, mert Szilágyi Dezső neve kezdett jó hangzású lenni a nemzet elégületleneinél. Szilágyi Dezső ezt tudta, valamint tudta azt is, hogy őrá és a vele haladó 16 emberre a fúziónak szüksége van. Ezért aztán tartotta magát.
A folyosókon megint kezdett terjedni a hír, hogy a fúziót az új disszidensek akadályozzák. A Neues Pester Journal s másnap a Pesti Napló kijelentették ugyan, hogy Szilágyi Dezső és övéi szívesen belépnek egy elvi alapokon létesülő pártkapcsolatba, azonban e dementi dacára is tény, hogy Szilágyiék csakugyan akadályozták a fúziót.
Az érdemes professzor pártvezér ugyanis az elvi alapok meghatározását addig csűrte-csavarta, amíg saját pártjával nem jött tisztába az egyesülés módozatai iránt. Volt oka a csűrés-csavarásra.
Tizenheten voltak. Be kellett volna jelenteniök a kormánypártból kilépésüket, de a 17 közül többen megijedtek a gondolattól, hogy mi lesz velök ha a többség kebeléből elszakadnak. Úgy vélték, hogy a hatalomtól mégis csak többet várhatnak, mint a hatalom elnyerésének reményétől; sőt attól is tartottak, hogy egy új pártba olvadással a jövő választásnál elvesztik mandátumokat. Egy mandátum pedig az ő szemükben megéri azt, hogy az ember igen-nel szavazzon.
De ha ez ingadozók megmaradnak a kormánypártban, akkor Szilágyi Dezső ellenzékeskedése saját emberei által van dementálva, és nevetségessé téve az ország előtt. Ezt tehát minden áron meg kell akadályozni.
Másrészt Szilágyi Dezső s a 17 közül a tehetségesebbek szintén vonakodtak a fúzió kapcsába lépni, attól tartván, hogy a konzervatívek miatt az új pártban elveszítik kilátásaikat a miniszteri tárcára s nem szerepelhetnek olyan kényre-kedvre és annyi hatással mint akár ha maguk csinálnak pártot, akár ha a kormánypárt kebeléből opponálnak; mely utóbbi esetben még az a vigasztalásuk is megvan, hogy jól lakatták a többségbe visszavágyó kecskéket és megmaradt az ellenzékeskedés káposztája is.
Viszont ha pártot csinálnak, kiteszik magukat azon valószínű eshetőségnek, hogy a következő országgyűlésen 17-en se lesznek együtt, mert a választásoknál nemcsak a kormánypárt , de a nélkülök egyesülendő ellenzéktől is kell félniök.
Az ész azt mondta, hogy igen, a szív nem-et beszélt, és Szilágyi Dezső övéivel együtt az észre hallgatott, annál inkább, mert az ellenzék másik két árnyalata szívükre is hatott azzal, hogy Szilágyi, Kerkápoly sőt még Pulszky Guszti is biztosítva látták további akadálytalan szereplésüket; más szóval: beszélhetnek akkor, amikor akarnak, és annyit, amennyit nekik tetszik, csak következetesek legyenek az ellenzék azon programjához:
Nem Tisza Kálmán.
*
És ők beszélnek hűségesen tovább és tovább. Megtámadják Tiszát még azért is, hogy a magyar faj szupremáciáját a nemzetiségek túlkapásai ellen biztosítani akarja; eltagadják a Szent-István naptól a nemzeti ünnep jellegét; eltagadnak mindent, hogy a kormánynak és a miniszterelnöknek ártsanak.
És ráfogják Tiszára, hogy tetteit személyes érdekek és személyes hiúság rugói mozgatják; s mindezt olyan ártatlan arccal, mintha ők a személyes érdekek- és személyes hiúságtól végtelen távolban lennének.
*
Ez a második fúzió története, s e fúzióval aljasították a parlamentáris ellenzéket oda, hogy most képesek megtámadni a tulajdon híveiket, ha e támadásból Tisza elleni gyűlöletük hasznot húz, s így lettek hasonlóvá ahhoz a komondorhoz, amelyik mindig ugat, akár kell, akár nem, és megharapja a saját gazdáját is.
És így lett a magyar nemzet képviselőtestületéből országos kupaktanács.
