VII. TISZA KÁLMÁN
VII. TISZA KÁLMÁN
Az eddig előadottakból érthető, hogy amint a volt Deák-pártnak lassanként ellenzékké vált vezéregyéniségei úgy a fuzionált konzervatívek és független szabadelvűek is, nem elvi, hanem személyi politikát követnek Tisza Kálmán ellen. S ki lehet mondani, hogy a 2-ik fúzió alapja nem a haza javára, de a Tisza Kálmán elleni gyűlölködésre és bosszúra irányult törekvés.
A konzervatívek éppúgy, mint az új disszidensek s a volt Deák-pártnak független szabadelvűekké lett tagjai elég önhitten Tiszát vádolják a hét évig uralkodott többség végzetes megbuktatásával; a volt balközép azon tagjai pedig, akik a szabadelvű párt kebeléből először váltak ki, Tiszát vádolják új pártjukba vetett reményük meghiúsulásáért, s tán magukra bosszankodnak, hogy későn látták be, mily alaptalanul szakítottak a miniszterelnökkel; de az emberi természetben fekszik saját baklövéseink el nem ismerése és az abból eredő következményekért a felelősségnek másra hárítása.
Innen az ellenszenv, mely a miniszterelnök személyében keresi az ország minden bajának indokát.
Növeli a Tisza ellen intézett támadások élességét az, hogy az egyesült ellenzékben oly tagok játszanak vezérszerepet, akik, mint Kerkápoly vagy Lónyay is Magyarországra nézve erkölcsi halottak. Ez emberek szívükben gyűlölettel; agyukban a rombolás démoni gondolataival; tetteikben az ártani, pusztítani vágyó törekvések végrehajtásával azt hiszik, hogy magukat fogják tisztára mosni, ha a Tisza Kálmán tiszta jellemét abba a piszokba rántják le, amelyben ők két és fél évig fetrengettek. Csakis ennek a démoni ártani vágyásnak, ennek a rombolási ösztönnek lehet tulajdonítani, hogy ily nyomorult pamflet, mint II-ik Kákay Aranyos könyve napvilágot láthatott.
Hiszen, ha az mind igaz, ami abban a munkában Tisza ellen össze van halmozva, akkor a miniszterelnököt nem a kormány élén megtűrni, de főbelőni kellene.
De ha nem igaz, akkor azt az embert, aki e könyvet írta (azokkal együtt, akik sugalmazták) ki kellene ebből az országból kergetni, mint a veszett kutyát, amely ma a miniszterelnököt marja meg, holnap, ha mostani pártja kegyelméből Erdélyben megint meg nem választják képviselőnek, azokat fogja megharapni, akik előtt ma a farkát csóválja.
És e párt, amelynek ilyen literátorai és ilyen literatúrája van; ez a párt s ennek a pártnak a sajtója gúnyolódik a kormány-sajtó magatartása fölött. Szubvencionált, a kormány zsoldján élő félhivatalos és az Isten tudja minek nevezi el a többség orgánumait, mintha valaki a kormány mellett nyilatkozó meggyőződését másképpen el nem mondhatná, mint fizetésért, s mintha a kormánynak nem volna kötelessége a saját lapjait értesíteni azon események felől, amelyeket nyilvánosságra hozni akar.
Ez a szubvenció-emlegetés, a kormánypárti íróknak ezen gyanúsítása a második fúzió politikai működésének megkezdése óta jött divatba, s azóta kezdik használni a független sajtó elnevezést is.
Hát hiszen, ha a kormánypárti sajtó nem független, ha az félhivatalosa Tiszának, akkor az ellenzéki lapok éppen úgy nem függetlenek, s éppen úgy félhivatalosai az ő pártjuk vezéregyéniségeinek.
És nehányan közőlök pláne már félhivatalosai voltak a néhai Deák-pártnak is.
Függetlenségről tehát nekik legkevésbé van joguk beszélni.
*
Ami meg a szubvenciót illeti, ugyan kérem, hagyják el!
Azt hiszik, hogy nem tudja minden gondolkozó ember, hogy önök valamennyien szubvencionálva vannak? Egyikök pénzzel, vide Kelet Népe; a másikuk egy bizonyos előfizető mennyiséggel, vide Közvélemény, amelyet csak Lichtenstein nyolcvan példányban járat, és így a volt független szabadelvű párt többi tagjai is, és így tovább és így tovább
Ne kívánják, hogy leleplezéseket tegyek, mert olyanok mellett, amelyekért nincs mit szégyenleni, mondhatnék el dolgokat, amelyek a sajtó tekintélyét a közönség előtt nem nagyon emelnék.
*
Abban, hogy egy lap szubvenciót húz, legyen a szubvenció direkt vagy indirekt, nincs mit szégyenleni. Hiszen minden párt, ellenzék vagy kormány tartozik nemcsak a maga lapjairól, de a maga íróiról is föltétlenül gondoskodni. Ez erkölcsi kötelesség, mert az író, valamint a lap az illető párt elveit közvetíti a közönséggel. Az író, vagy a lap, amely e közvetítő szerepre vállalkozott, gyakran tíz annyi szolgálatot tesz övéinek, mint egy képviselő jól betanult és szépen előadott országgyűlési beszéde. Az írót és a lapot mindenki olvassa, az országgyűlési beszédeket csak kevesen.
Az író a hévteljes előadás, a meggyőződés ereje, a stíl melegsége; a lap a szerkesztés ügyessége, változatossága által hat; míg egy képviselő szónoklatában a hatás, ha az illető képviselő nem haza beszél, csak hallgatóságára, s erre is csak a szónoki közvetlenség által történik.
Szubvenciót adni és elfogadni tehát nem szégyen, ha a szubvenció olyan embernek vagy lapnak adatik, aki azon párt iránti hűségét, ragaszkodását, amely pártnak támogatását igénybe venni akarja, bebizonyította.
A mi irodalmi viszonyaink között szubvenciót adni egy bizonyos fokig a pártok becsület-kérdése, aminthogy azt elfogadni az illető lapok vagy írók életérdeke. Olvasóközönségünk csekély. Egy lap előállítása tömérdek pénzt vesz igénybe, annyira, hogy ki merem mondani, miképp Magyarországon oly magyar politikai napilap, amely pusztán előfizetőire támaszkodik, egyetlen egy sincs, és még nagyon sok ideig nem is lesz; mert az előfizetők egy lap óriási költségeit a nálunk divatozó előfizetési árak mellett fedezni nem képesek. Amely magyar lap tehát övéitől direkt vagy indirekt szubvenciót nem kap, deficittel dolgozik, s egyes irodalmi részvénytársaságok dividendája rovására él.
*
De az ellenzéki sajtónak kvalifikálhatatlan magatartása a kormánylapok iránt csak természetes következménye az ellenzék politikai magatartásának a szabadelvű párt és a miniszterelnök személye ellen.
Hogy azonban e kedves függetlenek mások szemében meglássák a szálkát, s a magukéban a gerendát ne vegyék észre, ezt nem tettem volna fel és ez sokáig nem is tarthat így!
Meg kell annak szűnni előbb-utóbb az irodalmi tisztesség érdekében; s a független sajtó okulni fog a szubvencionált sajtó higgadt, méltóságos s még az ellenségben is bizonyára tiszteletet gerjesztő modorán és fölhagy a félhivatalosság, kormányzsold stb stb. hánytorgatásával.
Lássák, tisztelt független lapok, akkor kellett volna a szubvenciót hánytorgatni, mikor a szubvencionálás nem a párt vagy kormány erkölcsi kötelessége, hanem embervásárlás és a rendelkezési alap őrült elprédálása volt; mikor a szubvenciót elfogadni nem tartozott a tiszteséges cselekedetek közé: a volt Deák-párt idejében!
Mert ugyan ki fogja Petőfit vádolni, hogy Kossuthtól egy időben szubvencionáltatni akarta magát?
Senki!
Sőt Kossuthot kárhoztatják, amiért Petőfinek nem adta meg a kért kormánysegélyt.
Ki fogja Kossuthot és a 48-i kormányt vádolni, hogy két politikai lapot szubvencionált?
Ki nem találja természetesnek, hogy a volt balközép szubvencionálta a Hazánk-at?
Kinek jutna eszébe gróf Lónyait kárhoztatni, hogy érdekei szolgálatában megfizette a Reform-ot?
Ki fogja rossz néven venni a kat. klérustól, hogy pénzáldozatok árán tartotta fenn a Jelenkort-t? És így tovább
De ki nem fog orca-pirulás nélkül gondolni arra az időre, midőn ezreket prédáltak egy olyan lap alapítására, amelyre semmi szükség nem volt? Midőn a legkisebb vidéki lap is gazdagon dotáltatott; egyszóval, hogy felesleges ismétlésbe ne essem, ki nem gondol orca-pirulással arra az időre, mikor a kormánypárti sajtó legnagyobb része nem támasza, de zsoldosa volt a kormánynak. Midőn a kormány a sajtónak nem megélhetését biztosította, hanem préda pazarsággal vásárolta meg magának a sajtó támogatását.
Ki nem fog orcapirulás nélkül gondolni a gróf Lónyay Menyhért miniszterelnökségének idejére?
*
Ma, ismétlem, ha a szubvenció kérdését feszegetik, rontják a magyar sajtónak azt a jó hírét, amelyre bizony büszkék lehetünk, mert elmondhatjuk, hogy a magyar írót és a magyar lapokat segélyezni lehet, sőt kell, de azért a magyar író és a magyar sajtó nem eladó.
És ez a különbség, hogy csak nagyon közel példát mondjunk, a bécsi és a magyar lapok között. Azokat nem segélyezi senki, azokat megveszik, a mi újságainkat pedig segélyezik és meg nem vehetik.
Ha azonban az irodalmi tisztesség útjáról oly rohamossá válik a süllyedés a piszkolódások mocsára felé, mint amily mérvben azt ma az ellenzéki lapok részéről tapasztalhatjuk, úgy nem sokáig lesz okunk a magyar sajtó becsületére büszkének lenni.
Ha már éppen ehhez a kérdéshez jutottam, nem hagyhatok említetlenül egy kis történetet, amely különben is könyvem tárgyához tartozik.
A múlt hónapok valamelyikében egy újságíró jelentette be magát Tisza Kálmánnál. Előadta, hogy ő Bécsből jön egyenesen azért, hogy a miniszterelnöktől engedelmet kérjen, hogy arcképét egy bécsi illusztrált lapban kiadhassa.
Nem lehet ellene kifogásom válaszolt Tisza , s ha csak azért jött, kár volt Bécsből idáig fáradni.
De én meg akartam kérni Excellenciádat, hogy engem arcképével szerencséltessen.
Sajnálom, azzal nem szolgálhatok; én legfölebb Sárkányhoz vagy élclapjainkhoz utasíthatom.
De azt is meg akartam kérdezni, hogy az arcképkiadásért némi jutalmat remélhetek-e?
Ha ön az én arcképemet jutalom reményében adja ki, biztosítom, hogy kárbaveszett munkát végez.
*
Ha Tisza Kálmán hiú ember, föltételezhető-e, hogy a bécsi újságírónak ajtót mutasson?
Nem, ha csak II-dik Kákay Aranyos úgy nem magyarázná a tolakodó elutasítását, hogy az ajánlatban Tisza Kálmán éppen hiúságát látta megsértve.
Ám, ha azt a magyarázatot elfogadjuk, elesik azon állítás, hogy Tisza nem riad vissza semmiféle eszköztől, ha arról van szó, hogy céljaihoz közelebb jusson, hogy mások rovására előnyöket vívjon ki magának. Elesik ezen állítás, mert Ausztriában, ahol Tiszát egyáltalán nem szeretik, előnyére szolgál neki, hogy egy képeslap arcképét közli, kedvezően megírt életrajz kíséretében.
És Tisza Kálmán nem használta föl e kínálkozó eszközt.
*
De végre is ez csak csekélység. Mindamellett jellemző, mert nagy emberek nagy hibái legtöbször csekélységekben nyilatkoznak. Hogy Tiszában van némi hiúság, ez természetes, hiszen minden önérzetes ember jellemének alapvonása a hiúság: aki ismeri becsét, hiú magára, mert akiben semmi hiúság nincs, az nem számol és nem is kíván számíthatni a közélet terén.
Deák Ferenc is hiú volt: hiú volt arra, hogy ő királyi kegyet, kitüntetést, miniszteri tárcát el nem fogadott; hiú volt arra, hogy kényszerítette elismerni politikai ellenfeleit is, hogy a kibékülést Ausztriával önzetlen hazaszeretetből vitte keresztül.
A hiúság csak ott hiba, csak ott fajul a hibából gyakran bűnné, ha túlságokba megy, ha ez uralja az ember minden tettét, s ha imádott önszemélyén kívül minden más silány semmiséggé törpül előtte.
A hiúságnak ezt a bűnre váló túlhajtottságát tulajdonítják Tiszának személyes ellenségei.
Képtelen állítás, mely nevetségessé lesz az ellenkezőt bizonyító tények előtt.
*
A hiúság nem ismer engedményeket; legalább oly fokú engedményeket nem, melyek semmivé teszik magát a hiúságot.
Ha Tisza tetteit személyes hiúság vezérli, amely még a magasabb politikai érdekeket is maga alá rendeli, az Ausztriával folytatott kiegyezési alkudozások folyama alatt a miniszterelnök bizonyára sokszor letette volna tárcáját hiúságból, mert visszavonulása a látszat után ítélő frázis-kergetők előtt a népszerűség oly magaslatára emeli őt, amelyhez eddig alig van fogható.
Ha Tisza Kálmán hiú, akkor a szabadelvű párt tanácskozását a rendelkezésére álló eszközökkel úgy vezeti, hogy azok ne okozzanak neki méltatlanul annyi keserű órát, mint amennyit némely alattomos áskálodók intrikái által tényleg szereztek.
Ez alattomos áskálódók ma már megtalálták méltó helyüket az egyesült ellenzék körében, s a szabadelvű párt tanácskozásaiban ma is, mint azelőtt, a legteljesebb véleményszabadság uralkodik.
Ha Tisza Kálmán hiú, s hiúsága a hatalom szeretetében éri tetőpontját, akkor Tisza ma megint nem miniszter. Célját elérte, uralkodott egy ország felett, hatalmában a népszerűség nimbusza övedzte: hiúsága tehát teljes kielégítést nyert. Míg ma szidják, gúnyolják, gyanúsítják, s oly eszközökkel küzdenek ellene, amelyek közül egy is elég arra, hogy a hatalom szeretete kihűljön szívében, hogy hiúsága, ha ismétlem, hiúság az, ami a hatalomhoz köti, ezerszer meg legyen alázva.
*
Mielőtt II-dik Kákay Aranyos hiúsággal vádol valakit, nézzen szét övéi körében és ismerje meg a hiúságot a maga egész nagyságában.
Hoffmann Pál példája mindjárt hatalmasan igazolja fönnebbi nézeteimet.
A híres jogtudóst a Deák-párt idejében megbízták, csinálja meg a magyar magánjog kódex tervezetét. El is készült belőle az általános rész, fizettek a munkáért Hoffmannak hétezer forintot s kiadták e kitűnő könyvet vadgalambszín borítékban Eggenberger és társánál. Mikor e javaslat megjelent, akkor látta a kormány, hogy még előbb külön kellene valakinek másik hétezer forintot fizetni azért, hogy a kódextervezetet megértsék, akik megrendelték, mert olyan magyarsággal volt megírva, hogy azon más, mint Hoffmann, el nem igazodhatott.
Ezt a másik hétezer forintot azonban sajnálták, miután amint az a volt Deák-párt idejében már megszokott dolog volt későn látták be, hogy a munka lefordítására úgyis kár lenne a pénzt vesztegetni, mert az egész javaslat hétezer krajcárt nem ér.
Udvariasan tudtára adták az érdemes jogtudósnak, hogy kódexének általános része annyira különös, hogy a különös rész megrendelése teljesen fölösleges.
És Hoffmann Pál megsértett hiúságában minden zaj nélkül otthagyta a kormánypártot, mint Szent Pál az oláhokat, s fölcsapott konzervatívnek.
E tette a sértett hiúság természetes következése. Ha a többség kebelében marad, elveszti a jogtudós tekintélyét, míg új pártjában, sőt ma az egyesült ellenzék körében is, mind érdemes jogtudóst ünneplik.
S tekintettel a fönntartott konzervatív elvekre, alapos nézetei lehetnek, hogy az ellenzék kormányra jutásával a magyar magánjog általa megkezdett kodifikácionális munkálatait vele fogják bevégeztetni.
Elég gyorsan dolgozik arra, hogy az egész magyar magánjognak hamar végére járjon.
Tisza Kálmán minden politikai akcióját az ő egyéni érdekei irányozzák.
Ez azon második súlyos vád, amellyel II-dik Kákay Aranyos a miniszterelnököt illeti.
Könnyű valamit állítani; sokkal nehezebb bizonyítani. Ezt az igazságot, úgy látszik, II-dik Kákay Aranyos igen jól tudja, mert az állításokban bővelkedik, de bizonyítani semmit nem bizonyít.
Nehéz is volna; különösen azt, hogy Tisza Kálmán tetteit önzés és egyéni érdek vezérlik. Ha a miniszterelnök 3 évi kormányzása alatt már részesítette volna az országot azon kedves meglepetésben, hogy, míg a földbirtokos osztály pusztul ő maga, mint egyik előde, gróf Lónyay Menyhért tette 4 millió frtért uradalmat vásárolt volna magának; vagy egy szép reggelen olvastuk volna már az újságban, hogy a miniszterelnök Budapest fővárosának középítési bizottságától arra kért engedélyt, hogy egy palotasort építhessen magának a sugárúton, mint ezt Kerkápolyi tette a Csillag utcában, akkor az önzés és érdekvágyás mellett legalább a valószínűség szólna. De így mi egyéni érdeke lehetne Tiszának olyan, amely politikai akcióinak indokul szolgáljon?
Semmi!
A hatalom megtartása legkevésbé, mert amit állítottam II. Kákay Aranyos azon gyanúsítása ellen, hogy a hatalom megtartása Tiszánál a nagyfokú hiúság eredménye, éppen azt állíthatom azon föltevés ellen, mely a hatalmat Tisza kezében egyéni érdekekből látja megtartva.
Különben e két állítás annyira ellentétes, hogy egyik a másikat dönti meg. Mert aki a hiúság lélektani természetét ismeri, az nagyon jól tudja, hogy egyéni érdekek az egyéni hiúság előtt mindig hátrálni szoktak: míg viszont az önzés és érdekvadászat erős túlsúlyánál hiúságról nem lehet beszélni.
*
Azon tapló-eszűek, akikben a gyanú szikrája hamar tüzet fog, bizonyára azt fogják nekem II. Kákay Aranyossal ellenvetni, hogy: mi lehet az más, mint egyéni érdek, hogy Tisza Kálmán megalázza magát és hétről hétre a bécsi minisztereknél antichambríroz.
Szívesen fölvilágosítom azokat, akik nem tudnák, hogy e bécsi járás-kelés egyszerű oka abban rejlik, mert közös korona-tanácsoknál őfelsége elnököl, s így a közös koronatanácsok ott tartatnak meg, ahol őfelsége éppen időzik; s miután a király a tél folyamában legtöbbnyire Bécsben lakik, azt hiszem, a kellő értékére vezettem vissza Tisza Kálmán és minisztertársai bécsi utazásait.
De akik emlékezni akarnak, tudhatják, hogy a bécsi miniszterek is jártak Pesten, s egyúttal emlékezhetnek rá, hogy ez azon időben történt, midőn király őfelsége Budán lakott. Íme a nagy titok kulcsa.
*
És mégis önzés, egyéni érdekek azok, amelyek nem engedik Tiszának, hogy a hatalmat kezeiből kiegnedje akkor, amikor különben sem volt, akit utódjául a királynak ajánlhatott volna. Önzés, egyéni érdek, amelynek igaz neve: hazaszeretet!
A hazáját szerető ember érdeke, önzése: a haza boldogítása.
És Tisza Kálmán szereti hazáját.
Tisza Kálmán elmondhatja Kossuthtal: odadobnám önöknek e tárcát most mindjárt, mert oppoziciót csinálni könnyű, de itt akarok maradni e helyen, mert nehezek a viszonyok és én nehéz viszonyok közt akarok szolgálni!
Csakhogy persze II-ik Kákay Aranyos és azok, akik az ő könyvét elég vakmerők korszakot alkotónak nevezni, hogy a nemzet egész korszakára a cinizmus bélyegét süssék rá, azok nem tudják méltányolni azt az önzést és azt az egyéni érdeket, amelynek neve: honszerelem!
*
Egyébiránt volt olyan idő éppen a múlt esztendőben amikor Tisza Kálmán lemondott.
Akkor ráfogták, hogy komédiázik.
Most, hogy nincs oka lemondani, ráfogják, hogy nem akarja a hatalmat kibocsátani a kezeiből.
Milyen igazsága volt Kossuthnak, mikor kimondotta, hogy: oppoziciót könnyű csinálni!
De lássuk hát, komédiázott-e csakugyan Tisza Kálmán?
Anélkül, hogy mélyen bele kellene ereszkednem a politikába, kimondhatom a nem-et.
Őfelsége a király Tisza lemondása után hívatta Sennyey Pál bárót, Szlávyt, Majláth Györgyöt és Széchen Antalt, akikkel a helyzet felől értekezett. Márpedig ha Tisza Kálmán komédiázott, őfelségének is részesülve kelle lenni a komédiában, és ki merné ezt a legelső magyar emberről, a legalkotmányosabb királyról föltenni?
II-ik Kákay Aranyoson és az egyesült ellenzék volt Deák-párti tagjain kívül bizonyára senki ebben az országban.
Hanem ők igen, mert nem ma teszik először.
*
Mikor Szlávy József letette a miniszterelnöki tárcát, nagy volt a rémület a Deák-párt kebelében.
Ki következzék Szlávy után?
A többség tekintélye semmivé lett, s a párt kénytelen volt belátni, hogy ők már csak erő, de nem hatalom többé. A hajdan oly tekintélyes államférfiak lejárták magukat s magán a párton is valami csüggeteg közöny látszott uralkodni.
Az erő érezte tehetetlenségét.
Az egyes személyi frakciók pedig nem éreztek kellő erőt tehetségeikhez.
Csak a hatalom után sóvárgó kapzsiság tartotta össze a rohadásra váló testet, amely friss vért kívánt magába, úgy remélvén aléltságából föleszmélni.
Kezdték emlegetni a koalíciót, amint később a fúziót emlegették, s ma mégis azt mondják, hogy Tisza ejtette őket tőrbe.
A kormányválság ezalatt hétről hétre húzódott, de nem merték a valódi okot bevallani. Őfelsége legmagasabb személyét keverték a dologba. Mindennap volt valami újság a király elhatározása- vagy véleményéről, s az ügy oly színben lett a közönség előtt fölmutatva, mintha a krízis lebonyolítását az uralkodó vette volna kezébe.
Ezt a komédiát aztán a tisztességes Deák-párti lapok is megsokallták, s nyíltan kimondták, hogy a válság nem személyes, de parlamenti természetű, s azért azt a király őfelségével takargatni, ha nem alkotmánysértés is, mindenesetre az alkotmány semmibe vevése.
S tudják-e önök, ki dobta ezt az igazságot a Deák-párt szemébe?
Kákay Aranyos.
Természetesen nem a második.
*
Szinte látom, mint tiltakoznak farizeus képpel a föltevés ellen, hogy a király részese volt a Tisza Kálmán által inszcenált komédiának. Nos, ha II. Kákay & consortes nem így értették a komédiát, akkor csak úgy érthették azt, és nem másképp, hogy Tisza oly ügyesen játszott, miképp rászedte magát az uralkodót.
Sokkal mélyebb tisztelettel viseltetem királyunk bölcsessége és széles politikai látköre iránt, semhogy e pontnál tovább következtetni akarjak.
A nemzet pedig, amely a király személyében a legelső magyar embert tiszteli, és ismeri Tisza Kálmán lemondásának történetét minden fázisaiban, s tudja, hogy az, aki kormányalakításra fel volt szólítva, őszintén megmondotta, miszerint többet, mint Tisza kivívott, Ausztriától nyerni lehetetlen, az ellenzék többi árnyalatai pedig nem lévén kormányképesek, vezéreiket kormányalakításra felszólítani nem is lehetett; a nemzet mondom mely ezt tudja, felháborodva fordul el azoktól, akik, hogy Tiszára ráfoghassák a komédiázást, pimasz gyanújokban bár nem nyíltan, de azért elég világosan, sérteni merik magát a királyt.
*
Ami II-ik Kákay Aranyos többi vádját illeti, azt hiszem, azokra legméltóbb válasz a megvetés. Ámbár lehetne felelni mindenikre.
Például: Tisza Kálmán bosszúvágyónak van bemutatva. Ha II-dik Kákay Aranyos a Tisza bosszúvágyában a sajtá esetére gondol, méltánylom szíve keserűségét, de józanul gondolkozó ember a miniszterelnök eljárását fogja méltányolni.
Én nem akarok személyeskedések terére lépni; azért hallgatok erről is és sok másról, amit elmondhatnék.
Azok pedig, akik könyvemet olvassák, bizonyára elismerik velem együtt, hogy ha Tisza Kálmán nem felelt is meg mindenben a kormányzásához kötött várakozásoknak, mindenesetre nagy ész, nemes jellem, tapintatos államférfiú, aki hazaszeretetének s önfeláldozásának már számos jelét adta és bizonyára adni fogja még.
És el fogják ismerni velem együtt, hogy Tisza Kálmán még tévedéseiben is magyar nemzeti politikát követett.
Aki pedig őt csak azért, mert nincsen vele egy véleményen, sárral dobálja, az nem politikai erkölcstelenséget, az már politikai bűnt követ el.
