A VIRÁGÁRUS-LEÁNY
A VIRÁGÁRUS-LEÁNY
A szép arc mindennek megneveli az értékét. Még a virágoknak is.
Ugyan ki venne már a mai prózai világban virágcsokrot egy hatosért (ugyanannyiért, amennyi egy fél kiló kenyérnek az ára), ha nem egy csengő lágy hang mondaná:
Tessék virágot venni!
Oda nézesz, honnan e hang jő. A legüdébb, a legpirosabb ajkakról, melyek körül rábeszélő mosoly pajkoskodik, mialatt egy piciny, gonddal ápolt kezecske kellemes gráciával tolja eléd a takaros kosárkát, melyben, ha tán színtelenebbül is a leánykánál, rád mosolyognak föld-anyánk költői gyermekei, a virágok.
Egy-egy csokrot néha ő választ ki, mintha az lenne a legszebb, s mintha éppen azt szánta volna neked.
Lehet-e ellenállni ily megkülönböztetésnek?
De különben is nincs semmi értelme az ellenmondásnak.
Ha azt feleled, hogy:
Nincs nekem szeretőm, lelkem, akinek virágot vegyek dévaj csintalansággal feleli:
Vegye meg nekem.
S ez aztán már neki egészen annyit tesz, hogy kész az alku, s egy szempillanat műve, és már oda van tűzve a pici csokor a kabátodra, amely őszerinte oh, be mennyire odaillik!
A virágárus-leányok vidorak, hamisak, kedvesek, jók és könnyelműek. A virágüzlet nem éppen megvetendő; ha nagyon szép a virágárus-leány, száz csokrot is elad egy éjjel.
Szép és költői foglalkozás ez mondta egy ízben Jules Janin.
Csak az a kár, hogy e kedves leányok, e szalonlepkék, annyira eggyé olvadnak a virágokkal, hogy szinte tökéletesen azonosokká lesznek; letépetve, korán hervadnak el.
S mint az elfonnyadt csokrot, eldobja őket a sors a szemét közé.
