A SZEGEDI BÖRTÖNÖK
A SZEGEDI BÖRTÖNÖK
Az ellentétek egymás közelében feküsznek. Aki a szabadságot szereti, nézze meg a börtönt – s még jobban megszereti.
Pedig hát maholnap már a börtön is kényelmes hely lesz, amint egyre közelebb hozza felénk az idő – Amerikát.
Ott már mindenki okos ember. – Csak még az állam a bolond, amiért szállást, ruházatot és teljes ellátást ad annak, ki a társadalmat megrövidíti s az általa pronunciált rendet felforgatja.
Az amerikaiak észre is vették az állam gyámoltalanságát s számító természetükhöz képest visszaélnek vele.
A szegényebbsorsú tolvajok a mostohább téli szezonra rendesen becsukatják magukat holmi négyhónapos vétségekért, s ott telelnek fedél alatt s pihenik ki magukat, hogy tavaszkor újult erővel hozzálássanak az »üzlet«-hez.
Hanem lassan-lassan a bírák esze is megjön, s kezdik gyakorlatibb irányban venni a dolgot.
A híres kriminalista író Mr. Hawkinsról beszélik, hogy sok dolga lett volna Mr. Knigg-el, a híres tyúktolvajjal.
Mr. Hawkins ugyanis egyes-bíró Pennsylvániában, s Mr. Knigg is ugyancsak e területet választotta működése színhelyéül. Régi ösmerősök már együtt. Mr. Knigg rendesen kompareál őszkor. S Mr. Hawkins rendesen elítéli.
Azonban Hawkins bíró türelme a múlt ősszel végetért, s midőn október elején Knigg egy kisebb tolvajlásért elfogatott, így szólott hozzá:
– Én önt a köztársaság elnökének nevében halálra ítélem.
Mr. Knigg megrezzent.
– Úgy van, halálra ítélem: Fogházfölügyelő úr, vitesse ön e foglyot börtönbe s rendelkezzék, hogy holnap reggeli 9 órára készen legyen a vérpad…
A fogházfölügyelő teljesítette a parancs első részét: a vérpad felállítására azonban éppen nem lett szükség, mert Mr. Hawkins csakhamar magához hívatta s így szólt hozzá:
– Ez a Knigg, ez egy elátkozott fickó. Az ördögbe is, ki kell rajta fognunk. Hagyja ön a börtönajtót tévedésből nyitva az éjjel.
Mr. Knigg megszökött, s azóta megszabadult tőle a tartomány. Átköltözött Washingtonba – hol enyhébb a törvénykezés. E praktikus kedélyeskedés mutatja a jövő kor törvénykezését, épp ahogy a Knigg eljárása világot vet azon felfogásra, mellyel a közelgő századok a börtön fogalmát övezik majd körül.
Mióta Szegeden vagyok, már szinte megismertem Szegedet. Mindent láttam már, amije a föld felett van, arra voltam még kíváncsi, amit a föld alatt őriz. Lakosait imitt-amott mind megösmertem már, új arc ritkán bukkan föl köztük, még csak azokra a lakosaira vagyok kíváncsi, akik nem a maguk akaratjából laknak itt, s akik mégis a leghívebb lakosai, mert ha akarnak, se mehetnek el innen.
Muskó Sándor kir. ügyész úr volt szíves tegnap bevezetni abba a világba, amit ő teremtett s ő népesített be.
Szomorú világ az, de demokratikus. Az egyenlőség nagy elvén nyugszik; egyforma étel, egyforma ruha, egyforma bánásmód. – Az arisztokratikus ország külső, kábító fénye csak imitt-amott csillan meg; de mégis megcsillan, eljut még ide is, hacsak halványan is.
A »gazemberek királyának«, Rózsa Sándornak börtönét különösen is megmutatják az embernek; a hír és dicsőség még a börtönben sem ér véget, Rózsa Sándor még ott is különb ember volt a többinél.
Annak a két gyilkosnak, ki jelenleg ül benn, elég oka van kevélykedni, hogy a Rózsa Sándor cellájába csukták. Bizony nem is tették volna holmi pipogya emberekkel, zsiványarisztokratának való hely az.
A várban levő börtönök egészen középkori színezetűek, s a vizsgálati foglyok számára vannak berendezve. Csak igen kevés embert csuknak egybe-egybe, legfeljebb hármat-négyet.
Csakis ezek a börtönök érdekesek. A világosság felülről jő a kazamata-cellákba s nem valami gazdagon. A borzalmas kriptaszerű magányt meg nem zavarja semmiféle nesz a külső világból, s az örökös félsötétség ijesztő árnyakat rajzol a falakra. Ha enyhíti valami e rideg sírjait a társadalom élőhalottjainak, az a példás tisztaság, aminőhöz foghatót hiába keresnénk a legtöbb magyarországi börtönben.
Egy egészen sötét karcer is van. Örökös éj uralg ott. Magamra csukattam az őrrel. – Istenem; milyen fekete világ az!
Egy tolvaj van benne bezárva egyedül. Megkérdeztük, ha lát-e? Egykedvűen bólintott a fejével, hogy: igen; szólni restellt; mintha már egészen elszokott volna a beszédtől.
Vannak egészen érdekes alakok a rabok között.
Egy szép, délceg, sugár gyerek azért kesergi le napjait a szegedi várban, mert a feleségét felakasztatta három felbérelt emberrel. Hogy hát már ilyen bagatell dologért is becsukják mai napság az embert!
Van egy gyilkos, aki ezt az egész rabságot kutyában sem veszi. – Életéből összevissza huszonöt esztendőn át ette már az ország kenyerét, s szinte jóízű az neki. El volt ítélve rablásért, azt kiállotta, el volt ítélve gyilkosságért, az is succedált neki, a király kegyelme fölmenté minden büntetéstől. Most megint gyilkosságon érték; egy csöppet sem érdekli a szentencia. Csak mosolygott rajta, mikor a királyi ügyész halált kért fejére; »hajszen csak hadd boldondozzanak a vármegye urai, őt meg nem ijesztik; jobban tudja ő azt, mint Szeged vármegye, hogy őfelsége ugyan nem hagy senkit kivégezni, azóta, hogy a mekszikánusok a tulajdon édes öccsét agyonra lövették«.
A királyi ügyészt mintegy szeretni látszanak; mintha vigasztalást hozna a csikorgó ajtó, mely jöttét jelenti. Megvigyáztam ez arcokat, néz-e rá haragosan ha egy is. Nem; a megelégedés egy nagy árnya rezdül végig az arcokon, s mikor a kérdésre »van-e valami panaszuk? « – uniszónó felelik, hogy »nincsen«, e hangnak van valami sajátságos jóakaró, szívből fakadó jellege. A szerencsétlenség, a magány fölolvasztja e kérges szíveket, s jól esik nekik, hogy van mégis valaki a világon, aki rájuk gondol.
A várbeli börtönökről csak azért szóltam előbb, mert ezeket láttam utóbb. Tulajdonképpen a kis kaszárnyáról kellett volna elől emlékeznem, mert megérdemli.
Ez egy nagy börtön húsz év múlva.
Ez egy kis város – a börtönben.
Kár, hogy nem társadalmi cikket kell írnom, hanem tárcát, s nincs alkalmam kiemelni azon lelki megelégedést, amelyet magammal hoztam e börtönből, hol a javulás és a munka valódi csodákat művel. Itt nemcsak, hogy visszaadatnak a fegyencek a társadalomnak mint a megdrótozott fazekak, hogy ismét csakhamar lyuk támadjon az összehúzott repedéseken; itt újjáteremtetnek, porcelán fazekakká gyúratnak ki, különbekké, mint valaha lehettek. – Nem ártana minden magyar embert, akár bűnös, akár nem, ilyen intézetbe helyezni el egy-két évre, mikor a népiskolát elvégzi, s akkor aztán igaza lehetne Széchenyinek, hogy »Magyarország – lesz«.
Valódi munkatelepen vagyunk itt.
Az egyik szobában vesszőt tisztítanak, a másikban ügyes kosarakká fonják azt meg a fegyencek. Amott a gyalu zakatol; s serényen készül az asztalos-munka. Az épület baloldalán az asszonyok és leányok gyékényeket fonnak a színház számára. Csupán egyetlen csinos arcot láttam a női fegyencek közt, egy barna menyecskét. Igazságtalanul ítélték el; – a férjét ölte meg. Azok a bírák, akik ott könyököltek a szentencia kimondásánál a zöld asztalnál, nem vették figyelembe, hogy nem szerette. Pedig de nagy ok az!
Itt is tiszták a börtönök s népesebbek. Tízen-tizenketten vannak elhelyezve egyikbe. – Egy közös prics a nyugvóhelyük, a feje fölött mindeniknek egy fekete tábla függ, melyre krétával rá van írva a neve. Ott künn csak számaik vannak. Ágyneműjük egy szalmazsák és egy pokróc. Vajon esik-e rajta édes fekvés? S eljön-e ide is a sűrű rostélyzaton keresztül is kápráztató tündérpalástban az alvók ringatója, a bűvös álom?
Van e börtönszobák lakói közt egy egészen ártatlan lény is, aki nem vétett soha senkinek semmit, s mégis idekerült, s mégis itt sorvad, itt szenved.
Egy féléves csecsemő az.
Anyjával van itt; parányi arc, elsatnyult vézna kezecskék. Szegény kis teremtés! Ennek ugyan jól kezdődik az élete! Egykedvűen néz körül a börtönszobában, s valami rideg, síri komorság terül el már e csecsemő ábrázatán is. A bűn förtelmes menyasszonyai, a női rabok állják körül, bizony egy sem nyájaskodik ezzel a szegény poronttyal, még az anyja sem. Az anyai mosoly, ez a bájos napfény kikerüli az ő fonnyadt arcát… Ugyan mi lesz az első szava, ha megtanul beszélni? Mi lesz az első gondolata, ha tudni fog gondolkozni? – Máris két ránc vonul végig kis homlokán… A börtön neveli föl – a börtönnek. Jaj annak, aki ezt a kenyeret megkóstolja egyszer – visszatér az ahhoz mindenünnen.
Minő élet lesz az, melynek az első melegítő emlékei hideg börtönbe vezetnek?
