20. sz., augusztus 22. FÉLRE A TITKOLÓDZÁSSAL!
20. sz., augusztus 22.
FÉLRE A TITKOLÓDZÁSSAL!
FÉLRE A TITKOLÓDZÁSSAL!
Nyomasztó hangulat borong az ország felett. A nemzeti öntudat, a szilaj harag és a lojalitás kínos küzdelemben vergődik. S jaj akkor az intézőknek, ha győzni talál a két első, s jaj akkor e nemzetnek, ha megkötni hagyja magát az utóbbi által. Összekötözve rabul maradhat örökkön-örökké.
A természetellenes harcok az istent híjják föl beavatkozásra. S az isten ítélete szigorú és igazságos. Sok vért fogunk tehát veszteni Boszniában; mély és széles sírok nyílnak annak a politikának nyomában, melyet Andrássy inszcenírozott, s melyre Tisza Kálmán is ráüté beleegyezésének pecsétjét. Mit ér nekünk, hogy e pecsét az ő homlokára is kiütődött lemoshatatlan szégyenbélyegül!
A hódító harc foly győzelmek nélkül; szerencsétlenül. Győzelmek nélkül ott, hol a győzelmektől is pirulás szökik az arcba. Ausztria kihúzott kardján átok ül; az éle tompa; pengéje törékeny, markolata izzó. Hogy a magyar fiúknak kell e markolatot fogni!
Mindegy már! Ezúttal nem arról kívánunk szólni, ami az Andrássyék politikai irányából fáj, ezt elítélni lehet már csak, de helyrehozni nem többé. A posványba guruló követ, ha már megindult a hegy tetejéről, meg nem állítja semmiféle vezércikk a világon. Oda fog az már esni okvetlenül.
Hanem van ennek a végzetes tragédiának még egy más jellemző oldala is. Nagyon titkolóznak a részleteivel.
Rémletes hírek járnak szerte az országban szerencsétlen ütközetekről, melyekben annyi meg annyi vér folyt el, borzadva suttognak a katonák megtizedeléséről; szülők, nők halottnak álmodják fiukat, férjüket minden éjjel, s ha néhány napig levelet nem kapnak, a rémképzelődés az igazság színeibe öltözik szemökben.
Izgatottság, kétségbeesés, fájdalom tartja lefogva a szíveket. A bizonytalanság kínja lankasztja, bőszíti a polgárokat.
E titkolózás úgyszólván egy új hadviselés az állampolgárok ellen. S kegyetlenebb annál a másiknál.
Boszniából minden hír mintegy hermetice el van zárva; s ami jő, annak fele se igaz. A magánlevelekben sem bíznak már, azt hiszik, azok cenzúrán mennek keresztül, s csak olyat szabad bennök megírni, ami vagy nem igaz, vagy nem fontos.
Veszteségeink felől hamis adatok hozatnak nyilvánosságra, az elesettek közül csak a főtisztek jegyzéke tétetik közzé szórványosan, mintha a közlegényeket nem is anyák szülték volna, mintha azoknak bánata nem is lehetne olyan sötét felhő, melyben villámok vannak. Sebesültjeinkkel, kik a kórházban vannak, nem érintkezhetnek szülőik. Ott könyörögnek bebocsáttatásért haszontalanul az őröknek a kórházak kapui előtt. A haldoklók nyögése kihangzik, a szülők kétségbeesése belevegyül. Nem láthatják egymást. Vajon kinek jutott eszébe ez átkozott embertelenség? Vagy tán attól félnek az intéző körök, hogy a haldoklók iszonyú dolgokat fognak beszélni. S ez intézkedés, hogy csukva tartsa a szájakat a »lakat«.
Vigyázzanak, nehogy »bilincs«-nek tekintsék a polgárok. Mert a bilincshez közel van a »lerázás« gondolata.
Ne ingereljék a nemzetet, hanem ha már megcsinálták e nagy szerencsétlenséget, legalább igyekezzenek azt szelidíteni és enyhíteni az itthon maradtak gyámolítása és őszinteség által.
Közöljenek pontos értesítéseket a csatatérről, ne titkolják a veszélyeket, mert bármily nagyok is azok, mégis sokkal kisebbek, mint aminőket az ijedt emberek képzelődése teremt, adják a halottaknak és sebesülteknek pontos lajstromát. Ha már elég gyávák voltak egy olyan tartományra törni, mely nem az övék, legyenek legalább elég bátrak nem titkolni veszteségeiket is.
Mint táviratunk jelzi, Szarajevó nagynehezen bevétetett. Valahára sárga-fekete zászlók lobognak rajta: sok véren keresztül odajutott zászlók, melyekre az a kétfejű sas van odapingálva, melynek két szájat adott rendelkezésére az ősfantázia.
Nem hisszük, hogy a főváros bevétele – mint a civilizált államokban szokás – végét vetné az ádáz harcnak, s épp azért kérjük az intéző köröket, hogyha már az a kétfejű sas az egyik szájával fölitta fiaink vérét, ezentúl a másik szájával legalább ne marcangolja nyugalmunkat.
Szabad állam szabad polgárai vagyunk. A mi hadseregünk az, amelyik ott küzd. Mi is »ura« vagyunk annak. S ha már nem tudhatjuk azt, hogy »miért« haltak el a saját fiaink, legalább azt tudhassuk már, hogy »mikor« és »kik« haltak meg!
Ezt kérjük: de tudjuk jól, hogy követelhetjük is.
