22. sz., augusztus 24. KI ELLEN?
22. sz., augusztus 24.
KI ELLEN?
KI ELLEN?
Újra jött a parancsolat. Kétszázezer katona fog indulni megint. Magyar fiúk nagyobbrészt, mintha a magyar vér sokkal olcsóbb volna, mintha azt minden lelkiismeret-furdalás nélkül szabad lenne elpotyázni.
Alkotmányunk körülnyirbálva, pénzügyileg tönkre vagyunk téve; még csak a vér volt meg azokból a kényes cikkekből, mikre a hatalom vágyakozni szokott: most az is hadd folyjék el. Legyünk egészen semmi!
Kétszázezer katona fog indulni megint!
De hová? Ki ellen?
Szarajevó már be van véve. A bosnyák fölkelők tönkretétele csupán gyerekjáték lehet ezután, mire való tehát a kétszázezernyi hadsereg? Arra, hogy Boszniába menjen?
Nem, ez lehetetlen; hacsak nem az az eredeti tréfás gondolata támadt a vitéz Philippovichnak, hogy minden bosnyák mellé két szál legényt állíttat gondviselőül; hadd legyen az egyik a »silbakja«, a másik pedig a szárazdajkája.
Ezenkívül csak egy magyarázat bír jogosultsággal. Egy oly magyarázat, mely a csodával lenne határos, mely a lehetetlenséget demonstrálná, hogy a folyam vize fölfelé folyik. Az a magyarázat bír egyedül jogosultsággal, hogy Ausztria – ami először esik meg rajta – helyes útra tért.
A kétszázezer mozgósított katonának azt kellene jelentenie, hogy háborúra készülnek, bosszuló, véres háborúra Szerbia ellen.
Bárcsak úgy lenne, bárcsak szót fogadna Ausztria a tekintélyes külföldi és a helyes érzékű magyar sajtónak, mely e diónyi állam meghódítását javasolja.
Sok körülmény támogatja e jó tanácsot.
Nem is említjük azt, hogy Ausztria ékes ábrázatja még mindig vörös attól a csattanós arculütéstől, mellyel Szerbország a tavalyi »Die Türken sind vernichtet«-féle örömeit megédesíté. Ausztria szelíd, türelmes, jámbor állam s nem törődik azzal a fatális örökséggel, vagy tán észre sem veszi: mert olyan furcsa tükröt tart eléje egy sötét fekete kéz, melyben sohase az ő alakja jelen meg, hanem a kamarilláé.
A józan észre sem apellálunk. Az osztrák külügyi politika az ilyen mellékes dolgokkal nem számol.
Ausztria egészen más szempontokból szokott kiindulni, nem rajong az ideális dolgokért, az állami fönségért s a tekintélyért, hanem olyan, mint a szenteltvíz-tartó: minden kéz bátran benyúlhat s bepiszkíthatja.
Ausztria cselekedeteinek rugói más indokok kell hogy legyenek.
Az egyszeri pap így argumentált a káromkodás ellen: aki szerelmeteskedik, annak megvan a maga gyönyörűsége, aki lop, annak megvan a maga haszna, de aki káromkodik, annak sem haszna, sem gyönyörűsége.
Hát mi is azt mondjuk, hogy ha már valakinek olyan gusztusa van, miszerint az olyan dolgok után nyúlkál, amik nem az övéi, – legalább legyen meg az anyagi haszna is.
Merthogy valaki gyönyörűségből lopjon a maga kárára, az legalábbis hasonlít ahhoz a hamis pénzverőhöz, kinek minden pakfon huszas elkészítése két ezüst forintjába került.
Vajon miféle haszna lesz Ausztriának az elfoglalt Boszniából? – Megátkozza azt a keserves órát, amikor a saját tarisznyájába kötötte, mint a mesebeli zsidó, kinek úgy a batyujába rekedt a sárgaszemű lidérc, hogy csak holtan szabadulhatott meg tőle.
De ha már hódítani akar vitéz monarchiánk, hódítsa meg Szerbiát is. Bosznia undorító púp lesz a testén, de ha Szerbiát hozzácsatolja, kiegyengeti vele a hézagokat, teste megizmosodik és arányossá válik.
Szerbia, Boszniával együtt az osztrák–magyar birodalomhoz csatolva és megfékezve, erős védgátat fogna képezni a jövőben a szláv áramlatok ellen.
Egy nagyszabású keleti politika alapköve tétetnék le Szerbia meghódításával, mely monarchiánk tekintélyét és erejét, ha jól fejlesztetnék, gyorsan megnevelné, s a kelet kulcsát játszaná kezébe.
Oda tehát azzal a kétszázezer katonával!
S akkor semmi kifogásunk a mozgósítás ellen.
Nem fog kicsordulni egyetlen könnycsepp sem, nem fog hangzani zúgolódás, sem lehangoló panasz. Hanem amerre el fognak vonulni a Szerbia felé induló birodalmi hadsereg zászlói… meghajlanak és vígan fognak integetni feléjük a háromszínű lobogók.
